Viszokay Tamás:
(viszokay@mail.matav.hu)
A GYÁVA EMBER
(In: Osiris országa, Cherubion Kiadó Kft 1996, 225-232. o.)
és
(Solaria Magazin 5. szám, Seldon 96 BT, 1995., http://solaria.scifi.hu)
Jas Tremar nevét akkor hallottam először, amikor próbautamat töltöttem
Knight kapitány vadászhajóján. A főnök azt mondta, valami próbát kell
kiállnom, meg kell verekednem ezzel az emberrel.
Mondhatom, nem érdekelt különösebben ez a beígért küzdelem. Nyilván
valami nagymenő, karatéka-díjbirkózó keverék az illető, és elpáhol, mint a
taknyot. Na és akkor? Egy jó állás megér néhány pofont és rugást, s én
túlságosan örültem az állásomnak ahhoz, hogy akár egy kiadós verést is
vállaljak. Bármit, csak ne kelljen tovább éhkoppon tengődnöm a lágerben a
Titánon.
Ráadásul ásványvadásznak lenni nem akármilyen dolog!
Nem könnyű élet, az igaz. Naponta felröppenni szűk lakóterű hajókkal a
Yapetusról, nekieredni a Szaturnusz több száz gyűrűjének, szondázni megannyi
óriás jégtömböt, rafinált módszerekkel ásványi szennyezettség után kutatni.
Ha az ember talál egy reményteljes tömböt, beirányozza olyan pályára, hogy a
Yapetus körül keringő olvasztóba jusson. Ez azt jelenti, hogy kézzel
szereled fel a gyűrűdarabra a fúvókákat, ezer dolgot kell szemmel tartanod,
azt sem tudod, hol áll a fejed, közben pedig pattogsz, akár a nikkelbolha. A
hőpisztolyt használni kész művészet, hiszen a gravitáció gyakorlatilag
nulla. Aki már csinálta, csak az tudja, micsoda esztelen meló ez!
Ha pedig tévedett a vadászcsapat, és a jégben nincs elég ásvány, mindezt
ingyen csinálod, nem kapsz egy petákot sem, a kevés ón vagy vas elmegy a
költségekre.
Mégis felemelő érzés az ásványvadászok közé tartozni, hiszen ebben az
életben benne van a hírnév és a gazdagság lehetősége. Lehet, hogy húsz éven
át csupán a betevő falatért melózol, ám ha a szerencse melléd áll, egy
szempillantás alatt dúsgazdag lehetsz.
Én pedig vagyont akartam gyűjteni. Tudtam, hogy nem könnyű, hiszen sok az
olyan jégtömb, amiben alig van valami. De olyat is hallottunk nemegyszer,
hogy annyi germániumot találtak egy darab tömbben, hogy a legénység mehetett
is haza a Földre, és élete végéig dúskálhatott a jóban. És, nem utolsó
sorban, válogathatott a jobbnál jobb nők között. Egy húszéves embernek ez
sem semmi!
Kezdő utunk nem volt igazán sikeres, de azért zsebre tehettem első vadász
keresetemet, amiből körülbelül három esti italozásra futotta. A Yapetus
telepe ramaty hely volt, ám korábbi létteremet, a menekülttábort
mérföldekkel verte. Itt mindenkinek saját lakócső jutott. Igaz, a szoba
kicsi volt, a budiba meg a zuhanyozóba úgy kellett bepréselnie magát az
embernek, mégis valóságos paradicsomnak éreztem az "új otthonomat".
Az egyetlen kocsmában pedig bármit lehetett kapni, ha volt pénzed.
Hála a csempészeknek, igazi gabonawhiskyt ihattam.
- No, fiam - mondta Knight a pohárköszöntő után -, most jön a próba. Ott
van...
A sarokba, egy kis asztalkára mutatott.
Mélabús pofával ülő fickót láthattam. Nagy megkönnyebbülésemre nem nézett
ki valami gyilkos szerzetnek, bár jó felépítésű, izmos legény volt. öt
társam sorjában hátbavágott, aztán előre tuszkoltak.
- No, gyerünk, köss bele a fickóba! Mutasd meg neki!
Mivel eleve rosszabbra számítottam, különösebb félelem nélkül mentem oda
a pasas asztalához, és húsz évemnek minden gőgjével rádörrentem.
