Viszokay Tamás:
(viszokay@mail.matav.hu)
A DOKTOR ÉS A SZULTÁN TÖRTÉNETE
(In: X Magazin Tudományos-Fantasztikus, Ismeretterjesztő és Információs
Havilap, Sefantor BT, Dóc, 1997/december)
és
(In: Solaria Magazin, Seldon 96 BT, 1997, http://solaria.scifi.hu)
1.
Huszein egy fekélyes beteget kezelt, amikor a dörömbölést meghallotta.
Óvatosan letette csipeszeit, és kiment a ház udvarába.
Segédjét, aki a kaput nyitotta, valósággal elsöpörték a beözönlő katonák.
Az ezüst-fehérbe öltözött szultáni testőrök korbáccsal verték ki a
várakozókat az utcára, rémísztő ordítások közepette.
A doktor szolgái bemenekültek a házba, ő azonban nyugodtan megállt a
közeledő csoport előtt. Látta, hogy súlyosan sebesült embert hoznak
hordágyon.
Egy díszes turbánt viselő katona ráförmedt.
- Ha kedves az életed, te orvos, mire odanézek, már meg is gyógyítottad
ezt az urat! Mert, Allahra mondom, különben a fejed közelről fogja nézni az
udvar porát!
Huszein elmosolyodott.
- Nem tudjátok az uratokat jól utánozi. Mahmud őfelsége csakugyan gőgös,
erőszakos, de egyáltalán nem ostoba.
Néma csend lett ezekre a szavakra, a testőrparancsnok a száját is
eltátotta döbbenetében.
A horezmi doktor, mintha mi sem történt volna, leguggolt a sebesült
mellé. Feltépte a nadrágot és végigtapogatta a dagadt, elkékült lábat.
- Mi történt? - kérdezte hátra se nézve.
Ahogy várható volt, kitört a pánik. A katonák egymás szavába vágva
próbálták elmondani a balesetet. Vezetőjük végre, mellvértjét csapkodva
kardjával, csendet teremtett.
- Mester! - szólt most már udvariasan. - Ártatlan kis vadászat volt,
vagyis annak indult. Aztán egy vadkan megdöfte a trónörökös lovát, az meg
levetette Ajjub urat. Sajnos a lába beleakadt a kengyelbe, úgy vonszolódott.
Mi, Allahra mondom, nem tudtunk rajta segíteni, mind a vadkannal voltunk
elfoglalva, nehogy megöklelje a herceget is.
Az orvos tapogató keze végül a combnyak fölött talált egy kemény csomót.
Elgondolkodva fogta meg az állát. A csípőizület ugrott ki. Maga elé idézte
az emberi csont- és izomrendszernek ezt a részét, és nem volt boldog. A
pont, amire nyomást kell gyakorolni, hogy a csípő visszatérjen eredeti
helyére, nagyon mélyen van a testben. Gyorsan kell cselekedni, mert az
izület annyira kitágulhat, hogy ki-be jár majd, vagyis a trónörökös
gyakorlatilag nyomorékká válik.
- Hozzatok egy lovat! - mordult a testőrökre.
Huszein a paripát a fal egyik egyik kőgyűrűjéhez kötötte, majd egy zsák,
sóval bőven megszórt zabot adott neki.
- Ajjub herceg holnap reggelig itt marad. Mondjátok meg a szultánnak,
hogy jó kezekben van, és nem kell aggódnia. Meg fogom gyógyítani.
A katonák arca még halványabbá vált. Úgy akarták intézni, hogy Mahmud
csak akkor tudja meg, mi történt, amikor már épségben van a fia. Haragja
akkor nem sújtana rájuk.
A tudós észrevette habozásukat.
- Sajnálom - mondta. - Arra van szükségem, hogy a ló félholt legyen a
szomjúságtól, különben egyáltalán nem gyógyul meg a gazdátok. Várnom kell
reggelig.
Ilyen helyzetben várakozni rettenetes dolog. Csak annyit tehetett, hogy
egy kenőcsöt kevert ki, ami talán megerősíti az inakat, s nem lazulnak el
holnapig.
Miközben kenegette az ájult ember csípőjét, elgondolkodott a sors fura
útjain.
Tulajdonképpen kényszer hatására jött el Gaznába. Mahmud hívó levelei
egyre erőszakosabbak lettek, családostól elmenekült Buharából, hogy ne
kelljen választ adnia rájuk. Úgy gondolta, a magafajta természettudósnak,
akinek életeleme a kétkedés, előbb-utóbb sötét börtön jutna itt, ahol a
"Szent Hit" fénye világít. De a szultán Urgencsben is utolérte s ő rájött,
nem menekülhet.
Családját hátrahagyva egyedül, pontosabban a századnyi "kisérővel",
érkezett meg az Iszlám Kardjának városába.
Mahmud azonban nem fogadta, levegőnek nézték az udvaroncai is, így aztán
megélhetés után kellett néznie. Természetesen orvosi rendelőt nyitott.
És, milyen érdekes, ez bizony jól jön most a szultánnak! Ha mellette
lenne, ha éppen ők is vadásznának valahol száz mérföldre, Ajjub herceg
viselhetné a nyomorékok nehéz sorsát. Mahmud Gaznevi pusztai dinasztiája nem
tűr meg csonka embert a trónon. Hiába települtek át ide, a hegyekbe ezek a
húntörök származékok, hiába vették fel az Iszlámot, a régi szokás nagyobb
úr.
