Viszokay Tamás:
(viszokay@mail.matav.hu)
TISZAVIRÁG
(In: Az Univerzum örökösei, Cherubion Kiadó, Debrecen, 1997., 148-156. o.)
és
(In: Solaria Magazin 6. szám, Seldon 96 BT, 1995., http://solaria.scifi.hu)
A leszállás simának indult, a baj később történt. Chris átkozta magát,
amiért elengedte a füle mellett a figyelmeztetést, ha az amazonok százával
röppennek fel egyszerre, az sokkoló látvány, főleg azoknak, akik még sosem
vezettek kompot.
Jansen kapitány ugyanis nem űrhajós volt. A Betida holdján lévő bázis
biztonsági főnökeként szolgált, mellette az ökológusok munkájában vett
részt. Nem is került volna sor arra, hogy egy leszállóegység irányítópultját
kezelje, ha Dave Grindel nem tűnik el odalenn. A világhírű biológus elveszte
óriási botrányt kavart a Földön, az itteniek pedig olyan helyzetbe kerültek,
hogy az egész banda állása Grindel megtalálásától függött. Így aztán a
nyomozati tapasztalatokkal rendelkező főrendészt a Flotta oktatói afféle
gyorstalpalón próbálták beavatni a bolygóra szállás rejtelmeibe. Amíg a
dzsungel lombkoronájának szintjére nem ért, nem is volt semmi probléma. Sőt,
elkönyvelhetett magának egy jó pontot. Két oka is volt annak, hogy az
erdőségnek éppen ezt a részét választotta ki a landolásra. Jónéhány óriásfa
emelkedett itt ki egymás mellett a dzsungelből, a talajtól százötven méterre
magasodva. Az ilyen hely az amazonok egy nagyobb csoportosulását sejttette.
A másik ok egy fémes villanás volt, amit még nagy magasságból észleltek a
műszerei erről a környékről. Ez a második jel reményt adott a kutatásban.
A bolygó lakói, e kecses, repülő lények ugyanis nem használtak fémeket.
Ami azt illeti, semilyen eszközt nem fedeztek fel náluk, a fák húsos
leveleinek letépkedéséhez (ez volt az egyedüli élelmük) nem is volt
szükségük mesterséges tárgyakra.
Persze nem biztos, hogy a fém jelenléte azt mutatja, hogy Grindel itt
van, hisz az űrállomás személyzetének bármelyik tagja hagyhatott emlékeket
az amazonoknál. Azok az emberek, akik a Betida értelmes lakóinak kétes híre
ellenére közéjük merészkedtek, és vissza is tértek, nagy kacsintások
közepette mesélgették a kizárólag férfiakból álló földi expedíció tagjainak,
hogy a lentiek pontosan olyanok, mint az otthoni lányok, és hajlandók is
pontosan ugyanazt csinálni, egy-egy kivénhedt konzervnyitóért, vagy csak
úgy.
Az ilyesmiről Chris-nek megvolt a véleménye. Ő is látta már képeken,
filmeken az amazonokat. Tényleg hasonlítottak a földi nőkre. Zöld hajuk és
az emberénél nagyobb szemük azonban szerinte kétségtelenné tették a faj
idegen voltát. Kétéves küldetés asszonyok nélkül nem semmi, Chris mégsem
értette hogyan kelthetnek ezek a lények nemi vágyat.
Sajnos pontosan azért ütött be a krach, mert Jansen lebecsülte az erdős
planéta lakóinak az emberre (a férfira) való hatását. Amint a leszállóegység
a lombkorona magasságába ért, hatvan-hetven kecses, meztelen leánytest
röppent a levegőbe és körülrajzotta a masinát.
Chris épp az egy helyben lebegés beállítását kisérelte meg, amikor
észrevette a tőle két-három méterre manőverező, és érdeklődve figyelő
bolygólakókat.
A hatás leírhatatlan volt! Ezek... egyszerűen emberek voltak. Megannyi
tizenéves lány. Még a mellbimbó és a fanszőrzet sem hiányzott. És a hajuk!
