Viszokay Tamás
(viszokay@mail.matav.hu)
ELMÚLT ÉS ELJÖVENDŐ HÁBORÚK
(In: X Magazin Tudományos-Fantasztikus, Ismeretterjesztő és Információs
Havilap, Sefantor BT, 1997. október, 28-32. o. - C. Harald Edison álnéven)
és
(In: Solaria Magazin, Seldon 96 BT, http://solaria.scifi.hu)
Occo Huistra, a Közösség elnöke csalódottan álldogált a térbuborék előtt.
Egyszer vállalkozik személyes utazásra, tizenkétezer fényévet repül egy
kétes figura miatt, és akkor... Már látta Alkotásai elnéző arcát. Mire volt
ez jó, főnök, ha mégis a mi segítségünkre szorul?
Felsóhajtott, elővette a hiperhívót és morgolódva beütötte a
számkombinációt.
Szabályos férfiarc jelent meg a kis képernyőn, Occo komornyikja.
- Igen? Oh, ön az, uram? Csak nem történt valami baj? - Aggodalom
hallatszott ki a kérdésből.
- Semmi gond, csak bezárkózott a fickó - mondta. - Hívjátok fel!
Amíg a Betlocról a kapcsolatra várt, fel-alá sétált, tudta, lesz ideje
nézelődnie a show-rendező normál téri lakásában. Térbuborékba még hívást sem
könnyű bejuttatni, hiszen pontosan azért találták ki az ilyesmit, hogy az
ember bármikor el tudjon zárkózni húszmilliárd társa érdeklődése elől, ha
éppen így tartja kedve.
A falakon Wynner Borghausen legemlékezetesebb show-inak jelenetei voltak
kiállítva. Huistra lassan végigvizsgálta mindegyiket. Volt közöttük jópár
nagyon érdekes valami. Arra maga is emlékezett, amikor egy illető egész
lakógyűrűt hozott létre a napja körül, és csupa hasonmás Alkotással
népesítette be, mind őt formázta. Elégedetten beszélt Borghausennek arról,
mennyire boldog, hogy tízmillió példányban láthatja önmagát. Ráadásul
majdnem felrobbantotta a napot, miközben azt is a saját arcélére próbálta
alakítani.
Legjobban mégis annak a Joanna Nicholsnak az arcképe érdekelte, aki a
rendező legújabb sztárja volt. Ki gondolná, hogy ez a leányzó médium, aki
ősrégi dalokat tud felidézni? Millió éves emlékeket hoz elő agyából, a
dallamok pedig tömegeket bolondítanak meg. Pedig nem is mindegyik jó.
Persze, az emberiség már nemigen tudja, mit csináljon jó dolgában.
Kozmikus erők felett rendelkeznek, tárgyakat, hús-vér lényeket teremtenek,
Alkotások millióival népesíthetik be a naprendszereket, amik fölött
uralkodnak. Hol vannak már a régi idők, amikor a Tejút ötvenezer lakható
bolygójára szorult a faj? Most már nincsenek semmilyen akadályok, az ember
tulajdonképpen kézlegyintéssel hozhat létre bioszférákat, akár bolygón, akár
közvetlenül az űrben. Így hát a polgártársak unatkoznak, mert egy-egy
legyintés nem múlatja el a napot.
No, most néhányan nem fognak unatkozni, gondolta az elnök. A távhívó
felbúgott, Occo azonnal az arca elé kapta.
- Né! - Borghausen őszintén csodálkozott. - Elnök úr! Le nem tudom írni
azt a megtisztel...
- Hagyja a bájolgást Wyn! Maga nagyon jól tudja, hogy ki nem állhatom.
A másik arca szomorúvá vált.
- Azért hívott, hogy ezt közölje velem?
Hiustra rossz kedve ellenére felnevetett.
- No, nem! Beszédem volna magával.
- Jó, jöjjön be!
- Ember, a fenébe, ne bontsa azt a vonalat! Nyissa meg a buborékát!
- Már megtettem.
- Nem kivetítettem magam, személyesen vagyok itt, hallja?
Wynner meglepődni látszott.
