KÜLVÁROSI FÉNYEK
Két lány futott a határ felé. Az egyik még nem lehetett több tizenhatnál,
a másik meg csak épphogy elhagyta a húszat. Ő fogta a fiatalabbik jobb kezét
és húzta, vonszolta a szabadságot jelentő szántóföld felé, ami határsáv
gyanánt szolgált a hatalmas medve és a bika által elrabolt legendás nő
között.
Amikor elérték az első, felforgatott göröngyöket, meglapultak. Az életük
múlott azon, hogy észrevétlenek tudnak-e maradni. Teljesen mindegy volt,
melyik ország határőrei fedezik fel őket. A rosszabbik esetben
visszakerülnek a Szovjetunióba, jobbik esetben lelövik őket valamelyik
oldalon a túlbuzgó határőrök. Egyiket sem szerették volna.
Volt annyi eszük, hogy semmit se jelentsen számukra az egyébként is
semmitmondó hazaszeretet kifejezés. Ők talán tudták volna szeretni a
kietlen, szeméttől és nacionalizmustól bűzlő sztyeppéket, ha nem tartották
volna többre az életüket, mint amennyire azok a barmok tartják, akik az ekét
vonszolják a felégetett, terméketlen földeken.
Elérték az első falut. Csak ekkor vették észre, hogy már magyar területen
járnak. Szemeikben mint megannyi hajnalcsillag villant fel a remény, de
hamar ki is aludt amikor megértették, hogy ebben az országban is épp olyan
veszélyben vannak, mint otthon. Gyorsan túl kellett jutniuk a lakott
településen, mert ismerték azt a táblát, mely minden lakost felhatalmazott
arra, hogy jelentse az illegálisan érkezőket.
Nem tudták, merre menjenek tovább. Az látszott a legbiztonságosabbnak, ha
megbújnak valahol, amerre nem járnak az emberek.
A hirtelen leszálló est jótékony sötétségbe burkolta alakjukat, amint
űzött vadként osontak a szeméttelep felé. Ott töltötték az éjszakát egy
kényelmetlen vashordóban.
Mikor a felkelő nap sugarai először érintették a láthatár peremét, a
lányok már egy útszéli csárdában üldögélek és egy-egy forró teát ittak.
Reggelire már nem futotta volna a szeméttelepen összegyűjtött üvegek
betétdíjaiból.
Kezeikkel a már majdnem elviselhetetlenül forró csészéket szorongatták,
mintha ettől egész testük átmelegedhetett volna.
Sokáig üldögéltek ott céltalanul, nagy reményeket fűzve a még nagyon
távoli nyugat megérintéséhez.
Ruhájuk gyűrött, több száz kilométeren koszolódott. Mindezek ellenére a
lányokban látható módon bujkált a szépség és egy jobb, magasabb rendű
élethez való ragaszkodás készsége. Talán ez keltette fel annak a nőnek az
érdeklődését, aki hosszas megfigyelés után melléjük ült.
Nem beszélt sokat. Határozott volt és ez nagyon tetszett az elkeseredett
lányoknak. Munkát és szállást ígért. Előlegként fizetett nekik egy-egy italt
és bográcsgulyást.
Ők hittek és reméltek.
Még az este elvitte őket egy kényelmes luxusautó.
* * *
Klára nyolc, Péter tizenhét éves volt. Mindketten egy németországi
magánklinikán feküdtek sok más társukkal együtt. Egy dologban nagyon
hasonlítottak egymásra. Mindannyiuknak szüksége volt valamire, amit csak
kívülállók adhattak meg nekik. Szüleik csalással és sikkasztással nehezen
összeharácsolt pénze és nagyon sok öltönyös, jól menő "üzletember"
közbenjárása kellett ahhoz, hogy megkapják, amire szükségük volt.
Ezen a reggelen mindketten úgy ébredtek, hogy ismét egészségeseknek
mondhatták magukat.
Sohasem tudták meg, hogy két - nagyon is élni akaró - lánynak kellett
meghalnia ahhoz, hogy ismét működőképes veséik lehessenek.
Fekete József