Viszokay Tamás:
(viszokay@mail.matav.hu)
A FENEVAD-SZINDRÓMA
(In: Y-akták, http://www.agria.hu/y-aktak)
és
(In: Solaria Minikönyvtár, Seldon 96 BT, http://www.seldon.hu/solmini)
Az olyan lények megjelölésére, amelyek másokat ölnek meg különböző
okokból, többféle nevet is használunk. Vadállat, ragadozó, fenevad, hogy
csak kiemeljem a gyakrabban hangoztatott elnevezéseket.
Ha megnézzük az említett három kifejezés értelmét, különlegességekre
bukkanunk.
1. vadállat:
Habár elvileg minden, nem háziasított állatra vonatkozik, érdekes módon
az üregi nyulat vagy a pandamacit nemigen szokás vadállatnak nevezni. Azt
tapasztaljuk, hogy a domesztikált állatok megkülönöböztetése a többitől
(amire a vad- és háziállat szavak eredetileg szolgáltak) valamiért
elveszítette jelentőségét a köztudatban, és a kifejezést az emberi
beszédrendszer ma már valamiféle agresszivitáshoz társítja. Érezhető
azonban, hogy ez a fogalom elég tág, arra semmiképp nem alkalmas, hogy
pontosabb meghatározások alapjául szolgáljon.
2. ragadozó:
Ez már szűkebb kört fog át, vadnyulat, fülemülét, miegymást innen már
nyugodtan ki lehet zárni. Azon életformákat illetjük a ragadozó névvel,
amelyek húsevők, azaz más állatok megölése útján jutnak táplálékhoz. De még
ebbe a csoportba is századnyi lény tartozik az oroszlántól a fókáig. Így
tehát (amint az említett két állat közötti, csekélynek éppen nem mondható
különbség is mutatja), ez sem annyira konkrét, mint első hallásra
gondolnánk. Az erőszakot ugyan kifejezi a szó, de azonnali fenyegetésre nem
gondolunk, ha meghalljuk.
3. fenevad:
Ez az idióma viszont nagyon jól megfelel arra a célra, hogy kimondásával
nemcsak erőszakot, hanem bizonyos fajta, rejtélyes, érthetetlen gyilkolási
késztetést is jelezzünk. A fenevadnak, bestiának nevezett fajok ugyanis
látszólag mindenféle ok nélkül ölnek meg más lényeket, úgy tűnik, hogy
agresszivitásuk többszörösen erősebb a közönséges ragadozókénál. Ha egy
oroszlán jóllakott, nyugodtan a közelébe lehet menni, rád se hederít. Ilyen
viselkedés nem mondható el a fenevadnak tartott fajokról.
Ide is elég sok állatot sorolunk. Krokodil, tigris, kardszárnyú delfin,
bizonyos húsevő halak, mint a piranha, barracuda (érdekes, a húsevő hangyát
nem szoktuk bestiának hívni). A legtöbb ilyen állatról, például a fentiekről
is, azonban kiderült, hogy valójában ők is éhségükben ölnek, csak éppen
gyakrabban éheznek meg. Ennek az állatcsoportnak jellegzetes példája a cápa.
Ez az ősi hal valóban felfal mindent, ami az útjába kerül, de ezt nem
kedvtelésből csinálja. Tudjuk róla, hogy állandóan mozognia kell, mert
szervezetének magas az oxigénszükséglete. Csak az állandó mozgás
következtében áramolhat át annyi víz a kopoltyúin, hogy elegendő mennyiségű
oxigénhez jusson. A szüntelen mozgás azonban annyi energiát igényel, hogy a
cápa szó szerint állandóan éhes.
A tigris vérszomja is csak látszat. Tévhit az, hogy kedveli az emberhúst,
és ezért valósággal vadászik a szerencsétlen indusokra. A tigris valójában
ugyanúgy tart az embertől, mint a többi állat. A tűz, amit használ, a furcsa
és hangos zajok, amiket kelt, idegenek minden genetikus tapasztalatától,
vagy azoktól az élményektől, amiket saját életterében szerez. Ha azonban
megsérül, megöregszik vagy valamilyen okból nem tanul meg vadászni,
idegenkedése és félelme ellenére (az éhségtől hajtva) rájön, hogy az ember
sokkal lassúbb mint teszem azt, a gazella. Ezért az ilyen tigris (de csakis
az ilyen) valóban falvak mellett telepszik meg, és irtja az elkóborló
lakosságot. Az igaz, hogy éhségre tekintet nélkül gyilkol, de csak azért,
mert nem múlt el az embertől való félelme. Az emberszagot a veszéllyel
társítja, ezért öl meg válogatás nélkül mindenkit, aki a közelébe kerül.
