'Hamvas Éva':
GYÓGYPEDAGÓGUSOK ÉS PEDAGÓGUSOK ÖNÉRTÉKELÉSÉNEK TÁRSADALMI MEGHATÁROZÓI
I. Bevezetés
A magyar társadalomban végbemenő változások nem hagyják érintetlenül az
oktatást sem.
Választások éveiben szinte az összes politikai párt programjában
szerepel, hogy az oktatás stratégiai ágazat. Mindezek ellenére úgy gondolom,
most is érvényes Eötvös József azon gondolata, hogy a törvényhozás csak
segítséget nyújthat az oktatás színvonalának emeléséhez, de a munkát
maguknak a pedagógusoknak kell elvégezni, akik a nevelési és oktatási
folyamat közvetlen résztvevői.
Évtizedek óta az a pedagógusok meglátása, hogy társadalmi megbecsültségük
alacsonyabb a kívánatosnál, a közvélemény nagyon sokszor irreális igényekkel
lép fel velük szemben, aminek következtében lényeges társadalmi gondok és
problémák megoldását várják el tőlük, miközben anyagi elismertségük jóval
alatta marad az egyéb diplomás csoportokra jellemző kereseteknek.
A pedagógusokkal foglalkozó szociológiai kutatásokból egyértelműen
kiderül, hogy a tanárok inkább hivatásként élik meg oktató-nevelő
munkájukat, mint szakemberként. Úgy gondolom ennek oka nem az, hogy
tisztában vannak a szakmaiság kritériumaival, hanem az, hogy a magyar
közvéleményben sokáig élt egy idealisztikus kép a pedagógusokról. Elég, ha
csak "A nép lámpása" kifejezésre gondolunk, amit előszeretettel
hangsúlyozott a mindenkori politikai és oktatásügyi vezetés. A pálya művelői
is sokszor használták önigazolásként, ezzel is leplezve, hogy a pedagógia a
társadalomtudományok leghátrányosabb helyzetben lévő ága, elmélete sokkal
inkább speciális illetve nemzeti, mint általános érvényű.
Ma Magyarországon az értelmiségi rétegen belül a pedagógusoké a
legnépesebb csoport, és sokan ebből a tényből eredeztetik a pálya
elnőiesedését és presztízsének csökkenését.
Dolgozatomban arra kerestem választ, hogy az előbbiekben felsorolt, a
pedagógus pályával kapcsolatos kedvezőtlen megállapítások kihatnak-e, és ha
igen, mennyiben a pedagógusok önértékelésére, pályával való elégedettségére.
Mindezeket az oktatás egy speciális területén - az enyhe és középfokban
értelmileg akadályozott gyermekeket nevelő és oktató általános iskolában -
tanító gyógypedagógusok és pedagógusok körében vizsgáltam.
A gyógypedagógia a pedagógián belül egy olyan terület, amely sok
hasonlósága mellett néhány dimenziójában különbözik az általános
pedagógiától. A gyógypedagógiai nevelés a rehabilitációs fejlesztés egyik
formája, amely a működési területére tartozók (fogyatékosok)
személyiségfejlesztésére, nevelésére, oktatására irányuló speciális
pedagógiai tevékenység. Egyedisége abból következik, hogy fogyatékos
egyénekre irányul, akik fejlődésmenete, személyiség-szerkezete eltér a
normálistól, s ezért fejlesztésük is eltér az épekétől, sérülésspecifikus
feltételeket igényel.
Horváth Attila: Orvosok-pedagógusok című tanulmányában olvashatjuk, hogy
egy szakma önmaga teszi magát professzióvá azáltal, hogy saját normái
szerint állapítja meg, hogy kivel foglalkozik és kivel nem, azaz kit fogad
el páciensének. Ez a megállapítás a gyógypedagógiára is igaz.
A gyógypedagógus képzésben a kontraszelekció kevésbé érvényesült, mint
más pedagógia szakon, mert az ország egyetlen ilyen képesítést nyújtó
főiskoláján a jelentkezők száma mindig többszöröse volt a felvehetőekénél,
és a felvételi pontszámok is magasabbak voltak, mint a többi pedagógiai
főiskola esetében.