Mögöttük úszó, vagy testüket körülölelő zuhatag. Észrevette, hogy nem is
mindé zöld. Akadt közöttük jócskán fekete és sárga is. Az űrkabin ablakán
kiváncsian beleső szemek sem látszottak idegennek, így, közelről nézve.
Igaz, a halánték felé kissé jobban kiterjedtek, de ez a furcsaság még csak
fokozta az összbenyomás lenyűgöző jellegét.
És ami valósággal sziven ütötte Chris-t, az amazonoknak nem voltak
szárnyaik. Csak röpködtek ide-oda, mintha gondolati parancs szüntetné meg
körülöttük a gravitációt. A férfi korábban valahogy nem gondolt erre. A
felvételek mind szemből és nagyobb távolságból mutatták a Betida lényeit.
Lehet, hogy többen is említették neki a szárnyak hiányát, de a kapitány
ezeket az utalásokat nem jegyezte meg. Úgy lehetett ezzel, mint az egyszeri
paraszt, amikor a zsiráfról meséltek neki. Ösztönösen elutasította, hogy egy
repülő fajnak nincs szárnya.
Igazi eltérés nélkül nem tudta "lényeknek" tekinteni a jópár gyönyörű
tündért, így hát rossz kapcsolót fordított el, és rövidzárlatot okozott a
gravonjában.
A komp elvesztette egyensúlyát és lezuhant.
A milliónyi inda, ami a dzsungel fáit összekötötte, megtartotta
valamelyest a tonnányi testet. A kabin fokozatosan lelassult, majd függve
maradt, ott himbálózott a liánok foglyaként. Chris először légzősisakját
ellenőrizte.
A bolygó légköre 22% oxigént és 78% nitrogént tartalmazott, a földieknek
tehát kiválóan megfelelt volna, ha... nos, ha nem nyüzsög minden
köbcentijében néhány ezer "galóca". Ezek a mikroszkópikus méretű, gombaforma
élőlények bénító idegméreghez hasonló anyagokat választanak ki, ezért az
ember számára minden lélegzetvétel a halált jelentette megfelelő szűrő
nélkül.
Az űrállomás tudósai (pontosabban egyik, az amazonokra áhítozó)
csoportjuk kifejlesztett egy átlátszó, szűrőrostéllyal ellátott sisakot, így
űrruhára nem volt szükség.
A második, amiről meg kellett győződnie, hogy nem ért-e földet. Akkor
ugyanis nem léphet ki, rögtön felfalnák a turkók. Ezek a fekete, szivar
alakú vadállatok ezrével nyüzsögtek az erdő altalaján, és minden szerves
anyagot bekebeleztek, ami az útjukba került, még a gumit és bizonyos
műanyagokat is. A hat lábon rohangáló fenevadak némelyike a három méteres
hosszúságot is elérte.
Szerencséje volt. Az űrkabin a talajtól néhány méterre állapodott meg,
közvetlen veszély nem fenyegette. Alatta azonban már gyülekeztek a fekete
szörnyetegek, sajátos, kaffogó hangokat adva, és éles fogakkal teli szájukat
tátogatva.
Chris összeszedett egy hátizsákra való műszert, élelmiszeres tubust,
elsősegélycsomagot, miegymást, majd a leszállóegység ajtajából egy
lendülettel átugrott a legközelebbi fa egyik oldalágára. Éppen idejében
tette, a következő pillanatban a tonnás szerkezetet tartó indák elszakadtak,
s a komp nagy zajjal leesett. Nem fordított rá figyelmet. A turkók nem
tudnak a belsejébe férkőzni. A szigeteléseket lerágják, de ezen a gondon
lehet segíteni.
Felnézett, a legalább tíz méter átmérőjű főtörzs mentén. Hogyan jut fel
vajon? Jobbat nem tudván kitalálni, mászni kezdett. A liánok a segítségére
voltak, mégis nagyon lassan haladt.
