Viszokay Tamás:
(viszokay@mail.matav.hu)
HINTA AZ ŐRÜLETIG
(In: Csillaghajók antológia, Cherubion Kiadó Kft 1997, 195-205. o.)
és
(In: Solaria Magazin 1995/03. szám, Seldon 96 BT, http://solaria.scifi.hu)
1.
Norm Messier soha nem került összeütközésbe a törvénnyel, nem
tartóztatták le, nem bírságolták még semmilyen szabályszegésért. Ezért
joggal gondolhatná bárki, hogy erőteljesen, sőt felháborodva tiltakozik
minden, a szabadságát sértő intézkedés ellen.
Norm Messier-nek azonban nem esett le az álla a döbbenettől, amikor a
londoni repülőtéren két sötét ruhás úr lépett melléje, a brit
titkosszolgálat igazolványát lobogtatva.
Az Államokból érkezett komputer-szakember ugyanis nagyon jól tudta, hogy
az úriemberek nem az Intelligence Service-től vannak, és nem a szabadságát,
hanem az életét fenyegeti veszély.
Az igazolványokat hamisítani manapság, 2184-ben már nem gond, ordítani,
jogsérelemről hadovázni pedig nem tanácsos, főleg olyan emberekkel szemben,
akiknek a kabátja feltűnően kidudorodik. Norman ezért néma maradt, s
készséggel beült az "ügynökök" autójába. Ott aztán, miközben észak felé
hajtottak, viszonylag nyugodtan törhette a fejét a menekülés lehetőségein.
Szomorúan emlékezett vissza arra a Normanra, aki hét éve díjnyertes
programokat írt, híres és jómódú ember volt, nagy jövővel. Akkor még nem
gondolta, hogy egyszer anyagi nehézségei lesznek. Hogy vannak hibái, azzal
tisztában volt, de lényegtelennek érezte őket. Miért baj az például, ha
valaki a megfeszített napi munka után a lóversenyeken keres kikapcsolódást?
Már elhagyták Londont s most igazán megijedt.
- Ki akarnak végezni? Valami elhagyatott helyre visznek?
A félelemtől rekedt volt a hangja, nem tudta, a "biztonságiak" ezen
mosolyognak-e vagy magán a kérdésen.
- Cambridge-be megyünk - válaszolta egyikük.
Norm nem nyugodott meg a választól. Meglepte volna, ha a miami maffia
székhelyét az egyetemi városban találja meg.
A maffia! Sokszor elátkozta már azt a percet, amikor hozzájuk fordult
kölcsönért. De más nem adott neki félmillió dollárt. Hiába keresett meg
bankokat s magánembereket, a "biztos" nyerési szisztémáját senki nem vette
komolyan. Mit bánta ő a hatalmas uzsorakamatot, biztos volt benne, hogy
néhány nap múlva visszafizetheti a kölcsönt.
Aztán szomorúan kellett tapasztalnia, hogy hipsz-hopsz, elúszott a pénz,
a szisztéma valami földöntúli okból nem működött.
Ez fél éve történt, s akkor illegalitásba vonult. Mára hárommillió körüli
az összeg, amit vissza kellene fizetnie.
Valaki azt tanácsolta, jöjjön Angliába, ez az ország tiszta az amerikai
maffiáktól.
Nem volt jó tanács.
Hm. Vagy mégis? Rettegése az út során szánalmas kis félelemmé csökkent,
hiszen a pribékek nem végeztek vele. Simán jutottak el Cambridge-be, ahol is
az egyetem területére hajtottak, a jellegzetes barna téglás, facsoportokkal
körülvett házak közé.
Az egyik ház előtt megálltak, s a fiúk beirányították.
Odabenn, a szalonban egy görnyedt, szemüveges öregember fogadta.
- Hozta Isten, Norm! Ugye szólíthatom így?
Messier biztos volt benne, már látta valahol ezt az embert. A másik
észrevette vizslató pillantását.
- Emlékeztetem valakire? Nos - háta mögé intett a fejével - nézzen a
falra. Ennek az úrnak hm... a szellemi leszármazottja vagyok.
A falon a XX. század kiemelkedő matematikusának, Stephen Hawkingnak a
képe függött.
- Erasmus Clark! - esett le hirtelen a tíz cent. - Maga Erasmus Clark,
ugye?
Az ősz férfi mosolyogva bólintott.
- No, de...
