CSILLAGÁSZNŐK A XVI-XVIII. SZÁZADI EURÓPÁBAN
A következő adataink csillagászati megfigyeléseket végző hölgyekről a
középkor végéről származnak. Kopernikusz műve, az 1543-ban kiadott "De
revolutionibus orbium coelestium", valódi fordulópont volt a csillagászat
történetében. A régi görög számításokat felhasználva, több évtizednyi
vizsgálódás és töprengés után a lengyel kanonok heliocentrikus világképet
írt le, és ezzel új irányt szabott a csillagászati kutatásoknak. [14] A
reneszánsz időszakában az új természettudományos eredményekkel a művelt nők
is megismerkedhettek, bár ez a korszak - mely kétségkívül jelentős nőalakok
nevével is fémjelezhető - általánosságban nem hozta el a nők képzésének
fellendülését. Azok az előkelő hölgyek, akik tanulni vágytak, általában
önállóan sajátították el a matematikai, csillagászati vagy egyéb tudományos
ismereteket. Így volt ez például Marie de Coste Blanche esetében is, aki
1566-ban Párizsban publikálta a "Nap és Föld természetéről" című művét. [15]
Kopernikusz szellemében dolgozott az uraniborgi csillagdában Sophie Brahe
(1556 k.-1643), a nagy csillagász, Tycho Brahe testvére. A hölgy fivérével
együtt alapvető jelentőségű számításokat végzett a bolygók pályájának
kiszámítására vonatkozóan, amelyeket később Kepler is felhasznált. [16]
Rajta kívül valószínűleg sok, mára már "elfelejtett" nő is végzett
számításokat és megfigyeléseket ebben az időben.
A következő évszázad, az újkor hajnala, több neves csillagásznőt is adott
Európának. Marie Cunitz (1610-1664) századának híres lengyel csillagásznője
és matematikusa volt. A sziléziai születésű hölgy ifjú korától kezdve
ismerkedett a tudományokkal, antik és modern nyelveket tanult, az orvoslás
történetével foglalkozott, de leginkább a matematika és a csillagászat
érdekelte. Az orvostudományt és a csillagászatot Elias de Löwen tanította a
fiatal lánynak, aki 1630-ban feleségül vette lelkes tanitványát. [17]
Házastársakként csillagászati megfigyeléseket és méréseket végeztek a
bolygók mozgására vonatkozóan. A dán Longomontanus táblázatait használták
segédeszközként, melyekről azonban bebizonyosodott, hogy megbízhatatlanok.
Cunitz és férje ezért Kepler tábláihoz fordultak, és ezek segítségével
próbálták tökéletesíteni saját számításaikat. Szűkös anyagi lehetőségeik
azonban nem tették lehetővé számukra a szükséges vizsgálati eszközök
beszerzését, így számolási műveleteik során többször is hibáztak. A 30 éves
háború idején Marie Cunitznak menekülnie kellett lengyel földről. 1650-ben
adták ki német és latin nyelven "Urania propitia" címmel első táblázatait,
mely művét III. Ferdinánd császárnak ajánlotta. [18]
Lengyel társnője, Elisabeth Korpmann a XVII. század végén megpróbálta
megfigyelései segítségével pontosítani Cunitz táblázatait. 16 évesen
feleségül ment Danzig városának egyik neves rézmetszőjéhez,
Heveliushoz, [19] aki szenvedélyes csillagász volt, és azon fáradozott, hogy
új csillagkatalógust állítson össze, és felülvizsgálja Kepler táblázatait.
Háza tetején csillagvizsgálót is épített, és - miután három rézmetsző
segédje is meghalt - kényszerűségből feleségét is bevonta a csillagászati
vizsgálódásokba, mialatt ő maga rézmetszéssel kellett, hogy foglalkozzon.
Elisabeth 10 évig volt szorgalmas társa, amikor is 1679-ben a nagy tűzvész
alkalmával megsemmisült obszervatóriumuk, és benne odaégett valamennyi
feljegyzésük is. Férje összetört emberként halt meg, a nőnek azonban volt
ereje ahhoz, hogy emlékezetből és újabb számítások alapján csillagkatalógust
állítson össze, melyben 1888 csillag pozícióját tüntette fel. [20]
Kortársnője, a francia Marguerite de la Sabličre (leánykori nevén
Hessein) (1630-1693) évszázadának szintén ismert és elismert csillagásza
volt, aki korát messze megelőzve tudományos kutatásoknak szentelte az
életét. Már ifjú korában érdeklődött a természettudományok iránt, és
folyamatosan tanult. Házasságkötése (1654) és három gyermekének születése
sem akadályozta meg abban, hogy csillagászati megfigyeléseket végezzen, s
bár harminc éves koráig eredményeit nem tette közzé, mégis európai hírnévre
tett szert. [21] Marguerite-et olyan neves személyiségek látogatták meg,
mint például Sobieski, a lengyel király vagy La Fontaine, a híres író, akik
csodálattal adóztak kutatásainak. Nem mindenki volt azonban a jóakarója.
