Dimenzió #17

Antigravitációban

(irodalom, sci-fi, csillagászat, paratudomány)

                               Viszokay Tamás:
                          (viszokay@mail.matav.hu)

                              HINTA AZ ŐRÜLETIG

     (In: Csillaghajók antológia, Cherubion Kiadó Kft 1997, 195-205. o.)
                                     és
(In: Solaria Magazin 1995/03. szám, Seldon 96 BT, http://solaria.scifi.hu)


                                     1.

   Norm   Messier   soha   nem   került  összeütközésbe  a  törvénnyel,  nem
tartóztatták  le,  nem  bírságolták  még  semmilyen  szabályszegésért. Ezért
joggal  gondolhatná  bárki,  hogy  erőteljesen,  sőt felháborodva tiltakozik
minden, a szabadságát sértő intézkedés ellen.

   Norm  Messier-nek  azonban  nem  esett le az álla a döbbenettől, amikor a
londoni   repülőtéren   két   sötét   ruhás   úr   lépett  melléje,  a  brit
titkosszolgálat igazolványát lobogtatva.

   Az  Államokból érkezett komputer-szakember ugyanis nagyon jól tudta, hogy
az  úriemberek nem az Intelligence Service-től vannak, és nem a szabadságát,
hanem az életét fenyegeti veszély.

   Az  igazolványokat  hamisítani manapság, 2184-ben már nem gond, ordítani,
jogsérelemről  hadovázni pedig nem tanácsos, főleg olyan emberekkel szemben,
akiknek  a  kabátja  feltűnően  kidudorodik.  Norman  ezért  néma  maradt, s
készséggel  beült  az  "ügynökök"  autójába.  Ott aztán, miközben észak felé
hajtottak, viszonylag nyugodtan törhette a fejét a menekülés lehetőségein.

   Szomorúan  emlékezett  vissza  arra  a  Normanra,  aki hét éve díjnyertes
programokat  írt,  híres  és  jómódú ember volt, nagy jövővel. Akkor még nem
gondolta,  hogy  egyszer anyagi nehézségei lesznek. Hogy vannak hibái, azzal
tisztában  volt,  de  lényegtelennek  érezte  őket. Miért baj az például, ha
valaki a megfeszített napi munka után a lóversenyeken keres kikapcsolódást?

   Már elhagyták Londont s most igazán megijedt.

   - Ki akarnak végezni? Valami elhagyatott helyre visznek?

   A  félelemtől  rekedt  volt  a  hangja,  nem tudta, a "biztonságiak" ezen
mosolyognak-e vagy magán a kérdésen.

   - Cambridge-be megyünk - válaszolta egyikük.

   Norm  nem  nyugodott  meg  a választól. Meglepte volna, ha a miami maffia
székhelyét az egyetemi városban találja meg.

   A  maffia!  Sokszor  elátkozta  már azt a percet, amikor hozzájuk fordult
kölcsönért.  De  más  nem  adott  neki félmillió dollárt. Hiába keresett meg
bankokat  s  magánembereket, a "biztos" nyerési szisztémáját senki nem vette
komolyan.  Mit  bánta  ő  a  hatalmas uzsorakamatot, biztos volt benne, hogy
néhány nap múlva visszafizetheti a kölcsönt.

   Aztán  szomorúan kellett tapasztalnia, hogy hipsz-hopsz, elúszott a pénz,
a szisztéma valami földöntúli okból nem működött.

   Ez fél éve történt, s akkor illegalitásba vonult. Mára hárommillió körüli
az összeg, amit vissza kellene fizetnie.

   Valaki  azt  tanácsolta, jöjjön Angliába, ez az ország tiszta az amerikai
maffiáktól.

   Nem volt jó tanács.

   Hm.  Vagy  mégis? Rettegése az út során szánalmas kis félelemmé csökkent,
hiszen a pribékek nem végeztek vele. Simán jutottak el Cambridge-be, ahol is
az  egyetem területére hajtottak, a jellegzetes barna téglás, facsoportokkal
körülvett házak közé.

   Az egyik ház előtt megálltak, s a fiúk beirányították.

   Odabenn, a szalonban egy görnyedt, szemüveges öregember fogadta.