- Hé, te tapló! A szomszéd asztaltól nézlek, de nem bírom tovább bámulni
azt az ocsmány pofádat! Fordulj szépen a fal felé, vagy húzd el a beledet!
Tremaron nem látszott meglepődés, s ezt nagyon profi dolognak tartottam.
Éppen ezért, puszta elővigyázatból nem engedtem meg magamnak semmi
lazaságot. Ahogy kezdett felegyenesedni, azonnal ütöttem.
A feje félrelendült a kemény jobbegyenestől, hátratántorodott, de végül
megőrizte az egyensúlyát.
Hátam mögül bíztató hujjogás hallatszott. Tetszett az ütés a társaimnak!
Már készültem a következőre, Tremar azonban nagyon furcsa dolgot csinált.
Rám vetette bús kék szemét, aztán... aztán megigazította a ruháját.
- Azt hiszem, inkább hazamegyek, ha megengedi... - Meghajtotta a fejét és
kifordult az ajtón.
Olyan bambán álltam, hogy a kocsma egész vendégköre az én
határozatlanságomon kezdett vidulni.
- Mi a nyavalya...
Visszamentem az asztalunkhoz, ott is harsogó hahota fogadott.
- Jól csináltad, öcsi! - kiabálta a fülembe Keynos, a navigátorunk -
Igazi hős vagy!
- De hát én...
Valamennyien röhögtek. Rajtam.
- Ez a lötyi Tremar soha nem verekszik senkivel. Elég csúnyán nézni rá és
máris elinal... Olyan gyáva mint a szar!
Most jöttem rá, hogy átvertek, nevetségessé tettek. Szólni azonban nem
mertem, a többiekkel együtt röhögtem. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy ne essen
rosszul ez a tréfa, de fontosabb volt a vadászélet. Ráadásul különös érzés
fogott el Tremarral kapcsolatban. Mintha valami érthetetlennel találkoztam
volna. Vajon miért ilyen beszari ez a fickó? Hiszen nem gyenge, vagyis nem
látszik annak.
Végül azzal nyugtattam meg magam, hogy egyszer hallottam egy orvostól,
miszerint vannak olyan emberek, akik valami fóbia miatt gyávák.
Knight elmondta, hogy ő már három éve van itt a Yapetuson, s azóta minden
hajón érkező újonccal megveretik egy kicsit Jas Tremart. Aztán meg azt is
hallotta, hogy a pasi tizenöt éve, vagyis az első vadászokkal jött ide,
amikor a telep még nem volt sehol, a vadászok egyszerű vákum-sátrakban
laktak.
- Hogy bírhatta ki ezt Tremar? - kérdeztem.
- Cégember ez! - lehelte felém a rumot Nitjes. - Vót' annak csöve mán
akkor is.
A kapitány helyesbített.
- Már nincs cége. Amikor felfedezték, hogy a gyűrűk mennyire
szennyezettek, nagy verseny folyt. Akkor még csak szállingóztak az emberek a
Yapetusra, a vállalatok bárkit felvettek, csak hogy előnyt szerezzenek.
Utána pár évvel sorra elbocsájtották és nyugdíjazták a selejtes alakokat.
Azóta itt tengődnek, mivel ahhoz nem elég a pénzük, hogy hazamenjenek.
Tajrészegre ittam magam aznap este, de jól tettem! A következő hetekben
nem volt mód a vigalomra. Siralmas eredményeket hozott a vadászat, egyszer
még az élelmet is hitelbe kellett megvennünk. A kemény munka szinte minden
gondolatot kivert a fejemből.
Nem is jutott volna eszembe Jas Tremar, ha nem látom meg a telep utcáján
(tudniillik egy van összesen) egy rendőrrel vitatkozni.
Aznap már sikerült ennem, így fogékony és békés hangulatban voltam.
Megálltam, hogy megfigyeljem őket.
Jas hevesen magyarázott valamit a közegnek. Amaz eleinte válaszolgatott,
hirtelen azonban megütötte a gumibotjával, hogy Tremar elesett. A férfi
lemondó pillantást vetett az egyenruhára, majd lehajtott fejjel elkullogott.
Odamentem és megkérdeztem a robotrendőrt:
- Megmondaná mi történt?
- Nekem az a programom, kérem, hogy válaszoljak a polgárok kérdéseire -
forgatta nagy fémfejét.
- Nem úgy tűnt.