Hajnalban nem hallott harsona és dobszót, a testőröket tehát nem végezték
ki. Nagyot fújt. Az első jó jel!
A hercegnek enni adtak, s Huszein elkábította egy kis ópiummal. Aztán
feltették a szomjában hangosan nyihogó lóra, és a hasa alatt egymáshoz
kötözték a lábait. Végül az orvos intésére megkezdődött a vödrök hordása.
Ahogy az állat szívta és szívta magába a vizet, oldala lassan
kigömbölyödött, kifeszítve, széttárva a lábakat. A tudós Ajjub mögött állt,
figyelve a csípőt. Már a tizedik vödörnél tartottak, amikor egy
kitüremkedést fedezett fel. Megvan! A lábak kikényszerített helyzete miatt a
mélyen lévő csípőizület közvetlenül a bőr alá feszült fel.
Két kezével ránehezedve nyomta oldalra a dudort. A beteg felordított, ám
ahogy a lóról levették, jól látszott, hogy a lába természetes helyzetében
van. Néhány perc múlva már fel tudott állni.
A szultán csapata szótlanul figyelte az eseményeket, de mikor látták,
hogy Ajjub herceg néhány lépést tesz, a fegyveresek odaszaladtak,
letérdeltek és a kezét csókolták, mások a földre borulva adtak hálát
Istennek.
A horezmi doktornak nevethetnékje támadt.
Egy diszruhás mollah állt eléje.
- Mester! Légy szíves megjelenni holnap a nagy fogadáson, az udvarban,
hogy Őfelsége, a Hit Védelmezője átadhassa jutalmadat. Fejét csóválva nézett
a távozók után. Íme, Isten igazsága! Egy nagy tudós csak úgy nyerheti el a
kegyet, ha valaki szenved emiatt.
2.
- Huszein úr, Abu Ali ibn Szina lépjen elő! - hangzott az udvarmester
kiáltása.
Avicenna átbotladozott a nemesi sokaságon, akik előzőleg a falhoz
szorították az egyszerű, szürke köpenyes öregembert. Kilépett a vörös
szőnyegre, ami a szultán magasba helyezett trónjához vezetett. Néhányan még
nem tudták, hogy mit tett, susorogtak maguk között, ki lehet ez az
ágrólszakadt, akit közvetlenül a kasmiri követek után, elsőül a hazaiak
közül fogad a Hit Védelmezője?
Mahmud Gaznevi felállt arannyal bevont, pávatollas székéből, úgy fogadta
Avicenna leborulását. Ez a nyilvánvaló kegy újabb suttogásokat szült.
Az udvarmester, ura intésére hosszan ismertette az orvos hőstettét, majd
egy párnán súlyos aranyláncot vitt le Huszeinnek. Ezután intett, hogy
távozhat, de közben apró gyöngyház lapocskát dugott a kezébe.
Ez újabb kegyet, magánkihallgatást jelentett.
Avicenna szerényen félrehúzódott, megvárta, míg a többszáz előkelőség
lassan elhagyja a termet, aztán a trón mögötti kis ajtóhoz ment. A két
testőr csak egy pillantást vetett a felmutatott jelvényre, és félreálltak.
Mahmud az egyik ablaknál állt, ujjaival idegesen dobolt a növény és
betűmutívumokkal sűrűn faragott, nehéz táblán. Hátra sem nézve maga mellé
intette a tudóst, majd kimutatott az ablakon.
- Ezt a várost én építettem. Tíz év előtt alig volt itt néhány rozoga
kunyhó. És most nézd! Emberek tízezrei élnek itt, köztük a Hit Harcosainak
tömegei.
Szembefordult vele, s összehúzta sötét szemét.
- És te, Avicenna mester, nem voltál kiváncsi a városomra! Hogy engem nem
akartál látni, az is sértett, de elvégre, az botor óhaj volna, hogy mindenki
szeressen. ám te, ahogy hallottam, nagy tudós vagy. Hogy még az
építőművészet e csodái sem érdekelnek, azt nem értettem.
Nézd csak! Az ott a Nagymecset. A legnagyobb a világon. A fürdőket
bagdadi építészek tervezték. A tornyok karcsúbbak, mint Buharában, mert én
kínai mintákat adtam a kőműveseknek, olyanokat, amiket még a kalifa
udvarában sem ismernek. Huszein lesütötte a szemét és nem szólt. Hogyan
mondhatta volna el, hogy Mahmuddal a kényurat és a fanatikus moszlimot
akarta elkerülni.
A kistermetű uralkodó járkálni kezdett fel és alá, halk, ruganyos
léptekkel, kezeit lazán lóbálva maga mellett.
- Mégsem haragudhatok rád többé, mert megmentetted a fiamat. Bőven meg
fogom hálálni, ne félj. Aranyban fogsz dúskálni, a legszebb szüzek állnak
majd rendelkezésedre, de...
Avicenna felsóhajtott. Gondolta, hogy lesz "de".
Mahmud arcán mosoly jelent meg.
- Tudod, én az Iszlám Kardja vagyok.