Mindezek ellenére a vizsgált intézmény - Pécs Megyei Jogú Város
Önkormányzata Közgyűlésének fenntartásában működő Általános Iskola és
Diákotthon - pedagógusai úgy látják, a gyógypedagógia a pedagógus pályán
belüli hierarchia alsó rétegeiben helyezkedik el. Társadalmi elismerésük
alacsonyabb annál, amit ők "igazságosnak" tartanának, és okait főleg
társadalmi és gazdasági folyamatokkal indokolják.
A gyógypedagógusok és pedagógusok önértékelésének, pályával való
elégedettségének vizsgálatát a pécsi Általános Iskola és Diákotthon
nevelőtestületében végeztem el. Kérdőíves adatgyűjtést alkalmaztam, amely
feldolgozásánál Cseh-Szombathy László, Ferge Zsuzsa: A szociológiai felvétel
módszerei című könyvében leírt módszertani útmutatást követtem.
II. A pedagógusok társadalmi összetétele, életkörülményei
II. 1. Nemek szerinti megoszlás
A pedagóguspálya elnőiesedése tény. A vizsgált intézményben az 1996-97-es
tanévben a nők aránya 89,4% (93 fő) a férfiak 10,6%-ával (11 fő) szemben.
Ez a folyamat egy sor társadalmi és pedagógiai problémát hozott felszínre
az elmúlt évtizedekben.
Társadalmi szempontból negatívan hat, hogyha a nők aránya növekvő
tendenciát mutat egy pályán, mivel ilyen esetekben csökken a pálya
presztízse, ebből következően a keresetek szintje is, így a férfiak egyre
nagyobb számban hagyják el.
A pedagógiai hatásai közül a következőt emelném ki: Az apa, illetve férfi
referenciaszemély nélküli családban nevelkedő gyermek sok esetben úgy nő
fel, hogy nem tapasztalhatja, sajátíthatja el az "apa és férfi szerep"-nek
megfelelő mintát. Ez negatívan befolyásolhatja a személyiségének fejlődését,
amit tovább súlyosbíthat az, hogy az iskolában sem találkozik mintául
szolgálható felnőtt férfiakkal, csak női tanítókkal, tanárokkal.
A vizsgált iskolában ez a jelenség nem ritka, nem egyedi eset. A férfi
pedagógusok közül egyikük sem osztályfőnök, 7-en délután dolgoznak, mint
napközis tanárok, vagy nevelőtanárok a kollégiumban. A többiek szaktanárok:
1 fő testnevelést, 1 fő ének-zenét, 2 fő technikát tanít.
A bevezető szakaszban - előkészítőtől a negyedik osztályig tartoznak ide
a tanulók - és a középsúlyos értelmi fogyatékosok osztályaiban egyetlen
férfi pedagógus sem található, és a felsőbb évfolyamokon is van olyan
osztály, aki csak női tanárral találkozik.
Érdekesnek tartom megjegyezni, hogy az iskolavezetés minden tagja nő.
1982. óta női igazgatói vannak az iskolának, és az 5 igazgatóhelyettes
között ez idő alatt 1 férfi volt, de ő is csak 3 tanévig.
II. 1. 2. Életkor
Egy iskola dolgozóinak életkorából nehéz általános következtetéseket
levonni, a következők inkább helyi, speciális jellemzők.
(a) Legkevesebben a pályakezdők vannak, amely összefügghet azzal, hogy a
pedagógus álláshelyek száma csökken, az iskolák fenntartói a
gazdaságossági szempontokat helyezik előtérbe, így inkább a
státuszok megszüntetése, mintsem újak létesítése mellett döntenek. A
pályakezdő fiatalok a nyugdíjba mentek helyére kerülhetnek, persze
ha egyáltalán a pályán kívánnak elhelyezkedni.
(b) A nők legnépesebb csoportja a 35-50 év közöttieké. Közülük sokan
vallják "ők teszik a legtöbbet a gyerekekért", gyakran a fiatalabbak
helyett is dolgoznak. Saját gyermekeik már nagyobbak, önállóbbak,
így helyettesítéssel és plusz feladatokkal gyakrabban bízzák meg
őket. Ezek alapján az iskola vezetői nagyobb erkölcsi és anyagi
elismerésben részesítik e korosztály tagjait, amit a fiatalabbak nem
minden esetben fogadnak el.