- Vagy úgy! Akkor valami fontosat akar.
- Ezt majd inkább odabenn, jó? Mit is mondhatnék, bizalmas az ügy.
Pukkanás hallatszott, és a mattszinű tojáson vékony rés nyílt, Huistra
alig fért be rajta.
Izléses télikertben találta magát, de nem volt ideje körülnézni. Már
síetett feléje Borghausen két nagyon bájos Alkotása.
- Elnök úr - búgták a lányok kórusban. - Kíván enni, inni, fürdőt, vagy
akár mást? Mi itt vagyunk s adjuk a legjobb megoldást!
- Hogy az a... - Occo-nak a hideg futott végig a hátán a bárgyú
versikétől.
- Nem kérek semmit - folytatta aztán. - Csak vezessenek a... a rendező
úrhoz.
Az egyik lány elmosolyodott.
- A Százmilliók Szívét Megborzongatóra gondolt? Kövessen, uram! Hm.
Szóval így hívatja magát a buborékjában? És nem únja meg naponta százszor
hallani?
Néhány percnyi séta és többszöri tájváltás után (Huistrának már zsongott
a feje) egy kis tó partjára értek. A szemközti sziklafalról vizesés zuhogott
alá, függönye mögött barlang nyílt. Az Alkotások ide invitálták.
A showman egy nyugágyban heverészett, és gyönyörködött a pazar
kilátásban, amit a vízfüggöny mögül, kissé megtörten, jó adag mesterséges
szivárvánnyal árnyalva vehetett szemügyre az ember.
Az elnök odabólintott.
- Nagyon stílszerű, Wyn.
- Occo... - emelkedett fel a másik.
Egy ideig a tájat nézegették. Közben a lányok ételt, italt hoztak, majd
Wyn intésére eltűntek egy "balfenék" feliratú ajtó mögött, ami maga is
azonnal elenyészett. Huistra titokban irígyelte a másikat az ötletes
díszletekért, holott énjének másik oldala túlontúl hivalkodónak,
ripacskodónak érezte a környezetet. Hiába, az elnöki bolygó, a Betloc
másféle embereket terem. Az a pár tucat, aki ott született, karót nyelt
ugyan, de legalább természetes.
Mindezt persze nem hányta Borghausen szemére, márcsak azért sem, mert a
segítségéért jött.
- Nos, Occo, mit tehetek magáét?
Megvakarta a fejét.
- Hát... lehet, semmit, de az is lehet, hogy sokat.
Wynneren látszott, hogy nagyon érdeklik az efféle rejtélyes kijelentések.
- Tárja fel magát, öregem - intett, úgy mintha egy riportalanyával
csevegne abban a bizonyos "sziveket borzongató" show-ban.
Nem baj, gondolta az elnök, majd mindjárt megfogom.
- Háború lesz Wyn - közölte semleges hangon.
A rendező arca azonban mozdulatlan maradt. Később finoman elmosolyodott,
és összeillesztette kezének ujjait.
- Ez nagyon érdekes. Mondjon többet erről a témáról.
- A fene magába! - csattant fel Occo. - Most nem a képernyőn van, ne adja
elő itt magát. Inkább mondjon valamit a háborúról.
Borghausen nagyot kortyolt a széke mellé tett serlegből.
- Hm - vont vállat aztán. - Őszintén megvallva, én ahhoz értek, hogy
másokból kiimádkozzam a gondolatokat, magyarán, magam nem sokat tudok.
- Azért csak mondja el, mi jut eszébe a háborúról!
- Valamiféle ellenségeskedés, úgy tudom. Mint kétszáz éve, hej, azt a
rendezést soha nem felejtem el! Matusin a Vegáról megbabrálta a galaktikus
telekomot, és belevágott egy rendkívül érdekes trükkfelvételt. A reticulusi
Giaccomini állatokat alkot rajta, aztán, he-he közösül velük. Micsoda
botrány volt! A végén még valami bíróságot is felállítottak, tudja,
elégtétel miatt.
Az elnök felsóhajtott.
- Attól tartok, kedves barátom, itt másféle dologról van szó. Ismeri ön a
történelmet?