A Betidát valójában nem ismeri az ember, bárhonnan érheti kellemetlen
meglepetés. Amikor kiderült, hogy az amazonok értelmes lények, a földi
központ megtiltotta a szabad mozgást a felszínen. Ezt sokan elég hülye
döntésnek látták, és eszük ágában sem volt betartani.
Chris azonban tudta, hogy az óvatosságnak megvan a maga sajátos oka.
A Betida lényeinek ellenséges szándékaira semilyen bizonyíték nem volt,
mégsem véletlenül kapták az amazon nevet. A bolygót felfedező űrhajó
legénysége például nyomtalanul eltűnt, azóta sem kerültek elő sem holtan,
sem elevenen. A hivatalos magyarázat úgy hangzott, hogy óvatlanul kijöttek a
felszínre, és a turkók áldozataivá váltak. Igen ám, gondolta Chris nyomozó
agya, de akkor széttépett ruháik hogyan kerültek a vezérlőterembe? Ez a
kérdés másnak is eszébe juthatott, mert mire őt, Chris-t idehelyezték, már
elterjedt, hogy a bolygó női lakói felfalják a férfiakat.
Hiszen hol vannak a saját férfiaik? Nemiségük annyira nyilvánvaló, hogy a
hímek hiánya legalábbis gyanús volt.
Az amazonok persze azt állították, hogy még csak nem is találkoztak az
első hajó legénységével. Az ő másik nemükre való utalásokat pedig úgy
látszott, meg sem értették.
Néhányan azonban azóta is eltűntek, ezért a helyzetük korántsem volt
ideális. És sajnos, éppen kutatók vesztek el, és nem azok, akik csábítani
szöktek le.
Ellenlépést nem akartak tenni, hisz bizonyíték nem volt az amazonok
ellen.
De volt egy másik ok is. Több turkót találtak hosszában felhasítva,
mintha valami irdatlan karom vájt volna beléjük. A bolygólakók esküdtek,
hogy ezek a fenevadak egymást nem bántják. Akkor viszont lennie kell egy
csúcsragadozónak, ami számára még a turkó sem ellenfél.
- Nem pihenni még!
A vékony éles hang felrázta Chris-t gondolataiból. Ösztönösen a törzsnek
vetette hátát, és előkapta a pisztolyát.
A zöld hajú lány néhány méterrel fölötte himbálózott egy hintaszerűen
összekötözött liánon. Lógázta formás lábát, és látszólag ügyet sem vetett a
fegyverre.
- Arra fenn - mutatta - szó nem ismer.
Kézmozdulatokkal magyarázta el, hogy a fa több ágra bomlik mindjárt, s
ott szusszanhat egyet.
Chris kínlódva megtette a hátralévő métereket, majd lerogyott az avarral
borított mélyedésben. A lány kacagva mellé hemperedett, mire a kapitány kis
híján felugrott ijedtében. Na, na, nyugtatta magát, nem fogja kiszívni a
véredet. Bár nem volt egészen biztos ebben, azért ülve maradt.
Megcsapta az amazon illata. Nem földi volt, de nagyon kellemes, különböző
virágokat idézett.
A lány ránézett és elmosolyodott.
- Mit te akarsz? Te is kefél akarsz?
De még mennyire, akarta mondani Chris a látvány és az illat hatása alatt.
Aztán erőt vett magán.
- Nem. Én azért jöttem ide, mert keresek valakit.
Direkt lassan, tagoltan beszélt, a nő arcán mégis értetlenség
tükröződött.
- Keres? Akkor miért ide le jönni? Turkót keres? Hülye.
Na, igen. Így is fel lehet fogni.
- Balesetet szenvedtem.
- Baleset? Nem ismer.
Chris értelmetlennek tartotta részletezni a helyzetét. Felmutatott.
- Oda szeretnék menni. Csak nehéz. Tudsz segíteni?
Az amazon, társnőihez hasonlóan 150 és 165 centi közötti magasságú volt,
s bár egyáltalán nem látszott girhesnek, sőt nagyon is arányos, harmonikus
benyomást keltett, jó ha negyvenöt kilót nyomott. Most fitymálóan
végigmérte.
