MASSADA
Donald Huke egy kicsiny szigeten lakott feleségével és két fiával. Réges-
rég, mikor még volt becsülete a világítótornyoknak, ő kezelte azt, mely
periodikus felvillanásaival megvilágította a sziget délnyugati oldalát, de
sajnos, mint minden más elektromos irányító-berendezést, ma már ezt is egy
lélektelen számítógép vezérelte. S ha valamit számítógép vezérel, akkor ott
csak elektronokra van szükség, nem pedig emberi agyra.
Mint a túl gyors változásokra már nagyon nehezen fogékony, idős emberek
általában, ő is lenézte az összes olyan készítményt, ami feleslegessé teszi
az emberi tevékenységet. Úgy gondolta, ha igazán nagy baj van, akkor csak
fel-alá rohangálnak az emberek mert senki sincs, aki egy nekivadult masinát
letudna állítani.
Amikor történetünk játszódik, már csak tolószékkel tudott közlekedni,
mert egészségét és fiatalságát a világítótoronynak adta. Azonban romlott
egészségi állapota ellenére a szigeten maradhatott, s hogy ne unatkozzon, a
szolgálati ház emeletén kialakítottak neki egy nemzetközi rádiós segély-
hívóállomást. Ha valahol a tengeren valami baj történt egy hajóval, akkor az
ő feladata volt a segélyhívást közvetíteni a megfelelő mentőalakulatnak vagy
a partőrségnek.
A rádiókészülék nagyon sokat segített neki elviselni helyhezkötöttségét s
talán csak ennek tudható be, hogy igen hamar sikerült összebarátkoznia a
hatalmas készülékkel. Az állomás felállítása óta szinte minden idejét az
emeleten töltötte.
Azon az estén is az emeleti ablaknál üldögélt...
- Margaret! Margaret, gyere ide gyorsan! Láttam valami nagyon fényeset
leszállni a Keleti-öbölnél! - kiabálta a földszintre vezető lépcső felé.
- Mi baj van Donald? - kérdezte az éppen előbukkanó felesége.
- Bizisten, láttam egy hatalmas, fényes gömböt!
- Milyen gömböt?
- Nagyon fényes volt. Hatalmas és iszonyú gyorsan zuhant lefelé. Biztosan
belezuhant a vízbe, mert nem hallottam, hogy földet ért volna.
- Csak képzelődtél, Donald - mondta kételkedve Margaret és visszament a
konyhába.
- Pedig láttam - mondta halkan Donald, talán csak önmagának.
Hamarosan megérkezett Herald, Donald nagyobbik fia, aki a városban
dolgozott és minden este a sziget mellett elhaladó hajók valamelyikével tért
haza.
- Herald! Láttál valami különöset a Keleti-öbölnél? - kérdezte apja
érdeklődve vacsora közben.
- Nem. Nem láttam semmit. Kellett volna?
- Igen. Anyád nem hisz nekem. Az előbb láttam valamit lezuhanni az
öbölnél. Nagyon fényes volt. A tengerbe eshetett, mert nem hallottam, hogy
földet ért volna.
- UFO volt? - kérdezte tettetett érdeklődéssel Herald.
- Lehetett az is - válaszolta szárazon Donald. A kérdésből tudta, hogy
fia sem hisz neki. Pedig ő esküdni mert volna rá, hogy látta.
- Talán az idegeid. Többet kellene pihenned. Túl sokat vagy a rádiónál -
szólt közbe a felesége.
- Egy francot az idegeim - horkant fel Donald és a vacsora alatt már nem
említette fel látomását.
Az éjszaka folyamán hatalmas vihar volt a sziget felett. Donald
ugyanannál az ablaknál ült tolókocsijában és a szél erejétől hajladozó
ágakat figyelte.
Margaret már az ágyban volt, amikor egy hatalmas csattanást hallott a
felső szintről. Kiugrott az ágyból és a lépcsőhöz ment. Donald a lépcső
aljában feküdt.
- Mi történt, Don? - kérdezte, de eközben észrevette a felborult
tolókocsit a lépcső tetején. - Leestél?
- Szólj Herald-nak! Nagy baj van! Én visszamászok a rádióhoz, riasztom a
Partőrséget! - motyogta kimerülten, akadozva Donald.
- De mi a baj? - kérdezte még mindig higgadtan Margaret.
- Itt vannak, de ne félj! Nem hagyom, hogy elkapjanak. Rajtunk nem fognak
kísérletezni! Segíts felmenni!
Margaret átkarolta és lassú léptekkel felvonszolta az emeletre. Ott
belesegítette tolókocsijába és a rádió elé tolta. Biztos volt benne, hogy
férje csak képzelődött, így nem is vette komolyan.
Amikor biztonságban tudhatta, lement a lépcsőn, hogy visszafeküdjön de
még hallotta, hogy Donald megtöltötte vadászpuskáját.
Odafenn Donald már ismét az ablak előtt ült és tágranyílt szemekkel
figyelte a rezzenéstelen tájat.
A ház közelében semmi sem mozdult.
- Előbb rádióznom kell. Le kell adnom a vészjelzést - morogta maga elé és
egy hirtelen mozdulattal a rádióhoz fordította kocsiját.
Itt Donald Huke beszél a Wilde-szigetről. Néhány órával ezelőtt
közvetlenül a sziget keleti partjánál lezuhant egy azonosítatlan repülő
tárgy. Kérem, aki hallja, azonnal értesítse a Partőrséget! Hallotta valaki?
Vétel.
- Itt a Partőrség. Mi a francot akarsz, Huke? Be vagy rúgva? A kicsi,
zöld űrlények még nem kopogtak be? - kérdezte gúnyosan az ügyeletes tiszt.
- Mindjárt ideérnek - válaszolt Donald. - Az előbb elindultak a ház felé.
- Marha - mondta az ügyeletes tiszt és kilépett a vonalból.
Donald csak ekkor értette meg, hogy senki sem veszi komolyan.
- Margaret! Herald! Gyertek fel gyorsan! - kiáltotta a földszint
irányába, miközben le sem vette szemeit az ablakról.
- Mit akarsz már megint? - kérdezte a felesége álmosan, amint felért.
- Azonnal itt lesznek. Meg kell értenetek! Nem akarom, hogy élve fogjanak
el minket! Ezt most csakis értetek teszem - mondta Donald.
Ekkorra már Herald is felért az emeletre. Donald felemelte régimódi
vadászfegyverét és kilőtte az első töltényt.
Herald, látva, hogy mit tett apja, le akart szaladni a lépcsőn, de a
második lövés gyorsabb volt.
- Egyedül maradtam - dünnyögte Donald, miközben remegő ujjakkal ismét
megtöltötte a fegyvert. - Már a földszinten vannak.
Ezek voltak utolsó szavai, mielőtt a mellkasához szorított fegyver elsült
volna.
* * *
- Teljesen bedilizett az öreg. Szabályos vérfürdőt rendezett az emeleten.
Lemészárolta a családját - fogadta a Partőrség embere a rendőrség
gyilkossági csoportjának embereit a ház bejáratánál. - Tegnap este leadott
egy zavaros rádiójelentést egy becsapódó UFO-ról, meg valami kicsi, zöld
űrlényekről. Persze, nem vettük komolyan, de amint tudtunk, kijöttünk.
Tudják, nálunk nagyon kemények a viharok.
A leadott lövések és a holttestek helyzetéből adódóan könnyen
rekonstruálni tudták a történteket, ezért nem is időztek sokáig a szigeten.
De egyikük sem vette észre a sekély vízből kiálló különös, a Földön
teljesen ismeretlen szerkezetű antennát.
Ted Clever