(c) A férfiak többsége a 40-60 év közöttiek csoportjába tartozik, a
fiatal férfiak kis számának (2 fő) magyarázó oka lehet a pályának az
elnőiesedésből fakadó presztízs csökkenése, és az ebből következő
alacsony társadalmi megbecsültsége.
II. 1. 3. Iskolai végzettség
Az, hogy a pedagóguspálya hivatásjellege Magyarországon a mai napig
megmaradt és a szakmai professzionalizáció nem ment tökéletesen végbe, azzal
igazolható, hogy az elmúlt évekig a képzettségnek az iskola által diplomával
való igazolása nem volt feltétele a pályára kerülésnek.
A pedagóguspályán belüli hierarchizációt az egyes oktatási fokozatok
között meglévő, a képzési időben megnyilvánuló különbségekkel igazolják. A
képzési időben megnyilvánuló 1-1-1 évnyi különbségek nem az elsajátítandó
ismeretanyag mennyiségi és minőségi jelzőszámai, hanem a
presztízskülönbségé.
Legnagyobb az elismertsége az egyetemet végzett és ott oktató tanárnak,
őt a középiskolai tanár követi, középen a főiskolát végzett általános
iskolai tanárok állnak, és legalul a tanítók és óvónők helyezkednek el.
A vizsgált intézményben enyhe és középfokban értelmi fogyatékos,
mozgássérült ép értelmű, mozgássérült és enyhe vagy középfokban értelmi
fogyatékos (halmozottan sérült) és autista gyermekeket nevelnek és oktatnak.
Erre a speciális feladatra Budapesten a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai
Tanárképző Főiskolán képeznek gyógypedagógusokat.
Az 1985. évi oktatási törvény a kisegítő és foglalkoztató iskola
elnevezést megszüntette és a fogyatékosok iskoláit az alapfokú iskolák
(általános iskola) szintjére emelte és vele egyenértékűnek fogadta el.
Ezáltal a gyógypedagógusok mellett az általános iskolai tanítók és tanárok
alkalmazása is jogszerűvé vált.
A kérdőívre válaszolók 76%-a rendelkezik gyógypedagógusi
szakképesítéssel, de ezt többségük levelező tagozaton, illetve másoddiplomás
kiegészítő képzés keretében szerezte. Ennek okait a következőkben látom:
(a) Az 1980-as évek végéig az intézmény diákotthonában dolgozó
gyermekfelügyelőket ösztönözték és anyagilag támogatták, hogy így
szerezzenek szakképesítést. Ez volt a leggyakoribb módja a vizsgált
iskolában a gyógypedagógusok utánpótlásának.
(b) Szintén az 1970-80-as évekre volt jellemző, hogy a JPTE jogelődje, a
Tanárképző Főiskola, évről-évre több pedagógust bocsátott ki, mint
ahány általános iskolai tanári üres álláshely volt. Akik mindenképp
Pécsett kívántak elhelyezkedni "jobb híján" nevelőtanárként
helyezkedtek el az iskola kollégiumában, majd később elvégezték az
oligofrénpedagógia kiegészítő szakot.
II. 1. 4. Társadalmi szerkezet, mobilitás
1945 után Magyarországon a társadalmi struktúra átrétegződése nagy arányú
volt, és a társadalmi-gazdasági átalakulás együttes hatására az
értelmiségiek rétege leginkább a munkás- és parasztszármazásúakból került
ki. Azonban ez a folyamat nem egyformán alakult a diplomás pályákon belül,
például az orvosi továbbra is nehezebben megközelíthető, zártabb volt a
munkás- és parasztfiatalok előtt, mint a pedagógusi.
Létrehozták a pedagógiai főiskolai hálózatot, amelyekbe tömegesen
beiskolázták a munkás- és parasztszármazású fiatalokat. Ezzel elkezdődött a
pálya presztízsének csökkenése.
A két világháború között sem volt megfelelő a pedagógusok anyagi
elismertsége, de a pályának magasabb volt a társadalmi státusza. A
csökkenésbe belejátszott, hogy az első generációs értelmiségiek közt nincs
meg kollektív tudatként az a meghitt tudás, amivel a több generációs
értelmiségiek rendelkeznek.
A vizsgált intézményben a munkás- vagy parasztszármazásúak nagyobb
arányban találhatóak, mint a vezető és értelmiségi, vagy egyszerű szellemi
foglalkozású apák gyermekei.