Ez a szkeptikus kijelentés váratlanul érte a másikat. Eddig amolyan
kötelező ledorongolásnak tartotta a személyes találkozót, most azonban
figyelni kezdett.
- Az orvosi tudományod első a világon, ezt bizonyítottad. Fogod is
gyakorolni, ha szükség lesz rá. Ám elsősorban nem ezért hivattalak Gaznába.
Más célom van veled. Te, mint a tudományokban oly jártas személy, bizonyára
érdekesnek fogod találni a tisztséget, amit neked szánok. A krónikásom
leszel. Egy holdhónap múlva indulnak a hadaim Kasmír ellen!
Avicenna tapasztalta, hiába győzködi az uralkodókat, hogy ő elsősorban
természettudós, a Mahmudhoz hasonlóak nem szoktak figyelni ilyen
apróságokra. Vagy mégis? Vajon miért nem egy írót választott? Akadt itt
jónéhány, méghozzá a tehetségesebbek közül. Miért gyűjtötte őket Mahmud maga
köré, ha ezt az irodalmári feladatot éppen rá akarja bízni?
Aztán, hogy belegondolt, kezdett kialakulni egy halvány kép. A tudós nem
akart elhamarkodottan következtetéseket levonni, hiszen aki a természetet
vizsgálja, az bizonyítékokra és pontosságra törekszik.
Akárcsak a szultán! Nem dicsőítést vár, hanem azt, hogy tettei
megtámadhatatlanul legyenek indokolva. Hát persze!
Csendben maradt, pedig az uralkodó valami választ várt tőle, látszott
rajta. Zavarában ismét az ablakhoz lépett. Mahmudot nem Allah kente fel a
Hit Védelmezőjévé, hanem a papok, beleértve a Kalifát is. Ez az ember nem
elvakult! Csupán politikus, meglovagolja a szelet, ami hirtelen a magasba
röpítette.
Kiáltozás vonta el a figyelmét gondolatairól. Megrökönyödve nézte, hogy
az előbb látott kasmiri követséget láncraverték odalenn, a palota udvarán.
- Az első lépés - mondta mellette Mahmud. - Nem vették fel az Iszlámot,
hát itt maradnak. Különben, legalább nem viszik hírűl rossz hangulatomat, és
fenyegetéseimet.
A követek tiltakozása felhallatszott, és Huszein a zavaros kiáltozásból
kihallott egy ismétlődő ritmusú kántálást. Versnek hangzott. A tiszta
fehérbe öltözött férfi, aki szavalta, láthatóan nem a követség vezetői közé
tartozott, mégis méltósággal beszélt. Avicenna néhány szót ismert a
szanszkrit nyelvből, még Al-Biruni próbálta tanítani jónéhány évvel ezelőtt,
akitől első információit szerezte Indiáról.
A szöveg nagyrészt érthetetlen volt, de az "égi tűz" kifejezésre
felfigyelt, mert többször ismétlődött.
Mikor a foglyokat elvezették, Avicennának különös gondolatai támadtak.
Tudta, hogy nem ússza meg a krónikaírást, de valahogy nem volt kedve
mészárlások taglalására fordítani idejét.
Mahmud felé fordult.
- Felséges uram, ha megengeded, volna egy kérésem a krónikaírással
kapcsolatban.
- Mondjad! - bólintott kegyesen Mahmud.
- A hadjárat megindult a kasmiriak foglyul ejtésével. Tehát a leírást a
mai napon kellene kezdeni.
- Igaz, igaz!
- Azt szeretném kérni, uram, hogy beszélhessek a foglyokkal.
- Rendben van - vágta rá azonnal a szultán. - De azért valamit ne felejts
el! Hidd el, én nem vagyok önhitt ember. Csupáncsak Isten kezének... érzem
magam. Ez a helyzet nagy felelősséggel jár, és én tudom, mit jelent ez a
felelősség. Épp ezért ne valami vérengző fenevadnak írj le, hanem bölcs, a
történéseket mérlegelő embernek.
3.
A börtön a zsarnokoknál megszokott éjsötét pokol volt, pocsolyákkal az
alján, férgekkel tele. Apró cellákban sinylődtek a foglyok, láncra verve,
kenyéren és vizen.
Avicenna döbbenetére a kasmiri követség tagjai is ilyen bánásmódban
részesültek.
Most jött csak rá, milyen jól tette, hogy a versmondó férfit kikönyörögte
saját titkárának a börtönből. Mahmud nehezen állt rá, de Huszein ütötte a
vasat, a szultán ezekben a napokban aligha tagadott volna meg tőle bármit
is.
Sorra nézett be a folyosótól balra és jobbra, vasráccsal elválasztott
cellákba, de nem sokáig kellett keresnie a férfit. Hangja messziről
elárulta. Úgy érezte, valami imádságot kántál.
Sajnálta, hogy a többieket nem hozathatja ki innen, így gyorsan és
szégyenkezve ment el, csak megmutatta az őröknek, melyik fogolyra van
szüksége.
Alkonyatra az indiait megmosdatták, felöltöztették és úgy vezették be
Avicenna lakosztályába.
A magas termetű hindu szótlanul állt, sötét tekintettel méregette
Huszeint.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte tökéletes arab nyelven.
A tudós a gyümölcsös tálra mutatott.
- Foglalj helyet és egyél valamit.
A másik azonban állva maradt.