   - Hozta Isten, Norm! Ugye szólíthatom így?

   Messier  biztos  volt  benne,  már  látta  valahol ezt az embert. A másik
észrevette vizslató pillantását.

   - Emlékeztetem  valakire?  Nos  -  háta mögé intett a fejével - nézzen  a
falra. Ennek az úrnak hm... a szellemi leszármazottja vagyok.

   A  falon  a  XX.  század kiemelkedő matematikusának, Stephen Hawkingnak a
képe függött.

   - Erasmus  Clark!  - esett le hirtelen a tíz cent. - Maga Erasmus  Clark,
ugye?

   Az ősz férfi mosolyogva bólintott.

   - No, de...

   Norm  most már semmit nem értett. Mi köze az ő adósságának, a maffiának a
nagy tekintélyű tudóshoz? Mi folyik itt?

   Clark, mintha csak kitalálta volna gondolatát, így szólt:

   - Először  is  elnézését  kell  kérnem,  hogy  az  Intelligence   Service
embereivel  kisértettem ide. Tudtuk ugyanis, hogy az életére törnek bizonyos
személyek.

   Normnak  tátva  maradt  a  szája.  Rezignáltan  hagyta, hogy a professzor
leültesse.

   - Elismerem,  nem  jártunk  el  magával  szemben  tisztességesen,  amikor
idecsaltuk.

   - Ezek szerint - mondta az amerikai száraz szájjal - a maguk embere volt,
aki ideküldött.

   Clark derűsen bólintott.

   - Természetesen. Hogy röviden szóljak, szükségünk van magára, Norm.

   Várt  egy  kicsit,  hogy  a  fiatalember  megnyugodjon,  aztán  - Messier
legalábbis így érezte - lavinként zúdította rá a hihetetlen információkat.

   - Kétszáz  évvel  ezelőtt Stephen Hawking közreadott egy hipotézist.  Azt
mondta:  ha  a térből kimetszünk egy szeletet, fejjel lefelé fordított kúpot
kapunk, aminek a csúcsa az ősrobbanás pontja, pillanata, ahonnan az anyag és
az idő szétteterjedt. De mi van akkor, ha a kúp alján nem pont van, hanem az
idő  és  a  tér  ellapul?  Bizonyos  számítások ugyanis azt jelezték, hogy a
téridő  alja, kezdete ovális, mint egy pezsgőspohár feneke. Ha így lenne, az
az   egész  fizikát  s  a  világmindenségről  alkotott  képünket  gyökeresen
megváltoztatná.  Ha  ugyanis nem volt csúcs, nem lehetett ősrobbanás sem, és
az univerzum kialakulására más elméletet kell keresnünk.

   Felállt  és  leemelt  a  polcról  két  súlyos irattartót, letette őket az
asztalra és rájuk csapott.

   - Ha ezeket elolvassa, teljes egészében látja majd a tervet, amit Hawking
elmélete alapján kidolgoztunk.

   És   Norm   megismerhette   a  legőrültebb  kisérletet,  amit  valaha  is
kitaláltak.

   Százötven  éve  matematikusokból  és  számítógépes tudósokból egy csoport
alakult. Hawking hipotézisét azonban nem sikerült bizonyítani, a téridő első
perceire   csak   valószínűségeket   találtak.   Ezért   elhatározták,  hogy
lemodellezik   a   kozmosz   egész  múltját.  Óriási  munkára  vállalkoztak!
Matematikai  képletekké  kellett  átalakítani,  és  egy  magas energiaszintű
szoftverbe  táplálni  minden  szót,  amit  az  ember  valaha  is  leírt vagy
elmondott önmagáról és a világról, minden filmet, amit készített.

   - Mai valóságunknál kezdtük, és eljutottunk a százötven év alatt a téridő
kezdetéig  -  folytatta  a  prof.  - Létrejött egy komputerbe táplált világ,
amely  a  számok  szférájában  megszólalásig  ugyanolyan,  mint  a  miénk, s
ugyanazzal  a múlttal rendelkezik. De most, hogy azt hittük, a végére értünk
a kisérletnek, egy nagyon súlyos probléma állt elő.

   Apró hatásszünetet tartott.

