Viszokay Tamás:
(viszokay@mail.matav.hu)
HOGYAN MONDOTT LE REKA PILGRIM A SZERELEMRŐL?
(In: X Magazin Tudományos-Fantasztikus, Ismeretterjesztő és Információs
Havilap, Sefantor BT, Dóc, 1997/február)
és
(In: Solaria Magazin, Seldon 96 BT, 1997, http://solaria.scifi.hu)
Az öböl homokján heverő férfi inkább halottnak látszott, mint elevennek.
Hanyatt feküdt a parton, a harmincméteres sziklafalak árnyékában,
mozdulatlanul, furcsán kicsavarodott tagokkal, szája elnyílva. Testét bő,
fehér térdnadrág és hawai ing fedte, úgy nézett ki, mint egy meggyilkolt
amerikai túrista, aki volt olyan botor, hogy sok pénzzel megrakva Kuaui
szigetének sötét vidékeire tévedt.
A lény, aki nem sokkal előtte kúszott ki a partra, s kezeivel egy nagyobb
szikla mögé vonszolta magát, nem is vette észre, míg körül nem nézett furcsa
barikádja védelméből. Amikor ráesett pillantása, megmerevedett, majd
mozdult, mintha menekülni akarna. Azután, észlelve az ember
mozdulatlanságát, lassan szemügyre vette. Úgy látszott, tisztában van a
másik súlyos állapotával, mégsem tett semmit a megmentésére. Nagy szemei a
férfi mögé vándoroltak, arra a nyílásra, ami feltehetően barlangot rejtett.
Rozoga faajtó nyikorgott rajta a finom szélben.
A lény folytatta a szemlét. Megnézte a keskeny laguna égbe meredő falait,
visszapillantott a vízre, saját megtett útjára. Összehúzott szemmel
vizsgálgatta azt a pár méteres rést, ami az öböl bejáratát jelezte,
hosszasan tanulmányozta a zátonyokat, amiken idefelé jövet átvergődött.
Azután fújt egyet, mint aki megnyugodott.
A férfi akkor horkant fel. Furcsa, hörgő hang volt, de egyáltalán nem úgy
hangzott, mint egy haldokló jajszava. Böfögés, köhhentés kisérte. A lény
ezután krákogást hallott, majd mozgolódást és morgó hangokat. Bronzarany
hajjal keretezett arcát lassan kidugta a szikla mögül. Érdekes látványban
volt része, és ha lett volna tapasztalata az emberek világáról, mindjárt
tudta volna, mi történik.
A borostás arcú, torzonborz hajú ember még mindig húnyt szemmel, lassan,
morogva tapogatózott maga körül, arcán undorodó, sőt, fájdalmas kifejezés
ült. A lény látta ugyan a Chivas Regal whisky domború üvegét, de fogalma sem
volt róla, mire való. Igy hát csak akkor jött rá, mit keres az a fura alak,
amikor annak arcán, kezével rátapintva a whiskyre, elégedett mosoly tűnt
fel.
Nyögve emelte szájához az italt, még mindig lecsukott pillákkal, majd
hangosan kortyolt.
Egy-kettő-három-négy... lassacskán kiürült az üveg. A férfi
összerázkódott.
- Buh!!
Elhajította a palackot, majd végre rányitotta szemeit erre a világra.
Amit látott, azzal elégedett lehetett, mert bólintott, feltápászkodott és
akkorát nyújtózott, hogy ropogtak a csontjai. Már éppen befelé indult volna,
a háta mögötti barlangba, amikor a pillantása találkozott a lény szemével.
Wytus Pilgrim, az öböl torzonborz lakója is megmerevedett egy pillanatra.
Olyan régen látott már szép nőt, hogy hirtelen nem is tudta, mihez kezdjen.
A gyomrát az ital jólesően bizsergette, és elmosta, még kezdete előtt a
macskajajt. Dehát ezt már megszokta, elvégre négy éve tevékenykedett az
öbölben, mint gyakorló alkoholista. Amikor Hunoluluban kirugták az
állásából, az a munkaügyis csaj, annak volt ilyen szép barna szeme, telt
ajka. Kár, hogy olyan szemét módon viselkedett vele, tán még le is kurvázta,
dehát...