- Nem fogom elárulni a királyomat - mondta.
- Miért gondolod, hogy ezt várom tőled?
A felelet egy vállvonással együtt érkezett.
- Úgy hallottam, a szultánod csak az árulóknak kegyelmez.
Avicenna felállt és erővel nyomta le vendégét a párnákra.
- Én is elég nehéz helyzetben vagyok, bár természetesen nem olyanban mint
te.
Az indus meglepődve vonta fel szemöldökét, de nem szólt.
- Nem Gaznevi küldött. Orvos vagyok, ezenkívül a természettel
foglalkozom, kutatok, értekezéseket írok.
- Al-Biruni? - kérdezte halkan a másik.
Huszeint melegség és csodálkozás töltötte el. Ezek az emberek, ezek az
oly távoli indusok ismernék a horezmi tudósok nevét? Eljutottak ide a
munkáik? Milyen kár szétrombolni ezt az országot, ahol érdeklődnek a
természet rendje iránt!
- Al-Biruni már évekkel ezelőtt meghalt - rázta a fejét.
Aztán észrevette, hogy az indiai szemében felsimerés csillan.
Annál inkább érzékenyen érintették a következő szavak:
- Avicenna nem lehetsz. Az soha nem állna egy Mahmudhoz hasonló sakál
szolgálatába.
A tudós behunyta a szemét.
- A mondásod szép, ismeretlen idegen. Bemutatkozni ugyanis
elfelejtettél a sértegetés előtt.
- Darjalam brámin a nevem.
Huszein gyümölcslevet töltött egy serlegbe, és a kasmiri elé tette.
- Tudod, barátom - mondta szemrehányóan -, van egy másik közmondás is. A
döglött teve már semmire se jó. Nálunk, Horezmben jól ismerik ezt a
tanulságot.
- Nem tudom, hogy érted ezt.
Huszein elmosolyodott.
- A szultán a maga nemében bonyolult lélek. Megvannak a gyengéi.
- Engem Mahmud nem érdekel! - Darjalam láthatóan dühös volt.
- Nem? Kár. Pedig ő fogja lerohanni a földedet, és a többi tartományt.
Meg fogja semmisíteni a városaitokat, elveszi a hiteteket! Így sem érdekel?
Azt a verset is meg fogja semmisíteni, amit délután, az udvaron idéztél.
Darjalam felugrott.
- Mi közöd hozzá, mit szavaltam? Hagyjál engem békén! Vitess vissza a
börtönbe, én nem akarok melletted maradni. Áruló vagy, ibn Szina, a
tudományod árulója!
Avicenna elengedte a füle mellett az újabb sértést.
- Márpedig velem maradsz - mondta. - Én vagyok Mahmud krónikása, te pedig
a titkárom leszel.
Darjalam úgy látszott, rá akar ugrani, Huszein azonban nem
zavartatta magát.
- Égi tűzről beszéltél délután. Ha ilyen reakciót vársz Mahmud
támadására, akkor Kasmir helyzete mégsem reménytelen. Talán azért vagy ilyen
arrogáns.
A hindu szeméből kihúnyt a düh, de a keserűség megmaradt.
- Rendben van, te krónikása e kiváló uralkodónak - gúnyolódott.
- Megtudhatod, mit szavaltam. Talán elrémíszti a te ragyogó szultánodat.
A Mahabhárata egy részlete volt. Egy eposz, amit lefordítottunk arabra és
elhoztuk neki ajándékba, mert azt hittük, ó magunkból indultunk ki, azt
hittük, egy uralkodó szükségképpen művelt is és szereti az irodalmat.
Tévedtünk, de talán még a javunkra válhat. Olvasd csak el, ha az imámjai nem
vetették még tűzre, mint az ördög alkotását.
4.
Az ötvenezer főnyi lovassereg három úton vonult fel az Indus északi
folyásához. A hatszáz mérföldes utat jó idő, tíz nap alatt tették meg,
Mahmud nemcsak városát építette fel, kiváló útrendszert is létrehozott.
A szép vidék látványa nem vidította fel Huszeint, mert lépten-nyomon
találkoztak a gaznai szultán uralmának jeleivel. Nemegyszer voltak tanúi a
"megtérített" lakosság imájának. Az erőszakkal turbánozott hindukat
korbáccsal hajtották a vadonatúj mecsetekbe.
A szultán a folyóparton két nap pihenőt adott csapatainak, majd a sereg
átkelt Kasmírba. Lassan belemerültek a hatalmas, csendes tavakkal és tiszta
folyókkal, termékeny völgyekkel tarkított föld ölelésébe.
Avicenna a Mahabháratát csak akkor fejezte be, amikor már mélyen bent
jártak az országban.
A Kauravák és Pándavák gigászi küzdelme, a színesen megrajzolt figurák
tömege sokáig kavargott a fejében, elhatározta, hogy mégegyszer elolvassa
majd az eposzt, nyugodtabb körülmények között. De most a vimanákra, ezekre a
titokzatos repülő szerkezetekre kellett koncentrálnia, amikkel Darjalam
fenyegetőzött elfogatásakor.