   - Az eredmény így is szép, de a főkérdést, hogy csúcs-e a téridő kezdete,
vagy   ovális,  azt  továbbra  sem  tudjuk.  A  másodlagos  program,  ami  a
létrehozott  matematikai  világegyetemet  tanulmányozza,  a téridő első száz
évére nem ad semmilyen választ.

   A másik önkéntelenül reagált.

   - Ez  nem  a  főprogram hibája, az Önfejlesztő-Következtető fálj az  oka,
biztos vagyok benne.

   - Látja?   Ezért...   hm,   hivattuk  ide.   Maga,  az  egyik  díjnyertes
dolgozatában megoldotta ezt a kérdést.

   - Nem,  nem, én csak feltártam a problémát. Nézze - folytatta  izgatottan
-,  az Önfejlesztőt azért használják, hogy ne kelljen egy adott programot az
utolsó  gombostűfejig előre kidolgozni, hanem ez a továbbfejlesztő alprogram
adja  meg a részleteket. Sokan azonban úgy gondolkodnak, hogy az Önfejlesztő
következtetései nem teljesen pontosak, hibákat halmoz fel, ezért a végső kép
hamis  lesz.  Ez  nem  így van. A fájl csak azokkal a képletekkel dolgozhat,
azokból  építkezhet, amiket a főprogramba betápláltak. Ezek pedig tudományos
tények,  tehát  valótlan, nem létező helyzeteket nem alakíthat ki belőlük. A
probléma  ott  van,  hogy a Következtető nem ember. Nyilvánvaló, hogy a múlt
teljes leképezése az apró részletekben nem mehet hiba nélkül. Számunkra ezek
lényegtelenek.  Például a téridő kezdetének valós képét nem befolyásolja, ha
mondjuk a XV. században egy harcost nem karddal ölnek meg, hanem lándzsával.
Az  Önfejlesztő azonban nem tud különbséget tenni a hibák között, fontossági
szempontból.  Úgy  működik, hogy egy meghatározott hibaszázalék elérése után
nem válaszol semmire, mert bizonytalanságot érzékel.

   Erasmus   Clark   nagyot  sóhajtott,  mintha  valami  nehéz  kijelentésre
készülne.

   - Mi  is  sejtettük, hogy így van. De... tudomásunk szerint maga írt  egy
másik  dolgozatot  is.  Ebben  azt  fejtegeti,  hogy  meg  lehetne oldani az
Önfejlesztő  belső ellenőrzését, egy matematikai képletekké átírt emberi agy
segítségével.  Hogy  választ  lehetne  kapni  olyan kérdésekre is, amiket az
adott program nem tud maga megválaszolni.

   Messier egyszerűen elnevette magát.

   - Na,  persze!  De  azt  is  megjegyeztem,  hogy  ötezer  év múlva  talán
megvalósítható lesz az ilyesmi.

   - Téved! - mondta Clark éles hangon. - Mi megoldottuk!

   A másik csak rázta a fejét.

   - Mit gondol - folytatta a prof -, miért vagyunk ilyen jó kapcsolatban  a
titkosszolgálattal?  Az,  hogy  a  téridő elejét kutatjuk, kit érdekel? Két-
háromezer  tudóst  és  kész.  De mióta felfedeztük azokat a programtervezési
módszereket,  amik  lehetővé  teszik  az agy matematikai leképezését... nos,
azóta védőőrizetben vagyunk.

   - Atyaisten! - suttogta Messier. - Dehát miért mondja el ezt nekem?  Most
már nekem is hordoznom kell ezt a súlyos titkot. Miért?

   Erasmus monoton hangon válaszolt.

   - Az  említett  dolgozatban  azt  írja,  ha  lenne  az  agy  leképezésére
lehetőség, maga tudná, hol kell keresni a hibákat, vagy esetleg közvetlenül,
az Önfejlesztő nélkül képes volna behatolni a program mélyére, és megtalálni
a keresett választ.

   Néhány  pillanat  eltelt,  mire  Norman  felfogta,  miről  van szó. Akkor
felállt:

   - Gondolom,   esküt   kell  tennem,  hogy  nem  beszélek  soha   az   itt
elhangzottakról.  Készséggel  leteszem. De utána távozni szeretnék. Csak nem
képzeli, hogy átalakulok képletekké, és lemegyek az idő mélyére maguknak?

