Dunai Imre:
A FÖLDÖN RAGADT MAGYAR ŰRHAJÓS
(Forrás: Dunántúli Napló, 1998. május 27, IX. évf., 144. szám, 11. o.)
Az ötödik Interkozmosz repülés tartalék kutató
űrhajósa volt 1980-ban. Az űrrepülés idején az
irányító központban dolgozott. Az 1981-es kiadású
Űrhajózási Lexikonban ennél alig valamivel több
szerepel a kiképzett magyar űrhajósról. Magyari
Béla hollétéről való érdeklődésünk a Honvédelmi
Minisztérium sajtóosztálya számára is fejtörést
okozó kérdés volt. "Nem csodálom. Mint űrhajós, én
tulajdonképpen 1989-ben meghaltam" - mondja
Magyari Béla ezredes.
Tizennégy évesen véletlenül találkozott a repüléssel.
- Az első vitorlás repülés után elhatároztam, hogy a repülésből fogom
megkeresni a kenyeremet. Tisztiiskolára jelentkeztem 1967-ben. Alkalmasnak
találtak vadászrepülőnek. 1972-ben avattak tisztté.
- Milyen rendfokozattal? A legkiválóbbak főhadnagyként kezdik a
pályát.
- Hadnagyi rendfokozatban avattak, noha vörös diplomával végeztem. Másfél
év múlva viszont soron kívül léptettek elő.
- Volt egy csiklandós ügy?
- Apróság. A tisztiiskolán, amikor nem engedtek el bennünket hétvégére,
orosz tanárunk kivitt minket a közeli presszóba sörözni. Az udvari
mellékhelyiségben "összetűzésbe keveredett" egy rozoga fallal. Mi is
segítettünk neki kidönteni. Az lett a fenyítésünk, hogy fel kellett
építenünk a falat. Ezek után nem voltam az évfolyamparancsnok kedvence.
Utána viszont szép éveket töltött ifjú repülőként Pápán.
- Három év alatt szereztem meg az első osztályú minősítést, és azután jó
két évig a magyar légteret őrizhettem. Nekünk még megadatott - ami sajnos, a
mostani pilótáknak már nem -, hogy 100-120 órát repülhessünk egy évben.
Nagyon biztosak voltunk a repülőgép-vezetésben. Ez nagyszerű érzés. Az ember
tudja: itt vagyok készültségben nagy értékű technikával és nagyon erős
fegyverekkel; bennem bízik az a pár száz ember, aki figyeli a légteret, hogy
ha adódik valami, végre tudom hajtani a feladatot.
- Éles helyzetbe került-e?
- Németek repültek be kisgépekkel, és ezeket a határsértéseket kellett
felderíteni. De volt egy másféle is, amikor szerencsére mégsem kellett
felszállnom. Egy kiskatona megszökött egy T-72-es harckocsival, és
nekiindult a határnak. Minket is riasztottak. A légvédelmi rakétákat ki
kellett cserélni a gépen tankelhárítókra. Ezalatt a kiskatona nekiment egy
fának a tankkal, és nem tudott továbbmenni. Már a felszállási engedélyre
vártam, amikor lefújták az akciót.
A fiatal vadászrepülő életmódja aztán egycsapásra megváltozott, amikor
1978-ban kiválasztották űrhajósnak.
- Milyen körből történt a válogatás?
- Akkoriban 100-120 szuperszonikus vadászgépvezető volt Magyarországon.
Mintegy ötvenen pályázhattunk. Farkas Berci és én voltam a legfiatalabb az
első osztályú pilóták között. A többiek egészen apró okok miatt hullottak ki
a rostán. Családommal együtt csodálatos két évet töltöttem kint
Csillagvárosban. Olyan emberekkel találkozhattam, akikről kisiskolás
gyerekként még a rádióból hallottam, akik az űrhajózás úttörői voltak:
Tyitov, a második, aztán Leonov, Bikovszkij, Nyikolajev, Popovics.
- Gondolt-e rá korábban, hogy űrhajós lehet?
- Még akkor sem, amikor repülőtisztnek tanultam kint a Szovjetunióban.
Akkoriban csak a két űrhatalom pilótái repülhettek. Egyéni szerencsémre
olyan korosztályba születtünk, hogy kiválasztottként részt vehettem a
programban. A későbbi generációnak ez már ismét nem adatott meg.
- Milyen volt a felkészülés?
- Sűrűn voltak olyan pillanatok, amikor a terhelés súrolta az emberi
elviselhetőség határát. Volt, amikor egyfolytában húsz percig pörgettek a
forgószékben. Volt, amikor 8 G-n forogtam a centrifugában. Tudtam, előttem
ilyent még magyar ember nem csinált, de azt is, hogy előttem már mások igen.