A generáción belüli foglalkozási mobilitás alacsony, a vizsgálatban
résztvevők 57%-ának első foglalkozása már pedagógus volt. Azok között,
akiknek induló foglalkozása más volt, felülreprezentáltak a "fehérgalléros"
foglalkozások.
Tipikus eset az, amikor sikertelen felvételi vizsga után, valamilyen
egyszerű szellemi foglalkozást keres az egyén a következő felvételiig. Az
iskola 17 gyógypedagógusa érettségi után így került az intézmény
diákotthonába, mint gyermekfelügyelő, és később (általában levelező képzés
formájában) végezte el a főiskolát.
Amíg a 35 évnél idősebbek között ötször többen vannak az elsőgenerációs
értelmiségiek, mint az értelmiségi és alkalmazotti rétegből származóak, a
fiatalabbaknál már fordított a helyzet, az utóbbi csoportból származók
vannak többségben, de ez az arány kisebb: 1,3.
Meglepően nagy azon pedagógusok száma a vizsgált iskolában, akik összes
felsőfokú végzettségüket levelező úton szerezték. Ők a vizsgált pedagógusok
48,2%-a és az elsőgenerációs értelmiségi a "levelezősök" 67%-a.
Figyelemre méltó, hogy az iskolavezetés 3 tagja is levelező képzés során
végezte felsőfokú tanulmányait, és az általuk legjobban preferált
gyógypedagógusokra és pedagógusokra is ez igaz.
II. 1. 5. Kereset, jövedelmi viszonyok
A pedagógusok bérét a Közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény
szabályozza, 10 kategóriában határozza meg a besorolás kritériumait.
A pedagógusok bére azonban így sem éri el azt a szintet, amivel akár a
hazai társadalmi viszonyoknak megfelelő megélhetésüket biztosítani tudnák. A
jelenlegi szabályozás továbbra is merev és alacsony illetmény-szinten
mesterségesen egyenlősít. Továbbra is nem vagy alig veszi figyelembe a
szakmai tudás megújítását, a pedagógus-továbbképzéseken való részvételt, a
magasabb színvonalú oktató-nevelő munkát. A jelenlegi cím és pótlékrendszer
nem ösztönzi, és nem dotálja a minőségi munkavégzést és szakmai előrelépést.
Az iskola pedagógusai mind úgy értékelik, keresetük alacsonyabb annál,
mint amit igazságosnak tartanának. Annak ellenére, hogy 1997. előtt több
mint 50%-uk az "F" kategóriába kapott besorolást, amely következtében
iskolai jövedelmük a hasonló végzettségű pedagógusokét meghaladta.
II. 2. A pedagógusok pályára kerülése, és a pályával való elégedettsége
elirányulási törekvéseik
II. 2. 1. A vizsgált pedagógusok pályára kerülése, és a pályával való
megelégedettsége
A vizsgált tanárok több mint fele nem az eredeti pályaelképzelése szerint
lett gyógypedagógus illetve pedagógus. Az eredeti pályaelképzelés
meghiúsulásának okaként legtöbben objektív társadalmi okokat jelöltek meg,
második leggyakoribb akadályozó tényezőként a sikertelen felvételi vizsga
szerepelt.
II. 2. 2. A pályáról való elirányulási törekvések
A kérdőívre válaszolók 41%-a jelenlegi hivatását választaná, 48%-uk más
hivatást választana és 9%-uk még nem gondolkodott ezen a kérdésen.
Aki más hivatás mellett döntene, mind olyan szakmát választana, amelynek
anyagi megbecsültsége jóval magasabb, mint a pedagógusoké. Megdöbbentő, hogy
az eredetileg pedagógusnak készültek közül is többen választanának most már
más pályát, és okként egyértelműen a jövedelmük alacsony színvonala szolgál.
II. 3. A pedagógusok önértékelése
II. 3. 1. A pedagógusok szakmai "énképe"
A társadalomnak az iskolával szemben megfogalmazott elvárásai között
legelső az iskola tudást átadó funkciója. Arra a kérdésre, hogy mi a tanár
legfontosabb feladata, az emberek azonnal rávágják: a tanítás. A kérdéses
iskolában a legszívesebben végzett tevékenységek rangsorát is a tanítás-
oktatás vezette, így természetesen a pedagógusok többsége ezen a területen
érzi a legeredményesebbnek a tevékenységét. Kis különbséggel került második
helyre a képesség- és személyiségfejlesztés.