- Nagy egy darab - mondta, aztán legyintett. - De baj nincs.
A következő két órában átmentek Tarzanba, liánokat megragadva lendültek
tovább, mindig egy kicsit magasabbra, mint kiindulópontjuk. Chris izzadt,
nem mert lenézni, egy párszor alig tudta megőrizni egyensúlyát a vékonyabb
ágakon, vezetője magabiztossága mégis megnyugtatta. Baj nincs. baj nincs,
hajtogatta állandóan a lány. Mindig a megfelelő indát választotta ki, s az
ugrások íve is jó volt.
Odafönn a fák számtalan ágra bomlottak, jókora mélyedéseket hozva létre
az elágazások kezdeteinél. Chris úgy becsülte, többszáz amazon él ezen a
helyen. Egy-két vastagabb ágba üregeket vájtak, A legtöbb négy-öt méter
átmérőjű is megvolt. A lány az egyik ilyen helyiségbe vezette a kapitányt.
Kisvártatva vagy húsz amazon vette körbe kíváncsian. A szép nőknek ez a
tömege lassan minden önuralmát elnyomta volna, ha nem vesz észre valamit. Az
amazonok többsége földi tárgyakat viselt a nyakában, összesodort hajszálakra
aggatva. A "kefél-emlékek", mutogattak büszkén az elromlott karórákra,
félredobott kanalakra, különböző jelvényekre. Egyikükön Chris DG monogramos
öngyújtót fedezett fel. Amikor eljutottak tudatáig ezek a névbetűk, rögtön
felugrott.
Illemmel mit sem törődve durván megragadta az amazon karját.
- Ki adta ezt neked?
Amaz nem rémült meg, inkább csak meglepődött.
- Hát az ember - válaszolta.
- De melyik ember?
Az összes lány hirtelen hallgatásba burkolózott, s Chris érezte, hogy túl
messzire ment. Újra leült.
- Figyeljetek - mondta. - Nem akarok én nektek semmi rosszat. De,... hogy
is mondjam, nem szép dolog elfogni a mieinket.
Izgatott csacsogás támadt, majd kiderült, hogy az "elfogni" szót nem
értik.
Chris megvakarta a fejét. Nehéz kenyér!
- Ha egy ember nem akar itt maradni... - kezdte újra, de az öngyújtós
amazon közbevágott.
- Akar! Én van nem az első neki. Ő mond, ha egyikünk elmegy, rögtön más
azonnal.
- Vagyis saját jószántából maradt köztetek?
Ez bonyolítja a helyzetet, gondolta. Neki vissza kell vinnie Dave
Grindelt, még akarata ellenére is. Az egész űrállomásnak a fejét veszik, ha
nem így tesz.
Rámutatott Dave fekete hajú szeretőjére.
- Te most odavezetsz hozzá!
Az amazon megrázta a fejét.
- Nem szabad tudni nektek, hogy ő van itt. Ő mondott.
- Én nem akarom bántani azt az embert. Csak beszélni szeretnék vele.
- Vár - közölte a lány és elviharzott.
Néhány perc múlva újra ugrálás következett, végül egy még nagyobb üreghez
érkeztek.
Grindel kezét nyújtva jött eléje.
- Nem láttam értelmét rejtőzködni. Te úgyis megtalálsz, Chris, amilyen jó
orrod van.
Az üreg emberi tárgyakkal volt tele. Székek, asztal, s az egyik sarokban
egy teljes hordozható laboratórium.
Jansen körülpillantott.
- Nem mondom, jól felszerelkeztél! Még a zseblabidat is elhoztad. Talán
vizsgálgatod is a háremedet?
Grindel megcsóválta a fejét.
- Mire ez az indulat Chris? Te tudod, hogy én ki vagyok. Úgy ismersz,
mint aki azért megy el valahová, hogy hetekig hancúrozzon?
- Apropó, nem mondanád meg, miért tűntél el? Mindenkit ki akarnak rúgni
miattad.