Azt mondtam magamban: akkor nekem is ki kell bírnom.
- Pont 18 éve, 1980. május 26-án startolt a Szojuz-36, de rajta nem az
önök kettőse volt, hanem Kubaszov és Farkas Bertalan.
- Szinte fej vagy írás döntött, hogy melyik páros megy fel. Azt viszont
mindketten tudtuk az elejétől, hogy csak az egyikünk repülhet. Nekem itt
megszakadt a szerencsém. A sorrendek eldöntése néha olyan apróságokon múlik,
amiket az ember utólag sem tud meg, vagy olyan sablonos a döntési módszer,
mint például annál volt, hogy az Interkozmosz-programban azért volt az
ötödik a magyar űrhajós, mert az orosz ABC szerinti sorolásban Magyarország
neve az ötödik. A balszerencsém inkább később jelentkezett. 1985-86-ban volt
még sansz, hogy legyen egy második kör, és akkor talán én következtem volna,
mint kiképzett űrhajós. Csakhogy akkor már megalakult a Szovjetunióban az az
intézmény, amelyik 10 millió dollárt kért bármilyen országtól egy-egy
űrrepülésért. Ennyiért Kelet-Európában senkinek nem kellett. Akkor, 1986-ban
indították el a Vega-programot, amelyben az űrszondával magyar műszerek
mentek az üstökös közelébe, majd a Vénuszhoz. Ezzel lehetett volna
kompenzálni a beugrót, de elmaradt. Az űrrepülésem így végképp kútba esett.
1987-ben én robbantam le: szívizomgyulladást kaptam.
- Alighanem eléggé vattába voltak Önök csomagolva 1980 után Gagarin
esete miatt.
- Bercit sokkal jobban óvták, mint engem. Én megkaptam azt a lehetoséget,
hogy 1981 és 1987 között évente 20-25 órát repülhessek. Igaz, MiG-21-es,
kétkormányos gyakorló gépen, de mégis hangsebesség felett. Edzettem magam:
ha adódna még egy esély, akkor készen álljak. De közben azt a lehetőséget is
megkaptuk mindketten, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem nappali tagozatán
oklevelet szerezzünk.
A szívizomgyulladással a pilóta pályája is befejeződött.
- Majdnem egy évig gyengélkedtem, de befejeztem az egyetemet, mérnök
lettem. Először tudományos munkával foglalkoztam az űrrepülés területén.
Szép időszak volt. Épp a magyar-szovjet űrrepülésre vittek fel először két
minikohót. Fenn megolvasztották a fémeket, majd azt vizsgálták, hogy ötvözve
miként alakul a kristályosodási folyamat a mikrogravitációs körülmények
között. Én később anyagtechnológus lettem: ebből írtam az egyetemi doktori
értekezésemet.
- Ezek szerint kijár a doktori titulus Önnek?
- A névjegykártyámon is büszkén viselem: dr. Magyari Béla mérnök-ezredes.
A Miskolci Nehézipari Egyetem fémtani tanszékén részese voltam annak a
programnak, amelyben egy űrkályhát terveztek.
- Mi történt Önnel a rendszerváltás idején?
- Büszke vagyok arra, hogy 1990 és 1992 között a Szovjet Csapatkivonások
Titkárságán osztályvezetőként dolgoztam a Pénzügyminisztériumban.
- A személyes motívum ellenére miért vállalta a feladatot?
- Magyarországról volt szó. A kivonulás technikai részleteiről és az
elszámolásokról kellett tárgyalni, továbbá meg kellett volna oldani az
itteni szovjet katonai repülőterek hasznosítást. Az utóbb feladat máig nem
sikerült igazán, de a többi igen. Ámbár sikerülhetett volna jobban is. Ez a
történelmi pillanat olyan embereket igényelt, akit tudtak tárgyalni, akiket
ismertek a másik oldalon. Az oroszok szépen ki is mentek. Sajnos, a politika
nálunk elmozdult közben, és az oroszok csúnyábban hagyták itt az országot,
mint ahogy lehetett volna. Ez tőlünk is függött. Nekik is sietős volt az
indulás, hiszen akik későn értek haza, azoknak lakás helyett sátor jutott.
Sok felszerelést, üzemanyagot, például kerozint felajánlottak megvételre,
hogy könnyebb legyen a "csomagolás", ám nálunk a legfelső szinten kimondták:
nem lehet semmit megvenni. Fáj a szívem, hogy a magyar földet úgy
beszennyezték távozáskor.