Most viszont nem szándékozott elriasztani a szerencséjét, mert valami,
alkoholgőzös agyának mélyéről, azt tudatta vele, hogy ez a leányarc
szerencsét fog hozni neki.
Esetlenül meghajolt és bemutatkozott. A nő nem válaszolt, sőt nem is
mozdult, Wyt agyának hátsó zugában pedig egy baljós sejtés öltött formát,
amit azonban egyszersmind nagyon valószinűnek érzett.
Amikor ebbe az öbölbe beköltözött, át kellett töretnie a sziklát.
Felülről nem lehet leereszkedni, hiszen a kőfalak szinte befelé hajlanak,
akár egy boltozat, a tenger pedig... az úszókra kész életveszély. Ezért is
választotta ezt a lagunát. Hogy ne lásson senkit az ég világon, csak a
hetente érkező teherautót az élelemmel, no meg a sok üveg whiskyvel. Ide
bejutni, az ő tudta nélkül lehetetlen.
Sejtésében megerősödve határozott léptekkel a leányt rejtő szikla felé
indult.
Amaz lebújt és felkiáltott.
- Ne, kérem! Ne jöjjön közelebb!
Sajátos, karcoló alt hangja volt, épp amit legjobban szeretett, persze
régen. Na, igen! Hát miért ne lenne ez is az ő kivánsága szerint? Megkerülte
a nagy követ, azután diadalmasan felnevetett. Úgy volt, ahogy gondolta.
A lány nem lány volt. Összehúzta magát szegényke, szinte beburkolózott
derékig érő, hullámos bronzhajába, mégsem takarhatta el egész alakját. Wyt
szép, kecses uszonyt látott, a haltest a köldök alatt öt-hat centivel
kezdődött.
Pilgrim szélsebesen visszarohant a barlangba egy újabb üveg whiskyért,
amit úgy meghúzott, hogy alig maradt benne valami.,
- A kutya így, meg úgy...! - dörmögte, miközben visszament a
szikladarabhoz.
Ismét ránézett a lányra, és elmosolyodott.
Hiszen szerencséje van! Más piás patkányt, csótányt lát. Ő meg sellőt!
Leguggolt a nő mellett, aki most az arcát is elrejtette, karjába temette.
Wyt megint jót húzott az üvegből, mert ismét csak egy olyan gondolat tolult
a fejébe, ami régen nem látogatta. Milyen szép, tenyérbe illő melle van
ennek a lánynak! Érdekes módon a haja a ringó kebleket nem takarta el,
mintha ez a lény nem tudná, mit kell szégyenlenie. Vagy nagyon is tudja!
Ezeket igazán nem kell szégyellni. Igézetten bámult, és fura érzés kezdett
gyűlni az ágyékában.
Kicsit megijedt, de aztán úgy döntött, legelemibb joga úgy fogadni a
deliriumot, ahogy akarja. Hisz van ennek kellemes oldala is!
Az illatát is feléje sodorta a szellő. Isteni volt!
Ahogy lejjebb futtatta a tekintetét, a gerjedelem elmúlt. Az az uszony,
az sem volt csúnya, csak hát...
Ismét kortyolt, s érezte, megint elfogja a jól ismert, kezdődő részegség,
amit mindig nagyon kellemesnek érzett.
- Izé... - mondta -, kérlek, nézz fel! Én, hogy is mondjam, még a légynek
sem igen ártok, ne félj tőlem.
Hangját rekedtnek érezte, krákogott is egyet. Bár... milyen hangja legyen
annak, aki egyszer szólal meg egy héten, akkor is csak annyit mond:
- Hány üveggel hoztál, Mario?
A lány végre elvette karját az arca elől, ránézett azokkal a nagy pillájú
szemekkel, de nem szólt még most sem.
- Hogy hívnak? - kérdezte Wyt.
A vöröses szőke haj meglódult.
- Nem fontos.
- De mégis.
- Reka - mondta furcsa hangsúllyal.
- Reka - ismételte a férfi, és hirtelen úgy érezte, valami új kezdődik az
életében.