Boileau, a XVII. század nagy hatású francia szatirikus költője a nők ellen
írott művében kigúnyolta őt. Sabličre-ről szóló soraival azonban -
akaratlanul is - emléket állított az éjszakai égboltot asztrolábiummal
fürkésző nőnek, aki a Jupiterrel kapcsolatosan végzett megfigyeléseket.
Boileau csak azt hangoztatta, hogy az efféle foglalatosság tönkreteszi a
látást és sápasztja az arcot, vagyis a női szépség megrontóját látta az
éjjeleken át tartó csillagászati vizsgálódásokban. XIV. Lajos francia király
2000 livre kegydíjjal jutalmazta Marguerite-et idősebb korában, munkássága
elismeréseként (csakúgy, mint korábban Boileau-t!), a hölgy azonban továbbra
is dolgozott, élete végén gyógyíthatalan betegek ápolásának szentelte magát,
és közöttük is halt meg 1693-ban. [22]
Szintén francia volt az évszázad másik nagy francia női csillagász
egyénisége, Jeanne Dumée, akinek az életéről kevesebb adattal rendelkezünk.
A párizsi születésű nő írt egy munkát, melyben Kopernikusz elméletét
magyarázta, és melyben védelmébe vette Galilei és Kopernikusz tanait. [23] E
munkát ugyan sohasem nyomtatták ki, de az amszterdami "Tudósok Lapja"
1680-ban hírt adott Dumée érdekes kéziratáról, mely bizonyította, hogy egy
nő is képes lehet arra, hogy tanuljon. [24]
A század másik szülötte, Maria Clara Eimmart (1676-1707) az elsők között
volt azok sorában, akik megpróbálták lerajzolni, lefesteni az égbolt
objektumait és jelenségeit. Festő apjától sokat tanult mind a művészetek,
mind pedig csillagászat vonatkozásában, és illusztrációkat készített annak
"Micrographia Stellarum Phases Lunae Ultra 300" című munkájához. Férje,
Johann Heinrich Müller maga is csillagászkodott, sőt ő lett e tudományág
tanára Altorfban. Maria megfigyelései alapján üstökösöket, napfoltokat és
egyéb, mozgást és változást mutató jelenségeket festett, véglegesen
megdöntve Arisztotelész "tökéletes és állandó égbolt"-ról vallott
nézeteit. [25] E fiatal hölgy azonban rövid életet élt, és mások
teljesítették be életművét.
Marie Margaretha Kirch (született Winkelmann) 1670 és 1720 között élt
német csillagásznő volt. Panitz(sch)ban, Lipcse közelében látta meg a
napvilágot. 1692-től lett második felesége Gottfried Kirchnek, a berlini
csillagásznak, aki Heveliussal együtt tanult. A férfi bevezette fiatal
feleségét (sőt, annak három lánytestvérét is!) a csillagászati kutatások
rejtelmeibe, így Marie nem csak hitvese, de tanítványa és segítő munkatársa
is lett férjének. 1702 volt a csillagásznő pályájának egyik csúcspontja,
ebben az évben ugyanis felfedezett egy üstököst. [26] A tudós világ azonban
nem ismerte el e felfedezését, és az üstököst sem nevezték el róla.
1710-ben veszítette el férjét, de özvegy korában is folytatta matematikai
és csillagászati megfigyeléseit. Leibniz a porosz udvarnál is bemutatta a
tudós nőt, ám az igazi elismertséget nem kapta meg. Férje halála után -
annak ellenére, hogy a német csillagászok kb. 14%-a nő volt ekkoriban - a
Berlini Akadémia nem vette fel őt férje helyére naptárkészítőnek, pedig
korábban, annak betegsége alatt, mindvégig ő végezte a szükséges
számításokat és megfigyeléseket. [27]
1709-ben írt egy művet "A Nap, a Szaturnusz és a Vénusz együttállásáról"
címmel, 1713-ban pedig a Jupiter és Szaturnusz helyzetéről, mely leginkább
csillagászati számításokat tartalmazott, és nem az akkoriban divatos
megfigyeléseket. Idősebbik lánya, Christine Kirch (1696 k.-1782) maga is
foglalkozott csillagászattal, fia, Christfried pedig a Berlini
Csillagvizsgáló igazgatójaként anyját is munkatársként foglalkoztatta. [28]
A német csillagásznő 1720-ban, Berlinben halt meg, kutatásait félbehagyva.