Első felesége volt vele Csillagvárosban. Ez a házasság 15 évig tartott.
- Rádöbbentünk, hogy mégsem illünk össze. Huszonegy éves nagylányom
vendéglátóipari főiskolán tanul. Ezüstkoszorús vitorlázó repülő
szakszolgálati engedéllyel. Középső lányom harmadikos gimnazista.
Sportlövészetben légpuskában korosztályos magyar bajnok és utánpótlás-
válogatott. A második házasságom tízéves. Ebből született kisfiam nemsokára
kilencéves, a kislányunk nemrég múlt hét. Feleségem jogász a Honvédségnél.
- És Ön hol van most? Volt, aki azt mondta, már leszerelt.
- Én még a Honvédségnél vagyok és aktív. Mindig összekevernek Bercivel.
Őt saját kérésére valóban egy kicsit idő előtt nyugdíjazták. Én korábban a
Műszaki Egyetem keretében a honvédelmi csoportot vezettem, a műszaki tiszti
gárda továbbképzését. Most nincs beosztásom: felsőfokú intenzív angol
nyelvtanfolyamra járok.
- Szokott találkozni az űrhajós kollégákkal?
- Az Interkozmosz Tanács 1990-es felbomlása óta űrkutatásban nem vettem
részt, és amióta az Űrkutatási Iroda megnyílt, külföldön nem voltam.
1994-ben visszavettek az Űrkutatási Tanács szakértői bizottságába. Ha jön
Magyarországra űrhajós, akkor találkozunk. Egyébként én 1989-ben mint
űrhajós, meghaltam. A román kollégával, Pranarinnal azért találkozunk
rendszeresen, mert az ő felesége diplomata nálunk. Ha meglátogatja, a
második útja hozzám vezet. Elbeszélgetünk a régi szép időkről, mert manapság
már nem nagy szám űrhajósnak lenni. Pedig a világon mindössze ezer ember
kapott eddig űrhajós kiképzést, és négyszáz járt az űrben. És mégis: ma már
csak az szenzáció, ha valamelyik űrhajóval vagy űrhajón valami baj van -
borong a világ furcsaságán.
- A hajdani vadászrepülő szeret-e sportosan vezetni?
- Lehet, hogy szeretnék, de örülök, ha öreg Skodámból kihozom a 80
kilométert. Érdekes: pont abban az évben, 1980-ban gyártották, amikor én
lemaradtam az űrutazásról.
Az ötödik Interkozmosz repülés tartalék kutató
űrhajósa volt 1980-ban. Az űrrepülés idején az
irányító központban dolgozott. Az 1981-es kiadású
Űrhajózási Lexikonban ennél alig valamivel több
szerepel a kiképzett magyar űrhajósról. Magyari
Béla hollétéről való érdeklődésünk a Honvédelmi
Minisztérium sajtóosztálya számára is fejtörést
okozó kérdés volt. "Nem csodálom. Mint űrhajós, én
tulajdonképpen 1989-ben meghaltam" - mondja
Magyari Béla ezredes.
Tizennégy évesen véletlenül találkozott a repüléssel.
- Az első vitorlás repülés után elhatároztam, hogy a repülésből fogom
megkeresni a kenyeremet. Tisztiiskolára jelentkeztem 1967-ben. Alkalmasnak
találtak vadászrepülőnek. 1972-ben avattak tisztté.
- Milyen rendfokozattal? A legkiválóbbak főhadnagyként kezdik a
pályát.
- Hadnagyi rendfokozatban avattak, noha vörös diplomával végeztem. Másfél
év múlva viszont soron kívül léptettek elő.
- Volt egy csiklandós ügy?
- Apróság. A tisztiiskolán, amikor nem engedtek el bennünket hétvégére,
orosz tanárunk kivitt minket a közeli presszóba sörözni. Az udvari
mellékhelyiségben "összetűzésbe keveredett" egy rozoga fallal. Mi is
segítettünk neki kidönteni. Az lett a fenyítésünk, hogy fel kellett
építenünk a falat. Ezek után nem voltam az évfolyamparancsnok kedvence.
Utána viszont szép éveket töltött ifjú repülőként Pápán.
- Három év alatt szereztem meg az első osztályú minősítést, és azután jó
két évig a magyar légteret őrizhettem. Nekünk még megadatott - ami sajnos, a
mostani pilótáknak már nem -, hogy 100-120 órát repülhessünk egy évben.
Nagyon biztosak voltunk a repülőgép-vezetésben. Ez nagyszerű érzés. Az ember
tudja: itt vagyok készültségben nagy értékű technikával és nagyon erős
fegyverekkel; bennem bízik az a pár száz ember, aki figyeli a légteret, hogy
ha adódik valami, végre tudom hajtani a feladatot.