Az eposz szerint a vimanák tűztengerrel pusztították el az ellenséges
hadseregeket, sőt valami ragályt is terjesztettek, amiben ezrével hullottak
el azok, akik a tűztől megmenekedtek. Huszein nemigen hitte el ezeket a
leírásokat, kérdéseire azonban Darjalam egyre csak azt hajtogatta:
- A vimanák nem puszta elmeszülemények. Valóságos tárgyak, de többet nem
mondhatok.
A brámin kényelmetlen helyzetben utazott. A szultán könnyű láncot
tétetett a bokáira, és így nem tudott lóra ülni. Egy teve oldalán lógó nagy
kosárban kuksolt.
Avicenna szomorúan, megértően nézte, de azért ellenvetést tett.
- Pedig jó volna! Hidd el, én segíthetek rajtatok, de kell valami, amivel
igazán megdöbbenthetem a szultánt.
- Miért vagy olyan biztos benne, hogy te, pont te, aki az ő szemében csak
egyszerű tollnok vagy, nagyobb szóval bírsz majd, mint a mollahok vagy a
tumenek (tízezredek) parancsnokai?
A másik elmosolyodott.
- Többet nem mondhatok.
Később már nem volt helye ennek a könnyű iróniának. Amit a nomád lovasok
műveltek a kasmíri városokban, azt Avicenna, bár kötelessége lett volna, nem
tudta leírni.
És a rablást, az el nem mondható kegyetlenségeket tétlenül nézte az
indiai sereg, egyre csak visszafelé húzódott Mahmud elől. A Kánán síkságon
állapodtak meg végül a radzsput lovagok, ahonnan a főváros, Martand irányába
a legjobb utak vezettek. A krónikás itt már kénytelen volt tollat ragadni,
de mi tagadás, nem sok írnivalója akadt az ütközetről. Több, mint húszezer
lovag maradt holtan a csatatéren. Bátrak voltak ezek az India-szerte
hírneves zsoldosok, ezt nem lehetett tagadni. Csakhogy az egyéni képességek
nem sokat értek Mahmud ellen, aki egyetlen ökölként mozgatta seregét, s
mindig oda csapott vele, ahol a lovaikkal együtt páncélba burkolt radzsputok
sorai megbomlottak. A nomád reflex-íjak átütötték a lovak gyengébb
bőrpáncélját, s a gyalogsorba kényszerült indiai harcosokat lerohanták a
muzulmánok. Nagy rések támadtak így a kasmiri hadrendben. Mahmud lassan
darabokra szabdalta az ellenséges hadat, aztán már csak az elszigetelt
csapatok felmorzsolása volt hátra.
- Tudod, a mi civilizációnk haldoklik - mondta Darjalam megsemmisülten a
csata után.
Mivel Huszein csak egy fintort vágott, folytatta:
- Nemcsak arról van szó, hogy a rádzsput lovagok már nem a régiek. II.
Lalitáditja királyunk kétszáz évvel ezelőtt még hódító hadjáratokat
vezetett, s igaz, ez ma már lehetetlen volna. A katonai gyengeség azonban
csak egy része a bajoknak. Manapság a kultúránk lényege vész el.
A hinduizmus, Avicenna, sohasem volt egy egyeséges hit. Egyszerűen egy
életforma ez. Az isteni lényeget tiszteltük mindig, nem érdekes milyen
formába bújtatva. Akár Visnu volt, akár Krisna, tudtuk és éreztük, hogy mind
az egyetlen isteni központnak a kisugárzása.
Némán sétáltak egy ideig.
- Amikor a Gupta Birodalom összeomlott - mondta aztán a brámin - négyszáz
éve, seregnyi apró állam alakult ki. Mindenki, Kasmír is, részesedni akart a
koncból, s a vezető réteg elmerült a marakodásban India szerte. Gondolom,
nem kell ecsetelnem, milyen hatással volt ez a népre. Az emberek
életkörülményei folyamatosan rosszabbodtak, megszokottá vált az éhezés. És
nem volt remény, mindenki elbizonytalanodott.
Ilyen helyzetben az egyszerű ember megfoghatatlannak érzi az isteni
kisugárzást, nem tud belőle vigaszt meríteni, nem tud reménykedni abban,
hogy valami felsőbb erő jobbá teszi a sorsát. Ilyenkor az egyes
kisugárzásokat egyre inkább külön isteneknek tekintik, s felruházzák őket
konkrét tulajdonságokkal, konkrét igéretekkel. Siva, Agni, Indra, Varuna és
a többiek mind megannyi, jobbulást igérő személyiségek lettek.
Az ilyesmi pedig, Huszein barátom, gyengíti a népet. A Kisugárzásnak
éppen az a szerepe, hogy mert megfoghatatlan, csak keretet ad, a konkrét
cselekedetek az emberekre várnak. Most viszont a cselekedet is a
megszemélyesített istenekre marad. És ez óriási baj!
Láttad, mi történt? Az ellenállás, mondhatni, jelképes volt. Hiába vitéz
a radzsput, ő is csak az isteni segítségre várt.
Szomorúan rázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy Mahmudnak nehéz dolga lesz. És... az a legborzasztóbb,
hogy lenne némi remény. A mi kultúránknak most vissza kellene húzódnia, az
ismeretlenségben kellene lapulnia, hogy ki ne vesszen. Így volt ez, amikor a
kusánok ültek a nyakunkra ezer éve. A buddhista államvallás árnyékában
tovább éltünk. De most nem tudom, mit tegyünk. Itt néhány hét alatt vége
lesz mindennek. Nincs időnk megszervezni az alászállást!