A sellő nem ment el, pedig Wyt nem szólt hozzá, csak nézte. Bámulta, míg
újra részeg álomba nem merült. Amikor, esetfelé felébredt, még mindíg ott
találta. Pilgrim vonakodva ismerte el, hogy a sellőlány tényleg létezik,
nemcsak a delirium láttatja vele.
A csodálkozástól már rég elszokott, így meglehetős nyugalommal fogadta,
hogy egy mesebeli lénnyel osztja meg a partot, aki ráadásul még jól is
beszél angolul. Úgy gondolta, nem fárad azzal, hogy megérteni próbálja a
képtelen helyzetet, inkább örül neki.
Amikor idejött, leghőbb vágya volt elzárkózni az emberek elől. Még el nem
ivott vagyonát arra forditotta, hogy kiépítse itt a maga menedékét. Az
áttört sziklafalat ráccsal zárta el, onnan folyosó vezetett a barlang
kiöblösödő, partközeli részébe, amit csak "nagyteremnek" nevezett. Ez aztán
a hálószoba, a nappali és az italraktár szerepét egyaránt betöltötte.
Életcélja is volt, elhatározta, hogy megírja önmaga és a hülye emberiség
történetét. Napközben, iszogatva gondolta ki a fejezeteket, majd este
lekopogta rozzant írógépén az elmélkedéseit. Mi tagadás, jól érezte magát.
Csak most, hogy Reka itt volt, jött rá, hogy vágyott valamilyen
társaságra. Ez a lány egyszerre ráébresztette, nem az embereket utálja, csak
rosszalló, megvető tekintetüket, amivel őt, az alkoholistát méregetik. Talán
a saját szégyenét gyűlölte, bár ezt soha nem fogalmazta meg ilyen
egyértelműen, megelégedett azzal a megállapítással, hogy a gyűlölet tárgyai
összekeverednek. Reka nem ütközött meg azon, hogy állandóan részeg, hogy
néha elesik, vagy éppen fel sem tud állni, hogy dönti magába a whiskyt.
Egyáltalán, úgy viselkedett, mintha nem ismerné az emberi szokásokat, mintha
most látna először közelről embert. Amikor ezen gondolkodott, logikusnak is
tartotta a reaglást, hiszen a sellők - akár mesebeli lények, akár nem -, a
tenger mélyén élnek, a felszín nem az ő világuk. Jó, jó, de akkor honnan ez
a tökéletes nyelvtudás? A hableányoknál ugyanúgy kötelező lenne az angol
nyelv ismerete, mint az üzleti életben? Vagy ők is az üzletben tanulták meg?
Az első napokban Wyt rendkivül kínosan érezte magát. Örült annak, hogy a
lány vele van, de nem nagyon tudott neki mit mondani. Elvégre hogyan nézne
ki például, ha hosszan taglalnák az időjárást? Többnyire csak hallgattak,
míg végre a férfinak mentő ötlete támadt.
- Tudod - mondta egy józanabb pillanatában -, én inkább írásbeli ember
vagyok, ezért nem beszélgetek veled. De esetleg felolvashatom a
gondolataimat, mert én voltaképpen egy könyvet írok itt.
Előbb azonban az írás mibenlétét kellett elmagyaráznia, de a sellő
meglepően gyorsan megértette.
- Ez egy kommunikációs rendszer, ugye? - érdeklődött rögtön.
Néhány nap alatt megtanult olvasni, de Wyt mély csalódására, nem az ő
készülő könyvére volt kiváncsi. Igaz, ebben a férfi is hibás volt, mert el
akart büszkélkedni a barlangjával. Arra a targoncára emelte rá a hableányt,
amivel a whiskys ládákat szállította a teherautótól. A nagy teremben Reka
észrevette azt a néhány könyvet, amit Pilgrim hanyagul kupacba rakott az
egyik sarokban.
Ezután a jórészt romantikus regényeket a sellő nagy élvezettel
olvasgatta. Egyiket a másik után vette kézbe, Wytus harmadnap ki is fakadt.
- Úgy látom - mondta -, nincs szükséged az én gondolataimra. Persze
megértelek, a magamfajta zavaros alaktól nem várható semmi jó.
Reka ránevetett.
- Jaj, dehogy! Akarom, hogy beszélj nekem a világról!