- Dolgozom, te nyakas szamár! - A tudós is ingerült hangon felelt.
- Jó - folytatta, miközben befelé tessékelte a kapitányt -, a kedvemet is
töltöm velük. De szerinted el lehet ezt hosszú távon kerülni? Egyik a másik
után jön, hogy na, kefél, kefél? Adj valamit nekem és akkor kefél. És mind
olyan mint egy istennő.
- Vagy inkább, mint egy szirén - mondta Chris rosszmájúan, de már
nyugodtan. Dave előbbi vallomását teljesen meg tudta érteni.
A biológus a laborpadon matatott, de most hirtelen feléje fordult.
- Nem! Az amazonoknak semmi közük az eltűnésekhez. Másról van itt szó. És
éppen ezért vagyok itt.
- Felvilágosítanál?
Grindel elgondolkodva nézte.
- Nem tudom. Azt hiszem, csak ártanék vele ezeknek a kislányoknak,
márpedig én őértük indítottam harcot.
Látva a másik furcsálló tekintetét, elmosolyodott.
- Ne nézz őrültnek, Chris. Gyere, néhány dolgot azért mutathatok.
Beállította a mikroszkóp lencséjét.
- Ugye te értessz a biológiához?
- Ökológus is vagyok - bólintott Jansen.
- Akkor nézz bele, és mondd el, mit látsz.
A kapitány sokáig nem szólt.
- Mi baj van? Talán nem tudod feleleveníteni a tanulmányaidat? - most
Grindel hangja volt gúnyos.
- Nem, nem. Csak elég nehezen hiszem el, amit látok.
- Márpedig elhiheted. Én magam szintetizáltam ezt a géncsoportot. Minden
amazon DNS felépítésének ez az alapja.
Chris nehézkesen lehuppant az egyik székbe.
- Nem értem. Ez a génkép két nemet jelez a fajnál. Hol vannak a férfiaik?
- Nincsenek hímek - válaszolta Dave. - Láttad a kunkort a tizedik sorban?
Az a blokk. Azon a ponton minden lény nőneművé alakul. Hogy mi módon került
be a gátlás, még nem tudom.
- Dehát hogyan szaporodnak akkor? - kérdezte a főrendész, miközben újra a
mikroszkóp fölé hajolt.
- Csak lassan a testtel. Ez már olyan kérdés, amiről egyelőre nem
beszélhetek. De elmondok valami mást, a természet egy újabb tévedését. Tudod
meddig él egy amazon?
A másik karját széttárva jelezte, fogalma sincs.
- Három hétig.
- Tessék?
- Bizony! Huszonegy napuk van. Mire juthatnak ezalatt? Semmire. Pedig
értelmesek. Te is tapasztalhattad, viszonylag elfogadható szinten beszélik a
nyelvünket. És ezt a szintet öt-hat nap alatt érik el!
Fel-alá kezdett járkálni.
- Igaz, újjászületnek, de ez megint a titkos információk közé tartozik.
Chris az "újjászületnek" szóra összerezzent. Miért hallgatja ezt a
magasröptű fickót? Hisz nem ez a feladata.
- Dave! - lépett közelebb hozzá. - Mindez nagyon szép. De otthon, a
bázison sokkal jobb körülmények között tudnád ezt a kérdést tanulmányozni.
- Egy fenét! - jött a dühös válasz. - Előbb mindenféle tanulmányt kéne
írnom, aztán hivatalos engedélyt kellene szereznem a kisérletekre. És közben
egy rakás hülye alak ütné bele az orrát az ügybe. Nem beszélve szakmai
irígyeimről, akik világgá kürtölnék, hogy amit állítok, marhaság.
Jansen elővette a fegyverét.
- Dave, én erre nem lehetek tekintettel...
Ezután minden nagyon gyorsan történt.