- Éles helyzetbe került-e?
- Németek repültek be kisgépekkel, és ezeket a határsértéseket kellett
felderíteni. De volt egy másféle is, amikor szerencsére mégsem kellett
felszállnom. Egy kiskatona megszökött egy T-72-es harckocsival, és
nekiindult a határnak. Minket is riasztottak. A légvédelmi rakétákat ki
kellett cserélni a gépen tankelhárítókra. Ezalatt a kiskatona nekiment egy
fának a tankkal, és nem tudott továbbmenni. Már a felszállási engedélyre
vártam, amikor lefújták az akciót.
A fiatal vadászrepülő életmódja aztán egycsapásra megváltozott, amikor
1978-ban kiválasztották űrhajósnak.
- Milyen körből történt a válogatás?
- Akkoriban 100-120 szuperszonikus vadászgépvezető volt Magyarországon.
Mintegy ötvenen pályázhattunk. Farkas Berci és én voltam a legfiatalabb az
első osztályú pilóták között. A többiek egészen apró okok miatt hullottak ki
a rostán. Családommal együtt csodálatos két évet töltöttem kint
Csillagvárosban. Olyan emberekkel találkozhattam, akikről kisiskolás
gyerekként még a rádióból hallottam, akik az űrhajózás úttörői voltak:
Tyitov, a második, aztán Leonov, Bikovszkij, Nyikolajev, Popovics.
- Gondolt-e rá korábban, hogy űrhajós lehet?
- Még akkor sem, amikor repülőtisztnek tanultam kint a Szovjetunióban.
Akkoriban csak a két űrhatalom pilótái repülhettek. Egyéni szerencsémre
olyan korosztályba születtünk, hogy kiválasztottként részt vehettem a
programban. A későbbi generációnak ez már ismét nem adatott meg.
- Milyen volt a felkészülés?
- Sűrűn voltak olyan pillanatok, amikor a terhelés súrolta az emberi
elviselhetőség határát. Volt, amikor egyfolytában húsz percig pörgettek a
forgószékben. Volt, amikor 8 G-n forogtam a centrifugában. Tudtam, előttem
ilyent még magyar ember nem csinált, de azt is, hogy előttem már mások igen.
Azt mondtam magamban: akkor nekem is ki kell bírnom.
- Pont 18 éve, 1980. május 26-án startolt a Szojuz-36, de rajta nem az
önök kettőse volt, hanem Kubaszov és Farkas Bertalan.
- Szinte fej vagy írás döntött, hogy melyik páros megy fel. Azt viszont
mindketten tudtuk az elejétől, hogy csak az egyikünk repülhet. Nekem itt
megszakadt a szerencsém. A sorrendek eldöntése néha olyan apróságokon múlik,
amiket az ember utólag sem tud meg, vagy olyan sablonos a döntési módszer,
mint például annál volt, hogy az Interkozmosz-programban azért volt az
ötödik a magyar űrhajós, mert az orosz ABC szerinti sorolásban Magyarország
neve az ötödik. A balszerencsém inkább később jelentkezett. 1985-86-ban volt
még sansz, hogy legyen egy második kör, és akkor talán én következtem volna,
mint kiképzett űrhajós. Csakhogy akkor már megalakult a Szovjetunióban az az
intézmény, amelyik 10 millió dollárt kért bármilyen országtól egy-egy
űrrepülésért. Ennyiért Kelet-Európában senkinek nem kellett. Akkor, 1986-ban
indították el a Vega-programot, amelyben az űrszondával magyar műszerek
mentek az üstökös közelébe, majd a Vénuszhoz. Ezzel lehetett volna
kompenzálni a beugrót, de elmaradt. Az űrrepülésem így végképp kútba esett.
1987-ben én robbantam le: szívizomgyulladást kaptam.
- Alighanem eléggé vattába voltak Önök csomagolva 1980 után Gagarin
esete miatt.
- Bercit sokkal jobban óvták, mint engem. Én megkaptam azt a lehetoséget,
hogy 1981 és 1987 között évente 20-25 órát repülhessek. Igaz, MiG-21-es,
kétkormányos gyakorló gépen, de mégis hangsebesség felett. Edzettem magam:
ha adódna még egy esély, akkor készen álljak. De közben azt a lehetőséget is
megkaptuk mindketten, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem nappali tagozatán
oklevelet szerezzünk.
A szívizomgyulladással a pilóta pályája is befejeződött.