- Hát persze, százezer évekre visszamenőleg vannak adataim. Sőt, eredeti
dokumentumok állnak rendelkezésemre még az első Alkotókedv időszakából.
- Én úgy néhány millió esztendőre gondoltam.
Wynner felnevetett.
- Ne vicceljen! A barbár ősidőket senki sem ismeri.
- Hát igen - bólintott Occo. - Pedig ez a szó onnan jön. Figyeljen,
elmondom, mi történt a Betlocon. Egy hónapja leszállt ott egy fura hajó.
Hogy elejét vegyem a kérdéseinek, szélhámosságról szó sem lehet, az a
csónak, meg az utasai le lettek tapogatva az utolsó atomig.
- És?
- A fickóknak kékes a bőrük, nincs hajuk, a szemük meg vörösben izzik. Ez
persze valami maskara is lehetett volna, de nem véletlenül bízták az őseink
a Betlocra az elnöki pozíciót, mi értjük a dolgunkat. Vannak mikroszkópikus
robotjaink, ezek észrevétlenül génmintákat vettek tőlük. Biztos, hogy nem
emberek, Wyn. A hajójuk legalább kétmillió fényévet tett meg, talán az
Andromedából érkeztek.
Borghausen mereven felemelkedett.
- Magas ég, micsoda sztori!
Huistra leintette.
- Affenét! Nem lesz semmiféle riport. Sőt, az egész titokban kell, hogy
maradjon, hiszen azért jöttem ide személyesen. De folytatom. Öten voltak az
idegenek, a Galaxis vezérével akartak beszélni, legalábbis a fordítógép ezt
tolmácsolta. Nos, én természetesen tanultam diplomáciát, mégis attól tartok,
megsértettem őket. A feleségem, az a perszóna, már száz éve felém se néz,
hát honnan szedtem volna elő? De persze, ezt nem lehetett megmondani nekik.
Wynner bólintott.
- Úgy van! Ha valaki sakkpartira hív, nem lehet nyíltan visszautasítani.
Lett már botrány pár ilyen esetből.
- Egyszóval - folytatta Huistra -, azt válaszoltam, adok nekik egy vezér
előnyt, így velem, a királlyal is tárgyalhatnak. Úgy tudom, ez a
legudvariasabb formája annak, hogy közöljem, nincs kedvem sakkozni.
- Ebben igaza van.
- Nos, mégis dühbe gurultak. Bizonyára mások a szokásaik, mindegy. Az
egyik hosszú szónoklatot tartott, a robot meg csak annyit fordított, hogy
kilencven nap múlva visszajönnek, s addigra hódoljunk be, mert ők
legyőzhetetlen hadsereggel rendelkeznek. Ha elfogadjuk az, idézem a
fordítást, az "ultimátiumot" vagy mit, akkor elkerülhetjük a pusztító
"háborút", és megtarthatjuk szokásainkat, évi "adandó adó" fejében.
Ivott egy keveset.
- Ezzel elrepültek. Követtük őket a spirálkar végéig, ott aztán
nekimentek a nagy semminek. Ez, barátom már egyedül is aggodalomra ad okot.
Mi szinte tökéletesek vagyunk, a galaxisok közti mélyhipert mégsem ismerjük.
Wynner hümmögött.
- Zavaros egy história.
- Megpróbáltam kideríteni az ismeretlen szavak jelentését - intett az
elnök. - Feltúrtam az összes nagy könyvtárat, el nem tudja képzelni, micsoda
mennyiségű anyagot futtattam le ötféle keresőprogrammal, és tulajdonképpen
eredménytelenül. Egyedül a háború kifejezésre találtam néhány értelmezést.
- És mit jelent?
- Hát nem sok jót. Valóban ősi, barbár fogalom. Hadseregekkel "vívják"
vagy "viselik", a résztvevők küzdenek, de fizikai értelemben, s nem az
elméjükkel. És végül... aki veszít, az rabszolgasorba kerül, ami azt
jelenti, hogy soha többé nem csinálhat azt, amit akar.
A rendező megint elgondolkodott.
