Viszokay Tamás:
(viszokay@mail.matav.hu)
KECHWA JUAN MEGTÉRÉSE
(In: X Magazin Tudományos-Fantasztikus, Ismeretterjesztő és Információs
Havilap, Sefantor BT, Dóc, 1997/június)
és
(Solaria Magazin 1996/08, Seldon 96 BT, http://solaria.scifi.hu)
A cuzcói völgy az Andok legszebb vidékei közé tartozik, nem véletlenül
mondják. Az út eleinte magas sziklafalak között vezet, s az ember úgy érzi,
a szurdok soha nem ér véget. Aztán egyszerre, váratlanul kitárulnak a falak,
s egy termékeny zöld földet láthatunk, ha lenézünk a lefelé kanyargó úton
túlra.
Ha feladatomat nem is sikerül teljesítenem, gondoltam akkor, úgy is
megérte ez a látvány a hosszú utazást.
Maurice Rabal a nevem, rajzoló vagyok. Párizsból jöttem ide, Spanyol
Délnyugatra (bocsánat, most már Perunak hívják ezt a tájat). Vállalkozásom
nem volt veszélytelen. Bolivar győzött ugyan, de az utóvédharcok még
korántsem fejeződtek be, így hát kockáztattam háborút még soha nem látott
bőrömet.
Üzlet azonban nincs kockázat nélkül.
Azt hallottam, hogy az Inka Birodalom emlékei sorra megsemmisülnek a
harcokban. Sem a visszahúzódó spanyolok, sem az új nemzetek, sem az egyház
nem törődik ezzel. Utóbbi még némi kárörömöt is mutat az "ördög műveinek"
pusztulása láttán. Le akartam rajzolni, amit még lehet, hogy aztán, évek
múlva, egyedül én tárhassam a művészet iránt érdeklődők elé, hogyan is
néztek ki az inka paloták.
Sajnos, üzleti téren nem jártam sikerrel. Rajzolnivalóm alig akadt, de
nem elsősorban a harcok rombolásai miatt. A várost szinte kizárólag
meszticek lakták, néhányszáz kreol (helyi születésű fehér) uralma alatt. A
köznép, úgy tűnt, már régen az inkák hajdani rezidenciáiból szerezte
házainak építőköveit.
Ha úgy vélik, érdektelenül írom le veszteségemet, hogy oda van a vagyon,
amit ebbe az utazásba fektettem, igazuk van. Cuzco üzleti karrierem végét
jelentette, de valami másnak a kezdete volt, ami azóta is meghatározza az
életemet, s egyáltalán nem bánom, hogy így alakultak az események.
A városban töltött hatodik napon hallottam először a hegyoldal
barlangjában élő szent emberről, akit Kechwa Juannak nevezett a lakosság. A
remetének, ahogy mondták, maga az Úristen mutatkozott meg. Ötven éve él a
barlangban, s azóta is beszél hozzá Jézus.
Kiváncsi lettem erre az emberre. Nem a csodái vagy elhivatottsága
vonzott, inkább az a hír, hogy tiszta vérű indián. Tudtam ugyanis, hogy a
kecsua falvak többségében titkon még mindíg a Napot imádják.
A vezető, akit felbéreltem, délben jött értem, ebédemet megszakítva.
- Ez a legjobb időpont, uram, Szent Juan meglátogatására. - mentegetőzött
útközben. - Délután mindíg lepihen. Tudja, készül az alkonyatra, amikor
megjelennek neki a szentek.
Hogy már életében szentté avatta Juant ez az apró termetű félvér, majdnem
mosolyt fakasztott ajkamra. Némileg érdektelen voltam vallási dolgok iránt
(ha lehet így nevezni istentelenséggel határos felfogásomat). De nem tettem
megjegyzést, jó előre figyelmeztettek, ne keveredjek a peruiakkal hitbéli
vitákba.
- Senki nem mer olyankor odamenni - folytatta közben vezetőm lesütött
szemmel. - Még lesújtana ránk Krisztus, hiszen mindannyian bűnösök vagyunk.