- No, felizgatta magát ez a polgár, és ilyenkor ugyancsak kötelességem
helyreállítani a rendet.
- Dehát mit kérdezett?
- Arra volt kiváncsi ez a polgár, hogy én hogyan tudom megütni a
polgárokat. Azzal kezdte, hogy megnyerte a tetszését, ahogy a múltkor rendet
teremtettem egy verekedésnél. Én nagyon szívesen válaszoltam. Tudja, kérem,
az emberek csak azért mondják, hogy egy robot közömbös a dicséretre, mert
lusták egy jó szót is mondani a magamfajtának. A rendőrfőnök úr például...
- Igen, elhiszem - vágtam közbe -. És mit mondott neki?
- Hát elmagyaráztam, hogy először derékszögbe emelem a jobb kezemet,
aztán a könyökömet felfelé húzom, és akkor a kezembe ugrik a gumibot. Sajnos
valahogy nem ezt a választ várhatta, mert láthatóan felizgatta magát. Én
pedig a programomnak megfelelően jártam el. Igaz, a rendőrfőnök úr a
múltkorában...
Nem vártam meg, hogy a főnök úr mit mondott, otthagytam a fémkasznit.
Hm. Mit akarhatott Tremar ettől a robottól? Talán azt, hogy tanítsa meg
verekedni? Embertől biztosan szégyellte kérni. Hát igen, meglett férfi
létére... Egyszerűen körberöhögnék.
Egy hónapnyi stagnálás után végre fogtunk egy nagyobb zsákmányt. Kétezer
ecu-t kaptunk per kopoltyú s egy kissé fellélegezhettünk. Knight
engedélyezett egy hét pihenőt. Nyalogathattuk a sebeinket.
Ami engem illet, csak nyalgathattam volna, mert elkapott a klausztroláz.
Keynos nyugtatott, szűk csövek így, baromian szűk hajók úgy, ezen mindenki
átesik, mégsem éreztem túl kellemesnek. Ha csak megláttam egy csövet, vagy
űrhajókat említettek előttem, remegni kezdtem és összehánytam magam.
Orvos csak egy volt az egész telepen (mondanom sem kell, a cégek
tornyaiból hiába kértünk volna). Ő a szokásos gyógymódot alkalmazta. Felvert
a kupola tövében egy vákumsátrat, ajtóval, ablakkal kifelé a Yapetus
jégmezőire, és néhány üveg rumot is tett a bejárathoz.
- Használni fog ez a kúra? - érdeklődtem bizonytalanul.
A doki vállat vont.
- Használnia kell, különben elpatkolsz.
Ebben mindketten megnyugodtunk.
A sátor hál' Istennek nem zavart. Igaz, a bejáratot azért le kellett
szednem, de hogy egy falnyi szabad térrel megelégedtem, az már eredménynek
számított.
A telepen gongszó jelzi az embereknek, mikor kell úgy érezniük, hogy
éjszaka van. A második ging-gongra már tapasztaltam, hogy jobban vagyok. Nem
tudom, a kilátás tette-e vagy a rum, de kihajolva már rá mertem nézni a
lakócsövekre. Úgy terveztem, addig bámulom őket, amíg a remegés nem
jelentkeztik. Aztán másképp lett.
Észrevettem Jas Tremart. Szkafanderben ügyködött vagy száz méterre a
kupola tövében. A telepen sűrűbb a levegő, mint a Földön, jól hallottam,
hogy valamivel kocogtatja az üveget. Aztán... aztán meg kellett dörzsölnöm a
szemem.
Tremar nekifeszítette testét a kupolának és beleolvadt! Átment rajta akár
a Faljáró.
Habozás nélkül iramodtam a zsiliphez. A klausztrolázat mintha elvágták
volna, remegés nélkül vettem fel a kis fülkében az űrruhát, és kibotladoztam
a Yapetus viharába.
A pasi már eltűnt, de a töredezett jeget követve a nyomában maradhattam.
Végül egy hódombot megkerülve láttam meg, ott tördelte a szálkás jeget.
Hirtelen egy ajtó nyílt, s Tremar eltűnt mögötte. Rohantam, mint az őrült,
de már bezárult a nyílás, a jégfalnak ütköztem.