Ezután rendszeres esti program alakult ki. Alkonyatkor úsztak egyet
(ettől Wytus kijózanodott), azután elhelyezkedtek a barlang bejáratánál.
A férfi elővette papírjait, majd hangját többnyire kézmozdulatokkal
kisérve, felolvasott egy-egy fejezetet a "művéből". Reka pedig tágranyitott
pillákkal, átszellemülten hallgatta.
A sellő már a második előadóest után azt mondta neki:
- Te egy nagy ember vagy, Wyt!
Akkor megcsókolta, s a lány hagyta magát, sőt, egy kis ösztönzésre vissza
is csókolt. És... valósággal elomlott a karjaiban.
Ha józan, ami évek óta nem fordult vele elő, talán elgondolkodik azon,
hogy a szex azért okoz majd némi nehézséget.
Okozott is, de nem leküzdhetetlent. Gerjedelme, ahányszor a nő derekánál
lejjebb pillantott, mindig elmúlt. Egy ideig próbált nem nézni arra, dehát
ez nemigen megy ilyenkor, ezért néhány próbálkozás után felpattant, bement a
barlangba és kihozott egy nagy plédet. Ezt szépen elrendezte Rekán, majd
hátrálva elégedetten vette szemügyre. Most úgy nézett ki, mint amikor egy
szép, fiatal, meztelen lány csak derékig mutatja meg magát. További gondjai
nem voltak. Pontosabban, elhessegette azokat. Mindene megvolt ennek a
lánynak, ami kellett. Jó, jó, tán nem mindene, de...
- Nohát, hiszen gyereket úgyse akarunk! - mormolta az orra alatt.
Ettől a naptól kezdve valahogy megváltozott Wyt szemében a világ. Arra
nem gondolhatott, hogy a testével bűvölte el a lányt, mégis mintha rabul
ejtette volna valamivel. Érezte ragaszkodását, bizalmát, látta azokat a nagy
szemeket, amik egész este csüngenek rajta, ahogy mellette üldögélt,
iszogatott, és a világról mesélt. A felolvasásokat ugyanis a későbbiekben
már magyarázatokkal kellett kiegészítenie, mert Reka az előadást mindúntalan
kérdésekkel szakitotta félbe, amikre választ várt. Ezek a válaszok aztán
furcsa módon olyanra sikeredtek, hogy Pilgrim már nem volt biztos benne,
hogy amit leírt, az a megfellebbezhetetlen igazság.
Csodálkozott önmagán. Fogalma sem volt róla, hogy ennyi mindenre
emlékszik régi életéből, és főleg azt nem hitte volna, hogy a négy éven
keresztül gyakorolt látásmódja ilyen könnyen elenyészik. Rájött, tengernyi
papírja egy fabatkát sem ér, de valahogy nem bánta ezt. Örült, hogy
megőrizte a seregnyi emléket, száműzötten, agyának rejtett zúgaiban. Most
előömlöttek, és szívesen beszélt róluk. Hajmeresztő! Jólesett mesélnie az
emberek világáról, és tetszett neki, hogy ezt egy másik értelem olyan
figyelmesen hallgatja.
A lány ragaszkodására csak akkor szerzett bizonyosságot, amikor egyszer
(tényleg, soha máskor) veszekedett vele. Reka néha eltűnt. Pilgrim többször
ébredt arra, hogy üres az öböl, s a lány ilyenkor csak egy-két nap múlva
tért vissza. Mikor ez harmadjára történt meg, a férfi jelenetet rendezett.
A sellő összehúzta magát az egyik szikla árnyékában, csakúgy mint
először, és szótlanul hallgatta a düh kitörését. Csak akkor emelte fel a
fejét, amikor Wyt kimutatott a tengerre.
- Ha oda vágysz, akkor mondd meg, és búcsúzzunk el! Még az is jobb, mint
a szörnyű bizonytalanság, ami rámtör, amikor egyedül találom magam.
Reka láthatóan megrettent. Megragadta a kezét és kérlelte, ne taszítsa
el, ne haragudjon rá, mert ebbe ő belepusztul. Engedje, hogy mellette
maradjon.
- Dehát miért mész el akkor? - kérdezte immár békülékenyen a másik.