Hozzám hajolt, és suttogva beszélt tovább:
- De azért páran messziről megfigyelték már az Úr kiválasztottját.
Természetesen én nem merészkedtem ilyet tenni, de vannak itt istentelen
emberek. Tudja, uram, csak ül a barlangja előtt, ingatja magát, és mozog a
szája. Transzban van. Azt beszélik, döbbenetes látvány.
A "Szent" seprővel egyengette a földet a barlang előtt, amikor odaértünk.
Munkáját nem hagyta abba, de láttam, tudatában van a jelenlétünknek.
Amikor végre felénk fordult, megmozdult bennem a rajzoló, és a ceruzám
után akartam nyúlni.
Kechwa Juan alkonyat nélkül is döbbenetes volt.
Nyolcvan éves lehetett, mozgásán látszott a kor, de hosszú, fehér haja,
szikár, ráncos arca kemény eltökéltséget sugárzott, nyoma sem volt rajta
annak az egykedvűségnek, ami sok öreg embert jellemez. Látszott, hogy valami
nagy cél mozgatja. Mindez azonban nem volt annyira egyéni, ami megörökítést
kíván. A titkot akartam lerajzolni, amit ennek az embernek az arca rejtett.
Egy rajzoló természetadta képessége, hogy látja a lényegét annak, amit
meg akar örökíteni. A remete előtt állva azonban ez a régi igazság megdőlt,
képtelen voltam értelmezni az arcát, nem tudtam a helyére tenni a belőle
áradó kisugárzást. Többet kell tudnom!
A vezető előzékenyen az öregember elé terítette saját ponchoját, de
mielőtt belekezdett volna bemutatásomba, Juan kézmozdulattal elnémította, s
rám emelte szúrós, fekete szemeit.
- Te nem kreol vagy, ugye?
Leültem vele szemben a homokba.
- Európából jöttem.
Bólintott.
- Hallottam róla. Az Isten megszentelt földje.
Óvatlanul egy fintort vágtam, és Juan észrevette. Mintha meglepődött
volna, de ha így is volt, hamar eltűnt arcáról ez a kifejezés:
- Miért jöttél el hozzám?
- Tényleg társalogsz Jézussal?
A vezető, aki néhány méterre álldogált, összerezzent.
- Uram... - kezdte, de a kecsua ismét leintette.
Érdekes módon valami megértés alakult ki közöttünk. Juan nemcsak
hitetlenségemre jött rá, de arra is, hogy igazából nem ezt akartam kérdezni.
Így szólt a mesztichez:
- Keresd meg azt a kis korsó tequilát, fiam. A kedves vendéget illik
megkínálni.
A vezető meghajolt, majd bement a barlangba. Miután eltávolította a nem
kívánt fület, Juan ismét hozzám fordult.
- Mondd meg egyenesen, mit kívánsz!
Én azonban olyan zavarba jöttem, hogy nem jött a számra szó.
Felvillant a szeme.
- Rendben van. Hogy feltett kérdésedre válaszoljak, lehet, hogy ébren
álmodom, lehet, hogy szólok valakihez közben, ám ezek nem olyan dolgok,
amikről beszélni szokás. És ezzel válaszoltam a fel nem tett kérdésre is,
ugye?
Bólintottam. Ez a segítség sokat ért, bár még mindíg csak sejtettem, mit
rejt el a ráncos ábrázat.
- Elégtétel...? - bukott ki belőlem.
Gyorsan felemelte a kezét.
- Csend!
Majd halkan hozzátette:
- Ha az is, senkinek semmi kára nem származik belőle.
Ezután már nem szólt, csak rám emelte tequilás csészéjét, majd megfordult
és bement a barlangba.
A félvér egész úton hazafelé sopánkodott, hogy megsértettem a Szentet.
Láthatóan nagyon a szívére vette, hogy kétségbe mertem vonni (mégha kérdés
formájában is) Kechwa Juan kiválasztottságát. Figyelmeztetett rá, ha valami
rossz történik a városban, az emberek engem fognak okolni.