Norm most már semmit nem értett. Mi köze az ő adósságának, a maffiának a
nagy tekintélyű tudóshoz? Mi folyik itt?
Clark, mintha csak kitalálta volna gondolatát, így szólt:
- Először is elnézését kell kérnem, hogy az Intelligence Service
embereivel kisértettem ide. Tudtuk ugyanis, hogy az életére törnek bizonyos
személyek.
Normnak tátva maradt a szája. Rezignáltan hagyta, hogy a professzor
leültesse.
- Elismerem, nem jártunk el magával szemben tisztességesen, amikor
idecsaltuk.
- Ezek szerint - mondta az amerikai száraz szájjal - a maguk embere volt,
aki ideküldött.
Clark derűsen bólintott.
- Természetesen. Hogy röviden szóljak, szükségünk van magára, Norm.
Várt egy kicsit, hogy a fiatalember megnyugodjon, aztán - Messier
legalábbis így érezte - lavinként zúdította rá a hihetetlen információkat.
- Kétszáz évvel ezelőtt Stephen Hawking közreadott egy hipotézist. Azt
mondta: ha a térből kimetszünk egy szeletet, fejjel lefelé fordított kúpot
kapunk, aminek a csúcsa az ősrobbanás pontja, pillanata, ahonnan az anyag és
az idő szétteterjedt. De mi van akkor, ha a kúp alján nem pont van, hanem az
idő és a tér ellapul? Bizonyos számítások ugyanis azt jelezték, hogy a
téridő alja, kezdete ovális, mint egy pezsgőspohár feneke. Ha így lenne, az
az egész fizikát s a világmindenségről alkotott képünket gyökeresen
megváltoztatná. Ha ugyanis nem volt csúcs, nem lehetett ősrobbanás sem, és
az univerzum kialakulására más elméletet kell keresnünk.
Felállt és leemelt a polcról két súlyos irattartót, letette őket az
asztalra és rájuk csapott.
- Ha ezeket elolvassa, teljes egészében látja majd a tervet, amit Hawking
elmélete alapján kidolgoztunk.
És Norm megismerhette a legőrültebb kisérletet, amit valaha is
kitaláltak.
Százötven éve matematikusokból és számítógépes tudósokból egy csoport
alakult. Hawking hipotézisét azonban nem sikerült bizonyítani, a téridő első
perceire csak valószínűségeket találtak. Ezért elhatározták, hogy
lemodellezik a kozmosz egész múltját. Óriási munkára vállalkoztak!
Matematikai képletekké kellett átalakítani, és egy magas energiaszintű
szoftverbe táplálni minden szót, amit az ember valaha is leírt vagy
elmondott önmagáról és a világról, minden filmet, amit készített.
- Mai valóságunknál kezdtük, és eljutottunk a százötven év alatt a téridő
kezdetéig - folytatta a prof. - Létrejött egy komputerbe táplált világ,
amely a számok szférájában megszólalásig ugyanolyan, mint a miénk, s
ugyanazzal a múlttal rendelkezik. De most, hogy azt hittük, a végére értünk
a kisérletnek, egy nagyon súlyos probléma állt elő.
Apró hatásszünetet tartott.
- Az eredmény így is szép, de a főkérdést, hogy csúcs-e a téridő kezdete,
vagy ovális, azt továbbra sem tudjuk. A másodlagos program, ami a
létrehozott matematikai világegyetemet tanulmányozza, a téridő első száz
évére nem ad semmilyen választ.
A másik önkéntelenül reagált.
- Ez nem a főprogram hibája, az Önfejlesztő-Következtető fálj az oka,
biztos vagyok benne.
- Látja? Ezért... hm, hivattuk ide. Maga, az egyik díjnyertes
dolgozatában megoldotta ezt a kérdést.
- Nem, nem, én csak feltártam a problémát. Nézze - folytatta izgatottan
-, az Önfejlesztőt azért használják, hogy ne kelljen egy adott programot az
utolsó gombostűfejig előre kidolgozni, hanem ez a továbbfejlesztő alprogram
adja meg a részleteket. Sokan azonban úgy gondolkodnak, hogy az Önfejlesztő
következtetései nem teljesen pontosak, hibákat halmoz fel, ezért a végső kép
hamis lesz. Ez nem így van. A fájl csak azokkal a képletekkel dolgozhat,
azokból építkezhet, amiket a főprogramba betápláltak. Ezek pedig tudományos
tények, tehát valótlan, nem létező helyzeteket nem alakíthat ki belőlük. A
probléma ott van, hogy a Következtető nem ember. Nyilvánvaló, hogy a múlt
teljes leképezése az apró részletekben nem mehet hiba nélkül. Számunkra ezek
lényegtelenek. Például a téridő kezdetének valós képét nem befolyásolja, ha
mondjuk a XV. században egy harcost nem karddal ölnek meg, hanem lándzsával.