- És maga szerint mit akarnak tőlünk azok a fickók? Miért akarnak
háborúzni?
- Ez a faj, ott az Andromédában, még a barbár ősidőkben járhat, de
valamiképpen hozzájutott az intergalaktikus utazás titkaihoz. És... mert ők
még nem tudnak alkotni, más fajokat taszítanak abba a rabszolgahelyzetbe,
hogy emezek szolgáljanak nekik Alkotások helyett. Fegyvereik vannak, így hát
ezt velünk nagyon könnyen megtehetik.
- Mi az, hogy fegyver?
- Ez a háború eszköze, célzott rá az egyik idegen. Amikor a beszéd
elhangzott, az asztalra vágott és azt mondta: vér fog folyni! Nos, mit
gondol, miért bízzuk a húsdarabolást robotokra? Megmutathatom magának.
Egy csomagot tett az asztalra, és rendkívül óvatosan kibontotta. Egy
fénylő penge tűnt elő, fekete markolattal. Wynner óvatlanul megfogta, majd
sziszegve dobta el.
- Aú, hát ez szúr, vagy micsinál! - elhűlve meredt kiserkent vérére. -
Vagyis a fegyver a testi épségünket is megsértheti!
- Ez a helyzet - mondta az elnök. - Remélem egyetért, szörnyű válsággal
állunk szemben. Ha nem tudunk, izé... szembeszállni az idegenekkel, akkor
vagy Alkotásokként fogjuk őket szolgálni, vagy... - a véres késre mutatott.
A rendező fel s alá kezdett járkálni.
- Én értek a tömeghez - mondta. - Ha ez kiderül, nagy pánik lesz a
Galaxisban.
- Nem kell kiderülnie, legalábbis remélem, hogy nem. Ezért jöttem
magához.
- Nem értem az összefüggést.
- Az összefüggés Joanna Nichols. Egyedül maga tudja, hol lakik. Ő kell
nekem.
Wynner eltátotta a száját.
- Mi a fenére gondol? Ó, értem. Hogy visszaidéz ősi dalokat, transzban
maga szerint valami régi emléket is előáshat a háborúról.
- Ahogy mondja.
- De hiszen... - Borghausen kínosan feszengett, de végül csak kibökte: -
Ez az egész csak egy humbug. Ő találja ki a dalokat, de így jobban
hallgatják. Tudja, az ősiség varázsa.
Az elnök bólintott.
- Gondoltam, hogy maga ezt hiszi. Én viszont a legkomolyabb
vizsgálatoknak vetettem alá azokat a dalszövegeket. Némelyikük minden
kétséget kizáróan millió éves. A maga riportalanya tehát néha-néha
ráhibázik. Érti már?
Wyn rázta a fejét.
- És mit csináljunk? Naponta transzba, műtranszba vagy igaziba eshet,
aztán századszorra mond valamit? Erre épít?
Huistra széttárta a karját.
- Ha nincs más...
* * *
Joanna két lokniba kötötte bronzvörös haját s a copfok úgy repdestek a
füle körül, mint valami önálló lények, ahogy tulajdonosuk nevetve elfeküdt a
díványon. Még a könnyei is kicsordultak olyan jókedve kerekedett.
- Nahát! - törölte meg fitos orrát. - Ezt nevezem sikernek! Occo, maga
nálam egy életre befutott. Én fogom megmenteni az emberiséget, óriási ötlet!
Az elnök kedvtelve nézegette a hosszú lábú, vékony Joannát, azt
mérlegelte, tényleg médium-e. Mindenesetre nem látszik rajta. Ami azt illeti
egészen más látszik. Nem csodálta, hogy Wynner maga mellé könyörögte.
Még a buborékban kiderült ugyanis, hogy Nichols együtt lakik a rendezővel
már három éve. Borghausen lesütötte a szemét, tőle nagyon szokatlanul, s úgy
mondta:
- Nehéz megvallani, de bizony szükségem van rá a lelki békémhez.
Bontották a térbuborékot és elrepültek a tengerpartra, ott lakott a
szépséges hölgy.