Csapkodtam a falat tehetetlen dühömben, de nemsokára lenyugodtam, és
visszahúzódtam előbbi helyemre. Majdcsak előbújik egyszer, s akkor
meglephetem. Mit csinálhat itt?
Hamarabb jött ki mint vártam.
Egy csillogó pötty jelent meg a fejem fölött, nyilván egy csempészhajó.
Tremar mint az őrült rohant ki, valami szerszámmal a kezében. A pontra
tartotta az ovális formájú dolgot, követte vele a hajó mozgását, amíg le nem
tűnt a hegyek mögött. Vagy ötven méterre elszaladt az ajtótól, felhasználtam
az alkalmat és belopóztam. Már csak a fémhulladék kötegek között rejtőzve
villant belém, hogy a férfin nem volt űrruha!
Hihetetlen, de igaz: nem viselt űrruhát!
Félni kezdtem, de nyugalmat parancsoltam magamra, s próbáltam nem
gondolkozni.
Amikor Jas visszajött, összébb húzódtam, és már bántam, hogy egyáltalán
bejöttem ide. Mibe keveredtem vajon?
Nagyméretű jégbarlangban voltunk, oldalfalainál furcsa szerkezetek. Úgy
nézett ki az egész, mint egy elhanyagolt kisérleti központ.
Tremar egy komputer-konzol előtt állt meg, háttal felém. Hanyagul maga
mellé ejtette a műszert, amivel a hajót vizsgálta. Aztán tanulmányozta egy
ideig a konzolon kivetített ábrát. Érthetetlen vonalfolyam volt, mint valami
vasúti csomópont. Néhány perc múlva szétnyitotta a zekét a mellén és ott
nézegetett valamit.
Hirtelen megszólalt:
- Előjöhet uram, bárki is. Én nem rejtegetek semmi értékeset. Nem érdemes
megölnie.
Annyira meglepődtem, hogy belegabalyodtam a fémhulladékba, és nagyot esve
érkeztem meg Tremar elé.
Azonnal felpattantam, s nekiszegeztem a feszítővasat, amit előrelátóan
már korábban magamhoz vettem.
- Leveheti a sisakját, van a helyiségben levegő - közölte a férfi
szenvtelen hangon. - Mikor rejtőzött el itt? Fogytán lehet már az oxigénje.
- Én vertelek meg a multkor, te tapló! - ordítottam rá. - Követtelek. A
nyomodban voltam! Érted?
Úgy látszott, megrettent.
- Igen, értem - bólintott.
Aztán előrenyújtotta a kezét. Nem támadó szándékkal tette, inkább
megnyugtatni akart.
- Nem vagyok szörnyeteg! Csak azért nincs szükségem a szkafanderre,
mert... de jobb, ha megmutatom.
Ismét szétnyitotta a zekéjét, és iszonyatos látvány tárult a szemem elé.
Tényleg le kellett vennem a sisakot, hogy jobban lássam. Nemcsak a zekéje
nyílt szét, hanem a bőre is a mellkasán. És alatta csillogó fémszerkezetek,
huzalok ezrei!
- Te robot vagy!
- Igen.
Lázasan gondolkoztam. Ez valami szemfényvesztés. Senki nem hallott még
ilyen technikáról. Lehetetlen ilyen precízen lemásolni az embert! Számos
robotot láttam már, de olyannal, ami ennyire emberi, még filmeken sem
találkoztam. Az általam ismert emberformájú robotok közül még a legmodernebb
is csupán egy ember durva paródiájának hatott. Meg sem közelítették Jas
Tremart...
De mi van, ha egy katonai titok... Akkor nekem lőttek! Megpróbáltam
önbizalmam maradékét összeszedni, ezért durva hangon folytattam:
- Nem hiszem, hogy robot lennél! Meg akarom fogni azokat a... dolgokat!
Az járt a fejemben, rántok egy nagyot a drótokon, azzal biztos
mozgásképtelenné teszem. De kiváncsi voltam. Féltem, hogy a nyekergője
bánná. Hallani akartam a történetét!
Mintha a gondolataimat is kitalálta volna, nem hagyta "fogdosni" magát.
Visszazárta a zekét, és leült a konzol elé.
- Évszázadok óta vagyok itt. Valakik, az alkotóim itthagytak, hogy
távolról, innen a Yapetusról figyeljem az emberiséget. Már rég vissza
kellett volna jönniük értem, de ez nem következett be. Sajnos nincs hírem
róluk. Mintha elfelejtették volna ezt a naprendszert.
