Viszokay Tamás:
(viszokay@mail.matav.hu)
AZ ÖRÖK ÉLETRŐL
(In: X Magazin Tudományos-Fantasztikus, Ismeretterjesztő és
Információs Havilap, Sefantor BT, 1998. február, 25-27. o.)
és
(Solaria Minikönyvtár, Seldon 96 BT, http://www.seldon.hu/solmini)
és
(Y-akták, http://www.agria.hu/y-aktak)
Tudják, mi az autizmus? A szót bizonyára sokan ismerik, és némi fogalma
is van a nagyközönségnek e "betegségről" a Rain Man óta. A film azonban nem
adott igazi meghatározást ennek a jelenségnek a természetéről.
Nem véletlenül használtam idézőjelet az előbb. Az autizmus ugyanis nem
betegség, hanem egy olyan agyi működési sajátosság, amely megakadályozza a
felejtést.
Az emberekre minden percben információk tömege zúdul. Ezek között vannak
nagyon lényegesek, de nagyon lényegtelenek is, s az agy, működése során
megtanulja, hogy szelektáljon. Az autista agya erre máig ismeretlen okból
képtelen. Ennek az a következménye, hogy pár év alatt telítődik az elme,
vagyis nem lesz képes új információk befogadására, sőt minden, a
megszokottól eltérő, tehát bevésést igénylő dolog pánikot vált ki.
Tudni kell azt, hogy az agy nem térben telítődik, hely annyi van központi
rendszerünkben, hogy akár millió éves élettapasztalatot is raktározhat.
Nincs azonban az őrzéshez elegendő energia. Mint ahogy a régi tipusú,
memória nélküli, otthoni komputerek is csak áram alatt emlékeznek a
betáplált adatokra, az agy is energiát igényel az emlékezethez. Ez persze
nem ennyire egyszerű, hiszen az emberi elme másképp működik, mint a gépi, de
a lényeg azért hasonló. Ha nem jut vér az agyba, amely az energiát
szállítja, emlékezetkiesések következnek be. A normális működésű agy tehát
függ az energiaellátástól, s amilyen takarékosan és jól oldja meg
energiagondjait, az a természet csodája.
Az ember, ugye, energiáit a táplálékból szerzi. Ez már eleve korlátozza
az agy energiaellátását, mert a táplálékfeldolgozó rendszer (magyarul az
emésztés) elég tökéletlen. A hatásfoka alacsony, vagyis nemcsak annak van
egy határa, hogy valaki mennyi ételt képes megenni, de annak is, hogy a
teste mennyit bír hasznosítani. Jó példa itt a kövér ember, akinek a
szervezete nem alkalmas arra, hogy a túlzott mennyiségű táplálékot a maga
hasznára fordítsa, helyette hájként raktározza.
Tovább csökkenti az agy lehetőségeit, hogy napi átlagban az emésztő
rendszer termelte energiának körülbelül a fele a test működéséhez szükséges,
s csak a maradékot tudja elvonni magának. Ennek az aránynak a
megváltoztatására az agyi irányítás semmiképpen nem hajlandó, hiszen tudja,
hogy a túlzott energiaelvonás a test halálához vezet.
Mármost, ha az agy által magához vont napi energiát 100-nak vesszük, a
felhasználás a következőképpen alakul: 20 szükséges a testet behálózó
idegpályák működtetéséhez, 1-2 (nem tudjuk pontosan mennyi) amolyan
vésztartalékként elraktározódik. Az energia legnagyobb része (78) a
tanulásra (bevésés), a szelektációra, valamint az információk megőrzésére
(memória) használódik.
A bevésés és a memória fordítottan arányosak az élet során. Egy tizenöt
éves fiatal sokkal kevesebb információt szerzett, mint egy hetven esztendős,
s így az energia nagyobb részét a tanulásra fordíthatja. Az életkor
előrehaladtával az arány kiegyenlítődik (átlagban negyvenöt éves korban),
majd az őrzés felé tolódik el, de soha nem olyan mértékben, ahogy az élet
kezdetén a bevésés uralja az agyat. Egy hetven éves ember például még mindig
elégséges energiát tud ismeretszerzésre fordítani. Idősebbek tapasztalatból
tudják, hogy ilyen korban nehéz ugyan tanulni, de nem lehetetlen.