   - Kifizetjük   a  teljes  adósságát.   Aztán,  ha  visszajött,   kap  még
tízmilliót.

   Norm levegő után kapkodott.

   - Ne hülyéskedjen!  És... apropó, a visszatérés. Mi az esélye annak, hogy
élve visszakerülök a testembe? Végeztek egyáltalán kisérleteket?

   - Nem.  Nincs rá időnk. Ha az év végéig nem jutunk eredményre, a  kormány
megszünteti  a  programot  -  Clark  vállat  vont.  - Elvégre százötven évig
pénzelték.  Gondolom,  elegük  van.  Norm, gondoljon bele! Magának vége pénz
nélkül! Napokon belül megölik!

   - Mi  az  esély?  - ismételte a másik makacsul, Clark pedig lehajtotta  a
fejét.

   - Elméleti  becslések  szerint  harminc  százalék körüli a  valószínüsége
annak, hogy élve visszatér.

   Az amerikai bólintott.

   - Szép.


                                     2.

   Az  idő  tényleg  nagyon  sürgethette  az  angolokat,  mert  csak két nap
felkészülési időt hagytak neki. Norm ezt voltaképpen nem is bánta, mert bele
sem  akart gondolni, mit is vállalt. Csak azt hajtogatta, amit Clark mondott
neki: belehalhatsz, de ha nem vállalod, mindenképp halott vagy.

   Csak futtában kérdezett rá néhány problémára. Egyik a sebesség volt.

   - Ha a főszoftver a téridő pontos matematikai szimulációját hozta  létre,
akkor  rám  minden  fizikai  törvény  vonatkozni  fog,  nem  léphetem  túl a
fénysebességet,  vagyis a matematikai megfelelőjét. Maguk azt mondták, három
napig leszek távol a testemtől. Hogyan jutok le a kezdetekig ilyen rövid idő
alatt?

   - Megfigyeltük  - hangzott a válasz -, hogy a programban a múlt  szintjei
kifelé  tartanak.  Képzeljen  el  egy  centrifugát, aminek középső tere üres
működés  közben,  mert  a ruhák az oldalfalakra halmozódnak. A programban is
hasonló  történik.  Ez  azt  jelenti, hogy be tudjuk lőni magát egyenesen az
aljára,  mivel  a  tér  csak a kúp oldalain létezik. Kihasználva ezt a téren
kívüli állapotot, gyakorlatilag azonnal lenn lesz. Persze a csúcs közelében,
néhány percnyire az ősrobbanástól már összeérnek a szélek felé haladó terek,
tehát némi időt igénybe vesz majd a célhoz jutás, de lényeges késedelmet nem
fog  okozni  ez  sem.  Úgy  számítjuk,  marad  két  és fél napja a részletes
megfigyelsére.

   Arról  is  felvilágosította  egy  orvosnő,  hogy  a  testi  szükségleteit
korlátozni  fogják.  Nem  fog érezni éhséget, szomjúságot, hideget, meleget,
nemi vágyat vagy fájdalmat.

   - Mesterségesen  fogjuk  táplálni  a  három  nap  alatt, így nem  pazarol
energiát. Teljesen a feladatra koncentrálhat.

   Amikor   úgy   érezte,  nem  jut  már  több  kérdés  eszébe,  lefeküdt  a
műtőasztalra,  ahogy  elnevezte az életfenntartó rendszert. Még érezte, hogy
az  elektródák  százait  tartalmazó  sisak  a  fejére  borul,  s  tű hatol a
vénájába.  Azután,  sokkoló  hirtelenséggel  egy,  szó  szerint fényből álló
közegbe került, belezuhant az összetartó terekbe.

   Óriási    sebességgel   haladt,   nem   tudta   az   anyagot   a   tértől
megkülönböztetni,  a világegyetem még olyan sűrű volt, hogy szabad terek még
csak  atomi  szinten léteztek. Matematikai mintázatánk szemét nem bántotta a
pokoli fény, és az elképzelhetetlen hőséget sem érezte.

