PUMPA DOBOZA
Mi csak úgy neveztük: Pumpa. Valamikor nagyon intelligens ember lehetett,
de ekkorra már csak egy - a társadalom által eltaposott és megvetett - roncs
volt. Önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe, ezért akibe egy cseppnyi
jóérzés is szorult, segítette őt, a külvárosi igazi nagy egyéniségét, hogy
ne kelljen hiányt látnia a mindennapok alkohollal dúsított zűrzavarában, és
bármilyen szegénynek is láttuk őt a modern kor túl magasra emelt mércéje
elkoszolódott, hamis képet adó üvegén keresztül, rendkívüli módon sikerült
megőriznie önérzetét.
Olyannyira tudott azonosulni az emberek gondolatvilágával, hogy valamikor
(néha úgy érzem, mintha a végtelen idő kezdetén lett volna) ivott egy pohár
zavaros löttyöt az Íróklubban és azóta minden nap eljött, hogy hihetetlen,
de nagyon érdekes soha meg nem történt élményeit elmesélje az
egybegyűlteknek. Ám legérdekesebb történetét mégsem ő találta ki, hanem a
nagybetűs élet, mely időnként képes a legagyafúrtabb író által életre
keltett fantasztikus helyzeteket is felülmúlni.
Mint minden ilyen esemény, ez is egy viharos, esős éjszakán kezdődött. A
város felett uralkodó toronyóra még csak éppen elütötte a tizenhármat,
amikor Pumpa egy hatalmas felfedezést tett az egyik (a túlságosan bigott,
kissé mégis hétköznapi emberek által többnyire csak szeméttárolónak
nevezett) kincsesbányában. Az egyébként tényleg csak szemetet tartalmazó
konténer alján egy nagyon régi, talán csak tévedésből kidobott fémdoboz
hevert. Alig lehetett észrevenni a koszos rongyok és háztartási hulladékok
között. De Pumpának jó szeme volt a tudatos szelekcióhoz. Azonnal felismerte
a dobozban rejlő lehetőségeket, és nem vette ki csak úgy egyszerűen, mintha
egy üres üveget talált volna, hanem előbb óvatosan körülnézett, hogy akad-e
egy esetleges (nem kívánt) szemtanú, aki elorozhatná az értékes zsákmányt.
Nem a doboz volt a lényeg, bár látszatra sem volt teljesen értéktelen.
Szép, festett doboz volt, egy kicsinyke lakattal az oldalán, épp úgy, mint
azokon a finom női kezek által könnyedén lezárható tároló-
alkalmatosságokon, melyekben még régebben az ékszereket, és a féltékeny
természetű férjek elől elrejteni kívánt szerelmes leveleket tartották.
A lehetséges tartalom volt a lényeges, hiszen a doboz bármit is
rejthetett, az csakis valami nagyon értékes dolog lehetett, különben nem
lett volna lelakatolva.
Hiába is próbálnám elmagyarázni olvasóimnak Pumpa gondolkodásmódját, a
megértéshez amúgy is elég csak annyit tudni, hogy főhősünk akár az életére
is megmert volna esküdni, hogy azon az éjszakán (a tizenhárom harangütés
után!) felbecsülhetetlen kincs birtokába jutott.
Amint birtokba vette a dobozt fejéhez emelte, és szakértő mozdulatokkal
egy kissé megrázta. Nem nagyon, hanem kellő szakértelemmel, ahogyan a
kisgyerekek hallgatják meg a gyufásdobozba zárt méhecske zümmögését.
Pumpának igaza volt. A dobozból apró, surranó neszek jelezték, hogy a
zsákmány semmiképp sem nevezhető üresnek, és Pumpának volt annyi esze, hogy
ne nyissa ki a dobozt, hiszen akkor rögtön megláthatná a tartalmát, és ő ezt
egyáltalán nem akarta.
Pumpa életében nem igazán voltak ünnepélyes alkalmak, de ez akkor nem
igazán számított. Rongyos kabátja alá rejtette a kopott festésű, de még
díszesnek nevezhető dobozt és úgy döntött, hogy semmi értelme a további
keresgélésnek. Ilyen kincset nem lehet találni minden konténerben.