Az Önfejlesztő azonban nem tud különbséget tenni a hibák között, fontossági
szempontból. Úgy működik, hogy egy meghatározott hibaszázalék elérése után
nem válaszol semmire, mert bizonytalanságot érzékel.
Erasmus Clark nagyot sóhajtott, mintha valami nehéz kijelentésre
készülne.
- Mi is sejtettük, hogy így van. De... tudomásunk szerint maga írt egy
másik dolgozatot is. Ebben azt fejtegeti, hogy meg lehetne oldani az
Önfejlesztő belső ellenőrzését, egy matematikai képletekké átírt emberi agy
segítségével. Hogy választ lehetne kapni olyan kérdésekre is, amiket az
adott program nem tud maga megválaszolni.
Messier egyszerűen elnevette magát.
- Na, persze! De azt is megjegyeztem, hogy ötezer év múlva talán
megvalósítható lesz az ilyesmi.
- Téved! - mondta Clark éles hangon. - Mi megoldottuk!
A másik csak rázta a fejét.
- Mit gondol - folytatta a prof -, miért vagyunk ilyen jó kapcsolatban a
titkosszolgálattal? Az, hogy a téridő elejét kutatjuk, kit érdekel? Két-
háromezer tudóst és kész. De mióta felfedeztük azokat a programtervezési
módszereket, amik lehetővé teszik az agy matematikai leképezését... nos,
azóta védőőrizetben vagyunk.
- Atyaisten! - suttogta Messier. - Dehát miért mondja el ezt nekem? Most
már nekem is hordoznom kell ezt a súlyos titkot. Miért?
Erasmus monoton hangon válaszolt.
- Az említett dolgozatban azt írja, ha lenne az agy leképezésére
lehetőség, maga tudná, hol kell keresni a hibákat, vagy esetleg közvetlenül,
az Önfejlesztő nélkül képes volna behatolni a program mélyére, és megtalálni
a keresett választ.
Néhány pillanat eltelt, mire Norman felfogta, miről van szó. Akkor
felállt:
- Gondolom, esküt kell tennem, hogy nem beszélek soha az itt
elhangzottakról. Készséggel leteszem. De utána távozni szeretnék. Csak nem
képzeli, hogy átalakulok képletekké, és lemegyek az idő mélyére maguknak?
- Kifizetjük a teljes adósságát. Aztán, ha visszajött, kap még
tízmilliót.
Norm levegő után kapkodott.
- Ne hülyéskedjen! És... apropó, a visszatérés. Mi az esélye annak, hogy
élve visszakerülök a testembe? Végeztek egyáltalán kisérleteket?
- Nem. Nincs rá időnk. Ha az év végéig nem jutunk eredményre, a kormány
megszünteti a programot - Clark vállat vont. - Elvégre százötven évig
pénzelték. Gondolom, elegük van. Norm, gondoljon bele! Magának vége pénz
nélkül! Napokon belül megölik!
- Mi az esély? - ismételte a másik makacsul, Clark pedig lehajtotta a
fejét.
- Elméleti becslések szerint harminc százalék körüli a valószínüsége
annak, hogy élve visszatér.
Az amerikai bólintott.
- Szép.
2.
Az idő tényleg nagyon sürgethette az angolokat, mert csak két nap
felkészülési időt hagytak neki. Norm ezt voltaképpen nem is bánta, mert bele
sem akart gondolni, mit is vállalt. Csak azt hajtogatta, amit Clark mondott
neki: belehalhatsz, de ha nem vállalod, mindenképp halott vagy.
Csak futtában kérdezett rá néhány problémára. Egyik a sebesség volt.
- Ha a főszoftver a téridő pontos matematikai szimulációját hozta létre,
akkor rám minden fizikai törvény vonatkozni fog, nem léphetem túl a
fénysebességet, vagyis a matematikai megfelelőjét. Maguk azt mondták, három
napig leszek távol a testemtől. Hogyan jutok le a kezdetekig ilyen rövid idő
alatt?
