Viszokay Tamás:
(viszokay@mail.matav.hu)
A KIVÉTELEK ELVE
(In: Y-akták, http://www.agria.hu/y-aktak)
és
(In: Solaria Minikönyvtár, Seldon 96 BT, http://www.seldon.hu/solmini)
A "kivétel erősíti a szabályt" kifejezés bizonyára senki előtt nem
ismeretlen. Lépten-nyomon halljuk, de mivel elég közhelyszerű, az ember el
szokta engedni a füle mellett, én legalábbis így voltam vele. Nagyon
meglepődtem, amikor valaki egyszer megkérdezte, mit is jelent pontosan ez az
idióma?
Hirtelenjében nem is tudtam válaszolni csak egy példával. Tegyük fel,
mondtam, elmegy valaki a szavannába, s ott oroszlánkölyköket próbál befogni.
No, amikor a delikvens éppen a kölykök zsákba dugásával foglalatoskodik,
megjelenik az oroszlánmama. Ilyenkor imádkozni szokás, mert az örök
vadászmezőktől semmi nem ment meg. Ha azonban ez a történet úgy fejeződik
be, hogy a nőstényoroszlán békésen tűri kölykeinek elrablását, sőt még oda
is megy hozzád, és a lábadhoz dörgölőzik, az... nos, az kivétel a javából.
Bárki hallja később az elbeszélést, arra a következtetésre jut, hogy ez
aztán biztosan nem esik meg még egyszer.
A "kivétel erősíti a szabályt" meghatározás tehát elsősorban a
valószinüségekkel van összefüggésben. Ha az eltérés lehetősége egy adott
törvényszerüségtől elhanyagolható, és mégis bekövetkezik, ezzel a további
anomáliák előfordulásának esélye csekélyebbé, szinte semmivé válik.
Az is elmondható, hogy az idézett szavak egy másik természeti törvénnyel
is kapcsolatban állnak. Ez a nagy számok törvénye, amely általános
formájában azt mondja, hogy egy oknak valamely, valószínűtlen okozata, amely
korábban nem jelentkezett, az n-edik történésnél biztosan be fog következni.
Az előbbiekből az tűnik ki, hogy a kivétel voltaképpen nem esetleges,
hanem szükségszerű dolog, amely vagy előfordult már, vagy bizonyosan be fog
következni. Ezt a gondolatmenetet folytatva, nem lehetetlen, hogy a
közhelyszerű kifejezés mögött egy általános elv (nevezzük a Kivételek
Elvének) áll a háttérben.
Hogy a kivételek nagyon is benne vannak mindenféle pakliban, azt a
tudomány sem tagadja. Igaz, ezzel szó szerint még senki nem állt elő, de
feltünő, hogy a XX. századi kutatók milyen húzódozva mondják ki a
"lehetetlen" szót. Legyen egy elmélet bármilyen megalapozott, olyasmiket
mondanak róla, amit Hari Seldon és Gaal Dornick párbeszédét olvasva
csodálhattunk meg (Isaac Asimov: Alapítvány): egy bizonyos, a hipotézisnek
ellentmondó esemény "nem rendelkezik a spontán megvalósulás számottévő
valószinüségével".
Ez az ösztönös óvatosság talán mélyebben gyökeredzik, mint gondoljuk. A
közfelfogás szerint a tudósok visszafogottsága az atomenergia felfedezésének
köszönhető, amikor is - a múlt század végén -, egy halom, addig biztosnak
látszó törvény, amelyek alól az akkori tudomány lehetetlennek tartotta a
kivételeket, összeomlott. Többről lehet szó, mint arról, hogy a kivételek
elve ma nagyon is jól jön mindenkinek, kibúvónak ragyogó egy kutató számára.