Megnyugtattam, hogy amit lehetett, már lerajzoltam, nem akarok sokáig itt
maradni. Gondolataim azonban máshol jártak. Bizonyosságot akartam szerezni a
sejtésemről.
Késő délután fellopóztam a barlanghoz, és elrejtőztem a bozótban.
Ahogy a Nap a hegyek peremére ereszkedett, Juan kivonszolta magát és
leült, keresztbe tett lábakkal a homokba. Kezeit összeillesztette a mellkasa
előtt, és néhány percig halkan motyogott magában. Aztán teste furcsa mód
ellazult, mintha hirtelen elveszítette volna a csontjait. Himbálózni
kezdett, előre-hátra, de ez a mozgás láthatóan akaratlan volt. A transz,
gondoltam.
És akkor felhangzott a dallam.
Monoton, szöveg nélküli zümmögés volt, ami ajkait elhagyta.
Rendszertelennek hatott, csak percek múlva lehetett felfedezni az ismétlődő
ritmust. Érzelmek széles skálája hangzott ki a dalból. Rendkívüli szomorúság
uralta, ám beletörődés, kín, sőt némi dac is kiérződött a hangokból.
Kétségbeesve próbáltam megjegyezni ezeket a motívumokat, de elenyésztek.
Amikor, egy negyedóra múltán Juan elcsendesedett, nem tudtam visszaidézni a
furcsa, megindító kántálást.
Szerencsére az érzések nem vesztek el, és újra segítséget kaptam a
remetétől is.
Nem fordult meg, csendben szemlélte a várost, az eget, egészen addig, mig
be nem sötétedett.
Csak akkor nézett rám, amikor felállt.
- Elfeledkeztél fehér arcodról.
Valami mentséget kell találnom, gondoltam, és felemelkedtem. Kechwa Juan
azonban megrázta a fejét.
- Nem szükséges, hogy idejöjj. - mondta. - Én is észrevettem valamit
ebben a világban, meg te is. Talán mindkettőnknek hasznára válik egyszer.
Maradjunk ennyiben.
És bement a barlangba.
Nagyon nehéz volt úgy elhagyni Cuzcót, hogy nem beszéhettem vele újra.
Vezetőm szerint azonban a Szent nem akart látni, és a lakosság is ferdén
pislogott rám.
Beletörődve abba, hogy Dél-Amerika minden rejtélyét nem ismerhetem meg,
visszatértem Limába, és hajóra szálltam hazafelé.
Amikor lefoglalt kajütömbe léptem, egy indián várt rám. A férfi úgy
nézett ki, mintha Atahualpa hadseregéből lépett volna elő, a XVI. századból.
Piros-kék, inka színű poncho volt rajta és háncssaru. Kőhegyű nyílvesszők
ágaskodtak ki a hátára akasztott lámabőr tegezből.
Nagyot ugrottam, de a rézbőrű széttárta kezeit, jelezve békés szándékát.
Poncho-ja alól egy csomagot halászott elő, letette az asztalra, majd
hangtalanul távozott.
Megvártam az indulást, hogy megnyugodjak, csak azután nyitottam ki a
csomagot. Kechwa Juan hosszú levelét találtam benne.
"Fehér ember! Tudd meg, soha nem akartam felfedni titkomat, hiszen az
egyedül az enyém és az Istené. A te kétségeid Isten iránt helytelen
gondolkodásra vallanak, mert van igaz Isten, s ő a fehérek istene. De azt
megmutatták nekem a te hitetlen pillantásaid, hogy nem mindenki fogadja el
az igazságot, remélhetem hát, hogy megértik az én gondolataimat valahol a
világban.