Ünnepélyes alkalom híján, elindult, hogy megfelelő kereteket teremtsen a
doboz kinyitásához. Később hallottam, hogy először az Íróklubba akart
betérni, de az akkor már zárva volt, ezért az egyik sötét sikátoron
keresztül hazaindult, hogy az előző napi italmaradékát elfogyasztva adjon
nyomatékot a nagy eseménynek.
Egy kicsiny kamrában lakott a külváros mélyén, nem messze a híres
(inkább: hírhedt!) Winsgate-szállótól, ahol a messzi idegenből véletlenül
hazatévedt Haditengerészeti alkalmazottak élték megszokott, természetesnek
egyáltalán nem nevezhető hétvégi életüket, s mert Pumpa nem tartozott a
tivornyázók közé, nem szerette a felesleges fényeket, ezért messzire
elkerülte a bizarr, vöröses fényben úszó, kétes erkölcsű hajadonokat
ábrázoló cégtáblákat.
Ezen az éjszakán azért egy kicsit minden más volt. A dobozból mintha
hangok áradtak volna ki, és egyre csak olyan dolgokat suttogtak volna Pumpa
fülébe, melyekre ő még csak gondolni sem szokott. Engedett a csábításnak.
Újonnan szerzett kincsével a kabátja alatt betért az egyik kis kocsmába,
mely a törzsvendégek kívánalmaihoz igazodva a nap huszonnégy órájában nyitva
tartott.
Pumpának nem kellett sokat innia ahhoz, hogy ne tudjon ellenállni a
kísértésnek, és ne nyissa ki a dobozt. A kocsma egyetlen, koszos,
matrózürüléktől bűzlő mellékhelységében nyitotta fel. Előtte még egyszer
megrázta, hogy ellenőrizze tartalmát, s miután mindent rendben talált,
zsebkésével lefeszítette róla a lakatot.
Nagyon meglepődött, amikor a doboz fedelét felnyitva semmit sem talált
benne. Pedig a doboz nem volt üres egészen addig a pillanatig, míg fel nem
nyitotta. De nem maradt ideje elgondolkodni a dolgon, mert az ajtó egy
hatalmas rúgástól becsapódott és a rémült Pumpa szembe találta magát két
megtermett matrózzal, akik fennhangon követelték tőle a doboz átadását.
Nem hagytak időt a magyarázkodásra. Egyikük egy hosszú pengéjű késsel
hasbaszúrta Pumpát, a külváros egyetlen, igazi nagy egyéniségét.
Pumpa nem halt meg azonnal. Bal kezével kiömlő vérének próbálta útját
állni, jobbjával pedig a doboz fedelét akarta visszacsukni. Ő már
megértette, de késő volt, hogy bármit is tehessen ellene. A szemeire gyorsan
leereszkedő fekete köd örökre lezárta előle a kilátást a fényűző pompával
álcázott, mocsokban fetrengő világra.
Gyilkosa kitépte kezéből a dobozt, de amikor meglátta, hogy üres,
kihajította az ablakon.
Reggel lett, mire a doboz ismét gazdára lelt. Az egyik - akkortájt nagyon
közkedveltnek számító - narkónepper találta meg, és belsejét hamar ki is
bélelte a drága halált tartalmazó apró zacskókkal. S talán csak a véletlen
műve volt, hogy aznap egyetlen grammot sem tudott már árusítani a díszes
doboz tartalmából, mert egy előre be nem tervezett közelharc során, melyet a
rend éber őreivel vívott az egyik félreeső útszakasz mentén, életét
vesztette, és a doboz bűnjelként az egyik rendőrségi raktárba került.
Csak hosszú hónapok múltán jutott vissza a doboz eredeti rendeltetési
helyére, a szeméttelepre, ahol később egy kislány akadt rá.
Teljesen áltagos kislány volt. Olyan, kinek gondolatait még nem fertőzte
meg a modern civilizációnak nevezett szennyes életforma, hanem csak egyszerű
emberi mivoltában élte monoton életét a szeméttelep szélén, ahová a manapság
oly divatos nyugati üzletpolitika taszította népes családját.
Felvette a dobozt és beletette az előzőleg szedett, csokorba kötött
vadvirágokat. Valamivel odébb, egy hatalmas gödör tátongott, hogy magába
ölelje a világ által létrehozott szemetet. A kislány beledobta a dobozt, és
kicsiny lábaival egy kis szeméttel elegyített földet is rúgott rá.
Később sírt egy keveset.
A vadvirágokat siratta.
Fekete József