   Látni azonban nem látott fénynél egyebet, ha ugyan látásnak lehet nevezni
az ilyesmit. Az érzékelés más módja azonban rendelkezésére állt.

   Két  eset  van. Vagy bezuhan a csúcsba, a legelső pontba, s akkor megáll.
Ha  nem  ez  történik,  hanem  továbbcsúszik,  túllendül,  az  bizonyára azt
jelenti, hogy Hawking feltételezése igaz, ovális a téridő.

   Fogalma  sem  volt egyébként, hogyan végezhetne "további megfigyeléseket"
ilyen  helyzetben.  Pillanatnyilag  minden erejét kénytelen volt összeszedni
ahhoz is, hogy saját esésére koncentrálni tudjon.

   Úgy  érezte,  végtelen  ideig  tart  a zuhanása, holott valójában egy-két
percnél  nem  lehetett  több.  Fújt  egy nagyot, amikor észlelte, hogy esése
ellapul,  majd  felfelé  kezd  tartani. Megvan tehát a fő válasz! A tér alja
ovális.

   Most  aztán hogyan tovább? Mennyi időbe fog telni, amíg kitalálja, hogyan
és mit figyeljen meg?

   Tűnődése  azonban  nem  tartott sokáig. Hirtelen és minden átmenet nélkül
egy nagyot esett.

   Néhány   másodperc   kellett,   míg   a   fájdalmon   úrrá   lett.  Ekkor
feltápászkodott és körülnézett.

   Virágágyasban   állt,   mellette   az  egyik  jellegzetes,  barna  téglás
cambridge-i  épület. De mintha ez nem ugyanaz az épület volna, ahol lefeküdt
az  ágyra,  ahol  a  fejére  helyezték a vezetékeket. Hál' Istennek letelt a
három nap! De miért nem azon az ágyon éledt fel?

   Egy dühös hangot hallott.

   - Hé, maga! Mit csinál itt? Hogy merte összerondítani a kertet?

   Régimódi, kék munkásruhába öltözött ember hadonászott előtte gereblyével.

   Nem az a kertész volt, akit három napja megismert. Magyarázkodni kezdett.

   - Norman  Messier  vagyok,  biztos  hallotta  a  nevemet.  Egy tudományos
kísérletben  vettem részt, az Ősrobbanás programban. Gondolom, valami apróbb
hiba  csúszhatott  be,  hogy  nem  a  laboratóriumban ébredtem. Volna szives
szólni Erasmus Clark professzornak?

   A kertész arca nem lett barátságosabb.

   - Miket hord itt össze? - kérdezte, és feljebb emelte a gereblyét.

   - Csak  annyit  mondhatok,  táguljon  innen az úr, mielőtt a  rendészeket
hívnám!

   Messierben,  ahogy  nézte  ezt  az  embert,  valami  nagyon baljós sejtés
kezdett kialakulni.

   - Szóval - mondta -, a kisérleti naplóban, amit itt mindenkinek  ismernie
kell, nincs benne az én nevem?

   - Nincs bizony!

   - És a váltótársa sem említette? Nem mondta, hogy jogom van itt lenni?

   - Nem!

   Leporolta a ruháját.

   - Rendben, már megyek is.

   Helyette  csontrepesztő  horgot helyezett el a kertész állán, elragadta a
gereblyét, s elszántan megindult a legközelebbi épület felé.

   Ezek   a   szemetek   becsapták!   Nyilván   öntudatlanságban   tartották
visszérkezése   után,   és   kicsikarták  belőle  az  információkat.  Azután
egyszerűen  kidobták  ide,  és most le akarják tagadni az egészet. Elvégre ő
nem  ellenőrizte,  átutalták-e a hárommilliót, bízott bennük! De állat volt!
Hiszen  alig  van  pénzük,  a  parlament  le fogja fújni a programot! Hogyan
képzelhette,  hogy újabb hatalmas költséget elvállalnak! No nem baj! Ezzel a
vasvillával fogja kipréselni belőlük a tizenhárom milliót!

   Bevágtatott  az  épület előcsarnokába. Vadul körülnézett, s egy titkárnőt
vett  észre,  a belső portásfülkében. Kirángatta a félelemtől dermedt lányt,
és a nyakához szegezte a gereblyét.