Ezért úgy határoztam, te megtudhatod az életemet, azután úgy döntessz
majd, ahogy akarsz. Remélem azonban, hogy meg fogsz érteni, s akkor eleget
teszel a kérésemnek. Olvasd hát élettörténetemet:
Nap Atya és a fehér Isten, mindketten ott voltak születésemnél. Noharu,
az apám minden hajnalban imádta a Napot, és elvégezte a kötelező üdvözlő
szertartásokat. Bár az Atya beavatottja volt, keresztény feleséget vett
magának. Anyám egy quito-i kecsua asszony volt.
A család pásztorkodott a hegyekben, kétszáz lámát tartottunk, s a kreol
Javarez úrnak fizettük az adót.
Sokáig haragudtam apámra halála után, de most már csak azt mondom, furcsa
ember volt, aki nem tudta, mit csináljon mindazzal, amit átélt. Jó apához
illően megismertetett Atyánkkal, a Nappal, akiben igaz szívvel hittem.
Megkeresztelni nem engedett, mégis, Napmágus létére mindíg Juannak,
keresztény nevemen hívott. Mára már megértettem azt a nyomasztó kettősséget,
ami Noharuban rejtőzött, kisgyermekként viszont zavarosnak láttam őt, s
kicsit féltem is tőle.
Anyám keresztény mivoltának csak annyit köszönhetek, hogy megtanított
írni, olvasni, a fehérek szavaival. Volt egy csodaszép, képekkel festett
Szentírásunk, amire nagyon büszke volt. Ahányszor kezébe fogta, mindig
elmondta, apám nagy nehézségek között szerezte, csak azért, hogy neki örömet
okozzon. Mi tagadás, egy ilyen könyv jónéhány aranyba kerülhetett.
Szegények voltunk, ezért rejtélyt éreztem a képes Biblia mögött. Úgy
gondoltam, apám valahol kincset talált s abból vette.
Aztán, kilenc éves koromban fény derült a Biblia titkára.
Abban az évben egy állatvész leölte csaknem az egész szaporulatot,
Javarez adószedője, Domingo mégis követelte a negyven borjat, vagy pénzt
helyette. Két puskás emberrel jött, és megfenyegette apámat, hogy egész
családjával együtt rabszolgának adja el egy bányába, ha nem fizet.
Úgy sejtettem, Noharu el fog menni a rejtekhelyre, és kifizeti Domingót.
Másként nem lehet. Folyamatosan lesben álltam hát, élelemcsomagot készítve
magamnak.
Az adószedő látogatása után a negyedik éjjel Noharu tényleg elindult, és
én követtem.
Az utat nemigen tudtam megfigyelni, minden erőmet lekötötte, hogy úgy
maradjak apám nyomában, hogy ne vegyen észre. Csak az maradt meg bennem,
hogy folyamatosan felfelé mentünk a ritka erdőben, és négy folyócskán
keltünk át. Az átkelések helyét furcsa, csillag alakú jelek mutatták egy-egy
partmenti fába vésve. Két nap múltán egy meredek sziklafal alá jutottunk,
amit lehetetlen volt megmászni. Apám mégis eltűnt a fal tövét beterítő
bozótban, és kisvártatva hat embermagasságban láttam viszont, a sziklákhoz
tapadva.
Aztán, jobban szemügyre véve a falat, észrevettem, hogy a kőbe lépcsőket
vájtak. Keskenyek és magasak voltak, de ha valaki nem néz le, és a sziklák
réseibe kapaszkodik, fel tud jutni a magasságba.
Követni nem mertem Noharut, letáboroztam a sziklafal alján, és vártam.
Csak másnap tért vissza. Kötélen ereszkedett alá, könnyedén, csak néha-
néha érintve a sziklafalat lábaival. Leérve a kötelet ügyes mozdulattal
kiszabadította a fenti rögzítésből, majd lassan karikába csavarta, és a
ponchoja alá rejtette.
Aztán lekanyarította válláról tarisznyáját, de nem enni készült.
Döbbenetemre egy szögletes aranylemezt vett ki belőle, s vizsgálgatni
kezdte.