Könnyen lehet, hogy a háttérben lappangó, a kivételeket szabályozó
természeti törvényt elhallgatják, nem akarja vizsgálni senki, mert roppant
nagy problémákat vetne fel. Hol van ugyanis a határ? Milyen
törvényszerüségek alól engedhető meg kivétel, és mik alól nem? Létezik
egyáltalán olyan törvény, elképzelhető-e olyan elmélet, ami alól nem lehet
kivétel? Ha a kivételek kozmosz-szintű szabályozó elvként működnek, van-e
egyáltalán ilyen határ? Ki és milyen alapon vonná meg azt? Hiszen állandóan
hangoztatjuk a világegyetem törvényeinek teljes hatályát, az univerzum
egységét. Egy általános érvényű elvnek mindenre vonatkoznia kell.
Gyakorlatilag bármilyen kijelentést teszünk, ott van benne az attól való
eltérés lehetősége!
Ez a gondolat nem új keletű, hiszen már 2400 éves a rhodoszi Pyrrhón
kijelentése: "semmi nem bizonyos, következésképpen bármi lehetséges"! Igen
ám, de az ilyesmi irdatlan káoszt tételez fel, s ezzel nem akar senki
szembenézni.
Próbáljuk meg azonban megvizsgálni, valóban összeomlana-e,
összeomolhatna-e az univerzum a kivételek elve hatására?
Kezdetnek essünk túl a legnehezebben: az elv nemcsak a nagy számok
törvényének felel meg, de igazodik az un. bizonytalansági elvhez is, ami a
kvantumvilág eseményeit meghatározza. Ez utóbbi pontosan azt mondja, hogy
egy elemi részecske viselkedését soha nem lehet előre megjósolni,
kiszámítani. A bizonytalanság elve tulajdoképpen Pyrrhón mondását emeli
tudományos rangra: abban a világban minden megtörténhet, ott a kivétel a
szabály. Ez pedig logikus valami, a mikrovilágban más dolgok is éppen
fordítva vannak. Ha például egy elektron valamilyen rezgés hatására veszít a
sebességéből, rögtön messzebb sodródik az atommagtól, külső pályára lép.
Ezzel szemben, ha egy, a Naprendszerben haladó űrhajót üldözünk, lassítással
tudjuk utolérni, mert a kisebb sebesség közelebb visz a Naphoz, vagyis
rövidebb lesz az üldöző hajó pályaíve.
A kivételek elve tehát illeszkedik a kozmosz alaptörvényeihez, még a
makro- és mikrovilág furcsa ellentétpárjaihoz is passzol. Súlyos gond ez,
mert ha tényleg alaptörvényre bukkantunk, akkor még az energia
megmaradásának tétele sem érvényesülhet abszolút mértékben. Sőt,
többekközött az az ugyancsak általános érvényű elv sem, amely szerint
minden, ami a kozmoszban jelen van, alá van vetve a természeti törvényeknek.
Maradna hát a káosz?
De az univerzumban nincsen káosz! Ez azt jelenti hogy a probléma
megoldásának mégiscsak van kulcsa, hiszen a kaotikus viszonyok
szükségszerűen létrejönnének, ha a kivételek elve minden egyes esetben
érvényesülne. Fel kell tételeznünk, hogy, akár a többi természeti törvény,
ez az elv is valamilyen szabályozótól függ.
Ezek a szabályozó elvek lehetnek maguk is természeti törvények, de
gyakoribb, hogy egy alaptörvény "csicskásai", következményei a kozmoszt
működtető alaperőknek. Másodlagos jellegük azonban csak látszat, mert
valójában a szabályozók határozzák meg, akár valami szervetlen DNS, hogy
mikor és mi történjen az univerzumban.
Példaként idézzük azt a fizikai tételt, ami azt mondja: a gravitáció úgy
is felfogható, mint a tér görbülete. Miről van itt szó? Ha gyurmát simítunk
egy tálcára, aztán vasgolyót ejtünk a felületre, mélyedés keletkezik a golyó
alatt. Ha gurítani kezdjük a gömböt, a lyuk vájattá módosul. Nos, a
kozmoszban ez a dolog ugyanígy működik. A Föld tömege által képviselt
gravitációs erő szó szerint egy mélyedést hoz létre a térben, és a bolygó
ebben ül. A mozgás következtében a görbült tér egy csatornája jön létre, s
ebben járja útját a Terra. Hogy ne guruljon ki a csillagközi űrbe, azt egy
másik térgörbület biztosítja, amit a Nap gravitációja hoz létre. Ez
gondoskodik arról, hogy a Föld "csatornája" befelé forduljon. Ugyanúgy,
ahogy a rulettgolyót visszatartja a tányér pereme, a planéta sem hagyja el
pályáját, mert a Nap felé görbülő tér visszatartja.