Van azonban egy határ, amelyen túl a viszony mégiscsak szélsőségesre
fordul. Ha igaz az, hogy egy most létrejött méhmagzat minden energiáját a
bevésésre fordítja, őriznie még nem lévén mit, igaznak kell lennie az
ellenkező végletnek is. Teszem azt, ha az ember képes lenne 150 évig élni,
ez lehet az az életkor, amikor már képtelen lenne új információt befogadni,
mert a megszerezhető energia minden cseppjét a már raktározott ismeretek
megőrzésére kellene az agynak fordítania.
Íme tehát az ördögi kör! Ha a gyógyászat rohamos fejlődése nyomán az
életkor 150 évre emelkedne, elérve azt, mindenki gyógyíthatatlan autistává
válna. Az ilyen létezésnek pedig nem sok értelme lenne, annak meg végképp
nem, hogy a testnek, ilyen körülmények között örök életet biztosítsanak. Mit
ér az öröklét, ha az ember képtelen kapcsolatot teremteni a környezetével?
Amit eddig elmondtunk, úgy is tekinthetjük, mint természettudományos
alapját azoknak a filozófiai elméleteknek, amelyek a történelem során rendre
feltűntek, és az örök élet értelmetlenségét, sőt, szörnyű voltát
hangsúlyozták, mondván, hogy az ember egy bizonyos kor elérése után
"bezárul", semmi új nem érheti már.
Nos, mindebben meg is nyugodhatnánk, ha nem merülne fel egy érdekes
dolog. Tudományos tény, hogy az Univerzumban fellelhető új ismeretek száma
végtelen. A természeti törvények ugyanakkor az ember számára megismerhetőek.
Ennek a két igazságnak valahol összefüggésben kell állnia. A Föld, az
emberiség a Kozmosznak csak elmondhatatlanul parányi részét képviseli, mégis
rendelkezik a képességgel, hogy a Mindenséget kormányzó törvényeket
voltaképpen könnyedén felfogja. Nem furcsa ez? Mi szüksége van e széles
látókörre egy véges lénynek?
Fel kell tenni hát azt a kérdést, hogy az ember végessége vajon
összeegyeztethető-e a Kozmosz végtelenségével. Nos, logikai szinten e két
kijelentés egyszerre nem lehet igaz. Mert ha a Világmindenség végtelen, az
ember meg véges, akkor az a tény, hogy az Univerzum törvényei megismerhetőek
számunkra, s ezen túl az emberi nem egész megjelenése a Földön határtalan
energiapazarlás, amely nem jellemző az Univerzumra, akár van mögötte
értelem, akár nincs.
Az sem igazán áll a végesség oldalán, hogy az emberi agy nem lenne
korlátozva az információk megszerzésében és raktározásában, ha a teste
elegendő energiát tudna biztosítani számára. Csakhogy nem tud!
Nézzük meg, hogyan lehetne a rendelkezésre álló energia mennyiségét
növelni?
Beszéltem arról a bizonyos vésztartalékról, amelyet az agy képez. Ezt
bevonva az energiaellátásba a 150 éves határ biztos felemelhető volna vagy
húsz évvel. Ezen energia felhasználására azonban az agy nem hajlandó, mivel
az drasztikus életveszély esetére van félretéve.
Hallottunk már ugye, az amnéziáról? Mi történik ekkor? A test életben
tartásához hirtelen nagy mennyiségű energia szükségeltetik. Az agy ekkor a
maga energiáját átadja a testnek, hogy segítsen. Helyette a vésztartalékhoz
nyúl, s azt használja saját működésére és az őrzésre. Előfordul azonban,
hogy a testnek még ez sem elég, ilyenkor az agy a tartalékot is elvonja
magától, és a test rendelkezésére bocsátja. Ha ez már elegendő, az ember
életben marad, de mit tapasztalunk? Emlékezetkiesést, amnéziát.