- Nekem is végeznem kell a dolgomat. Kérlek, értsd ezt meg. Igyekszem
olyan keveset távol lenni, amennyire csak lehet.
Végül ebben maradtak, bár Wytus aggodalmai nem szüntek meg.
Egyik este arra ébredt, hogy fázik. Reka éppen távol volt, gondolta
szétnéz mielőtt lefekszik odabenn, a barlangban. Akkor fedezte fel, hogy a
lány ájultan hever a parton. Félelemmel telve futott oda. Csúnya zúzódások
látszottak a testén és a bal karján felhasadt a bőre. Wyt jobb híján
whiskyvel öntötte le a nyílt sebet, amely egészen a csontig nyúlt.
Vizsgálgatta egy ideig a látványt, aztán összevarta, majd szorosan
körbetekerte gézzel. Hm, biztosan megtámadta egy cápa.
Tulajdonképpen akkor született az az elhatározása, hogy feleségül veszi
Rekát. Hogy miért vette a fejébe ezt a szándékot, nem tudta volna
megmondani, inkább csak érezte, hogy ez a helyes lépés. Látta nap mint nap,
hogy a lány olvassa a könyvtárát. A romantikus történetek mind azzal
fejeződtek be, hogy a szerelmesek boldog házasságban egymáséi lesznek.
A terv nem mindennapi nehézségeket sejttetett, de ő keményen elhatározta,
keresztülviszi ezt a házasságot.
Néhány napi tépelődés után elszántan a templomba indult.
- Atyám, izé, ha meg nem sértem, volna egy kérésem.
Jerris úr, az alacsony, kövérkés plébános elmosolyodott. Lám, lám,
gondolta, még ez a megrögzött embergyűlölő Pilgrim is megtér végre Isten
kebelébe. Nagy az Ő hatalma.
- Parancsolj velem, kedves fiam! Miben segíthetek?
Wyt feszengett.
- Hát, igazán nem is tudom, hol kezdjem. Nos, szóval meg akarok
házasodni.
- Á, hiszen ez rendkívül üdvös kívánság! És a mi szerény templomunkra
gondoltál, fiam? Nem akarsz Honoluluban esküdni? Persze, te visszahúzódó
ember vagy.
- Pontosan atyám. Nagyon szerény izé... esküvőt tervezünk.
- Természetesen. Akkor csak a helyi rádióban mondatjuk be, és mindössze
háromszor hirdetem meg.
- Tessék?
Az atya bólogatott.
- Bizony, bizony. Milyen szép is lesz kikiáltani innen, a templom
kapujából ezt az új frigyet! - arca elkomorult - Merthogy a misére alig
járnak, szóval végre valaki idefigyel.
Pilgrim a fejét vakarta.
- Igazából én nem így gondoltam.
- Ej, dehát a kánonjog így rendelkezik!
- És nincs izé... valami kivétel? Valami kivételes helyzet?
A plébános tétován vállat vont.
- Hát van éppen. Végszükség például, de nem hiszem, hogy egy haldoklót
kívánnál elvenni. Azután bizonyos testi fogyatékosságok esetén...
Wyt szeme felcsillant és megszorította a pap karját.
- Ez az! Vagyis hát... igen - vette kissé lejjebb a hangját. - A, hm...
menyasszonyom nem teljesen... izé... szabályos.
- Á, értem. No, ezzel ne is törődj, fiam. Ebben az esetben persze...
milyen kívánságod lenne? Megtudhatnám a mátka fogyatékosságának természetét?
- Hm, hm. Hát... nem tud járni.
- Szóval tolószékkel közlekedik.
- Igen! - reagált ismét hevesen a férfi, mert rendkívül jó ötletnek
tartotta. - Valóban tolószékhez van láncolva.
Magában máris terveket készített. Egy nagy pléddel beburkolom azt a drága
uszonyát neki, meg még egyet ráterítek, és én fogom tolni. Ez az!
- Nos akkor - folytatta a pap -, megértem, hogy a legcsekélyebb
nyilvánosságot sem akarjátok. Tudom, rosszindulatúak az emberek, meg
kárörvendőek. A sátán, ugye...
- Szóval akkor, hogyan folyik majd le, atyám?