   - Angyalom!  Én  nem  hagyom,  hogy  hülyét  csináljatok belőlem.  Ha nem
vezetsz azonnal Clark professzorhoz, átdöföm a nyakadat! Megértetted?

   A lány halálra váltan bólintott.

   - Megengedi, hogy a belső telefonon...

   - Rendben,  az még jobb. Mondd csak be, hogy Norm Messier-rel nem  fognak
kitolni. Mondd meg, hogy az a tetű, Erasmus Clark azonnal jöjjön ide!

   Kisvártatva  két  rendész tűnt fel, de nem jöttek a közelbe, tíz méterről
próbálták megnyugtatni.

   - Nem  lesz  semmi  baja  a  lánynak,  ha az a szemét professzor  idejön!
Gondoskodjanak róla! - förmedt rájuk Norm.

   A két ember zavartan összenézett, de aztán egyikük beleszólt a rádiójába.

   - A professzor úr azonnal itt lesz. De ha bántani próbálja...

   - Semmi  dolgom  vele azután, hogy megmutatja az átutalási  bizonylatot a
pénzemről.

   Aztán...  aztán  olyan  események  következtek,  amik  Normant majdnem az
őrületbe kergették.

   Nyikorgást  hallott,  majd  egy  tolószék gördült elő a liftből. Az egyik
rendész odaugrott s Norm elé gurította, majd szembefordította. A tolószékből
Stephen  Hawking  professzor  nézett  rá,  össze  nem téveszthető arcával. A
mozgásképtelen  zseni  kisujjának  apró  rezdüléseivel  ütött  be  valamit a
tolószékre erősített komputerbe.

   - Kicsoda ön és mit akar? - tolmácsolta a biztonsági ember.

   Norman  Messier óriásit üvöltött, felemelte és a rendészek felé hajította
a  titkárnőt.  Körülnézett,  a  pultról  felkapott egy határidő naplót, majd
gereblyéstől kivetette magát az ablakon.

   Órákig  rohant.  Át  a  városon,  autókat,  embereket kerülgetve. Csak az
erdőben  állapodott  meg,  vagy három kilóméterre Cambridge-től, ott rogyott
le.

   Fáradtságot  furcsa  módon  nem  érzett,  a  fejében  kavargó  rettenetes
gondolatok  döntötték  le. Hanyatt fordult és felnyitotta a határidő naplót.
"Az 1984. évre" állt az első lapon.


                                     3.

   Nem  tudta elképzelni, miféle hiba történhetett. Egyszerűen lehetetlennek
tartotta, hogy kétszáz évvel korábban jöjjön ki a matematikai világból. Az ő
utazása  2184-ben  lett programozva, a személyiségét ott, azon az időszinten
fogadta be a gép.

   Nem  tudta kiverni a gondolatot a fejéből, hogy mégis Clark tolt ki vele.
Kiszedték  belőle az információt, aztán visszatoloncolták a XX. századba? De
hogy? Az időgépet is kifejlesztették?

   Egész éjjel töprengett, de nem jutott semmire, azon kívül, hogy benne van
nyakig a fekában.

   Reggel felkerekedett. Az első dolog, gondolta, bemenni egy településre és
újságot  keresni.  A  rendőrség  már  bizonyára  kutat  utána, és neki a XX.
században  sincs  kedve börtönbe menni. Hogyan fog visszamenni saját korába,
erre a problémára egyelőre gondolni sem akart.

   A  falu főterén, az utcai lacikonyha mellett ült le egy padra, a standról
elcsent újsággal.

   Az  első  oldal  mindenféle  politikai  hírrel volt tele, valami Margaret
asszonyról írtak, aki - rémlett neki - egykor valóban miniszterelnök volt az
Egyesült Királyságban.

   A második oldal egyszerűen olvashatatlan volt. Kusza, hullámos vonalakkal
írták  tele, mintha egy gyermek firkálgatott volna. Megfordította a lapot és
a legutolsó oldalt nézte meg. Sporthírek, balesetek. Egy lapot visszament, s
az utolsó előtti oldalon megintcsak a kusza jelek.