És akkor megértettem. Ez a tárgy nem származhat máshonnan, mint a Szent
Városból, amit a fehérek már kétszázötven éve lihegve keresnek! A Napszüzek
Templomát fedő egyik aranylemez! Egy fa mögött rejtőzködtem, de
felháborodásomban megfeledkeztem az óvatosságról, és apám észrevett. A
késéhez kapott, de amikor felismert, csak szomorúan felsóhajtott:
- Juan, Juan, ezt nem lett volna szabad megtenned!
- Nem? - kiáltottam. - Persze! Nem kellett volna meglátnom, hogy te, a
Nap beavatottja, fosztogatod az Isten Templomát!
Hozzám rontott és pofonvágott.
- Csend legyen! Hogy mersz ilyet mondani nekem?
Nem szóltam, de arcom továbbra is tükrözhette dühömet, mert apám még
egyszer arcul ütött, és rámkiáltott:
- Szeretnél talán rabszolga lenni?
- Meg fog verni a Napisten!
Elfordult és visszasétált a tarisznyához.
- Nem értessz te semmit, Juan - mondta most már egészen halkan. -, és
kívánom, hogy ez mindíg így legyen. Te nem tudod, milyen nehéz...
Legyintett, és elrakta az aranytárgyat, aztán szótlanul megindult
hazafelé, rám sem hederítve.
Én csak mentem utána, s azon gondolkodtam, hogyan lehetne rábeszélni,
hogy vigye vissza az aranyat. Az talán enyhítené a szentségtörést. Hát azért
tették elődeink titokká ezt a helyet, nemcsak a fehérek, de sajátjaik előtt
is, hogy aztán egy kecsua rabolja ki? És nem is először, gondoltam ismét a
képes Bibliára.
- Apám! - próbálkoztam. - Ha ezt odaadod az adószedőnek, felismeri.
Domingo is kecsua, ha hitehagyott is. Ha a földesúr megtudja, mindőnket meg
fognak kínozni, a kincs utáni heves vágyukban.
- Ne félj ettől, tudom én, mit kell tenni.
- Mit tehetsz ez ellen?
Oldalvást rám nézett, amolyan oktató tekintettel.
- Elviszem Razóba, ott beolvasztják rúddá. Az adószedő majd azt hiszi,
eladtam előre valakinek a húgodat, és rúdaranyat kaptam érte.
- Nincs más megoldás - tette még hozzá. - Hogyan bírnátok ki ti, meg az
anyátok a bányamunkát?
Félelmeim nem hagytak el, bár az történt, amit Noharu várt. Az adószedő
és puskás emberei jókat röhögtek, hogy mire kényszerítették apámat, s
életünk a megszokott mederben folytatódott.
De ha valaki kétszer is visz aranylemezt a városba, beolvasztatni, annak
lassan híre megy.
Öt év múlva eljött a vég.
Egy hattagú rablóbanda tört ránk. Anyámat megölték, a hugomat, Prusztenit
megbecstelenítették és ájultra rugdosták. Csak azután tette fel apámnak a
kérdést a nagy bajuszú, mesztic bandavezér.
- No, ezzel megvolnánk, most te jössz, Noharu! Hol a város? Ő azonban
hallgatott, s talán védekezésképpen, az ég, Nap Atyánk felé tárta a kezeit.
- Ez nem segíthet rajtad, Noharu! - vigyorodott el a borostás arc. - A
lányodat nem öltük meg, ne felejtsd el. Csak betoltuk neki, amit kell...
Undok, rosszindulatú röhögés kisérte szavait.
- És a fiad is él. Ha azt akarod, hogy életben is maradjanak, beszélj!
Mert ha nem..., nagyon érdekes halálnemeket tudok.
Közben az egyik fickó kegyetlenül hasbarúgta hátrakötött kézzel űlő
apámat. Vér folyt ki a száján, és előredőlt. Valami megszakadhatott benne.
Engem ketten is fogvatartottak, úgy őrjöngtem, de túl fiatal voltam még
ahhoz, hogy tegyek ellenük valamit.