- Hát, tanuk nélkül nem megy, de majd a két kertészt idehivatom. Rendben
lesz, az egyetlen gond, hogy a gyóntatószékbe hogyan ül be a kedves ara. Az
a kerekes alkotmány ugyanis nem fér be.
Wyt nyelt egyet.
- Gyónni is kell?
A pap rosszallóan nézett rá.
- Fiam, te az alkoholtól még a katekizmust is elfelejtetted, úgy látom.
Csak nem gondolod, hogy bűnnel terhelt lelkeket engedek Isten színe elé,
szent fogadalomtételre?
A férfit nagy zavarba hozta ez a probléma. A plébános tétovázásnak vette
a hallgatást, ezért gyorsan hozzátette:
- Ne félj, emiatt nem marad el a szertartás! Majd ácsolunk egy nagyobb
fülkét ide, a templomudvarra.
Kisétáltak és Jerris széles mozdulatokkal mutatta, magyarázta, hogy a
faházikót a harangtorony mellé szándékszik felépíttetni. Wyt már-már
megnyugodott, de a pap megint lecsapott rá.
- Gyermekáldást mennyit akartok?
- Hogyan?
- Ezt muszáj megkérdeznem, mert tudnod kell, hogy a római katolikus ember
nem az élvezet miatt házasodik.
- Hát izé... nemigen döntöttük még el.
- Azért kettőt-hármat javasolnék - Jerris atya figyelmeztetően intett
ujjával. - És ne felejtsd el, az anyaszentegyház hitében kell nevelned őket!
Kevés a hívő lélek! Ez a sok világi hívság, ugyebár, elcsavarja az emberek
fejét, aztán le se... khm, rá sem néznek Isten házára. Látom, habozol, no,
nem baj, majd megkérdezem a kedves arát.
- Ne, azt ne!
Reka nem tud hazudni!
Jerris plébános sértődötten hőkölt hátra, de aztán nem szólt semmit.
Bizonyára nem akarta az esküvőt kiengedni a markából, legalábbis Pilgrim
ezzel nyugtatta magát.
A nehézségek ellenére a szertartás végül minden gond nélkül lezajlott.
Igazából nem sikeredett csendesre, mert az alkoholista Pilgrim házassága
elég nagy szenzáció volt. Az összegyűlt emberek azonban diszkrétek voltak,
megelégedtek azzal, hogy bólogattak, és a pár mögött összemosolyogtak. Szép,
szép a lány, dehát, ugye... Igaz, ennek a züllött alaknak miért is jutna ép
nőszemély?
Reka a hevenyészett gyóntatószékből is sugározva gördült elő. Látszott,
nagyon boldog, hogy feleségül mehet hozzá. Pilgrim viszont félni kezdett,
amikor az atya feléje közeledett.
A plébános félrevonta.
- Fiam, azért... ezt még gyónás előtt közölte a kedves ara, úgyhogy
elmondhatom. Szép dolog az erkölcs, de talán fel kellene világositanod őt.
Wyt nagyot nyelt.
- Ezt hogy érti, atyám?
Amaz mindkét kezét felemelte.
- No, hát vajon hogy? A kedves ara a nemi életre vonatkozó kérdésemet nem
értette meg, úgy! Megkérdeztem tőle, hogy szűz-é, de ő csak nézett. Én
tudom, hogy akinek meghaltak a szülei, ilyen tekintetben sincs könnyű
helyzetben, de...
- Micsináltak a szülei?
A pap védekezően hátralépett.
- Nem kell felizgatnod magad, ezt meg már a gyónás befejezése után mondta
el.
- Hogy meghaltak a szülei?
- Igen.
Pilgrim megvakarta a fejét.
- Hát, ezt nem hittem volna.
- Nem tudtál róla?
Később Wyt odasugta Rekának:
- Neked ott lenn, voltak szüleid? És meghaltak?
A lány visszamosolygott.
- Á, azt csak kitaláltam. Tudod, valamit rosszul csinálhattam, mert az
atya nagy zavarba jött. Ezzel próbáltam kijavítani, és úgy látszik, jól
vizsgáztam.
- Szóval hazudtál neki?
- Ó, hiszen ez csak egy kicsi hazugság.