- Beszélj, Darjalam! Mondd el, mi van a birtokodban, és én segítek!
A kasmiri hosszan, vizsalatóan nézett rá.
- Rendben van - mondta aztán. - Azt hiszem, most már nincs más
választásom. Elviszlek egy helyre, és ott megláthatod a titkot.
5.
Három napig lovagoltak, míg megkerülték a kánáni síkot délről záró
hegyet. Akkor nyugatra fordultak, és felkaptattak a kétezer láb magasban
lévő fennsíkra. Ott meglátták a kristálytiszta vulkáni tavat. A talaj lassan
lejtett feléje, fokozatosan bukkantak ki a csaknem szabályos kör alakú tó
fantasztikus formájú parti sziklái. A kőfalak minden oldalon meredeken
zuhantak a vízbe, s a zuhanás érzete olyan élethű volt, hogy első látásra
egy, a tóba omló sziklalavina kimerevített pillanatának érezte a látványt a
szemlélő. Avicenna még sohasem látott ilyen fajta asszimetriát, ami itt
betöltötte a tájat. Némelyik kő iszonyúan torz állatfigurákra emlékeztetett,
mások mintha szándékosan úgy lettek volna elhelyezve, hogy ösztönösen egy
rendszer sejlett fel mögöttük, ami azonban érthetetlen volt az emberek
számára.
A horezmi megállt, úgy csodálta a látványt, ráadásul az a hátborzongató
érzése támadt, hogy ismeri ezt a helyet. Az egyik radzsputnak kellett
megböknie.
- Síetnünk kell, uram! Lehet, hogy üldöznek.
Ahogy közelebb értek, barlangszájak jelentek meg a falakon, s maga a tó
megnőtt. Noha átmérője nem volt több kétezer lábnál, sokkal nagyobbnak
látszott.
Az egyik nyílás előtt toprongyos öregember állt, meghajlással üdvözölte
Darjalamot.
Az megálljt intett a csapatnak, majd a tizenkét lovaghoz fordult, akik
életben maradtak a gaznai sereg tábora elleni támadás után.
- Most menjetek el! - mondta a brámin.
A barlangfolyosó kissé lejtett, majd egy szélesebb térségen kettévált. Az
egyikben lépcsők vezettek lefelé, az öreg hindu ezeken indult el, Darjalam
azonban a másik, emelkedő folyosóba irányította a horezmit.
Egy teraszon végződött a járat, ahol csodálatos kilátás nyílt a tó vizére
vagy száz lábnyi magasságból. A kasmiri nem hagyta, hogy Huszein sokáig
gyönyörködjék. Elővett egy sípot, és hosszan belefújt. A hang nagyon éles
volt, s messzire elért, még a túlparti hegy is visszhangozta.
- Nézd! A tó vizét nézd!
Huszein kavargást látott a vízben, egy hullám indult alóluk, ami egészen
a másik partig elért. Aztán követte egy másik, ez azonban az előbbitől
háromszáz lábnyira haladt. Örvények támadtak a tó vizében a hullámokon
kívül, de a belső rész nyugodt maradt.
Néhány perc múlva a hullámok helyén egyszerre két egyenes vonal
emelkedett ki, s pillanatok alatt húsz láb magas fallá nőttek. Újabb pár
percnyi mozdulatlanság után a falakon belül a víz apadni kezdett. Avicenna
észrevette, hogy a fémnek látszó korlátokon kívül a víz szintje növekszik,
de megállapodik közvetlenel a perem mellett. Allah, micsoda szerkezet lehet
az, ami ilyen rövid idő alatt kiszivattyúz ennyi vizet, és átönti a főtóba!
Hamarosan előtűnt az iszap.
- Most figyelj! - emelte fel a kezét a brámin.
A megnyílt tómederben mozgást látott, két csillogó fémalkotmány jelent
meg, aztán ezek is egyre csak növekedtek, míg elérték az elzárt víz
szintjét.
Ezüstös fényben ragyogott a két korongszerű tető, a gömbök, s az őket
összekötő vastag csövek, amik az ismeretlen szerkezetnek a vázát alkották.
Úgy néztek ki, mint egy-egy, sarkára állított hatalmas kocka, aminek csúcsai
a nagy gömbök voltak. A felső csúcson nyugodott a két korong. Száz láb
átmérőjűek lehettek. Mi ez? akarta kérdezni Avicenna, de aztán benne ragadt
a kérdés.
A korongok elváltak a fémszerkezettől és függőlegesen a levegőbe
emelkedtek. Körülbelül kétszáz lábbal felettük állapodtak meg. Aztán forogni
kezdtek, és közben különböző színű fényeket villantottak. Félelmetes látvány
volt!
- Ezek a vimanák - mondta halkan Darjalam. - Itt nyugosznak már évezredek
óta. Kevesen tudják a titkot, az emberek többsége ide sem mer jönni, mert a
Mahabhárata egy nagy vimana-csatájának helye éppen erre a tóra illik. Abban
az ütközetben félmillió ember halt meg.
- Igen! - nézett társára a horezmi. - Hát innen volt olyan ismerős! Abban
a csatában a kövek...
