KISBOLYGÓK
A kisbolygó elnevezéssel azokat az égitesteket szokták illetni, amelyek a
Föld-típusú bolygókhoz hasonló összetétellel rendelkeznek, de mégsem
tartoznak ebbe az osztályba. Méretük a deciméteres, méteres nagyságtól a
néhányszáz km-es átmérőig terjed. Legnagyobb képviselőik alakja közel
gömbszimmetrikus, a kisebbeké szabálytalan. Többségük a Mars és a Jupiter
pályája közötti térségben található, ezt nevezik kisbolygó- vagy
aszteroidaövnek. Pályájuk általában elnyúltabb és nagyobb pályahajlású, mint
a nagybolygóké, de azért az ekliptika síkjában mutatnak koncentrációt.
Tengelyforgási idejük többnyire 4-20 óra közötti. Kis tömegük miatt
légkörrel nem rendelkeznek, felszínüket kráterek borítják. Az eddig legalább
egy alkalommal észlelt kisbolygók száma tízezer körüli, teljes számuk
milliós nagyságrendű.
A kisbolygókat pályájuk jellemzői alapján különböző családokba lehet
sorolni. Egy-egy család tagjai hasonló pályákon keringenek. Minden família
egy nagyobb, ősi szülőobjektum feldarabolódása által keletkezett. A közös
eredetre a pályaelemek mellett felszínük fizikai jellemzői is utalnak. A
családokon kívül egyéb csoportosulás is észrevehető a kisbolygóövben.
Bizonyos zónáiban sokkal kevesebb kisbolygó található, mint amit közel
egyenletes eloszlás alapján várnánk. Az ilyen üres tartományokat Kirkwood-
réseknek nevezik, melyeket a Jupiter gravitációs zavaró hatása tisztított
meg égitestektől. A kisbolygókat összetételük alapján két nagy csoportra
lehet osztani: S és C osztályra. Az S osztályba tartozó kisbolygók főleg az
aszteroidaöv belső részén találhatók, sok szilikátot, vasat tartalmaznak. A
C osztály tagjai nagyrészt a kisbolygóöv külső részén helyezkednek el,
összetételükre a szén alapú anyagok jellemzők.
A kisbolygók nem egy ősi, a Mars és a Jupiter pályája között létezett
bolygó maradványai. A modern bolygókeletkezési elméletek rámutatnak, hogy
Naprendszerünk korai évmillióiban itt is, megindult az anyag összeállása
bolygócsírákká. Azonban a közeli Jupiter gravitációs zavaró hatása
következtében a folyamat nem fejeződött be, és nem keletkezett belőlük
nagybolygó. Több nagyobb méretű őskisbolygó alakult ki, amelyek azután
kölcsönös ütközéseik során felaprózódtak, darabjaik szétterjedtek, és
létrejött a mai aszteroidaöv. A kisbolygók tanulmányozása napjainkban egyre
inkább előtérbe kerül, vizsgálatuk során kiderült, hogy gyakorlatilag a
Naprendszer belső részének teljes egészét behálózzák. Sok közülük
veszélyesen közel merészkedik bolygónkhoz, ezeket nevezzük földsúroló
kisbolygóknak. Mivel számuk nagy, rendszeresen összeütköznek a Földdel.
Kisebb képviselőik még a légkörben felrobbannak, a 10-20 méteresek illetve
nagyobbak azonban a felszínt is elérhetik. Nagyságrendileg évente száz olyan
légköri robbanás történik, melyek energiája legalább 1 kilotonna TNT
robbanásakor felszabaduló energiával egyezik meg. Az ennél nagyobbak
természetesen ritkábbak, néhány évente csak egy olyan akad, amelynek
robbanása összemérhető a Hiroshimára ledobott atombombáéval. Az igazán
nagyok emberi időskálán nézve csak elvétve fordulnak elő, a legutóbbi ilyen
az az 50-70 méteres kisbolygó lehetett, amely 1908 nyarán a szibériai Köves-
Tunguzka-folyó felett robbant. A kisbolygók apró méretük ellenére érdekes
tulajdonsággal bírnak: előfordul, hogy kettős rendszereket alkotnak, de
emellett több képviselőjük saját holddal is rendelkezik, van amelyikük pedig
mágneses térrel. Számos kisbolygónál észleltek már gázkibocsátást, és egyre
valószínűbbnek tűnik, hogy az aszteroidák és az üstökösök osztálya között
folyamatos átmenet van.