Még ujjaival is mutatta, milyen pici.
A boldog házasság csak két hónapig tartott. Ezalatt Wyt úgy tapasztalta,
kevesebb italra van szüksége, viszont annál több beszélgetésre.
Az esküvő után Reka egyszer sem hagyta el az öblöt, pedig ami
következett, azt nyilván előre sejtette.
Egyik délután szokás szerint egy könyvet bújt, Wyt pedig a barlang
bejárata előtt, az árnyékban szundikált.
A lány annyira elmerült az olvasásban, hogy csak akkor vette észre a
fémrobotokat, amikor már közvetlenül mellette álltak. Felszisszent, behúnyta
a szemét, de különben nem látszott nagyon meglepettnek.
Az egyik megszólalt:
- Hogy gondolod te ezt? Odahagyod a munkádat, és egyszerűen elszöksz?
Ezért kikapcsolhatnak!
ReKa vállat vont.
- Bánom is én!
A két android összenézett.
- Súlyos hiba! - suttogta a magasabbik. - Érzelmi kiegyensúlyozatlanság.
Találkoztam már ilyennel. Nagyon óvatosan kell bánni vele, semmi erőszak,
mert kárt tehet magában. A gazdák mérgesek lennének, hiszen nagyon értékes
alkotás!
Leguggolt ReKa-hoz.
- Miért mondod ezt? Nem akarsz létezni?
A bronzharang oldalra lódult, ahol Wyt hortyogott édesded álmában.
- Nélküle nem.
- Mit tett veled ez az ember? Örömöt okozott neked?
- Nem úgy, ahogy ti gondoljátok. Testileg nem stimulált. Bár kellet neki
valamire a testem is, mert többször is megkért különböző dolgokra, s úgy
látszott, örül neki, hogy megteszem. De engem, engem egészen más marasztalt
itt.
- Micsoda?
- Az, hogy szeret!
A kisebb, kerekded fémember lassan, magyarázó hangon szólt.
- Nézd csak, RK! Ez egy zavaros fogalom, az embereknek talán megfelel, de
mi, androidok, akik sokkal tökéletesebb lények vagyunk, szégyenbe hozzuk
magunkat, ha ilyesféle logikátlan állításokat elfogadunk. Ezen túlmenően
bizonyított tény, hogy az emberek testi, fizikai szükségletei könnyen
kelthetik valamifajta kötődés látszatát. De, hangsúlyozom, ez csak látszat!
Felemelte egyik ezüstös csápját.
- Tudom, mit akarsz mondani. Hogy alapvetően különbözik tőled, mégsem
ijedt meg, mégsem zavart el, hanem maga mellett tartott. De figyelj ide! Ha
más is vagy, az emberi gondolkodás ismer téged. És ez jelentős tény! RK, te
nem véletlenül készültél ilyen alakúra. Neked az a feladatod, hogy a gazdák
számára alkalmas élőhelyeket kutass fel a Föld tengereiben. Funkcionálisan
ez meghatározza a formádat, otthon kell lenned a vízben, ugyanakkor azonban
az emberi világhoz is kötődnöd kell.
A hableányok mesékben, mondákban szerepelnek. Gondold csak el, mennyivel
nagyobb a mozgástered ilyen külsővel! Ha véletlenül meglát valaki, teszem
azt, egy búvár, akkor sincs nagy baj. A többi ember azt hinné, álmodott, és
a gazdák nem lepleződnek le. Hiszen az emberek szoktak álmodni
hableányokról.
ReKa megrázta a fejét.
- Nem, nem. Ti túlságosan, hogy is mondjam, felülről nézitek ezt a
világot. Az elme magasságából. De sokkal prózaibb, és egyben szebb is.
Titeked nem zavar, hogy a gazdák meg se látnak minket? Ez az ember engem
magával egyenrangúnak tekintett! Sőt! Feleségül vett! Fogalmatok sem lehet
róla, hogy ez mit jelent! Hogy nekem ez mit jelentett! Hiszen csak egy gép
vagyok. És ő mégis...
- Dehát nem tudta, hogy gép vagy.