Érdekes, hogy amnézia nemcsak életveszélyes sérülések esetében fordul
elő, de néha olyankor is, amikor a test nem szenved különösebb bántalmat.
Olvastam például egy esetről, amelyben a vasutas a rendezőpályaudvaron
haladó vagonsor alá esett. Az égvilágon semmi baja nem történt, a vagonok
átzúdultak fölötte, mégis elvesztette az emlékezetét.
A tudomány nem ismeri a választ, nem képes az emlékezetkiesés jelenségét
pontosan megmagyarázni. Az előbbi esetben azonban gyanítható, hogy a
sokkhatás a hibás. Ha ugyanis sokk lép fel, az azt jelenti, hogy az
érzékelőidegek olyan információkat közvetítenek, amelyek szerint a halál
beállta pillanatokon belül várható, s a test működése furcsa módon ugyanúgy
leáll, mintha a halálos sérülések valóban bekövetkeztek volna.
Az amnézia valószínűleg azáltal következik be, hogy az agy minden
energiát átad a testnek, vagyis a bevésett emlékek törlődnek. De vigyázzunk!
Az orvosok beszélnek ugyan teljes és részleges amnéziáról, valójában azonban
minden emlékezetkiesés csak részleges.
Amikor az emlékek visszatérnek, avagy csak bizonyos százalékuk vész el,
az annak tudható be, hogy az agy legutolsó energiáit nem egyszerre dobja
oda, hanem ezt a tevékenységet is fokozatosan végzi, állandóan ellenőrizve
közben, hogy szükség van-e még további energiaátadásra. S amennyiben a
vésztartalék egy bizonyos része elegendőnek mutatkozik, visszállítja a
normális működést.
Ezen túlmenően, még az un. totális emlékezetvesztés sem teljes mértékű. A
tapasztalat azt mutatja, hogy az agy még a legerősebb végveszély esetében
sem hajlandó megválni összes energiájától. Még ilyen helyzetben is válogat,
tudatosan törli vagy tartja meg a különböző információkat. Nem láttak még
olyan amnéziást, aki ne tudta volna, hogy amiben fekszik, az ágy, aki vele
szemben áll, az egy ember, mégha számára ismeretlen is. Nem viselkednek
tehát újszülöttként. Ez azt jelenti, hogy az agy bizonyos, alapvető
ismereteket még a test halála árán is meg akar őrizni, nyilván azért, mert
tudja, hogy azok nélkül a test az életveszély elmúlta ellenére is
elpusztulna.
Visszatérve az írás eredeti témájához, az előbbiekben leírt
ellentmondások valamilyen utat kell, hogy jelezzenek számunkra, ha nem is az
örök élet, de egy nagyságrenddel jelentősebb élettartam felé. (Ez utóbbi
mintegy másfél millió évben lenne megadható, már ha képes lenne az ember
ennyi ideig élni. Ez lehet a határa ugyanis az agy térbeli telítettségének,
magyarán a végső autizmusnak).
A probléma az, hogy a mai ember a kozmikus törvényszerűségekből sejthető
lehetőség ellenére objektíve el van zárva ettől, a voltaképpen öröknek
tekinthető élettől.
Táplálékfeldolgozó rendszerünk megváltoztatására ugyanis semmilyen orvosi
praktika nem képes. Az agyba a vér szállítja az energiát, a vér pedig e
szempontból az emésztőrendszer részének tekinthető, és mint ilyen, képtelen,
mondjuk atomenergiát vagy fotoszintetikus energiát továbbítani, amelyek
alkalmasak lennének az energiagondok megoldására. A jelenlegi lehetőségek
között csak egy módszer van arra, hogy a vért olyan mennyiségű energiával
telítsük, amely öt-hatszorosa a táplálékkal megszerezhetőnek. Ez a módszer a
tiszta oxigén belélegzése.