- Megfigyeltük - hangzott a válasz -, hogy a programban a múlt szintjei
kifelé tartanak. Képzeljen el egy centrifugát, aminek középső tere üres
működés közben, mert a ruhák az oldalfalakra halmozódnak. A programban is
hasonló történik. Ez azt jelenti, hogy be tudjuk lőni magát egyenesen az
aljára, mivel a tér csak a kúp oldalain létezik. Kihasználva ezt a téren
kívüli állapotot, gyakorlatilag azonnal lenn lesz. Persze a csúcs közelében,
néhány percnyire az ősrobbanástól már összeérnek a szélek felé haladó terek,
tehát némi időt igénybe vesz majd a célhoz jutás, de lényeges késedelmet nem
fog okozni ez sem. Úgy számítjuk, marad két és fél napja a részletes
megfigyelsére.
Arról is felvilágosította egy orvosnő, hogy a testi szükségleteit
korlátozni fogják. Nem fog érezni éhséget, szomjúságot, hideget, meleget,
nemi vágyat vagy fájdalmat.
- Mesterségesen fogjuk táplálni a három nap alatt, így nem pazarol
energiát. Teljesen a feladatra koncentrálhat.
Amikor úgy érezte, nem jut már több kérdés eszébe, lefeküdt a
műtőasztalra, ahogy elnevezte az életfenntartó rendszert. Még érezte, hogy
az elektródák százait tartalmazó sisak a fejére borul, s tű hatol a
vénájába. Azután, sokkoló hirtelenséggel egy, szó szerint fényből álló
közegbe került, belezuhant az összetartó terekbe.
Óriási sebességgel haladt, nem tudta az anyagot a tértől
megkülönböztetni, a világegyetem még olyan sűrű volt, hogy szabad terek még
csak atomi szinten léteztek. Matematikai mintázatánk szemét nem bántotta a
pokoli fény, és az elképzelhetetlen hőséget sem érezte.
Látni azonban nem látott fénynél egyebet, ha ugyan látásnak lehet nevezni
az ilyesmit. Az érzékelés más módja azonban rendelkezésére állt.
Két eset van. Vagy bezuhan a csúcsba, a legelső pontba, s akkor megáll.
Ha nem ez történik, hanem továbbcsúszik, túllendül, az bizonyára azt
jelenti, hogy Hawking feltételezése igaz, ovális a téridő.
Fogalma sem volt egyébként, hogyan végezhetne "további megfigyeléseket"
ilyen helyzetben. Pillanatnyilag minden erejét kénytelen volt összeszedni
ahhoz is, hogy saját esésére koncentrálni tudjon.
Úgy érezte, végtelen ideig tart a zuhanása, holott valójában egy-két
percnél nem lehetett több. Fújt egy nagyot, amikor észlelte, hogy esése
ellapul, majd felfelé kezd tartani. Megvan tehát a fő válasz! A tér alja
ovális.
Most aztán hogyan tovább? Mennyi időbe fog telni, amíg kitalálja, hogyan
és mit figyeljen meg?
Tűnődése azonban nem tartott sokáig. Hirtelen és minden átmenet nélkül
egy nagyot esett.
Néhány másodperc kellett, míg a fájdalmon úrrá lett. Ekkor
feltápászkodott és körülnézett.
Virágágyasban állt, mellette az egyik jellegzetes, barna téglás
cambridge-i épület. De mintha ez nem ugyanaz az épület volna, ahol lefeküdt
az ágyra, ahol a fejére helyezték a vezetékeket. Hál' Istennek letelt a
három nap! De miért nem azon az ágyon éledt fel?
Egy dühös hangot hallott.
- Hé, maga! Mit csinál itt? Hogy merte összerondítani a kertet?
Régimódi, kék munkásruhába öltözött ember hadonászott előtte gereblyével.
Nem az a kertész volt, akit három napja megismert. Magyarázkodni kezdett.
- Norman Messier vagyok, biztos hallotta a nevemet. Egy tudományos
kísérletben vettem részt, az Ősrobbanás programban. Gondolom, valami apróbb
hiba csúszhatott be, hogy nem a laboratóriumban ébredtem. Volna szives
szólni Erasmus Clark professzornak?
A kertész arca nem lett barátságosabb.