- Az mindegy. Lehet, nem voltam teljesen idegen, de a különbözőségem
azért nyilvánvaló. Első látásra tudni, hogy nem vagyok ember! Ráadásul még
fogyatékosnak is számítok, hiszen a száazföldön mozdulni is alig bírok. És a
jelentős tény itt van, barátaim! Az emberek ugyanis, mert magasabb
kultúrákkal még nem találkoztak, hajlamosak arra, hogy a másságot lenézzék,
alacsonyabb rendűnek tartsák. Beszélni vagy szórakozni a magamfajtával, nos,
az még elmegy valahogy, de feleségül venni! Ahhoz szerelem kell, szerelmet
pedig nem adunk egy olyan lénynek, akit semmibe veszünk. Értitek?
Látva a robotok teljes mozdulatlanságát, közönyét, a lány legyintett.
- Eh! Tudjátok is ti, mit jelent a szerelem!
- Ismerjük ezt az emberi kifejezést - bólintott a hosszú android. - Csak
azon csodálkozunk, hogy a te szádból halljuk. Valóban azt mondod, hogy azzal
az úgynevezett szerelemmel fordulsz feléje?
ReKa is bólintott.
- Igen. Azt hiszem, igen.
- Mégis vissza kell jönnöd. Nem veszíthetünk el! Ennek a bolygónak a
lakosai még a fejlődés kezdetén járnak. Nem tudhatják meg, hogy a gazdák itt
vannak. Ha most kiderülne, hogy sellőalakú robotok kutatják, mérik fel a
tengereiket, akkor pánikba esnének. Nem értenék meg, és azt hinnék rossz
szándékaink vannak. Tudod, hogy ez mit jelent?
ReKa hallgatott.
A magas robot Wytusra mutatott.
- Ő értéktelen egyed, ha elpusztulna, senkinek nem okoznánk kárt vele. A
gazdák belegyeznének. Előbb-utóbb rájönne, ki vagy valójában, s ezt nem
engedhetjük meg. El kell hagynod.
A lány felnézett, szemében könny csillogott.
- Ha visszamegyek, akkor nem bántjátok? Hiszen akkor már nem jelent
veszélyt.
- Ez elfogadható megoldás, de soha nem láthatod többé.
- A látószerve is megsérült - mondta a másik android. - Nyilván az
állandó napfénytől.
- Nos? Mehetünk? - kérdezte az előbbi.
- Ne így! El kell búcsúznom tőle. Majd utánatok megyek holnap.
- Igazad van. Az a legkevésbé gyanús.
A két robot visszaereszkedett a tengerbe.
ReKa pedig nekiállt a férjét ébreszteni.
- Tudtam, hogy egyszer vége lesz - mondta Wyt később búsan. - Te mégis
máshová tartozol.
A szikla árnyékában a lány megsimogatta az arcát.
- De azért mindíg jó emlékezettel fogok rád gondolni.
A férfi megölelte, de a sellő kibontakozott, és megrázta a fejét.
- Ne csináld. Csak nehezebb lesz.
Ahogy a leány kifelé úszott az öbölből, Wyt arra gondolt, lám, talán az
életét mentette meg, amikor megtalálta sérülten. Tudta, hogy nem magáért
teszi, nem azért, hogy saját magányát űzze el egy bármilyen áron maga
mellett tartott lénnyel. Akkor értette meg azt is, hogy ez a lány egyszer
majd elhagyja. Csak a pillanat távoliságában reménykedett. S elvégre majdnem
egy évig volt vele. Nem is számított ennyire.
Amikor azon az estén a sérült lányhoz lehajolt, és whiskyvel leöntött
tűvel, cérnával összevarrta a sebét, vethetett egy pillantást a műanyag és
fém ötvözetének látszó csontokra. Vállat vont. Nem baj, azért jó lány volt.
És valamennyire szerethette őt, hiszen még hazduni is hajlandó volt érte.
Csoda, hogy kibirta a programozása ezt az egészet, hiszen mennyi
ellentmondást kellett legyőznie! És mindezt őérte! Ezek szerint mégsem olyan
megvetésre méltó kutya ez a Wytus Pilgrim!
Ránézett a kezében tartott üvegre, de nem ivott belőle. Úgy döntött,
estefelé bemegy a faluba. Hogy nézne ki, ha elesne?