- Majdnem egy évig gyengélkedtem, de befejeztem az egyetemet, mérnök
lettem. Először tudományos munkával foglalkoztam az űrrepülés területén.
Szép időszak volt. Épp a magyar-szovjet űrrepülésre vittek fel először két
minikohót. Fenn megolvasztották a fémeket, majd azt vizsgálták, hogy ötvözve
miként alakul a kristályosodási folyamat a mikrogravitációs körülmények
között. Én később anyagtechnológus lettem: ebből írtam az egyetemi doktori
értekezésemet.
- Ezek szerint kijár a doktori titulus Önnek?
- A névjegykártyámon is büszkén viselem: dr. Magyari Béla mérnök-ezredes.
A Miskolci Nehézipari Egyetem fémtani tanszékén részese voltam annak a
programnak, amelyben egy űrkályhát terveztek.
- Mi történt Önnel a rendszerváltás idején?
- Büszke vagyok arra, hogy 1990 és 1992 között a Szovjet Csapatkivonások
Titkárságán osztályvezetőként dolgoztam a Pénzügyminisztériumban.
- A személyes motívum ellenére miért vállalta a feladatot?
- Magyarországról volt szó. A kivonulás technikai részleteiről és az
elszámolásokról kellett tárgyalni, továbbá meg kellett volna oldani az
itteni szovjet katonai repülőterek hasznosítást. Az utóbb feladat máig nem
sikerült igazán, de a többi igen. Ámbár sikerülhetett volna jobban is. Ez a
történelmi pillanat olyan embereket igényelt, akit tudtak tárgyalni, akiket
ismertek a másik oldalon. Az oroszok szépen ki is mentek. Sajnos, a politika
nálunk elmozdult közben, és az oroszok csúnyábban hagyták itt az országot,
mint ahogy lehetett volna. Ez tőlünk is függött. Nekik is sietős volt az
indulás, hiszen akik későn értek haza, azoknak lakás helyett sátor jutott.
Sok felszerelést, üzemanyagot, például kerozint felajánlottak megvételre,
hogy könnyebb legyen a "csomagolás", ám nálunk a legfelső szinten kimondták:
nem lehet semmit megvenni. Fáj a szívem, hogy a magyar földet úgy
beszennyezték távozáskor.
Első felesége volt vele Csillagvárosban. Ez a házasság 15 évig tartott.
- Rádöbbentünk, hogy mégsem illünk össze. Huszonegy éves nagylányom
vendéglátóipari főiskolán tanul. Ezüstkoszorús vitorlázó repülő
szakszolgálati engedéllyel. Középső lányom harmadikos gimnazista.
Sportlövészetben légpuskában korosztályos magyar bajnok és utánpótlás-
válogatott. A második házasságom tízéves. Ebből született kisfiam nemsokára
kilencéves, a kislányunk nemrég múlt hét. Feleségem jogász a Honvédségnél.
- És Ön hol van most? Volt, aki azt mondta, már leszerelt.
- Én még a Honvédségnél vagyok és aktív. Mindig összekevernek Bercivel.
Őt saját kérésére valóban egy kicsit idő előtt nyugdíjazták. Én korábban a
Műszaki Egyetem keretében a honvédelmi csoportot vezettem, a műszaki tiszti
gárda továbbképzését. Most nincs beosztásom: felsőfokú intenzív angol
nyelvtanfolyamra járok.
- Szokott találkozni az űrhajós kollégákkal?
- Az Interkozmosz Tanács 1990-es felbomlása óta űrkutatásban nem vettem
részt, és amióta az Űrkutatási Iroda megnyílt, külföldön nem voltam.
1994-ben visszavettek az Űrkutatási Tanács szakértői bizottságába. Ha jön
Magyarországra űrhajós, akkor találkozunk. Egyébként én 1989-ben mint
űrhajós, meghaltam. A román kollégával, Pranarinnal azért találkozunk
rendszeresen, mert az ő felesége diplomata nálunk. Ha meglátogatja, a
második útja hozzám vezet. Elbeszélgetünk a régi szép időkről, mert manapság
már nem nagy szám űrhajósnak lenni. Pedig a világon mindössze ezer ember
kapott eddig űrhajós kiképzést, és négyszáz járt az űrben. És mégis: ma már
csak az szenzáció, ha valamelyik űrhajóval vagy űrhajón valami baj van -
borong a világ furcsaságán.
- A hajdani vadászrepülő szeret-e sportosan vezetni?
- Lehet, hogy szeretnék, de örülök, ha öreg Skodámból kihozom a 80
kilométert. Érdekes: pont abban az évben, 1980-ban gyártották, amikor én
lemaradtam az űrutazásról.