- Miket hord itt össze? - kérdezte, és feljebb emelte a gereblyét.
- Csak annyit mondhatok, táguljon innen az úr, mielőtt a rendészeket
hívnám!
Messierben, ahogy nézte ezt az embert, valami nagyon baljós sejtés
kezdett kialakulni.
- Szóval - mondta -, a kisérleti naplóban, amit itt mindenkinek ismernie
kell, nincs benne az én nevem?
- Nincs bizony!
- És a váltótársa sem említette? Nem mondta, hogy jogom van itt lenni?
- Nem!
Leporolta a ruháját.
- Rendben, már megyek is.
Helyette csontrepesztő horgot helyezett el a kertész állán, elragadta a
gereblyét, s elszántan megindult a legközelebbi épület felé.
Ezek a szemetek becsapták! Nyilván öntudatlanságban tartották
visszérkezése után, és kicsikarták belőle az információkat. Azután
egyszerűen kidobták ide, és most le akarják tagadni az egészet. Elvégre ő
nem ellenőrizte, átutalták-e a hárommilliót, bízott bennük! De állat volt!
Hiszen alig van pénzük, a parlament le fogja fújni a programot! Hogyan
képzelhette, hogy újabb hatalmas költséget elvállalnak! No nem baj! Ezzel a
vasvillával fogja kipréselni belőlük a tizenhárom milliót!
Bevágtatott az épület előcsarnokába. Vadul körülnézett, s egy titkárnőt
vett észre, a belső portásfülkében. Kirángatta a félelemtől dermedt lányt,
és a nyakához szegezte a gereblyét.
- Angyalom! Én nem hagyom, hogy hülyét csináljatok belőlem. Ha nem
vezetsz azonnal Clark professzorhoz, átdöföm a nyakadat! Megértetted?
A lány halálra váltan bólintott.
- Megengedi, hogy a belső telefonon...
- Rendben, az még jobb. Mondd csak be, hogy Norm Messier-rel nem fognak
kitolni. Mondd meg, hogy az a tetű, Erasmus Clark azonnal jöjjön ide!
Kisvártatva két rendész tűnt fel, de nem jöttek a közelbe, tíz méterről
próbálták megnyugtatni.
- Nem lesz semmi baja a lánynak, ha az a szemét professzor idejön!
Gondoskodjanak róla! - förmedt rájuk Norm.
A két ember zavartan összenézett, de aztán egyikük beleszólt a rádiójába.
- A professzor úr azonnal itt lesz. De ha bántani próbálja...
- Semmi dolgom vele azután, hogy megmutatja az átutalási bizonylatot a
pénzemről.
Aztán... aztán olyan események következtek, amik Normant majdnem az
őrületbe kergették.
Nyikorgást hallott, majd egy tolószék gördült elő a liftből. Az egyik
rendész odaugrott s Norm elé gurította, majd szembefordította. A tolószékből
Stephen Hawking professzor nézett rá, össze nem téveszthető arcával. A
mozgásképtelen zseni kisujjának apró rezdüléseivel ütött be valamit a
tolószékre erősített komputerbe.
- Kicsoda ön és mit akar? - tolmácsolta a biztonsági ember.
Norman Messier óriásit üvöltött, felemelte és a rendészek felé hajította
a titkárnőt. Körülnézett, a pultról felkapott egy határidő naplót, majd
gereblyéstől kivetette magát az ablakon.
Órákig rohant. Át a városon, autókat, embereket kerülgetve. Csak az
erdőben állapodott meg, vagy három kilóméterre Cambridge-től, ott rogyott
le.
Fáradtságot furcsa módon nem érzett, a fejében kavargó rettenetes
gondolatok döntötték le. Hanyatt fordult és felnyitotta a határidő naplót.
"Az 1984. évre" állt az első lapon.
3.
Nem tudta elképzelni, miféle hiba történhetett. Egyszerűen lehetetlennek
tartotta, hogy kétszáz évvel korábban jöjjön ki a matematikai világból. Az ő
utazása 2184-ben lett programozva, a személyiségét ott, azon az időszinten
fogadta be a gép.
Nem tudta kiverni a gondolatot a fejéből, hogy mégis Clark tolt ki vele.
Kiszedték belőle az információt, aztán visszatoloncolták a XX. századba? De
hogy? Az időgépet is kifejlesztették?
Egész éjjel töprengett, de nem jutott semmire, azon kívül, hogy benne van
nyakig a fekában.