Noharu végül engedett. De nem nekik mondta el az utat, hanem nekem.
Egyedül csak nekem.
- Én a halálomon vagyok, de te, Juan, vezesd el őket oda! Tedd meg a
bosszú kedvéért! Mert nemcsak arany van a Szent Helyen, a bosszú is ott
lakozik! Te csak maradj a város szélén, küldd őket a templomhoz. El ne
mozdulj a sziklafal pereméről!
- Miért, mi lesz velük?
Apámnak erőt kellett gyűjtenie az újabb mondatokhoz.
- Van ott valaki - mondta zihálva.
- Kicsoda?
- Nem fontos, remélem, te meg sem látod majd. Az a személy ott, tűzbe
fogja borítani a rablókat, elpusztulnak mind, s anyád meg fogja találni a
nyugalmát.
Nem értettem az egészet, de kirángattak a kunyhóból, édesapámat pedig
leszúrták.
Megtettük az utat a sziklafalig. Nem szökhettem meg, mert a banda
Prusztenit is magával hurcolta. A bandavezér számtalanszor értésemre adta,
mi vár a húgomra, ha eltűnök.
A kislányt küldték fel a gazemberek előre, hogy feszítsen ki nekik
kötelet odafenn. Imádkoztam, hogy amikor mind rajta vagyunk, tépje csak le
azt a kötelet, pusztuljunk el mindannyian, de persze nem tette. Lám, a
kölcsönös, őszinte szeretet ilyen hátrányokkal jár. A bandavezér után én
voltam a második, aki a kötélbe kapaszkodva oldalaztam felfelé. Csodás
látvány volt a Szent Város! Nemcsak a templom teteje és falai voltak
aranylemezzel berakva, de más épületeken is látszott a csillogás.
Ahogyan apám sejtette, a banditák lázas izgalommal indultak a templom
felé, velem nem tördődtek. Sajnos, a vezér volt olyan okos, hogy Prusztenit
magával vonszolja.
És én nem bújtam el a szikla mögé, mert féltettem őt. Így aztán láttam,
amit - ahogy apám is mondta - nem szabadott volna látnom.
A rablók őrült módon tépkedni kezdék a falat, machéte-vel, puskatussal
verték, vágták az aranyberakást, hatalmas zajt csaptak.
Ekkor kinyílt a templom ajtaja, s kilépett belőle egy lény. Nem tudtam
embernek nevezni. Emberi kinézete volt, de homloka körül az a fénykör
ragyogott, amit a fehérek Bibliájában is láttam az angyalok feje fölött.
Kezében egy rudat tartott. És ebből a rúdból hirtelen lángoszlop tört elő.
Lángba borította és elégette a rablókat... s velük Prusztenit is.
Az iszonyat üvöltése bennem szakadt, mert megismertem ezt a lényt.
Gabriel arkangyal volt a lángpallossal. A képe ott virított a
szentírásunkban.
Az arkangyal, dolgát elvégezvén, megfordult és visszament a templomba.
Szegény kishúgom hamvait már felkapta a szél, mégsem mozdult a lábom.
Óriási robajt hallottam, majd láttam, a saját szememmel tanúja voltam,
hogy maga az Úristen emelkedett a levegőbe a templom mögül. Pontosan olyan
volt, mint a Bibliánkban. Egy hatalmas háromszögbe zárt szem. Jó ideig
figyelhettem engem vizslató pillantását, mielőtt szörnyű dübörgéssel eltűnt
a felhők között.
Három őrjítő dolog volt a fejemben.
Először eltemettem, ami Pruszteniből megmaradt. Az a kín legalább tiszta
volt, amit vele kapcsolatban éreztem.
A másik kettőt, az Istent és az arkangyalt előbb tudomásul sem akartam
venni.
Nem lehet! hajtogattam. Lehetetlen, hogy ez az undorító, ártatlanokat
gyilkoló, fehér isten igaz legyen. De a tények makacsul a fejembe
szivárogtak. A keresztény Urat láttam és az angyalát. Ezen semmi nem
változtathat. A mi Napunk, az Atyánk akkor...