Csakhogy az ilyesmi nem használ, sőt végzetes következményekkel jár. Mi
történik a villanyvasúttal, ha transzformátor közbeiktatása nélkül
kapcsoljuk az áramra? Leég az egész. Ezt tapasztalhatjuk az agyban is, ha
tartósan tiszta oxigént lélegez be az ember. Olyan módon felpörög, hogy az
erek, a sejtek fizikai korlátai érkeznek el hamarosan. Agyvérzés, embólia,
halál.
Az emberi agyban ugyanis nincs olyan szerv, amely efféle
transzformátorként, szabályozó, elosztó rendszerként funkcionálna. (A
későbbiekben szólni fogok arról, hogy az agynak egy kapcsolódó
szövetegyüttese talán rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy ilyenné
váljon).
Sokan hívei az un. agykontrollnak. Ez veszélytelen ugyan, még hasznára is
van az elmének, de az életet nem hosszabbítja meg, az agy kapacitására pedig
semmilyen hatással nincs. Egyetlen haszna, hogy javítható vele a memória.
Hétköznapi esetben ugyanis az agy kis területen raktároz, ezért előfordulnak
néha átfedések, megmagyarázhatatlan felejtések. Az agytorna képes az elmét
arra indítani, hogy az információkat valamivel nagyobb agyterületen
raktározza el. Ennek következtében az átfedések megszűnnek, lényegében az
un. feledékenység, szórakozottság tűnik el, vagy csökken. Nem mondom, ez is
jelentős eredmény, de az agy energiagondjainak megoldásához semmi köze.
Menjünk át egy kicsit természetfölötti síkra, hátha itt megoldható az
örök, illetve nagyon hosszú élet problémája. Előrebocsájtom, ez a
vizsgálódás azt jelenti, hogy megpróbálom megnézni, hogy a Kozmoszban
mindenütt érvényes logika szabályai szerint egy-egy fontosabb hit ide
vonatkozó tanítása elképzelhető-e.
Ha az egyistenhívő vallások túlvilágfogalmát tekintjük, ott az öröklét
adott. Igaz, nehezen hajthat fejet az a tétel, miszerint, ha nincs anyag,
akkor az emlékezetnek nincs miben megőrződnie, ám Arthur Clarke-nak sikerült
egy ilyen szellemlényt bemutatnia, akinek a tudata egyszerűen a tér
mintázataira épül (A város és a csillagok).
Egy ilyen lény létezése rendkívül valószinűtlen ugyan, de véleményem
szerint kizárni nem lehet. És ez az életforma, lévén a tér is, meg az
energia is végtelen, valóban korlátlan raktározási lehetőségekkel
rendelkezne.
Ámde egy efféle szellem annyira különbözne az embertől, hogy valószínűleg
nem tudna mit kezdeni a halott ember tudatával, az anyagi világ annyira
idegen lenne számára. Vagyis a tudatfolytonosság nemcsak megszakadna, de az
emberi agy egész tartalma elenyészne, így hát az ilyesmi nem nevezhető
öröklétének.
Sokkal életrevalóbb gondolat a lélekvándorlás, bár ez sem minden aggály
nélküli. A halállal, vagyis az energiaszolgáltatás megszűntével törlődik az
adott személy minden emléke, tapasztalata. Ha van is kapcsolat az elhalt és
a születendő ember lelke között, örök életet ez sem jelent, hiszen az ember
saját tudásával, tapasztalataival, emlékeivel ugyanaz csupán. Ha mindez
elvész, a halott már nem lehet azonos az új emberrel, mégha lelke
beleköltötzött is.
A lélekvándorlás igaz voltára a legnagyobb bizonyítéknak a déja vu-t,
valamint az elmúlt életekre való visszaemlékezéseket tartják. Én úgy
gondolom, sokkal jobb igazolói ezek a telepátia jelenségének, mintsem a
lelkek vándorlásának.