Most, hogy kizártunk minden állatot a fenevadak soraiból, fel kell tenni
a kérdést, vajon a "bestia" fogalmának van-e egyáltalán megfelelője a
valóságban? Nos, azt is mondhatnánk, hogy nincsen, és az egész problémát a
mese- és mondakutatókhoz passzolhatnánk át.
Sajnálatos módon erre mégsincs lehetőségünk, mert nagyon jól tudjuk, hogy
másféle (avagy ugyanazon fajhoz tartozó) lények életének kioltása az ember
elnevezésű életforma egyik kedvelt szórakozása még ma is.
Engedelmükkel a kérdés erkölcsi oldalával nem foglalkoznék, hiszen az
emberiség írott történetének évezredei alatt ezt hatalmas elmék tették meg,
és teszik ma is.
Ennek a cikknek az volna a feladata, hogy megpróbáljon valami értelmes
választ találni arra, hogy az ember az evolúció során miért vette fel a
bestialitás szimptómáit, mert ennek valamilyen oka kellett, hogy legyen.
Nem akarok megsérteni senkit, ezért már most, mielőtt jogtalan és
indokolatlan általánosítással vádolnak meg, leszögezem, nem azt állítom,
hogy az ember, mint olyan, fenevad. A cím jelzi, hogy inkább egy
tünetcsoportnak tartom a bestialitást, egy lappangó tulajdonságnak, ami
egyes emberekből kitör, a nagy többség azonban nem tapasztalja meg
önmagában. Hozzá kell azonban tennem, hogy a szindrómát hordozó géncsoport
bizonyos mértékben az egész fajra hatott. Na most, ez nem szükségképpen
rossz, csupáncsak kellemetlen erre gondolni. Úgy vágunk agyon egy legyet,
mintha ott se lenne, a hentesnél széttépett állatok között diskurálunk.
Félreértés ne essék, én nem ítélem el ezeket a dolgokat, hiszen az ember úgy
van teremtve (fogazata, gyomra, egész emésztőrendszere mutatja), hogy vegyes
táplálékon éljen, húson is, növényen is.
Ezen a biológiai tényen a legelszántabb állatvédő, vagy vegetariánus sem
segíthet. Valószinűnek látszik, hogy a fenevad-szindróma egy bizonyos
határig éppen az ember és elődei hasznára vált, és csak ezen a határon túl
nevezhető negatív jelenségnek.
Honnan származik, és mi módon alakult ki ez a késztetés?
Elsőrendű gyanusítottunk maga a fejlődés. Megvizsgálva az évmilliárdok
során történteket, azt mondhatnánk, hogy a bestialitás voltaképpen benne van
az alappakliban, azaz az evolúció maga az, ami már a kezdet kezdetén effelé
terelte az életformákat. A módszerei tudniillik Mengele doktor urat
juttatják eszünkbe. Kidob egy fajt, gátlástalanul rázúdít bármiféle hatást,
amit csak a kozmosz törvényei megengednek, aztán, hátradőlve a fotelben
nézi, az illető életforma mire megy. És azután, ha ez a biológiai kisérlet
nem bizonyul elég életerősnek, eléggé alkalmazkodónak az adott viszonyokhoz,
egyszerűen eltörli, kíméletlenül megsemmisíti alkotását.
Az evolúció pellengérre állítása jól is mutatna, ha a ma élő összes lény,
vagy legalábbis többségük rendelkezne a bestialitás tüneteivel. Csakhogy,
amint láttuk, ez egyáltalán nem mondható el. A fejlődés közben kellett tehát
valami különösnek történnie, ami oda hatott, hogy éppen a bolygó legmagasabb
rendű életformáját érintse egy ilyen lappangó hajlam. Tulajdonképpen ez a
mondat maga jelzi, hogy kapcsolat lehet a fenevad-szindróma és az ember
értelme között, de ne menjünk ennyire előre!
Miután a ma élő állatok közül egyedül az ember mutatja a bestia tüneteit,
kézenfekvő módszer az, hogy megnézzük, mik azok a dolgok, amikre az állat
nem képes, az ember pedig igen, s ennél a pontnál keresgélhetünk tovább.
A kutatásban nagy segítségünkre lehet Carl Sagan és Ann Druyan nagyszerű
könyve, az "Elfeledett ősök árnyai". A szerzőpár ebben az alkotásban az
emberi viselkedést tanulmányozza, ugyancsak keresve az egyértelmű
különbségeket ember és állat között. Saganék (mert házaspárról van szó) arra
az érdekes következtetésre jutnak, hogy még a gondolkodás képességét sem
tagadhatjuk meg egyes állatoktól, legalábbis nem tehetjük ezt minden
kétséget kizáró módon (nem is elsősorban a majomról van itt szó, hanem a
delfinről, az orkáról és az elefántról).