   Mi  az isten ez? Dühében felnézett a lacikonyhára. A szakács unott arccal
dobálta a parázsra a hússzeleteket.

   Mark  Messier  nem volt éhes. Pedig három napja nem evett. Nem volt álmos
sem, pedig ugyanannyi ideje nem aludt. Vagy nem is annyi volt...?

   Hirtelen úgy érezte, valami szexuális víziót kell felidéznie magában. Nem
volt rá semmilyen hatással.

   Az újságnak csak a külső oldalai vannak megírva.

   Az önfejlesztés nem száz százalékos.

   Gondosan letette a lapot a padra, csak utána kezdett el remegni.

   Ez  a komputerben létező múlt és nem a valóságos! Még nem telt le a három
nap.

   Persze!  Hiszen amikor átlendült, saját becslése szerint sem telhetett el
pár percnél több.

   Csillapodott  a  pánik. Most tehát várakozás következik. Ahogy az orvosnő
mondta, ki fogja bírni azt a három napot.


                                     4.

   Hónapok  óta  volt  már  a  XX.  században,  és  semmit  nem értett. Csak
gondolkodott,  járt az agya. Újra felmerült benne, hogy Erasmus mesterkedése
az  egész.  Végül  elvetette  ezt  a  gondolatot. Nem valószínű, hogy sokáig
rejtegethetnék a testét.

   Költsége  nem  volt,  hiszen  nem  evett, nem ivott, és nem volt szüksége
éjjeli  szállásra.  Erdőkben,  mezőkön  hevert  le néha s mániákusan törte a
fejét.

   Újabb gondolatai azonban elborzasztották.

   Lázasan  számolt. Rájött, hogy a programban az idő is másképp múlik, mint
odakinn,  a  valóságos  világban.  De  nem  tudta megbecsülni, egy valóságos
másodperc  hány  napot,  vagy  hány  évet(!)  jelent itt benn! Uramisten! Ez
senkinek   nem   jutott  eszébe!  Pedig,  a  komputerek  akár  milliárdszor,
trilliószor  is  gyorsabbak  az  embereknél,  miért  nem gondolt erre senki,
beleértve önmagát, a számítógépes szakembert?

   Volt  még  valami, ami nem hagyta nyugton. Egyszer bement egy kocsmába, s
megpróbált  enni.  Úgy  találta,  képes rá, de a kolbásznak nem volt íze, és
hiába nyelte le az ételt, semmit nem érzett.

   Megfigyelt  egy embert a csapszékben. A férfi azzal szórakozott, hogy egy
golyót  dobált  üres  poharába, és nézte, ahogy görgött ide-oda. Megmaradt a
fejében ez a kép, de egyelőre nem tudta, miért jegyezte meg.

   Rájönnie csak később, kétezer évvel később, illetve korábban sikerült.

   Egyszer  ugyanis,  a  negyedik hónap vége felé megint elsötétedett előtte
minden,  és  ismét  abban  a  véget nem érő izzásban találta magát, amit már
megtapasztalt. Megint átlendült a téridő mélypontján, majd megint kibukkant,
nagyot esve... egy kelta, druida szertartás kellős közepén.

   A rémült áldozók szétszaladtak, s ő egyedül maradt a dolmen tövében.

   Órákig  feküdt  ott, sokkolva, félájultan. Halványan érzékelte csak, hogy
valakik megfogják, felemelik. Aztán ringó mozgást érzett. Hordágy?

   Azon  az estén énekszóra riadt. A faluban a kelta törzs lányai, asszonyai
táncoltak körülötte, tölgyágakat lobogtatva.

   Sejtette,  hogy  istennek  tekintik, meg is próbálta kihasználni az ebből
adódó lehetőségeket, de hamar elment a kedve az isteni szereptől.

   Eleinte mániákusan evett-ivott, el is képesztette a törzset, főleg azzal,
hogy  az  asztal  alá  ivott mindenkit. Közben azonban szomorúan gondolt rá,
milyen   jó   volna   berúgni.   Akkor   elfelejthetné  az  agyában  kavargó
szörnyűségeket.

   A  lányok,  asszonyok  versengve kínálták fel magukat az "égből jöttnek".
Norm  eleinte  kitért. Aztán arra gondolt, jobb ha viseli a szégyenbélyeget,
mintha állandóan egy falka nő jár mögötte.