Reggel felkerekedett. Az első dolog, gondolta, bemenni egy településre és
újságot keresni. A rendőrség már bizonyára kutat utána, és neki a XX.
században sincs kedve börtönbe menni. Hogyan fog visszamenni saját korába,
erre a problémára egyelőre gondolni sem akart.
A falu főterén, az utcai lacikonyha mellett ült le egy padra, a standról
elcsent újsággal.
Az első oldal mindenféle politikai hírrel volt tele, valami Margaret
asszonyról írtak, aki - rémlett neki - egykor valóban miniszterelnök volt az
Egyesült Királyságban.
A második oldal egyszerűen olvashatatlan volt. Kusza, hullámos vonalakkal
írták tele, mintha egy gyermek firkálgatott volna. Megfordította a lapot és
a legutolsó oldalt nézte meg. Sporthírek, balesetek. Egy lapot visszament, s
az utolsó előtti oldalon megintcsak a kusza jelek.
Mi az isten ez? Dühében felnézett a lacikonyhára. A szakács unott arccal
dobálta a parázsra a hússzeleteket.
Mark Messier nem volt éhes. Pedig három napja nem evett. Nem volt álmos
sem, pedig ugyanannyi ideje nem aludt. Vagy nem is annyi volt...?
Hirtelen úgy érezte, valami szexuális víziót kell felidéznie magában. Nem
volt rá semmilyen hatással.
Az újságnak csak a külső oldalai vannak megírva.
Az önfejlesztés nem száz százalékos.
Gondosan letette a lapot a padra, csak utána kezdett el remegni.
Ez a komputerben létező múlt és nem a valóságos! Még nem telt le a három
nap.
Persze! Hiszen amikor átlendült, saját becslése szerint sem telhetett el
pár percnél több.
Csillapodott a pánik. Most tehát várakozás következik. Ahogy az orvosnő
mondta, ki fogja bírni azt a három napot.
4.
Hónapok óta volt már a XX. században, és semmit nem értett. Csak
gondolkodott, járt az agya. Újra felmerült benne, hogy Erasmus mesterkedése
az egész. Végül elvetette ezt a gondolatot. Nem valószínű, hogy sokáig
rejtegethetnék a testét.
Költsége nem volt, hiszen nem evett, nem ivott, és nem volt szüksége
éjjeli szállásra. Erdőkben, mezőkön hevert le néha s mániákusan törte a
fejét.
Újabb gondolatai azonban elborzasztották.
Lázasan számolt. Rájött, hogy a programban az idő is másképp múlik, mint
odakinn, a valóságos világban. De nem tudta megbecsülni, egy valóságos
másodperc hány napot, vagy hány évet(!) jelent itt benn! Uramisten! Ez
senkinek nem jutott eszébe! Pedig, a komputerek akár milliárdszor,
trilliószor is gyorsabbak az embereknél, miért nem gondolt erre senki,
beleértve önmagát, a számítógépes szakembert?
Volt még valami, ami nem hagyta nyugton. Egyszer bement egy kocsmába, s
megpróbált enni. Úgy találta, képes rá, de a kolbásznak nem volt íze, és
hiába nyelte le az ételt, semmit nem érzett.
Megfigyelt egy embert a csapszékben. A férfi azzal szórakozott, hogy egy
golyót dobált üres poharába, és nézte, ahogy görgött ide-oda. Megmaradt a
fejében ez a kép, de egyelőre nem tudta, miért jegyezte meg.
Rájönnie csak később, kétezer évvel később, illetve korábban sikerült.
Egyszer ugyanis, a negyedik hónap vége felé megint elsötétedett előtte
minden, és ismét abban a véget nem érő izzásban találta magát, amit már
megtapasztalt. Megint átlendült a téridő mélypontján, majd megint kibukkant,
nagyot esve... egy kelta, druida szertartás kellős közepén.
A rémült áldozók szétszaladtak, s ő egyedül maradt a dolmen tövében.
Órákig feküdt ott, sokkolva, félájultan. Halványan érzékelte csak, hogy
valakik megfogják, felemelik. Aztán ringó mozgást érzett. Hordágy?
Azon az estén énekszóra riadt. A faluban a kelta törzs lányai, asszonyai
táncoltak körülötte, tölgyágakat lobogtatva.