- ... megolvadtak - fejezte be a brámin. - Lefolytak a hegyoldalakon,
aztán megdermedtek.
- Mi, braminok eljöttünk ide - folytatta kis hallgatás után. - Ez is
régen volt, többszáz éve. Nem vimanákat kerestünk, mi is a Kauravák és
Pándavák nagy ütközetének színterét kutattuk.
- Gyere velem! - intett az elhűlve álló Avicennának.
Lefelé menet a barlangban, most abba a folyosóba fordultak, ahová az
öregember ment be. Hosszú lépcsősor után egy nagyobb terembe jutottak.
Huszein a helyiség közepén egy nagy ládát fedezett fel, ami ugyanúgy
csillogott, mint a vimanák odafenn. Hitetlenkedve tapogatta, kopogtatta meg.
- Valamilyen fém, de nem vas.
Avicenna megpördült a hirtelen hangra. Az öreg brámin guggolt a sötét
háttérben.
- Nehogy megijedj! - mosolygott rá Darjalam. - Ő Hputra, magasrendű
beavatott. Nézd csak meg jobban azt a ládát!
A tudós belenézett. Ugyanazt az ezüstös fémet látta, közepén egy apró
gömbbel, amit előre és hátra lehetett mozgatni.
A beavatott rámutatott a gömbre.
- Most felfelé áll. Ha lehúzom, elsüllyed a torony a vimanákkal, és
bezárul a víz.
A horezmi megcsóválta a fejét.
- Mennyi titok van itt! Mondd, miért nem használjátok fel? Ezek a
vimanák...! Ha a csapatok felett elszállnátok velük, csatáznotok sem kéne.
A brámin megrázta a fejét.
- Hagyományaink azt tartják, az égiek elvitték belőle a gyilkos
fegyvereket, mondván, az ember kipusztulna innen, ha a kezére adnák őket. A
vimanák irányításának módja pedig feledésbe merült.
Megprópáltuk, de nem tudjuk kinyitni a korongokat, sőt az ajtajukat sem
találjuk, a felület sima.
Huszeinre nézett.
- Nos, tudsz kezdeni ezzel valamit?
Avicenna elgondolkodva bólogatott.
- Meg fogom mutatni Mahmudnak. Idehívom, had lássa. Onnan - mutatott a tó
szemközti oldalára - a szikla mellől, ami olyan, mint egy kupola. Úgy látom
van egy ösvény a tetőről ahhoz a platóhoz.
6.
Mahmud Gaznevi gyanakodva álldogált a hegyoldalban, mellette papjai
ördögűző ritusokat végeztek. A szultán ügyet sem vetett rájuk, inkább a tóba
omló sziklákon járatta a tekintetét. Száz válogatott legény kísérte el, és
persze a teljes mollahi gyülekezet, amely természetesen egy emberként
követte Mahmudot, szent háborújába. A hét főpap arca nem gyanakodó, hanem
szigorúan elutasító volt. Egy szavát sem hitték el Avicennának, s ahogy az
korábban sejtette, máris a vesztét kívánták.
- Gonosz varázslat? - vonta fel a szemöldökét Mahmud, amikor a rongyos,
"fogságából" megszökött Huszein elmesélte neki, hogy mit látott.
- Kedves krónikásom - folytatta a szultán -, nyilván sok viszontagságon
mentél keresztül, míg meg tudtál szabadulni. De azért odaküldök pár embert,
nézzék meg azt a... azt az állítólagos mágiát.
Huszein számított erre a reagálásra, ezért nagyobb nyomatékkal folytatta.
- Darjalam brámin, aki elrabolt, valamilyen pogány, sötét erőknek
könyörgött, hogy pusztítsanak el téged, ó, Iszlám Kardja! De nem jutott
eredményre, így nyugodtan odamehetsz. Látnod kell, hogy felkészülj rá, ha
esetleg később működne a varázslat.
A mollahok felé sandított.
- A Sátán sok mindenre képes!
- De Allah hatalmasabb! - kiáltott fel egyikük.
- Pontosan ezért kell megnézni azt a dolgot! Hogy az Isten még könnyebben
legyőzhesse a Gonoszt.
A csoport jól látható volt a barlangszájból, ami a teraszra vezetett a
túlsó parton. Avicenna remélte, hogy Darjalam időben intézkedik.
És, íme, már megkezdődött a vizek kavargása.
A szultáni csapat elnémult. Felemelkedett a fémfal, lefolyt a víz, aztán
lassan kiemelkedtek az ezüstös szerkezetek, tetejükön a vimanákkal. Amikor
azok elváltak alapzatuktól és felemelkedtek, a mollahok felhördültek.
Huszein egész idő alatt Mahmud arcát figyelte. Ahogy sejtette, nem ijedt
meg, gondolkodott. Járj, jár csak te agy! fohászkodott a horezmi. Találd ki,
mi a legbiztonságosabb megoldás!
Amikor, egy félóra múlva, visszahúzódott a csoda, a csapat szótlanul
lovagolt el. Félúton a szultán maga mellé intette Avicennát.
- Az a Darjalam nem célzott arra, hogy máshol is vannak vimanáik?
Huszein majdnem leesett a lóról.
- Te, uram, olvastad a Mahabháratát?
- Hát persze, hogy olvastam! Istentelen zagyvaság az egész, de aki nem
ismeri az ellenségét, az akár hadba se vonuljon.