Először természetesen csak nevetett, de hamar felfogta, hogy milyen
komoly a helyzet. Huistra megmutatta neki azoknak a vizsgálatoknak az
eredményeit, amiket a dalain végeztetett.
- Hát igen - vont vállat a lány. - Néha tényleg valódi felidézésről van
szó. De csak ritkán, én pedig sokszor élő adásban szerepelek, ott kell
transzba esnem a millárdnyi néző, meg a jópár ezer személyesen jelen lévő
előtt. Hát hogy nézne ki, ha azt mondanám, most nem sikerült a felidézés,
kedves imádóim, tessenek várni egy-két napot. Vagy éppen egy-két évet. Ha
így csinálnám, végem lenne, ezért már előre kitalálok valami régies
szöveget, hogy biztosítsam magam.
- Én azt kérem magától Joanna, hogy most néhány hétig ne szerepeljen.
Szentelje magát ennek a feladatnak.
- Dehát miféle információt várnak tőlem? Felidézni csak olyat lehet, amit
elmondtak, leírtak, hangra vettek valamikor, eseményeket nem. Én pedig nem
hiszem, hogy erről a bizonyos háborúról bármikor is szívesen beszéltek volna
az emberek, amilyen undorítónak hangzik.
- Ellenkezőleg - szólt ismét Huistra -, nekem az a gyanúm, még
büszkélkedtek is vele, hiszen az ősidőkben nem számított megvetendő
dolognak. Biztosan megörökítették valahogyan.
- Hát jó - egyezett bele Joanna búsan. - De ne hibáztassanak, ha nem
sikerül.
Tizennyolc napjukba került, pedig a lány folyamatosan próbálkozott.
Eleinte nehezen esett révületbe (mármint valódiba), de pár napi erőlködés
után tízórás ciklusokban meg tudta tenni. Rövid szövegeket mormolt ilyenkor,
azokat a hangrögzítő felvette, ám használhatatlannak bizonyultak,
szerelemről szóló dalrészletek voltak.
Azon az utolsó napon azonban rögtön látszott, hogy valami készül. Joanna
vagy egy óráig hevert némán a transzban, aztán hirtelen azt mondta:
- Fegyvert s vitézt éneklek...
A két férfi összenézett. Fegyver!
De a lány nem folytatta, ismét hosszú hallgatásba burkolózott. Délután
újra megszólalt:
- Krónikája amaz húnoknak... - és megint órákig csend.
A holdak már feljöttek, amikor harmadszor is kinyílt a szája. Néhány
pillanatig csak érthetetlen szavakat hallottak, de aztán a médium furcsa,
fojtott hangon összefüggő szöveget kezdett hadarni:
"Haragot, istennő, zengd Péleidész Akhilleuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket, magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta." [*]
----------------------------------------------------------------------------
[*] Homérosz: Iliász, ford.: Devecseri Gábor, Szépirodalmi Könyvkiadó 1984)
----------------------------------------------------------------------------
A két férfi ámulva hallgatott el, Joanna pedig mondta-mondta, órákig. Egy
pisszenés sem hangzott, nehogy a felvétel kárt szenvedjen.
Joannáról csurgott az izzadtság, amikor magához tért, és nem emlékezett
semmire.
- Ó, én sose tudom, mit mondok a transzban - magyarázta. - Persze, ha
valódiról van szó.
Közben már ki is nyomtatták a kötegnyi verssort, Huistra most a lány
kezébe nyomta.
Amaz elhűlt.
- Mi ez?
- Egyfajta költemény, úgy hiszem.
- Költemény?
- Igen, de egyúttal hadi kézikönyv is. Tudja Joanna, az ősidőkben nemigen
tudtak írni az emberek, ezért az információkat az agyukban kellett
megőrizniük. Nos, ez versben sokkal könnyebb, jobban lehet memorizálni, akár
rímes a vers, akár időmértékes.
Az elnök elmosolyodott, és megveregette a papírlapokat.
- Vagyis, kedvesem, megtaláltuk! Most már nem kell mást tennünk, mint
pontosan követni ezeket az utasításokat, és akkor megmenekülhetünk az
Alkotás-sorstól.