Az eddig az üreg szájánál meghúzódó amazon egy hatalmas ugrással Chris-re
vetette magát
- Nem bánt! Nem bánt! - kiabálta s közben azon igyekezett, hogy kiüsse a
kezéből a pisztolyt. A kapitány, ahogy próbálta lerázni magáról a lányt,
véletlenül elsütötte a sugárfegyvert. Csak amikor sikerült a sarokba vágni a
fekete hajú támadót, vette észre, hogy lövése a biológus légzősisakját
hasította fel.
Felordított.
- Uram Isten!
Egy oxigénpalackot kezdett előráncigálni hátizsákjából, bár nem remélte,
hogy Grindel kibírja addig lélegzetvétel nélkül.
Mire odafordult, amaz teljesen levette a sisakját.
- Úgyis kényelmetlen volt már - nézett fel szomorúan mosolyogva. Jansen
döbbenten állt.
- Te élsz? Beszívod az idegmérget, és élsz?
- Idegméreg! - nevetett fel idegesen Dave. - Az anyátok kínja inkább! A
galócák vegyi szerkezete annyira bonyolult, hogy nem értettétek meg.
Egyszerűen kiragadtatok egy molekulacsoportot, amely cianidra emlékeztet,
csak hogy fel tudjatok mutatni valamit a Földnek.
- Eszerint a Betida levegője ártalmatlan?
- Nem, nem az. Nekem sem lehet sok hátra.
Legyintett.
- De hagyjuk a locsogást. Most már kénytelen vagyok elmondani neked
mindent, és csak remélhetem, hogy megértessz. Figyelj! A galóca nem öl meg,
de átalakít.
- Átalakít? Mivé?
- Turkóvá.
- Micsoda?
- Egy példátlan evolúciós félrelépés előtt állunk, Chris! A helyi
természet útjára indította ezeket a lényeket. Jó munkát végzett, hisz az
amazonok értelmesek, egy magasabb fejlődési fokozatot képviselnek. És akkor
valami közbejött. Ismétlem, még nem tudom, mi volt az, de talán nem is
fontos. A lényeg, hogy a tizedik sorba beférkőző kunkor megakadályozta, hogy
szaporodjanak. Természet bácsi persze küzdött a hiba ellen. Mivel nem talált
megoldást, gyorsan létrehozott egy patthelyzetet, hogy az értelem
megmaradjon, ha szaporodásra nem is képes. Jöttek a galócák. Az amazon,
amikor lejár az ideje, turkóvá alakul, aztán, újraszületve, ismét visszatér.
- Akkor a felhasadt turkók...
- Igen. Nem egy nagyobb ragadozó támadása, hanem a kifejlett, az újra
kifejlődött amazon kiröppenése ölte meg azokat.
- Az eltűnt emberekkel is ez történt hát. Megsérült a sisakjuk, és...
- Csakhogy - folytatta izgatottan Grindel -, ez a pánikintézkedés is
hibás volt! Az amazon csak három hétig képes megőrizni emberi alakját a
galócákkal teli légkörben. Ezalatt semmit nem tehet. Azután negyven, igen,
negyven évig turkóként kénytelen létezni. És minden tapasztalata elvész,
amire korábbi életében szert tett.
Ez az igazi tragédia, Chris. Emiatt jutott ez a magasrendű értelem teljes
zsákutcába. Az egyed faji emlékezete megvan, tudja, milyen levelet kell
megennie, hogyan kell ugrálnia, repülnie. Az amazonok azt mondják, a
turkólétet egyáltalán nem érzékelik. Egyszer csak elálmosodnak, elveszítik
eszméletüket, aztán hirtelen a fák tövében térnek magukhoz, amint éppen
elhagyták bábukat. Ahogy mesélték, a létükre, ezen belül a nevükre, mások
neveire és arcára is emlékeznek, nem felejtik el a nyelvüket sem, vagyis az
én tudatuk folyamatos. Ám semilyen konkrét információt nem tudnak átvinni az
újabb életbe. Tehát ha én negyven év múlva amazonként újra megszületek...
Chris nagy levegőt vett.
