A KICSINYÍTÉS MESTEREI
"A nagy emberek a kis dolgokat magukhoz nagyítják,
a kis emberek pedig a legnagyobb dolgokat is
lekicsinyítik."
/A szerző./
Scott Harrison barátom igazán értette a dolgát. Amit egy európai
tudhatott az afrikai törzsekről, azt ő tudta is. Catherine Wells szintén az
afrikai törzsek megszállottja volt. Ők ketten alkották a Brexwell Egyetem
afrikai tanszékét, de nekik még ez sem volt elég.
Egyik nap azzal az elhatározással állítottak be hozzám, hogy
kutatóexpedíciót szeretnének szervezni a pigmeusok felkutatása céljából.
Mivel úgy tűnt, hogy nagyon komolyan gondolják a dolgot, írtam egy levelet
az Akadémia nevében, hogy megnyíljanak előttük az egyébként igencsak
szorosra zárt, konzervatív gondolkodást jelképező ajtók.
Fél évbe telt, míg sikerült előteremtenünk a szükséges anyagi források
jelentős részét, s már majdnem el is indultak, mikor rájöttem, hogy semmit
sem tudok a pigmeusokról. Azonban hiába magyaráztattam el Scotty-val a
legelemibb dolgokat is legalább háromszor, semmi érdekeset sem tudtam meg a
kicsiny, feltételezhetően nagyon barátságos emberkékről.
S bár Scotty-ék mindent tudtak róluk, kissé szégyenkezve vallották be,
hogy még egyetlen egyet sem láttak belőlük. Igaz, ebben nem is volt semmi
furcsa, mert ha már találkoztak volna, akkor nem kellett volna még egyszer
összefutni velük.
Eljött az utazás ideje és én nagyon egyedül maradtam. Két hónap
elteltével kaptam tőlük az első képeslapot. Egy kicsinyke ember állt egy
nálánál nem sokkal nagyobb kunyhó előtt. Catherine a kontraszt kedvéért a
kunyhó mellett állt.
A derekáig sem ért.
Nagyon megdöbbentő volt a kép. Azt elmondta nekem Scotty, hogy a
pigmeusok nagyon parányiak, de azt nem hittem volna, hogy valóban ennyire
parányiak lennének. A képeslap, mely valójában egy fénykép volt megcímezve,
felbélyegezve, a megszokott jókívánságokon kívül semmi fontosat nem
tartalmazott.
Ismét eltelt két hónap, mire megint kaptam egy felbélyegzett fényképet.
Catherine volt rajta, amint néhány térdig érő pigmeus-gyereket tanít
olvasni. Hogy gyerekek voltak és hogy a fényképezés pillanatában éppen
olvasni tanultak, azt már a szövegből tudtam meg.
A leírtakból úgy tűnt, sokáig akarnak még a pigmeusok között maradni,
mert bár szabadságuk a végéhez közeledett, egyetlen szó sem utalt
visszatérésük időpontjára, ezért ismét írtam egy levelet az Akadémiának,
melyben közöltem, hogy visszaérkezésük csak későbbre várható.
Eltelt két hónap és a megszokott üdvözlőlap nem érkezett meg.
Szerencsére, mire igazán aggódni kezdtem volna, mégiscsak megérkezett. Ez
már a hagyományosnak mondható levélforma volt, de a fénykép hiányát
kárpótolták a bőbeszédű sorok, melyek kissé rendezetlenül ugyan, de
mégiscsak le voltak írva.
Scotty megírta, hogyan került összetűzésbe a pigmeus törzsfőnökkel. A
kicsiny emberkének annyira megtetszett Catherine, hogy Scotty hozzájárulását
kérte a házassághoz. Gondolhatják, kedves olvasóim, mennyire meglepődhettek
mindketten a furcsa ajánlat hallatán, s mikor Catherine kikosarazta a nem
éppen hozzáillő kérőt, az bosszút esküdött ellenük.
Akkor még nevetségesnek tűnt a fenyegetés, de másnap reggelre Catherine
eltűnt. Ezért nem tudtak még visszajönni.
Scotty levele végén megígérte, hogy nem fog visszajönni addig, míg meg
nem találja kutatótársát, majd pedig megkért engem, hogy próbáljam
meghosszabbíttatni szabadságukat.
Szívesen visszaírtam volna neki, de fogalmam sem volt arról, hogy Afrika
mely részén tartózkodnak, s mivel már elrendeztem a dékánnal a szabadságuk
meghosszabbítását, akár kényelmesen le is mondhattam volna az értük való
aggódásról, ha nem nyugtalanított volna Catherine eltűnése.
Rengeteg idő telt el, mikorra ismét levelet kaptam. Ez volt róluk az
utolsó értesülésem, s ez is maradt az utolsó emlékem két nagyszerű volt
tanítványomról, akik soha többé nem tértek vissza kutatóútjukról.
Ez a levél ismét egy fénykép volt, hátulján a bélyegekkel és egyetlen
mondat: Itthon vagyunk.
Nem Scotty írása volt, de nem is Catherine-é. Talán inkább hasonlított
egy olyan ember írására, aki még csak néhány hete tanult meg írni, olvasni.
Erre utaltak a picinyke, formátlan betűk és a számomra teljesen ismeretlen
eredetű anyag is, ami jelen esetben a tinta szerepét töltötte be.
Az egész nagyon furcsának tűnt, de nem tulajdonítottam túl nagy
jelentőséget a dolognak. Gyakran elő szokott előfordulni hasonló eset a
igazán megszállott kutatókkal, de ez idővel el is szokott múlni.
Aznap, amikor ezt a fénykép-képeslapot megkaptam, egy nagyon fontos,
tudományos ismertető anyag összeállításán dolgoztam, ezért a képeslap
elolvasása után ismét neki akartam kezdeni, de az egyik könyv
megmozdításakor a nagyítóm a fényképre csúszott.
Ekkor vettem észre, Scotty-t és Catherine-t. Rajta voltak a fényképen.
Egy kicsinyke kunyhóban, egy kicsinyke asztalon, egy még kisebb ketrecben
álltak.
A ketrec alja és teteje egy-egy gyufásdoboz volt.
Ted Clever