Felsóhajtott.
- Eleinte nem aggódtam. Önök még nem tudták elhagyni a Földet, úgy
éreztem, nyugodtan várhatok, és tehetem a dolgomat... Aztán az ember elérte
a Marsot, majd a Jupitert, a Szaturnuszt. Kétségbeesetten sugároztam az
üzeneteket haza, de semmi választ nem kaptam. Látta biztos, mit csináltam az
előbb. Minden fénypontot az égen elsőrendűen úgy értelmezek, hogy az
alkotóim hajója... Önök egy ideig nem figyeltek fel a Yapetusra, de tudtam
hogy ez csak idő kérdése. A gyűrű tele van létfontosságú ásványokkal...
Amikor az első emberek idejöttek, nehéz helyzetbe kerültem. Módosítanom
kellett a parancsmintázatokat, amik rejtőzést írnak elő. Szükséges volt
átalakítani magam emberré, hiszen elbújva nem tudom tovább teljesíteni a
feladatomat... Azt hittem, ha a közelükben tudok élni, mindennél fontosabb
információkat szerezhetek az emberekről... Azonban az érzelmi egyensúlyom
felborult, és nem tudom a munkát elvégezni. Az önök agresszivitása
tökéletesen ismeretlen az engem alkotó fajnál, így számos dolgot képtelen
vagyok megfelelően értelmezni és hiányoznak belőlem a megfelelő reakció-
mátrixok is...
Szorult helyzetem ellenére felnevettem.
- Érzelmi egyensúly? Reakció-mátrixok? Mi a francról beszélsz?
Az ismerős szomorú tekintettel nézett rám.
- Maguk, emberek, ugye lehetetlennek tartják, hogy egy robotnak érzelmei
legyenek? Nincs igazuk.
A konzolra mutatott.
- Ez az én belső térképem. Ezt tanulmányozom nap mint nap, már évek óta,
hogy rájöjjek, mit és hogyan kellene változtatnom.
Hirtelen melegem lett, megszorítottam a vasdarabot.
- Te attól a rendőrtől azt akartad...! Át akarod alakítani a
programozásodat, hogy a gondolkodásod is olyan legyen, mint az emberé!
Bólintott.
- Igen, ez a célom.
Kezébe temette az arcát.
- Hogy miért? - felelt ki nem mondott kérdésemre. - Azért, uram, mert
olyan jó volna egyszer... csak egyetlen egyszer visszaütni!
Gondolkodás nélkül csaptam a szomorkásan lehajló fejre. Olyan erővel
ütöttem, hogy a vas bezúzta a fémkoponyát. Füst szállt föl és sistergés
hallatszott.
Tremar felállt s merev léptekkel elindult felém. Nem vártam be,
előreugrottam és belevágtam a vasat a mellkasába. A mell szétnyílt. A
huzalok közé markoltam és annyit szaggattam ki, amennyit csak tudtam. Erre
szótlanul elhanyatlott.
Kimenkültem a jégbarlangból.
Napok múltán, "betegségemből felépülve" hallottam, hogy a jó öreg "Tapló"
felszívódott. Nem látták kimenni, ám a zsilipeknél nincs őrség. Mindenki
biztos volt benne, hogy Jas a bátorságát akarta bizonyítani, és kiment a
jégviharba. Amilyen nyámnyila szegény, nem csoda, ha agyoncsapta és
betemette egy lavina.
Én meg tartottam a pofámat. Talán hibáztam, meg kellett volna mutatni azt
a barlangot. Csakhogy az ilyesmi mindenféle bonyodalmakkal jár. Jegyzőkönyv,
meg kérdések, és a jó ég tudja, mi még!
Egyszóval, inkább vadásztam tovább, hiszen azért jöttem a Yapetusra.
Évek teltek el, de végül ránk mosolygott a szerencse. Hat esztendő után
dúsgazdagon hagytam el a Szaturnusz környékét. Azóta örvendhetek
tiszteletnek, kényelemnek és a nők imádatának egyaránt. Boldog mégsem
vagyok.
Félek. Félek attól, hogy Jas Tremar mégsem halt meg, hogy rendbe szedte
magát, és megszerezte a bántás képességét is. Félek, hogy Tremar visszajön
és bosszút áll rajtam.
És mindenki máson...