Nem emlékszem, hogyan botorkáltam le a fennsíkról, és a következő évekből
is csak emlékfoszlányok maradtak. Legalább egy évtizedbe telt, míg lehámlott
rólam a sokk. Az erdőben éltem addig, ott bolyongtam gondolataimtól űzve.
A végén már csak apám élete zavart. Hogy tehette... hogyan áldozhatott
egy istennek, akiről tudta, hogy hamis, vagy legyőzték, ami voltaképpen
mindegy. Alig foghattam fel undorító borzalmát a hajnalonkénti
üdvözléseknek. Miért? Miért tette? Hiszen ha valakiről tudjuk, hogy nincs
már, vagy sosem volt, akkor groteszk és gúnyos minden hasonló szertartás.
Mintha bohócot játszana a dicsőítő, ahogyan a fehérek szokták kigúnyolni a
társaikat.
Hát, ennyi, amit mondani akartam. A többit már sejted. Végül rájöttem
arra, mit szeretne látni Napistenünk, ha nemlétéből visszatekinthetne.
Eljöttem akkor Cuzcóba, elfoglaltam a barlangot, a fehér isten
szerzeteseinek ruhájába öltöztem.
Eleinte volt bajom elég. A város papjai figyelték, nem kelek e hajnalban,
s nem tárom-e kezem a Nap felé. Nem tettem ilyet. Akkor eljöttek és nekem
szögezték a kérdést: hiszem-e az egy igaz Istent, az ő istenüket. Azt
mondtam, persze, hogy hiszem, mert láttam.
Elfogtak, megkínoztak, de nem mondtam, nem is mondhattam mást. A fehérek
mind azt hiszik, mindenki olyan, mint ők, lépten-nyomon hazudik.
Megmondtam nekik, hol van a Város, hadd lássák a lángpallos nyomait,
lássák a megolvadt sziklát. Ez mentett meg a máglyától, no meg, gondolom, a
sok arany is, amit a püspök hazahurcolt.
Nyájas volt, amikor elbocsátott.
- Végre van egy Áldott Embere Cuzcónak! - mondta.
Én meg azt gondoltam, legyen!
Búcsúzom, fehér ember!
Úgy érzem, nem élek már sokáig. Majd, ha megtudod, hogy meghaltam, tedd
meg amit én tettem, de csak akkor, ha hiszed is az igazamat. Különben nincs
értelme."
Két év múlva jutott el hozzám Kechwa Juan halálhíre, elég érdekes módon.
Papok kerestek meg a cuzcói püspök levelével. A püspök értesített, hogy
Kechwa Juant szentté akarja avattatni a helybeli egyház, mert Isten
kiválasztottja volt. Kért, fáradjak el Párizsban egy bizottság elé, és
mondjam el, mit tudok róla, mit hallottam tőle, mit láttam rajta, hiszen úgy
tudják, találkoztam vele.
Elmosolyodtam és elfáradtam a bizottsághoz. Nagyon szépeket mondtam.
Szerencsére még azt is megfigyelte valaki, hogy este fellopóztam a
hegyoldalba. Megbánást színleltem, de aztán azzal a hírrel leptem meg őket,
hogy miközben a leskelődés bűnét elkövettem, láttam, hogy a szent teste a
levegőbe emelkedik.
Lett erre nagy öröm! Egy szavahihető, fehér úr mondja ezt, tehát
kétségtelen bizonyíték!
A levélről nem tettem említést. Nemigen vált volna a szentté avatás
hasznára, ugyanúgy az sem, amit valójában láttam és hallottam azon az estén.
Nem mondtam el nekik, amire Juan rájött. Egy hamis istennek nem jár
szertartás, de végtisztesség még a hamis istent is megilleti.
Azóta én is, minden alkonyatkor meggyászolom a Napot. Csak a dalt, amit
Juan dúdolt annak idején, azt nem tudom utánozni.