Egyetlen dolog van szerintük, amit a ma élő állatok nem tudnak megtenni,
az ember viszont igen: álmodni! Az álmodás tehát kapcsolatban kell álljon a
fenevad-jelenséggel. De vajon milyen módon?
Először az tisztázandó, hogy az álom csakugyan speciálisan emberi
tulajdonság-e? Nos, nem az. A mai állatvilágban tényleg nem jelentkezik, ám
ha kicsit visszalépünk az időben (mondjuk számillió évet), megtalálhatjuk
nyomait.
A dinoszauruszok korát illetően a szemünkbe tűnik, mennyire
ellentmondásos a korszak értékelése a tudósok körében. Igazából ma sem
tudjuk eldönteni, hideg- vagy melegvérüek voltak-e, azaz biológiailag sem
ismerjük teljesen a gyíkokat. Azután, nagy viták folynak arról is, hogy a
fejlettségi szintjük milyen lehetett. Az ostoba szauruszok létére ugyanúgy
bizonyítékok vannak, mint fejlett ösztönökre. A Triász, Jura, Kréta egész
világa a primitivitásnak és a megmagyarázhatatlan fejlettségre utaló
jeleknek egy különös keveréke jelenlegi tudásunk szerint.
Carl Sagan, egyik előző, "Az Éden Sárkányai" című könyvében felveti azt a
gondolatot, hogy a gyíkok mindenféle, a természetben megszokott
következetesség nélkül élték életüket, s a körülöttük lévő világot
összefüggéstelen pillanatképek sorának látták. Egy norvég kutató, Reg
Hareide pedig egyenesen kimondja, hogy a dinóvilág maradványai arra utalnak,
hogy az óriás hüllők nem tudták érzékelni az objektív valóságot.
Ha elgondolkodunk rajta, a mi álmaink pontosan ilyenek! Egy álomban az
okok és okozatok zavarosak, éber fejjel érthetetlenek. Nem tudjuk, mit miért
teszünk, és sokszor mintha kimaradnának történések az álombéli eseményből,
amelyek hiánya álmodó lényünknek nem tűnik fel, bár így a folyamat nélkülöz
minden következetességet. (Amikor például zuhanunk, látjuk a mélységet
magunk alatt, aztán egyszerre valahol máshol találjuk magunkat, nem is
csodálkozunk).
Úgy tűnik tehát, hogy az álmodás hüllőhagyomány, pontosabban álmainkban
az a dinoszaurusz köszön vissza, amely egy hasonló mintázat szerint élte
egész életét, álmodta a létet.
A hüllőtulajdonságnak ez a feltörése az emberben első látásra roppant
meglepő, hiszen a dinó és az ember közötti láncszem, az emlősök, kimaradnak
a sorból. Nézzük meg, van-e ennek a furcsaságnak mélyebb jelentősége.
Az emlősöknek a Kréta elején történt megjelenése azt a nézetet támasztja
alá, mely szerint az evolúció alkamzakodási verseny. A fejlődés során azok a
fajok bizonyultak sikeresnek, amelyek egy bizonyos élettérhez tökéletesen
alkalmazkodtak. Ezek a csoportok legyőzhetetlenné, kiirthatatlanná váltak,
vagyis elérték a legnagyobb hatékonyságot, de figyelem, csakis addig, amíg a
mondott viszonyok nem változtak meg! Jól tudjuk azonban, hogy ilyen változás
nagyon sokszor bekövetkezett, és ez mindig súlyos fejlődési válságot
okozott. (550 millió évvel ezelőtt például az akkor élt fajok
kilencvenkilenc százaléka kihalt). Az ismétlődő katasztrófákat vélhetően
olyan erők okozták, amelyek kívül estek a fejlődés hatókörén.
Azt gyanítjuk, hogy az emlősök megjelenése az evolúció válasza volt,
éppen az 550 millió esztendős nagy kipusztulásra. A természetes
kiválasztódás (nagyon lassan persze) elfordult a bevett gyakorlattól, mert a
válságok bizonyították, hogy az egy bizonyos korszakhoz való teljes
alkalmazkodás nem jelent valódi hatékonyságot, mivel hosszú távon egyetlen
természeti viszony sem stabil igazán. Ezért a fejlődés egy olyan létformát
hívott elő, mondhatnánk azt is, biztonsági okokból (az emlősöket), amely nem
alkalmazkodik teljesen semmilyen viszonyhoz, sőt néha csak szenved, egyben
azonban alkalmas arra, hogy a változásokat elviselje, túlélje.