Nem pusztán atyai módon ölelte magához a lányt, bár ezt tervezte.
- Köszönöm, az emberiség nevében!
* * *
A kilencven nap gyorsan elszaladt a nagy készülődésben, s az idegenek
küldöttsége pontosan megjelent. A kardokat és lándzsákat azonban már
próbálgatták a Betloc túloldalán, úgyhogy az elnök büszkén vágta a
vörösszeműek képébe:
- Hős Hector nem kér kegyelmet, de küzd halálig!
- Ám legyen - mondta sötéten az Andromeda-beliek vezetője. - E nyomorult
galaxisnak erre a még nyomorultabb bolygójára fog zúdulni először csapásunk,
hogy egész fajod lássa, minket nem lehet legyőzni. Nemsokára küldjük
hadüzenetünket.
A "nemsokára" most csupán néhány órát jelentett. Mielőtt a hajó a
bolygópályát elhagyta, protongránát zúdult az elnöki rezidenciára, legalább
ezer Alkotás lelte halálát a tűzviharban. Huistrát megzavarta ez a lépés,
egy ideig gondolkodott, de aztán csak vállat vont.
- Nagy mutatvány, mondhatom! - morogta maga elé.
A hadsereg szervezése zavartalanul folytatódott, pedig az idő most már
szorította az emberi hadat. Az idegeneknek egy támadó flotta elindítása
nemigen okoz nehézséget, az inváziót bármelyik nap várhatták. Szerencsére a
nagyobb gondokon már túl voltak. Eleinte ugyanis komoly nehézségekkel
kerültek szembe. Be kellett avatni egy Danny Muriam nevű embert, aki a Tejút
legjobb, fémmel és fával dolgozó művészének számított. Dannyt azonban nem
érdekelte az emberiség sorsa, magas árat szabott a közreműködéséért. Joanna,
három éjszakára, vagy nem lesznek kardok, lándzsák, pajzsok! A leányzó
Huistrához vágta a cipőjét, amikor az a faj érdekében megkérte a
szolgálatra, végül mégis feláldozta magát.
Muriammal jócskán erősödött a csapat, ám a minőség csak az egyik dolog.
- Honnan lesz még nyolcezer harcosunk? - töprengett Wynner. - A kézikönyv
alapján körülbelül ennyi egy hadsereg.
- Nincsenek pontos számok - vetette közbe Huistra.
- Az igaz, de ha összeszámoljuk...
Joanna dühösen legyintett.
- Akármennyi is, ennyi embert nem trombitálhatunk össze, gondoljanak csak
a pánikra. Maradnak az Alkotások. Danny, aki még csak most ismerkedett a
verssel, felnézett a paksamétából.
- Itt mindenütt az áll, hogy a csatákat emberek vívták.
Az elnök elgondolkodva markolászta az állát.
- Hát, elvégre az Alkotások is emberek, csak éppen akaratuk nincsen, mert
mi teremtjük őket. Hm, mindenesetre nagyon megkönnyítené a dolgot, hiszen
fegyelmezettek, engedelmesek, és nem ijednek meg könnyen. Igaz, nagy a szája
némelyiknek, amíg néha rá nem tenyerelek. De ez nem számít, látogatót nem
várok, nem lesz kinek pletykálni. Utána meg... még jó is lesz, ha elterjed.
- Már ha győzünk.
- Igaza van Wyn - bólintott a betloci. - Koncentráljunk most erre.
Huistra milliós szolgahadából nem volt nehéz kiválogatni nyolcezer erős,
fiatal férfit, Danny pedig gőzerővel dolgozott, hogy felöltöztesse őket.
Elméje alkonyatra már szinte sistergett az erőlködéstől, ahogy a levegő
atomjait, molekuláit rézzé és ónná alakította. Gondosan betanított Alkotások
végezték aztán a páncélok kovácsolását az ő irányításával. A kardokból az
első ötvenet maga csinálta, remek lett mind, hosszában vágta a hajszálat,
ahogy Wynner kommentálta.
