Izsó Attila:
MEGSZÓLAL AZ OLVASÓ
1. levél: Az ellenkező oldal véleménye
Olvasóink közül többen megjegyezték, hogy kissé egyoldalúak vagyunk, s
nem engedünk teret azoknak, akik nem osztják véleményünket az idegen
civilizációkkal kapcsolatban, akik nem hisznek az UFO-kban. Ám legyen! Mi
gondoltunk egy nagyot és az alábbiakban egy olyan ember történetét
olvashatják, aki egyáltalán nem hisz, sem UFO-kban, sem a
természetfelettiben.
Az elmúlt nyáron történt velem a következő eset. Üzletember vagyok, s egy
tárgyalásról igyekeztem haza éjszaka - sokakat már ez a napszak eleve
megzavar - mikor is egy hatalmas gabonatábla mellett vitt el az utam.
Eszembe jutott egy üzleti lehetőség, s megálltam, hogy az illetőt felhívjam
- menet közben én ugyanis nem telefonálok! Kiszálltam a kocsiból, hogy
tisztább legyen a vétel, mikor is az első néhány szám bepittyegése után
egész egyszerűen bedöglött a mobilom. Arra gondoltam, hogy talán az elem
lehet a bűnös, de mindjárt el is vetettem, hiszen az elemet alig pár napja
cseréltem ki. Idáig jutottam, mikor is meghallottam a hangot!
Minden kétséget kizáróan felülről jött, s igen halkan, szinte csak
érezhetően, közeledett a gabonatábla széle felé. Felnéztem, s egy pillanatig
elakadt a lélegzetem. Kerek, lapos, a tetején félgömbölyű hatalmas tárgyat
vettem észre, amint a levegőből aláereszkedik! Képzelhetik mit éltem át! A
repülő szerkezet belefúródott a gabonába, hatalmas kört hagyva maga után.
Egy ideig még forgott a tengelye körül, majd csendesen megállt. Szinte még a
búza sem hersegett a hatalmas teste alatt. Hiába, a modern technika! Akkor
kezdtem csak gyanakodni, amikor az égi jármű ajtaja kinyílt, és az utasai
közül négy kiszállt belőle. Apró termetű, zöld terepruhát és hatalmas,
fekete napszemüveget viselő emberkék voltak. Vékony, enyhén hosszú kezüket
katonásan a testük mellett himbálva közeledtek felém! Nem voltam megijedve,
hiszen tudtam, hogy emberekkel van dolgom, legfeljebb nyelvi nehézségeim
lehetnek. Odaértek elém, s a fejüket furcsán félrehajtva, egyértelmű kérdő
mozdulatot tettek, amit a barátságos közeledés jelének véltem.
Ekkor vettem csak észre, hogy a szemüket takaró tárgy, amit eddig
napszemüvegnek véltem, nem lehet az mivel nem volt szára! Meg aztán késő
este értelmetlen is lenne a napszemüveg hordása. Mint a villám, csapott
belém a felismerés! Hiszen ezek infraszemüvegek! Logikus dolog éjszaka ilyen
tárgyat viselni, persze kissé költséges. De kinek is van erre anyagi
lehetősége? - okoskodtam tovább. A hadseregnek! Tehát ezek a kistermetű
emberek valamilyen külföldi sereg berepülőpilótái lehetnek, akik ezt a
merőben új konstrukciójú repülő szerkezetet hivatottak tesztelni. De melyik
nemzet az, amelyiknek elég fedezete van egy ilyen vállalkozás
finanszírozására, s ilyen aprók az emberei? Hát persze a japánok! Akkor lett
tiszta a kép. Idáig jutottam amikor az egyik megszólított! Felém nyújtotta a
kezét, amelyen csak három ujj volt - nyilván egy balesetben vesztette el a
többit -, s a következőket mondta:
- Szotó cuk! Csi-Tying cájk! Ekkor már biztos voltam abban, hogy helyesen
következtettem. Ezek itt eltévedt japán katonák, akik most bennem látják azt
az embert aki útbaigazítja őket a Felkelő Nap országába! Összeszedve gyér
japán tudásomat, először is a két kezemet összetettem, majd enyhén
meghajoltam feléjük, s ez őket látható elégedettséggel töltvén el, a
következőket válaszoltam nekik:
- Inniko mannaniko mannana-e, manniko mannaniko inniko-e!
Láthatóan eltöprengtek a válaszomon, mert egy ideig kedvesen néztek csak,
aztán a vezetőjük ismét megszólalt.
- Manniko-e Csaj?
Hirtelen felkaptam a fejem mikor az orosz csaj szót meghallottam.
Tehát szomjasak vagytok japán barátaim? Előkaptam az autóból a
termoszomat amelyben még gőzölgött a nemes ital. Feléjük nyújtottam, s ők
készségesen el is fogadták. Mutattam nekik, hogy igyák meg!
A vezetőjük belekortyolt, majd hirtelen elszürkült az arca. Vonaglani
kezdett, remegett az egész teste, aztán elvágódott. A többiek csak nézték
egy ideig, majd kettő a vállára kapta a sérültet és sietve megindult a
repülőgép felé. A negyedik ott maradt velem szemben, s egy pillanatig
farkasszemet néztünk egymással.
Végül megelégelte a dolgot, s hirtelen, de olyan gyorsan, ahogy csak egy
szamuráj képes, előkapott egy zseblámpát. Ötször-tízszer felkattintotta
furcsa, süvítő hangja volt, s morze jelekkel adta a tudtomra, hogy nem
haragszanak, amiért a teám kissé erős volt a parancsnokuk számára.
Legalábbis én ezt vettem ki a pillantásából.
Aztán megfordult és a repülő szerkezetükhöz igyekezett. Halkan beindult a
hajtómű, aztán felemelkedett a gép a magasba. Gondoltam nem teszek rosszul
ha barátságosan integetek nekik. Mikor már nem látszottak, a rádiótelefonom
hirtelen kivilágosodott!
Ekkor megértettem mindent! Japán technika ide vagy oda, még ők sem tudják
teljesen kiküszöbölni a zavaró tényezőket! Ez okozta a telefonom rövid
kimaradását!
Láthatják tehát, hogy semmi természetfeletti nincsen az egészben!
Egyszerű japán kísérlet volt az egész, és ezt sokan, nagyon sokan, úgy
állították volna be, hogy UFO-t láttak.
Ám én meg tudtam különböztetni a valóságot a képzelettől!