- Nos? - kérdezte ismét a szultán. - Vannak még vimanák?
Avicenna bizonytalnul intett.
- A brámin csak azt mondta, hogy van még erejük.
- Van még erejük - ismételte Mahmud. - És tudják-e használni? Ej-ej, már
lezúdították volna ránk azt az égi tüzet, ha tehették volna, nem?
- Bizonyára, uram.
Mahmud hallgatott egy ideig.
- De az egyszerű harcosok számára a tigris akkor is ijesztő, ha csak
papírból van - mondta aztán. - Hm. Fel kell készülniük erre a látványra,
hogy ha ilyesmivel kerülnek szembe, ne ijedjenek meg. Sőt nyugodtan menjenek
neki, pusztítsák el, mert az a Sátán alkotása, és Isten már elvette az
erejét. Ehhez pedig idő kell!
Másnap már vonultak is hazafelé. A zsákmány, amit a városok sorának
kifosztásával, a hindu templomok lekopaszításával szereztek, bőséges volt, a
hadjárat tehát nagy sikereket hozott. Mahmud a mollahokat okította:
- A pénteki könyörgésbe be kell venni a Sátán alkotta tárgyakat, s Allah
hatalmát, ahogy erejüket elvette. El kell mondani a Sátán megalázását, a
gonosz erők elpusztításának történetét. A hadaknak minden nap említsétek meg
ezeket! Jó lenne, ha elterjedne, hogy Mahmud Gaznevi találkozott a
Gonosszal, de Allahhoz fordult, és Ő megsegítette. Saját szemetekkel
láttátok, hogy az ördögi szerkezetek nem tudtak ártani a szultánnak.
Avicenna pedig egy alkalmas pillanatban kereket oldott a seregtől, és
visszament a tóhoz.
- Hogyan tudtad ezt elérni? - kérdezte Darjalam.
- Tudod, Mahmud nem buta ember, sőt nagyon sok esze van. Ebben a
helyzetben azonban éppen az esze fogta meg.
- Ezt nem értem.
Huszein felemelte az ujját.
- Hát figyelj! A gaznai szultánt máris mindenki az Iszlám legfőbb
hősének, Mohammed pártfogoltjának tartja Horezmtől Bagdadig. Ő van hivatva
arra, hogy Indiára turbánt tegyen, megtérítse az Iszlámnak az egész hatalmas
országot. Mahmud viszont nem biztos benne, hogy az "Iszlám Kardja" szerepét
megfelelően el tudja játszani. Már az első alkalommal, amikor beszéltem
vele, rájöttem, hogy nem az a fanatikus, aki még két csonka karjával is
tartaná a Dzsihád zöld lobogóját. Ha ilyen volna, végetek lenne hamar.
Mahmud azonban látja mindazt az akadályt, nehézséget, amit egy igazi "Hit
Védelmezője" nem ismer fel. Annak ott van Allah, akire mindent ráhagyhat. De
aki nem hisz, az csak önmagában bízhat! És, szerencsére, a szultán valójában
hitetlen. Nomád maradt, s azt tartja, az a jó, az a biztonságos, ha minél
több istennek áldoz. Minden kockázatot ki akar zárni.
Sajnos nincs sok időtök, néhány év csupán. Addig is tele lesz Kasmír
Mahmud kémeivel. Aztán újra eljön, és akkor már nem fog visszafordulni.
- Nem baj. Addigra el tudjuk rejteni, amit kell, meg tudjuk szervezni a
fennmaradásunkat. Most már hallgatni fog ránk a király és a nép!
Mélyen meghajolt a tudós előtt.
Aztán kisétáltak a barlangból.
- Visszamész Gaznába? - kérdezte Drajalam.
- Nem, most már nem mehetek. Ez a második eltűnés már nagyon gyanús. Meg
aztán, szabad szeretnék lenni. Hiába voltam Mahmnud kegyeltje, ennek előbb
utóbb vége lenne. A mollahok befolyása hosszú távon felülkerekedik azon,
hogy én meggyógyítottam a fiát. Logikus is. Milyen Iszlám Kardja az, aki nem
követi feltétel nélkül a hitet? És Mahmud azt fogja tenni, mert ez az
érdeke.
- Hova vigyünk, hova juttassunk?
- Le kéne mennem az Indus torkolatáig. Onnan, ahogy hallom, hajón el
lehet jutni Iránba. Utána elmegyek a családomért és letelepszünk valami
békés helyen.
Felsóhajtott.
- Bár tudom, az ilyen tájék egyre kevesebb.
- És nem fog a szultán kerestetni?
- Bizonyára fog. De nyugodj meg, nem akar majd megöletni. Hogy az Iszlám
egyik nagy tudósa megszökött az Iszlám Kardjától, azt ő is titokban fogja
tartani.
- De mivel viszonozzuk ezt a tettet? - kérdezte a brámin - Ez a segítség
elenyésző.
- Vigyetek el egy kórházatokba, hogy tanulhassam néhány hónapig a ti
gyógymódjaitokat.
- Csak ennyi?
Avicenna oktatóan emelte fel az ujját.
- Három dolog a tiéd, mondja a horezmi. Amit megeszel, megiszol, meg amit
megtanultál. Csak ezeket nem vehetik el tőled.