   Ezután  békén  hagyta  a  törzs.  Letaszított  és  megbüntetett  istennek
tartották,  akit  azért  tisztelni  kell, hisz ki tudja mikor nyeri vissza a
hatalmát?

   Ez jól jött neki. Környezete nemigen érdekelte, naphosszat rótta magányos
sétáit  a  kőkör  és a falu között. Az ösztöne azt jelezte, a végső válaszra
valahol itt talál rá.

   Két  hónap  múlva  történt.  A  tavaszt  köszönteni gyülekezett a törzs a
dolmenekhez.  A  szertartásokat  a szomszéd, nagyobb faluból érkezett druida
végezte.  Norm unottan nézte a hókuszpókuszt mindaddig, amíg meg nem látta a
pap kezében a kupát. A legnagyobb kő elé helyezte, majd ötöt lépett a jobbra
lévő szikla felé. Ott megfordult és ügyesen egy fagolyót hajított a pohárba.
A  jelenet  többször megismétlődött, mindig más kő irányából, de Messier ezt
már nem látta.

   Visszasétált a faluba, kunyhójába.

   Ha  egy  ovális  fenekű pohárba beledobnak egy golyót, az áthalad a pohár
alján,  majd  fellendül,  de  nem addig a szintig, ahonnan beejtették, hanem
kicsit  alacsonyabbra.  Innen  ismét  lezuhan, átlendül, de most még lejjebb
állapodik  meg.  Így  hintázik az a golyó ide-oda, mindig lejjebb és lejjebb
érve  el  menetének  felső szintjét. Aztán, nagysokára megállapodik, hisz az
ovális   pohárnak   is  van  egy  pontja  alul,  ami  a  többihez  képest  a
legalacsonyabban van.

   Mi ebből a tanulság?

   Ha a téridő szelet legalja nem is csúcs, azért lehet egy kezdő pont.

   Percekig  röhögött  a szerencsétlen Erasmus Clark-on, meg a szerencsétlen
kollégáin és még szerencsétlenebb elődeiken. Lehet, hogy tökmindegy, hogy mi
van  alul.  Legalsó  pont  csúcs nélkül is létezik, csúcs nélkül is lehetett
ősrobbanás. És erre pazarolták az életüket, meg azt a csomó pénzt!

   És  nem lesz eredmény, nem ám! Az év végén seggberúgja a kormány az egész
társaságot!  Ha-ha,  mehetnek  a  munkanélküli  hivatalba!  Mert hát hol kap
állást  az  olyan  hülye  tudós, aki húsz év alatt, és ki tudja, hány millió
fontot elköltve sem jutott eredményre?

   Ráadásul,  mégcsak  az  elégtételük  sem  lesz meg azoknak a marháknak! Ő
ugyan nem fogja elmondani nekik, mit tapasztalt, nem ám!

   No,  nem mintha rosszindulat volna benne. Kedves fiú ő, no meg becsületes
is. Bizonyára még a pénzét is megkapja, hiszen nem szándékosan hallgat majd.
Sőt nem is hallgat majd!

   Kicsit  elkomorodott,  de aztán megint nevetésben tört ki. A kibukkanások
szépen folytatódnak, egyre több idő telik el visszafelé, hiszen minél többet
megy   vissza   annál   inkább   veszíteni   fog  lendületéből.  Még  néhány
hintalibbenés  s  barátkozhat  kicsit  az  ősemberekkel, aztán, pár fordulat
(odakinn  közben  egy  óra sem telt el), és már nem lesz ember. Nagysokára a
Föld is eltűnik, aztán a Nap is.

   Fetrengett a röhögéstől.

   És  akkor,  amikor  már Nap sem lesz, még mindig van hátra a három napból
legalább  kettő,  ugyebár.  Neki  meg  pár  millió  év. Tökegyedül az űrben,
időnkét átmenve a nagy fényességen.

   Ha-ha!

   Jókedvűen  állapította meg, a kunyhó falának dőlve, hogy a visongó téboly
egészen enyhe kifejezés arra az állapotra, ami rá vár.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.