Egy problémán azonban a nagy művész is fennakadt. Joanna, aki a legszebb
páncélban pompázott, és sztratégosszá, hadvezérré nevezte ki magát,
ellentmondást nem tűrő hangon közölte a többiekkel:
- Faló is kell!
Az elnök megvakarta a fejét.
- Nem hiszem. Mi a trójaiak szerepében vagyunk, az idegenek a támadók. A
falovat ők hozzák, nekünk éppen az a dolgunk, hogy felkészüljünk ellene.
A lány két loknija hevesen lódult.
- Nem értek egyet. A faló hadicsel, le van írva a kézikönyvben. Az elején
pedig említés esik róla, hogy minden harcolónak jó, ha hadicselt alkalmaz.
- És mi az a hadicsel? - kérdezte Wynner.
- Azt nem tudom. De anélkül nincs győzelem, nem elég világos? Úgyhogy...
- bronz csuklóvédője Muriam felé lendült. - Maga... maga rohadt szatír,
csinál egy falovat, meg néhány igazi lovat is. Zeusz kocsin jön, amit lovak
húznak, ne felejtsük el! És... hű de jó ötletem támadt! Az igazi lovakat
beletesszük a falóba!
- Abban emberek vannak.
- Ahá! Lehet, hogy az idegenek falovában azok lesznek, de a mienkben
lovak! Az lesz csak a meglepetés!
- Szabadjon közbeszólnom - tette fel a kezét Danny. - Én a fémekhez, meg
a fához értek, de igazi lovat...
Joanna leintette.
- Művészet művészet, máshoz nem fordulhatunk. Csináljon vagy száz lovat!
Amikor másnap Danny felvezette az állatokat, Huistra körül megfordult a
világ.
- Ki mondta magának, hogy a lónak három lába van?
Amaz széttárta a kezét.
- Senki. De azt se mondta senki, hogy nem három van neki.
Az elnök megint a tomboló állatokra mutatott.
- És azt honnan vette, hogy tüzet fújnak az orrukból? A kézikönyvben
nincs erről szó.
- De arról sem, hogy nem fújnak tüzet. Mit akarnak tőlem? Mondják meg,
milyen a ló, és én megcsinálom.
Zavartan néztek össze. Aztán Occo pattintott az ujjával.
- Az idegenek. Nekik tudniuk kell, milyen egy ló, hiszen jól ismerik a
háborút. Láttam is... várjanak!
Hazarepült, majd egy felvétellel tért vissza, amin az egyik idegen, a
felsőruhája mellrészén háromszarvú, bamba képű, négylábú állat képét
viselte.
- Na? A címerükön is rajta van - mutatta.
Danny bólintott.
- Így már más.
Alighogy elkészültek a rémísztő lények, s alig zsúfolták be üvöltő,
tiltakozó csordájukat az őket formázó óriási falóba, jött a risztás: az
idegenek beléptek a Tejútrendszerbe, többszáz hajóval.
- Nagy flotta - bólintott Joanna -, de a görögöké mégnagyobb volt. Lehet,
hogy mi jobban értünk a háborúhoz?
Kardjával esetlenül a páncéljára csapott.
- Figyelem! - mondta a köréje gyűlt Alkotásoknak. - Pár nap múlva itt
lesznek, ismételjük el, mi a teendőtök. Felsorakoztok szépen oszlopokba, a
kardok fényesek legyenek, tisztítani minden nap! Pajzsokat a bal karra
fűzni, a lándzsát is tartsátok készenlétben.
Amikor az idegenek megérkeztek a Betloc elé, az emberi sereg már
hadrendben állt a száz méter magas faló mögött. Az Andromeda lakói elsöprő
támadást indítottak, csak úgy zuhogtak a felszínbombák köréjük és mindenütt
nagy pusztítást végeztek.
- Ne feledjétek, ezek csak Zeusz villámai - nyugtatta katonáit az elnök.
- A kézikönyvben szó esik róluk, igazi harcosok nem ijednek meg tőlük.
Az Alkotások, Huistra megelégedésére moccanás nélkül szegültek neki a
lökéshullámoknak.