Számításait leányai rendszerezték és foglalták össze a Berlini Tudományos
Akadémia Almanachja számára.
Ebben az időben született Nicole-Reine Hortense Lepaute (Etable de la
Brière) (1723-1788), aki a felvilágosodás századának legkiemelkedőbb francia
csillagásznője volt. Több más tudóstársához hasonlóan, fizikai és
matematikai kutatásai után fordította tekintetét az ég felé. Édesapja a
spanyol király udvarához tartozott. A fiatal lány Jean-André Lepaute francia
királyi órakészítő mesterhez ment feleségül 1758-ban. Eleinte az ifjú hölgy
az ingamozgásokkal foglalkozott, férje óratani értekezésében közzétette az
inga hossza és a lengés közti összefüggésekről szerzett tapasztalatait
(Traité d' horlogerie; 1755). [29] Élete hátralévő részét is az jellemezte,
hogy férfiak mellett végezte kutatásait. 1759-ben például alkalmazta őt
Lalande, a Párizsi Csillagvizsgáló igazgatója. Clairant matematikussal
együtt az volt Lepaute asszony feladata, hogy határozza meg, milyen vonzerőt
gyakorol a Jupiter és a Szaturnusz a Halley által 1758-ra előrejelzett
(később róla elnevezett) üstökösre. Ebben az időben sokan kételkedtek az
előrejelzett üstökös létezésében, ám Hortense és munkatársai hittek
Halleynek, és az üstökös pályáját 1910-ig előre kiszámították. [30] A mai
technikai segédeszközök mellett szinte lehetetlen elképzelnünk azt a
mérhetetlen munkát és türelmet, amelyek szükségesek voltak e hosszantartó
számításokhoz. Lalande úgy emlékezett vissza erre az időszakra, hogy 6
hónapon át éjt nappallá téve egyfolytában számoltak, és nagyon fontos volt
az odafigyelés és a pontosság, hiszen egy kis mérési-számolási tévedés akár
másfél évszázadnyi "elcsúszást" is eredményezhetett volna. [31] Az üstökös
azonban alig öt héttel az előrejelzett időpont után megjelent, és ez
fényesen igazolta Lepaute és a többiek számításainak helyességét, a newtoni
alapozású tudomány győzelmét. [32]
Egycsapásra Lepaute asszony munkáját is elismerték, neve tudós körökben
ismertté vált. Ezt követően több kutatást is végzett - immár önállóan - a
napfogyatkozásokról (1762, 1764) és a Vénusz mozgásaival kapcsolatosan
(1761), mely vizsgálódások eredményeit a francia kormány ki is nyomtatta.
1759 és 1774 között Lalande-nak segített az "Idő megismerése" (Connaissance
des Temps) című, évente megjelenő almanach megírásában, melyet
csillagászoknak és hajósoknak állítottak össze. 1774-től 1783-ig az
"Ephemérides des mouvements célestes" hetedik és nyolcadik kötetén
dolgozott, mely művében a Nappal, Holddal és a bolygókkal kapcsolatos
számításai szerepeltek, 1784 és 1792. évre vonatkozóan. Lepaute asszony
látása idős korára nagyon megromlott, ez kutatásait is megnehezítette. E
kimagasló tehetségű és szorgalmú, ragyogó szépségű nő emlékét őrzi az a
rózsa, melyet tiszteletére Lepautia-nak neveztek el, és amelyet később
Hortenziára kereszteltek, valamint egy Lepaute nevű holdkráter.
E nők közül szinte mindegyikük esetében jól látható az, ami később, a
XVIII-XIX. században is gyakran megfigyelhető a csillagászattal foglalkozó
nők életrajzát vizsgálva. Nevezetesen az, hogy egy-egy férfi biztatására
kezdtek csillagászati megfigyeléseket végezni. Több dologgal is magyarázható
az, hogy hozzájuk hasonlóan más nők is férjük, apjuk vagy fivérük mellett
dolgoztak. Egy magányos nő aligha kezdhetett volna egyedül csillagászati
kutatásokba, hiszen ehhez a szükséges ismereteken kívül pénze, eszközei,
tapasztalatai, ismeretségi köre is hiányzott, és elegendő ideje sem volt.
Egy olyan férfi mellett azonban, akivel együtt élt, könnyedén elindulhatott
a tudományok felé.