Viszokay Tamás:
(viszokay@mail.matav.hu)
A MEG NEM ÉNEKELT HŐSTETT
(In: Solaria Magazin 1996/06. szám, Seldon 96 BT, http://solaria.scifi.hu)
Ulf Thorkildson, a viking, a Kyl szigeti Hareide nagycsalád feje éppen
fát vágott a kamra előtt, amikor az ég felvillant. Előbb fényességbe borult
minden, majd a fény összpontosult, és egy pontból sugárzott.
Vakított ez a sugárzás, Ulf nem tudott beléje nézni, akár a Napba.
Elfordította a fejét. Észrevette, hogy új, a Naptól idegen árnyékok láthatók
körülötte.
Nem volt gyáva ember, egy vikingről még csak feltenni is sértés ilyesmit,
de azért a térde megroggyant. Gyorsan körülnézett, nem vette-e észre valaki.
Szerencsére az egész nagycsalád ünnepet ült tegnap este, és mind úgy
berugott, hogy ájultan fekszenek, pedig már jól benne járunk a reggelben.
Csak ő, Ulf ihatott nyugodtan, meg sem kottyant neki.
Saját kiválóságának tudatában felbátorodva újra az égre sandított. Hm. A
fénylő pont már más helyen volt, sőt, úgy látta, folyamatosan mozog,
mégpedig éppen feléje.
Ulf gyorsan döntött. A kihívás, mégha bizonnyal isteni is, csak kihívás
marad. Beszáguldott a pajtába, majd hatalmas, kerek pajzsával, és harci
szekercéjével tért vissza. Harci állásba helyezkedett, és a pontra bámult.
Az már nem vakított annyira, noha egyenletes tempóban közeledett.
Miért szegényült vajon a fénye, elmélkedett. Megijedt volna az istenség?
Haj-aj, ez szép gondolat, csak nem nagyon valószínű.
Időközben a fény rettentő gyorsasággal odaért, de mielőtt még a bárdot
felemelhette volna, elsuhant felette. Ulf tátott szájjal nézett utána. A
fény a nagy dombon túl hirtelen megállt, majd leereszkedett, s eltűnt a
gerinc mögött.
Az isten nem állt ki vele, vonta le a következtetést Ulf. Ő, aki
végigharcolta Angliát, Frankóniát, sőt Hispániát is, ő, aki Izlandra
eljutott, nem lenne megfelelő ellenfél? Ezt nem tudta elképzelni. Aztán
villámként hasított belé a felismerés: hiszen nem ivott szent harci italt!
Amelytől a viking harcosok őrjöngenek csata közben. Nyilvánvaló, egy isten
szemében ez olyan bűn, hogy szó nélkül megy el a kihívott mellett.
Az istenségnek igaza van, dehát olyan gyorsan történt! Még ordítani sem
tudott, az égi lény ezt is joggal sérelmezhette. Haj-aj, micsoda dicsőséget
szalasztott el! Ha egy istennel párbajozva halna meg, az főhelyet
biztosítana neki a Walhalla lakomaasztalánál örök időkig.
Ámde, még nincs minden veszve. Ulf hosszas gondolkodás után levonta
második következtetését: az isten a gerinc mögött ereszkedett le, tehát a
szigeten van. És miért van még itt, ezen a borzalmas helyén Wotannak?
Egyszerű: mert őt várja!
Hah! Az isteni kihívás még mindíg él!
Rohanni kezdett a domb felé, de kisvártatva megállt. Az unokáim azt
súgdossák egymás között, hogy már hülye vagyok. Lehet, hogy igazuk van? Már
megint harci ital nélkül indultam neki, ráadásul így, toprongyosan, koszos
fegyverekkel. Nem, ezt másképp kell csinálni. Az isten joggal elvárhatja,
hogy teljes harci díszben álljon elébe.
Bement a Nagy Házba és felrugdosta a családot.
- Vegyétek elő, és tisztítsátok meg azonnal azt a rubinköves nagy, kétélű
kardot, amelyet húsz év előtt zsákmányoltam a gael Wulftól. Nemkülönben
sikáljátok ki az aranyozott mór pajzsot, és azt a sisakot, amit Öreg Gorm
királytól kaptam.
- Mi történt, apámuram? - kérdezte Ragnar, Ulf harmadik fia.
Ulf tőle szokatlan gyorsasággal vonta le harmadik következtetését: ha
elmondom, mégjobban azt hiszik, hogy meghülyültem. Elvégre az isten
megjelenését rajtam kívül senki sem látta. Bár ötven tavaszt megértem, még
összeroppantom a vasrudat, ezért a szemembe nem mernék mondani, de épp elég
az, ha a hátam mögött vihognak.