A támadók észrevehették a hatalmas falovat, mert leállt a bombázás, sőt,
kisvártatva egy idegen hajó ereszkedett le az alkotmány és a sereg közé. A
korong alakú szerkezet ingott egy darabig támlábain, majd elnyugodott, és
ajtó pattant fel az oldalán. Úgy ötven katona kíséretében két díszes
egyenruhás alak síetett ki, beszédüket a fordítórobot azonnal továbbította
az emberi vezéreknek.
- Ó, a szent Maluta hatalmas szobra! - mutatott felfelé egyikük. -
Behódoltak volna?
A másik vöröszemű szakértő szemmel vizsgálta a faalkotmányt.
- Milyen élethű! Magasságos, nagy istenek, bizonyára azért imádkozunk
ennek a szent lénynek az eljöveteléért hiába, mert nem tudjuk jól
megformázni. Nehogy baja essék annak, aki ezt csinálta! Akit a Maluta
meglátogat, a kozmosz ura lesz, ne feledd! Ha mi magunkhoz tudjuk csábítani
ezzel a szoborral...
Joanna nem hallgatta tovább a fura párbeszédet, kirántotta a kardját.
- Támadás!
A sereg előreszegezett lándzsákkal megindult a hajó felé. Ezzel egyidőben
Wynner kinyitotta a faló ajtaját, és a kiéhezett, félig megvadult szarvas
teremtmények bőgve elözönlötték a síkot.
Az andromedai vezető iszonyodva ordított fel:
- Magas ég, kegyelmezz! A Maluta itt van, és az ő oldalukon áll!
Meneküljünk!
A két vezér inalt vissza az űhajóba. Amint beértek, becsapódott az ajtó
és a szerkezet felszállt.
Néhány perc múlva pedig az idegen flotta pánikszerű menekülésbe kezdett,
több hajójuk egymásnak ütközött a nagy síetségtől. Odalenn a síkságon a
sereg üdvrivalgása hangzott. Az elnök feldobta tollforgós sisakját.
- Győztünk!
A had azért mindaddig fegyverben maradt, amíg az idegenek ki nem léptek a
Galaxisból, csak akkor rendelte el Husitra a fegyverek összegyűjtését.
- Ezeket maga fogja őrizni, Danny. Remélem, nem lesz rájuk szükségünk
többé, de nem árt félni. A lovakat is tartsa meg, legyen szíves.
Joanna közben már szerepre készült. Kecsesen megpördült maga körül.
- És most jöhet a nyilvánosság! Ugye elmondhatom, hogy én mentettem meg a
fajt?
- No, azt azért nem! - szólt indulatosan Borghausen. - Az én rendezői
tapasztalatom nélkül mire jutottunk volna, he?
- Micsoda? - lódultak meg a loknik. - Gazember...!
Danny felnevetett.
- És én? Én ki leszek rekesztve?
Végül Occo-nak kellett lecsillapítania őket.
- Maguk mind szuverén lények, de azért még működhetnek együtt. Azt
hiszem, mindannyiunk érdeme a győzelem. De most hagyjuk ezt. Valóban lesz
dolgunk a következő hónapokban, amíg le nem csihad a népszerűségünk, ám
elsők a fegyverek. Ellenőrizni kell, mindet leadták-e az Alkotások, nem
akarom, hogy akár egy is elkallódjon. Ha ember kezébe kerül, és megvágja
magát, botrány lesz.
A katonák négy csoportra osztva járultak egy-egy ember elé, s a lándzsák,
kardok halmai egyre emelkedtek. Joanna végül felmászott az előtte gyűlő
fémdomb tetejére, onnan irányította a műveletet.
Az egyik szépen formált, izmos Alkotás pillanatra megállt, amikor sorra
következett, elmerülten nézegette a csillogó pengét.
A bronzpáncélos lány végigmérte. Jó kis hím, állapította meg, elkérem
majd Huistrától egy-két éjszkára. Leszökkent melléje, és megbökdöste
lándzsája boldogabbik végével.
- Mit bámulod azt a kardot, te fajankó? Dobd már el!
Az Alkotás lassan leejtette a fegyvert.
Egész jól áll a kezemben, ezt nem mondta, csak gondolta.