Sejtette, hogy istennek tekintik, meg is próbálta kihasználni az ebből
adódó lehetőségeket, de hamar elment a kedve az isteni szereptől.
Eleinte mániákusan evett-ivott, el is képesztette a törzset, főleg azzal,
hogy az asztal alá ivott mindenkit. Közben azonban szomorúan gondolt rá,
milyen jó volna berúgni. Akkor elfelejthetné az agyában kavargó
szörnyűségeket.
A lányok, asszonyok versengve kínálták fel magukat az "égből jöttnek".
Norm eleinte kitért. Aztán arra gondolt, jobb ha viseli a szégyenbélyeget,
mintha állandóan egy falka nő jár mögötte.
Ezután békén hagyta a törzs. Letaszított és megbüntetett istennek
tartották, akit azért tisztelni kell, hisz ki tudja mikor nyeri vissza a
hatalmát?
Ez jól jött neki. Környezete nemigen érdekelte, naphosszat rótta magányos
sétáit a kőkör és a falu között. Az ösztöne azt jelezte, a végső válaszra
valahol itt talál rá.
Két hónap múlva történt. A tavaszt köszönteni gyülekezett a törzs a
dolmenekhez. A szertartásokat a szomszéd, nagyobb faluból érkezett druida
végezte. Norm unottan nézte a hókuszpókuszt mindaddig, amíg meg nem látta a
pap kezében a kupát. A legnagyobb kő elé helyezte, majd ötöt lépett a jobbra
lévő szikla felé. Ott megfordult és ügyesen egy fagolyót hajított a pohárba.
A jelenet többször megismétlődött, mindig más kő irányából, de Messier ezt
már nem látta.
Visszasétált a faluba, kunyhójába.
Ha egy ovális fenekű pohárba beledobnak egy golyót, az áthalad a pohár
alján, majd fellendül, de nem addig a szintig, ahonnan beejtették, hanem
kicsit alacsonyabbra. Innen ismét lezuhan, átlendül, de most még lejjebb
állapodik meg. Így hintázik az a golyó ide-oda, mindig lejjebb és lejjebb
érve el menetének felső szintjét. Aztán, nagysokára megállapodik, hisz az
ovális pohárnak is van egy pontja alul, ami a többihez képest a
legalacsonyabban van.
Mi ebből a tanulság?
Ha a téridő szelet legalja nem is csúcs, azért lehet egy kezdő pont.
Percekig röhögött a szerencsétlen Erasmus Clark-on, meg a szerencsétlen
kollégáin és még szerencsétlenebb elődeiken. Lehet, hogy tökmindegy, hogy mi
van alul. Legalsó pont csúcs nélkül is létezik, csúcs nélkül is lehetett
ősrobbanás. És erre pazarolták az életüket, meg azt a csomó pénzt!
És nem lesz eredmény, nem ám! Az év végén seggberúgja a kormány az egész
társaságot! Ha-ha, mehetnek a munkanélküli hivatalba! Mert hát hol kap
állást az olyan hülye tudós, aki húsz év alatt, és ki tudja, hány millió
fontot elköltve sem jutott eredményre?
Ráadásul, mégcsak az elégtételük sem lesz meg azoknak a marháknak! Ő
ugyan nem fogja elmondani nekik, mit tapasztalt, nem ám!
No, nem mintha rosszindulat volna benne. Kedves fiú ő, no meg becsületes
is. Bizonyára még a pénzét is megkapja, hiszen nem szándékosan hallgat majd.
Sőt nem is hallgat majd!
Kicsit elkomorodott, de aztán megint nevetésben tört ki. A kibukkanások
szépen folytatódnak, egyre több idő telik el visszafelé, hiszen minél többet
megy vissza annál inkább veszíteni fog lendületéből. Még néhány
hintalibbenés s barátkozhat kicsit az ősemberekkel, aztán, pár fordulat
(odakinn közben egy óra sem telt el), és már nem lesz ember. Nagysokára a
Föld is eltűnik, aztán a Nap is.
Fetrengett a röhögéstől.
És akkor, amikor már Nap sem lesz, még mindig van hátra a három napból
legalább kettő, ugyebár. Neki meg pár millió év. Tökegyedül az űrben,
időnkét átmenve a nagy fényességen.
Ha-ha!
Jókedvűen állapította meg, a kunyhó falának dőlve, hogy a visongó téboly
egészen enyhe kifejezés arra az állapotra, ami rá vár.