Ezért emígyen válaszolt:
- Kérdéseket mersz feltenni nekem, te Wotan piszka? Ha nem fetrengtél
volna holtrészegen, akkor tudnád!
A család ijedten hallgatott.
Persze, nyilván az isten intézte úgy, hogy egyedül legyek, gondolkodott
Ulf tovább. Mert, ha mondjuk, kinn van a család is, a kihívást a fiaim
magukra értették volna. Igen, ez is az isten nagy bölcsességére vall. A
kihívás egyedül nekem szól! Én vagyok a családfő, ezért ez így is van
rendjén.
- Na, dologra! - mordult fel, családfőhöz illően zordan.
A másnapos nagycsalád sebsen végezte Ulf fegyverzetének előkészítését. A
Nap még nem ért delelőre, amikor a bősz viking harci díszbe öltözött. Nem
feledkezett meg a harci italról sem, amelyet bőrtömlőben az oldalára
akasztott.
Ulf Thorkildson búcsúzóul végignézett a Nagy Ház előtt összegyűlt
famílián. Helgi Lodbrok mondája jutott eszébe. Őt is isten ölte meg, s
elmondta utána mindenkinek, hogy Helgi milyen jól harcolt. Hogy fognak majd
ezek csodálkozni, ha az isten eljön és elmeséli, milyen nagy harcot vívtak!
Aki istennel készül párbajozni, az hétköznapi dolgokkal már nem
foglalkozik, gondolta Ulf, és ennek okán nem köszönt családjának, hanem
szótlanul a dombra indult.
Útközben eldöntötte magában, hogy amint megpillantja az istent, rögtön
támadni fog, hisz az már bizonyára türelmetlen. Ezért mindjárt nagyot húzott
a harci italból. Mielőtt azonban a düh elborította volna agyát, még egy
gondolat ötlött a fejébe. A viking harcos csata közben ordít, szitkozódik.
Ám, mit szól majd az isten, ha ő tetűnek, miegyébnek titulálja? Illik ez? A
mondák erre nézve nem adtak felvilágosítást. Végül úgy döntött, hogy az
isten iránti tiszetelet a szidalmakat nem engedi meg, ezért egyszerűen
ordítani fog.
Nemsokára a kellően bedühödött viking hős a dombtetőre érkezett. A pajzsa
szélét harapdálta, a kardját rázta, és ordított. A látvány azonban kissé
megdöbbentette.
Hatalmas, hengerszerű valamit látott, olyan nagyot, hogy a hat lábnál
magasabb viking eltörpült mellette. Az isten tehát a házával együtt jött.
Szeme már nem volt annyira jó, mint fiatal korában, de így is észrevette
a mozgást a ház mellett. Az isten tehát kint van, és várja őt.
Üvöltve lendült támadásba.
Ahogy közeledett, nem egy, de három isten alakját fedezte fel. Nem baj,
annál nagyobb dicsőség! Az istenek ezüstös ruhában és sisakban voltak, s
valami botokat (dárdákat?) szegeztek a föld felé, így járkáltak ide-oda.
Ulf fergetegként rontott rájuk. Az istenek azonban nem vették fel a
harcot, hanem furcsa hangú kiáltozás közepette elszaladtak, és bementek a
házba, amelynek ajtaja döngve becsapódott.
Ulf nekirontott a háznak, karddal, pajzssal csépelte oldalát, nagy hangon
szólítva az égieket. Az ajtó azonban zárva maradt, sőt, ahogy a viking
később, megnyugodván visszaemlékezett, nyoma is eltűnt a házról.
Nem tehetvén egyebet, keringeni kezdett a henger körül, néha egy-egy bősz
üvöltést megeresztve. Ám, ezt sem művelhette sokáig, mert az isteni ház
egyszerre felemelkedett, és olyan gyorsasággal, ahogy érkezett, eltűnt a
látóhatáron.
A családfő pedig, némi töprengés után hazaindult. A harci ital dühét
teljesen kimosták belőle a történtek.
Otthon, a telep határán az eléje szaladó kutyába belerugott, abből az
izgatottan váró család mindjárt tudta, hogy nagybecsű fejét tilos zaklatni.
El is kerülte mindenki.
Ulf Thorkildson pedig leült a kamra elé, ahol az istenséget először
megpillantotta, és gondolkodott. Agya általában némi töprengés után
megoldást talált a különböző problémákra. Ez az esemény azonban kifogott
rajta.
Azt tudta, mi következik, ha megöli őt az isten. Azt is tudta - bár
ilyesmiben csupán lelke legmélyén reménykedett -, hogy az ő győzelme esetén
mi lenne. Ám arra, hogy mi történik az emberrel, aki nem egy, de három
istent egyszerűen elkergetett, arra élete végéig nem bírt rájönni.