Látszik, hogy a gravitáció, mint alaptörvény csak a mozgás lehetséges
kereteit adja meg, a kozmoszban való mozgást közvetlenül a görbült terek
szabályozzák.
A kivételek elvével kapcsolatban szintén fel kell tennünk egy hasonló
szabályozót, ami gondoskodik arról, hogy kivétel ott forduljon elő, ahol
éppen szükség van erre, és nem minden területen. Csak így tud az egyensúly
érvényesülni, így lehet egyeztetni a káoszt a renddel, az entrópiát az
ellene való harccal. Bármi előfordulhat, ámde csak nagyon szórványosan, sok
esetben csupán egyetlen egyszer. A világ egyensúlya nem borul fel az elvtől,
sőt, úgy látszik, maga is hozzátartozik az egyensúlyhoz. Pozitív jelenség
mindaddig, amíg egyedi, amíg erősíti a szabályt.
Régebben biztosak voltunk benne, hogy az univerzum az abszolútra
alapozódik. Mostanra egyre inkább rájönnek a kutatók, hogy ez vaskos tévedés
volt, a kozmosz inkább úgy működik, mint egy jó politikus, azaz a
szélsőségeket nem szereti, és ha valami abszolút, az bizony szélsőség,
mindenképpen káros dolog, mert ha csak az egyik oldalon van súly a mérlegen,
akkor...
Az a mérleg csak úgy billen vissza, ha egy másik abszolutumot vetünk be,
egy abszolút lehetetlen történést hagyunk megtörténni, egyébként a
feszültség akkora lesz a mérleg két szára között, hogy robbanásveszély lép
fel.
Hogy milyen szempontok határozhatják meg azokat a szférákat, ahol
"szükség van" kivételekre, erre egy hasonlattal tudok szolgálni.
Történelmi hasonlat ez, az emberek világából való, ez azonban nem
akadályozza meg, hogy általánosítsuk, hiszen az ember maga is a természet,
az univerzum része, a kozmosz valósága tükröződik benne.
A történelem során a legszilárdabb diktatúrát a rómaiak hozták létre.
Hatalmukat úgy tudták nagyobb gondok nélkül, évszázadokon át fenntartani,
hogy minden tartományban figyeltek a társadalmi feszültségekre, s már eleve
gondoskodtak arról, hogy bizonyos szelepek nyitva maradjanak, vagy könnyen
nyithatóak legyenek. A hódoltatott területek megtartották szokásaikat,
vallásukat, sőt egy-egy, nagy tekintéllyel rendelkező személy nyíltan
szidhatta a rómaiakat, a kutya se törődött vele. Ezzel a hódítók elleni
gyűlölet egy része mindig elszivárgott, kielégült s így az érzelmek
koncentrációja legtöbbször nem érte el a kritikus szintet.
Úgy érzem, a kivételek elve is valamilyen szelepként működik. Ha van egy
szféra, ahol feszültségek keletkeznek, ott egy-egy kivétel feloldja ezeket.
Had' hivatkozzam a fekete lyukakra! Bár matematikailag leírhatók,
kivételes jelenségnek kell őket tekintenünk, hiszen, ha igaz, amit Hawking
mond, a természeti törvények másképpen, vagy egyáltalán nem hatnak bennük. A
nagy matematikus szerint a lyukaknak egyik tulajdonsága, hogy "szivárognak".
Anyag távozik belőlük, ámde nem vissza, a térbe, hanem máshová.