Meg lehet figyelni a reinkarnációs esetekről szóló tudósításokban, hogy
ezeket az embereket úgy ellenőrzik, hogy az általuk korábban megélni vélt
történelmi kor szakértője elé viszik, s a reinkarnálódó e szakértőnek ad
olyan információkat arról a korról, amelyeket a történész igaznak talál. Ez
bizony öntudatlan telepátia éppúgy, sőt, nagyobb valószínűséggel lehet, mint
visszaemlékezés.
Visszatérve a Földre, ki kell jelentenünk, hogy az örök vagy nagyon
hosszú élet az ember számára mind természeti, mind természetfölötti síkon
lehetetlen. Ha azonban megpróbáljuk röviden összefoglalni, mi ennek az oka,
igen érdekes mondatot kapunk:
Az ember a millió éves életet azért képtelen elérni, mert tökéletes agya
egy részben tökéletlen testtel párosul.
Ez aránytalanság, ami a természetben, akár van Isten, akár nincs, nem
megszokott. Az ilyesféle anomáliákat a fejlődés mindig igyekszik
kiküszöbölni. Ebből pedig az következik, hogy a már jelzett kozmikus
ellentmondás csak egy módon oldható fel: Mutáció készül!
Első gondolatunk persze az, hogy mutációk ezreinek, tízezreinek kellene
végbemennie a testben, hogy az ember korlátlan energiafelvételre legyen
képes, károsodás nélkül. De ez, úgy tűnik, nem igaz, két okból sem.
Először is a mutációk sorozata talán már régen megindult. Azt bármely
orvos igazolja, hogy az ilyesmi egészen mindennapos jelenség az embernél,
csakhogy a változások olyan csekély mértékűek, hogy még mikroszkóppal is
nehéz észrevenni őket. Nos, mi van akkor, ha a mutációk egy meghatározott
terv szerint zajlanak, mégpedig úgy, hogy apró, észre nem vehető, és
önmagukban jelentéktelen módosulások jönnek létre először? Aztán, ha már
minden felétel adott, jön a nagyobb változás, amelynek fogadására a test már
képes lesz, éppen az apró kiigazítások miatt?
Másodszor bizonyos elemei, lehetőségei egy nagyobb szervezeti ugrásnak az
emberben máris megvannak.
Az energiafelhasználási rendszer alfája és omegája, s a nagyobb
energiafelvétel egyedüli akadálya a vér. Ha sikerülne találni egy másik, az
egész testet és az agyat behálózó rendszert, amely átvehetné a vér szállítói
funkcióit, lényegesen közelebb kerülnénk a megoldáshoz.
Nem is kell sokat keresni, mert ez a hálózat nyirokrendszer néven a
rendelkezésünkre áll. Ráadásul a nyirokhálózat sokkal szívósabb valami. Az
atomsugárzás például a vért lerombolja, a nyiroksejteket azonban nem!
Más. A transzformátorra is van tippem. Mint már említettem, a
hipotalamusz ebből a szempontból elég gyanús. Mint mirigy, a nyirokrendszer
része, sőt, egy kapu az agyba a számára. Vajon miért emelkedik az agyalapi
mirigy sok okkult és nem okkult hagyományban különös jelentőségre? Clarke-
nál maradva, tényleg létezne egy, az időtől független faji emlékezet, amely
a tudtunkra adja, hogy ez a szerv egyszer döntő fontosságú lesz az
életünkben? Akár igen, akár nem, a hipotalamusznak a hagyományból ismert
"harmadik szem" megjelölése bizony éppen azt jelenti, hogy általa sokkal
több dolgot láthatunk meg, észlelhetünk, és raktározhatunk, mint nélküle.
E két példa csupán arra szolgált, hogy megmutassa, a hatalmas méretű
mutációkat (új szervek kifejlődése) talán elkerülhetjük. Akkor pedig lehet,
hogy csak néhány száz év kell már, és ott áll előttünk az atomenergiát
hasznosító ember?
Az új ember hatalmas energiákkal lesz telítve, írja Nietzsche az "Im-
ígyen szóla Zarahustra" című művében.
Igaza volt?