- Ez fog történni, azt hiszem - vágta el a készülő tiltakozást a
biológus. - Nos, ha újraszületek, tudni fogom, hogy ember voltam, és Dave
Grindel volt a nevem, tudni fogom, milyen az emberek külseje. Ám a földi
nyelvet újra kell majd tanulnom, nem is beszélve a tudományomról. Csakhogy
erre nem lesz időm huszonegy nap alatt.
Ránézett társára.
- Hacsak át nem veszed a helyemet.
- Mit tehetnék én? - kérdezte megsemmisülten Chris.
A biológus a laborasztalra mutatott.
- Ott a naplóm. Látni fogod belőle, hogy közel járok a megoldáshoz. Máris
kifejlesztettem egy szérumot, ami a három hetet negyven napra nyújtja. Még
nem próbáltam ki az amazonokon, neked kell majd megtenned. A gátló gén
eltávolítására is kidolgoztam módszereket. Végig kell próbálni azokat is.
Megint leintette a készülő közbeszólást.
- Hogy miért kell mindezt megtenni? Chris, az evolúció nem egy jószándékú
alapítvány. Ha észleli, hogy egy fejlődési vonalból nem lehet többet
kihozni, az nem képes már tovább haladni, kíméletlenül elsöpri. Ezek a
csodás lények, ha hagyjuk, el fognak tűnni a turkóikkal együtt néhány
évszázad alatt.
- De szabad-e így beleavatkoznunk egy idegen világ fejlődésébe? Grindelen
látszott, hogy rosszulléttel küzd, de azért erős hangon válaszolt:
- Ó, a szép szavak! A be nem avatkozás! Látod, ezért akarok rejtve
maradni. Az egész földi tudományos világ azt mondaná, hogy Istennek képzelem
magam, és letiltaná a vállalkozást. Márpedig én úgy érzem, nagyon is sok
közünk van az itteniekhez. Ha úgy tetszik, az én elvem az: mi,
emberszabásúak tartsunk össze! Segits nekem, Chris! Az embereknek csakis
akkor szabad tudomást szereznie a történtekről, amikor a folyamatokat már
nem lehet visszafordítani.
Hangja köhögésbe fúlt.
Ekkor a fekete amazon rontott be harmadmagával.
- Távol, távol! - kiabáltak Chris-re, és körbevették Grindelt.
A férfi borzalmas módon torzulni kezdett. Bőre feketére vált, alakja
megnyúlt. Csikorgó, visító hangok hallatszottak, s végül a tudós helyén egy
méteres féreg vonaglott. Az amazonok megragadták, kicipelték az üregből, és
a mélybe vetették.
Visszatérve az egyik zöld hajú odamosolyogta a férfinak:
- Nem meghal. Ruganyos. És majd visszajön.
Hirtelen megreccsent a rádiója. A bázisparancsnok dühödt hangja
hallatszott.
- Jansen! Az Úristenit magának! Az volt a parancsom, hogy hatóránként
jelentkezzen. Mi a fene történik odalenn?
- Ööö... - dadogta az apró szerkezetbe Chris -, elnézést, de azt hiszem
fontos nyomra bukkantam, az után kutatva töltöttem az időt.
- Hála a Mindenhatónak! - könnyebbült meg a parancsnok.
- De, uram!
- Na?
- Van egy gond. Ez egy nagyon áttételes nyom. Azt máris biztosan
mondhatom, hogy Grindel él. De pillanatnyilag még nem tudom, a bolygó melyik
részén találom meg. Lehet, hogy hónapokat kell töltenem idelenn.
Engedélyezi?
- Méghogy engedélyezem? Kapitány, megtiltom, hogy a főtudor nélkül
betegye a lábát ide. Azt se bánom, ha két évig keresi.
Chris elmosolyodott.
- Annyi időre nem lesz szükség, uram - mondta a már kikapcsolt
szerkezetnek.
Leült az avarral borított, puha talajra, és kényelmesen elhelyezkedett.
Aztán odaintette az egyik zöld hajú szépséget.
- Látod azt a kocka alakú dolgot, ott az asztalon?
- Á, tudni, mi az! Napló az!
- Remek! Hozd ide szépen, kislány!