ZUHANÁS UTÁN
Tegnap, miután végeztem szokásos napi teendőimmel, megpróbáltam az
ablakpárkányon egyensúlyozva megtisztítani a keretet, de elveszítettem
egyensúlyomat és lezuhantam a ház előtt húzódó járdára. Nagyon megüthettem
magam, mert egy hatalmas vértócsa volt a fejem körül, és az arra járó
emberek szörnyülködve néztek le összezúzott testemre. De nem hiszem, hogy
nagy bajom lett volna, mert miután minden tagomat végigpróbáltam, felálltam
és visszavánszorogtam a hatodik emeleti lakásomba.
Bekapcsoltam a számítógépet és írni kezdtem. Már régóta motoszkált bennem
néhány befejezetlen történet, melyeket szerettem volna papírra vetni,
mielőtt még teljesen megfeledkeznék valamelyikről.
Még sokáig hallottam lentről az emberek zsivaját. Később érkezett egy
ésszerűtlen hangerővel szirénázó mentőautó. Kinéztem az ablakon és láttam,
amint egy igencsak rossz állapotban lévő embert hordágyra tesznek, majd
betuszkolnak a még mindig nagyon hangos mentőautóba. Furcsának tartottam,
hogy egyetlen nap alatt két baleset is történt a házunk előtt, de nem
tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
Észrevettem, hogy elfogyott a cigarettám, ezért lementem a sarki
kisboltba, hogy pótoljam készletemet, de az eladó, aki eddig mindig
szívélyesen viseltetett irányomban, most olyan szemtelenségre vetemedett,
hogy még csak észre sem akart venni. Hiába szóltam hozzá, még arra sem
méltatott, hogy köszönjön. Végül annyira felmérgesített a viselkedése, hogy
bementem a pult mögé és kiszolgáltam magam. Szerettem volna fizetni, de az
eladó ekkor sem figyelt rám. Letettem a pénzt a pultra és távoztam.
Otthon levetettem vértől átázott ruhámat és lefeküdtem. Elalvás előtt
megpróbáltam elszívni egy szál cigarettát, de nem éreztem az ízét.
Semmit sem álmodtam. Mintha a semmiben lebegtem volna egész éjszaka.
Talán nem is aludtam, csak feküdtem a sötétben és vártam a reggelt, mely
vörös derengésével és egy új nap lehetőségével kínálta fel a reményt, hogy
magyarázatot találjak az előző napon történt furcsa eseményekre.
Mégis, amikor a nap első sugarai beragyogtak ablakomon, megrémültem.
Felugrottam, és behúztam a sötétítőfüggönyöket. Nagyon zavart a vakító fény
mely úgy tűnt, átölel körülöttem mindent, hogy gyengéd szorításával
összeroppantson.
Aludni szerettem volna, de nem tehettem. Mintha az örök kárhozat részévé
váltam volna arra ítélve, hogy mindig ébren kell maradnom. Szenvedésem már
elviselhetetlenné vált. Amikor megérkezett a bejárónőm, már a
ruhásszekrényben voltam. Sötétségre vágytam, s ő még csak meg sem lepődött,
amikor kinyitotta a szekrényt, hogy néhány, még használható ruhámat magához
vegye.
Ott ültem ruhátlanul, és a nyitott ajtón át végignézhettem, amint eddig
barátoknak hitt idegen emberek járkáltak a lakásomban, és hatalmas táskákba
gyömöszöltek mindent, ami mozdítható volt.
Estére teljesen kiürült a lakás. Csak ez a rozoga szekrény maradt.
Amikor a bejárati ajtó egy hatalmas dörrenéssel bevágódott, megértettem,
hogy többé senki sem jön hozzám.
Nem vagyok éhes, nem vagyok szomjas, nem érzek semmit és nincs szükségem
semmire. Talán már eggyé is olvadtam a semmivel.
Újratanulmányozom önmagam, mint a kisgyermek, aki először látja meg a
világot, hogy megérthessem a választ legfontosabb kérdéseimre.
Hiszen nem is maradt más, csak a gondolatok. A gondolatok, melyek egyre
gyötrőbbé váltak.
És egy kérdés, melyre senki sem adhatja meg a választ.
Miért nem akarnak engem észrevenni?
Fekete József