Amikor a pedagógiai munkájukban erősségeikről számoltak be, túlsúlyba
kerültek a nevelői szereppel azonosítható tulajdonságok. Például: jó
kapcsolatteremtő képesség, empátia, tolerancia, szeretet ... stb. Úgy
gondolják, az enyhe fokban értelmi fogyatékos gyerekeknek nem "jó"
matematika vagy történelem tanárra van szükségük, hanem olyan pedagógusra,
aki a hangsúlyt a képesség- és személyiségfejlesztésre, a hátrányos szocio-
kulturális helyzetükből adódó hátrányok kompenzálására helyezi.
A szakemberi szerep tulajdonságai közül - mint erősséget a tanári pályán
- kevesebbet és alacsonyabb számban soroltak fel, és ezek is inkább az
általános pedagógia jellemzői, mint a gyógypedagógiáé. Azáltal, hogy az
iskolavezetés nem tesz különbséget - sem erkölcsileg, sem anyagilag - a
gyógypedagógusi és az általános iskolai tanár végzettségű pedagógusok
között, ők sem tartják nagyon fontosnak a szakirányú ismeretek birtoklását.
Amikor a pedagógusok gyengeségeikről írtak, válaszaikban nem a szakmai
hiányosságokról szóltak, hanem egyéb, apróbb, időnként előforduló hibákról,
amelyek leginkább a tisztviselő szereppel analógok. A felsorolt hiányosságok
közül egyetlen sem akad, amely szégyellni való hiányosság lenne, inkább az
adminisztrációs munkával kapcsolatos késésekről, pontatlanságokról számoltak
be.
II. 3. 2. A pedagógusok társadalmi megbecsültsége
A vizsgált intézmény pedagógusai egységesen meg vannak győződve arról,
hogy munkájuk a legfontosabb társadalmi tevékenységek között van. E
meggyőződés következtében különösen igazságtalannak tartják jelenlegi
megbecsültségi és kereseti szintjüket. A kívánatosnak tartott és a valóságos
elhelyezkedés közti különbség az egyik alapvető tényezője a pályával való
elégedetlenséget kifejező egységes csoporttudatnak.
II. 4. Pedagógusok önképzése
A kérdőív feldolgozásakor ellentmondást fedeztem fel az önképzésre való
törekvés szándéka és megvalósulása között, és a lassan már sztereotípiává
váló kifogást sorolták fel okként, azaz a tanfolyamok, továbbképzések
többsége ma már önköltséges, és jelenlegi anyagi kondícióik alapján ezek
elvégzését nem engedhetik meg maguknak.
Másik indok úgy hangzik: időbeosztásuk, egyéb tevékenységeik nem teszik
lehetővé, hogy önképzésre folyamatosan időt szakítsanak.
A harmadik és számomra legelgondolkodtatóbb kifogás a következő: a
befektetett anyagi és egyéb energiák megtérülését nem látják biztosítottnak,
azaz nem látják értelmét annak, hogy máshonnan elvont energiáikat annak
érdekében mozgósítsák, hogy ennek később "csak" szakmai előnyeit
élvezhessék. A szociológia nyelvére lefordítva tehát a rövid távú, hamar
megtérülő, az "azonnali jutalom" elvét előnyben részesítik a "hosszú távú
jutalommal" szemben. Természetesen abban, hogy ezen stratégiákat alkalmazzák
előszeretettel a pedagógusok, nem egyedül ők a hibásak.
1996 őszi felmérés.
A Művelődési és Közoktatási Minisztérium által kidolgozott pedagógus-
továbbképzés rendszere, és ezek anyagi feltételei 1997. szeptemberétől
léptek életbe. Ezáltal a pályán lévő minden szakember lehetőséget kap arra,
hogy folyamatosan korszerűsíthesse tudását.
Remény van arra is, hogy rövidesen megalkotják az új "pedagógus
bértáblázatot", amelyben lehetőség lesz a fizetések differenciálására a
szakmai munkavégzés színvonala alapján, illetve a szakmai tanfolyamok
elvégzéséért kapott kreditpontok szerint.