Ha elfogadjuk igaznak a Buborék-világegyetem hipotézisét (emellett áll
manapság a tudósvilág nagy része), amely szerint az univerzumot körülvevő,
tér és idő nélküli közegben különböző ősrobbanások mentek és mennek végbe,
így több kozmosz is létrejött, szóval ebben az esetben a következőket
mondhatjuk: Az anyaggal és idővel "teli" kozmosz tökéletes ellentéte a
pusztán energiát tartalmazó "Semmi Tengerének" (Isaac Asimov: Utikalauz),
egészen normális tehát, hogy a kettő határán feszültségek keletkezhetnek.
Ezek akár szét is morzsolhatnák a kozmoszt, mert a "Semmi" végtelen
mennyiségű és erejű energiát tartalmaz. Ha azonban egy fekete lyuk, a
természet törvényeivel ellenkezve a tér szövetét áttöri, ki- vagy
beszivároghat a felgyülemlett feszültség.
De térjünk vissza az emberiséghez! Vajon mi módon érvényesül a törvény az
emberek világában?
Nyilvánvaló, itt is feszültséggócokat kell keresni, de nem a fizikai
szférában, hanem az emberen belül. A belső aránytalanságok mindig
veszedelmesebbek, ez igaz egy személyre s az egész fajra egyaránt.
A kivételek elve szerint ott fogunk hihetetlen, égbekiáltó eseményre
akadni, olyan gondolatok kapcsán, amelyek sűrűn fordulnak meg minden ember
fejében, vagyis mintegy az emberi nem összgondolatainak is felfoghatók.
Magyarán, az oroszlánmama bizonyosan felfalja a kölykeit háborgató
vadászt, itt nem várható semmi rendkívüli. Ugyanakkor elképzelhető, hogy
feltűnik egy isten, hogy létével a megfelelő szintre csökkentse azokat a
feszültségeket, amiket a róla meditáló milliárdok gondolatai keltenek.
Találhatunk esetleg, ugyanezen okból örök életű embert is. (Még matematikai
bizonyítéka is lehet annak, hogy az elv éppen a gondolati szférában hat.
Próbálta már valaki megmérni a gondolat sebességét? Százával akadnak arról
szóló történetek, hogy a telepaták üzenetét a hasonló adottsággal rendelkező
emberek azonnal megérezték, akár a Föld túlsó oldalán is. Ha ezek az
állítások egyszer igaznak bizonyulnak, nemigen lehet majd kétség aziránt,
hogy a gondolat fénysebességgel terjed. Azt pedig bármelyik matematikus
számokkal tudja bizonyítani, hogy a fénysebesség közelében megfordulnak az
ok-okozati viszonyok. És az előző bekezdésben említett események pont
ilyenek! Nem azért fohászkodnak milliónyian Istenhez, mert hiszik, vagy
legalábbis gyanítják, hogy létezik, hanem Isten azért születik meg, mert
sokan gondolnak rá!)
Az idegen civilációk kérdése is gyanús terület ilyen szempontból, bár itt
nehezebb, szinte lehetetlen bármit is mondani, az információnk olyan kevés.
Még arról sincs fogalmunk, hogy mi a főszabály és mi a kivétel.
Stanislaw Lem arra céloz "A Katasztrófa-elv" című értekezésében, hogy az
értelem létrejöttének valószinüsége korlátozott (két-három civilizáció egy-
egy galaxisban), de a lehetőséget nem vitatja. A gondolkodó lény
megjelenését a számszerű, megfogható esélyek miatt szerintem sem lehet
kivételesnek tekinteni (ha a több millió galaxist nézzük, a szám akár
végtelen is lehet).
Más kérdés azonban, hogy ezek a civilizációk fennmaradnak-e, kijutnak-e
az űrbe?
Mert igazi választ a kérdésre csak akkor adhatunk, ha megtudjuk, mi a
szabály: n számú civilizációból egy elpusztul, mielőtt kijutna saját
naprendszeréből, vagy n számú civilizációból egy marad meg?
Erre is rámondhatjuk: lenni vagy nem lenni...