Tehát azon indokok közül, melyekkel az önképzés elhalasztását magyarázták
a pedagógusok, kettő érvénytelenné vált. Ezek ismeretében a következő
szempontok alapján elemeztem a vizsgált intézmény pedagógusainak 1997. évi
támogatott továbbképzését:
1. A tanfolyam, képzés megfelel-e az MKM által megjelölt 1997. évi
kiemelt céloknak?
2. A képzés, tanfolyam adekvát-e az adott iskolatípusban oktató-nevelők
számára?
3. A képzés, tanfolyam meghirdetett programja, képzési területe, az
alkalmazott módszerei, és a végzettség igazolása alapján jelenre vagy
jövőre orientált?
A vizsgált intézmény 1997-ben 28 képzés, tanfolyam 101 férőhelyének
költségeit, vagy annak egy részét finanszírozza. Természetesen nem 101
pedagógusról van szó, többen 2-3 tanfolyam elvégzésére is lehetőséget
kaptak.
* Az első szempontnak 2 képzés felel meg, amelyen 26 pedagógus vesz
részt.
* A második csoportba 6 tanfolyam 14 fővel került.
* A harmadik kategóriába tartozik a legtöbb képzés: 12, és itt a
legnépesebb a pedagógusok száma: 33 fő.
A második és harmadik csoport kategorizálásánál a Művelődési Közlöny 41.
évfolyam 16/II. számában a tanfolyamok, képzések meghirdetésénél
megjelentetett adatokat, információkat vettem alapul.
Az adatok elemzése során szomorúan állapítottam, meg, hogy legtöbben
(92-en) olyan képzést választottak, amely csak részvételt követel a
jelentkezőktől, és a képzés végén a rendszeres megjelenésükért megkapják az
elvégzést bizonyító Tanúsítványt.
A választásokra az azonnali jutalom elve jellemző, személyes érdekek
előbbre kerülnek, mint a szakmaiak. Azon stratégiákat alkalmazzák, melyek
kevés befektetett munkával gyors sikerek elérésének reményét előlegezik meg.
III. Összegzés
A XX. század végére a társadalomnak az iskolával és iskoláztatással
szemben támasztott igényei megváltoztak. Új céloknak, kihívásoknak kell
megfelelniük a tanulóknak és tanáraiknak, de ehhez elengedhetetlenek
bizonyos változások az oktatás irányításában, és a pedagógusok
szemléletében. Ez utóbbi pozitív irányú megváltozásához járulhatunk hozzá mi
is, akik a JPTE pedagógia szakán, egyetemi másoddiplomás képzésben vettünk
részt.
Irodalom
1. Andorka Rudolf: Az értelmiség társadalmi mobilitásának történeti
alakulása. In: Értelmiségiek, diplomások, szellemi munkások. Kossuth
Könyvkiadó, Budapest, 1978.
2. Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Aula Kiadó,Bp., 1996.
3. A felsőfokú végzettségűek demográfiai és foglalkozási jellemzői.
Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1981.
4. Bedelkovics István - Kolosi Tamás - Szívós Péter: Jövedelmi helyzet a
90-es évek első felében. In: Társadalmi riport 1994., TÁRKI, 1994.
5. Bourdieu, Pierre: Társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése.
Gondolat, Budapest, 1978.
6. Ferge Zsuzsa - Gazsó Ferenc - Háber Judit - Tánczos Gábor - Várhegyi
György: A pedagógusok helyzete és munkája. (MTA Szociológiai Kutató
Intézet és Fővárosi Pedagógiai Intézet vizsgálata) Kézirat, Budapest,
1972.
7. Ferge Zsuzsa: Társadalompolitikai tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1990.
8. Háber Judit: Pedagógusok és iskola. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.
9. Horváth Attila: Orvosok - pedagógusok. Valóság, 1985/4.
10. Kozma Tamás: Kié az iskola? Edukáció, Budapest, 1990.
11. Közoktatási stratégia. (A Művelődési és Közoktatási Minisztérium szakmai
tervezete) Magyar Nemzet, 1996. október 29.
12. Kuczi Tibor: A pedagógusszerep néhány szociológiai jellemzője. Valóság,
1984/6.
13. Musqrawe P. W.: Értelmiségi szakma-e a tanítás? In: Az iskola
szociológiai problémái. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1974.