Mint később kiderült, a fejlődés jól dolgozott, mert a dinók hatvanöt
millió évvel ezelőtt kipusztultak, s pusztulásukat kozmikus hatás, nagy
valószinűséggel egy Földre zuhanó kisbolygó okozta.
Rettentő kataklizma lehetett, leginkább hatásos mozzanata mégsem a
rombolás volt, hanem annak a felhőnek a kialakulása, ami a kisbolygó
darabjaiból keletkezett, és legalább háromszáz évre elzárta a napsütést a
Földtől. A fény ilyen tartós hiánya következtében a fotoszintetizáló
növények mennyisége drasztikusan lecsökkent, s így a növényevő
dinoszauruszok elpusztultak, hiszen nekik naponta tonnányi mennyiségre volt
szükségük a levelekből, életük fenntartásához. És, a növényevők elveszését
követően a ragadozó dinók is kihaltak, nem lévén táplálékuk. Amikor, a
jelzett háromszáz év után kiderült az ég, már csak az apró emlősök nézhettek
a Napba.
Ezek a lények ezt azért tudták megtenni, mivel szervezetük, az evolúció
jóvoltából, mindenféle táplálékot fel tudott dolgozni. Kis túlzással azt is
mondhatjuk, hogy a föld sarát is képesek voltak megenni, hasznosítani.
Túlélési faktoraik tehát hihetetlenül magasak voltak.
Az emlősök (köztük az ember) szervezetében egyébként még ma is rengeteg
hiányosság található, ami szintén köztes voltukat, nem teljes, de éppen
ezért magasabb hatékonyságú alkalmazkodásukat jelzi. Tökéletlen
táplálékfeldolgozási rendszer, sérülékeny nemi szervek, könnyen elpusztuló
agykoponya stb. A fejlődés szempontjából azonban éppen megfelelő életforma
volt, mert túl tudta élni a bolygó természeti viszonyainak drasztikus
változásait.
Az álmokra visszautalva, úgy látszott, az evolúció kirostálta a hüllők
álomlétét. Az is az emlősök univerzialitásához tartozott ugyanis, hogy
szemben a dinókkal, ők már "felébredve" éltek. Ennek természetesen számos
előnye volt, ezt talán részletezni sem kell.
Egy idő után azonban az elevenszülők szívóssága is kevésnek
bizonyulhatott. Az ismétlődő jégkorszakok rendkívüli módon próbára tették
őket, számos fajuk kipusztult, mások zsákutcába kényszerültek (például a
bálna vagy a delfin, amelyek visszatértek a tengerbe).
A fejlődés ismét lépni kényszerült. És jött az értelem. De vele együtt
feltűnt a bestia is!
Az első, embernek elismert faj, a homo habilis, majd a jóval fejlettebb
homo erectus egyaránt meggyőződéses kannibál volt. Ez furcsa aránytalanság,
hiszen ez a gyakorlat, a legalacsonyabb rendű fajtáktól eltekintve
ismeretlen az emlősök között, vagyis mintha visszalépés történt volna.
Ugyanakkor az emberős más értelemben magasan meghaladta még legfejlettebb
rokonait, az emberszabású majmokat is.
Jókora cinizmussal azt is mondhatnánk, hogy a túlélésért folytatott harc
szélsőséges formája volt ez, azaz van normális, megmagyarázható oka. Ámde ne
felejtsük el, hogy ez nem az emberevő tigris esete! Mert csak beteg és öreg
állat folyamodik a könnyebb prédához. A korai ember ezzel szemben, noha
ereje teljében volt, mégis a fajtársát bunkózta le, vagyis a kannibalizmust
nyugodtan tekinthetjük a fenevad-szindróma első megjelenési formájának.
Kiderül tehát, hogy a fenevad tünetcsoport és az értelem testvérek. Azt
is megtudtuk, hogy az ember álmodási képessége az őshüllőktől származik. Ha
ezt a két kijelentést együtt vizsgáljuk, arra jutunk, hogy a szindrómáért is
dinógének felelnek. De vajon miért párosította a fejlődés a magas
hatékonyságú értelmet ezzel az érthetetlen késztetéssel? Miért volt erre
szükség?
Hogy a választ megtaláljuk, nagy vonalakban vázolnunk kell az emberi
gondolkodás folyamatát.
Az ember azzal vált ki a többi állat közül, azzal léphetett az
alkalmazkodás egy olyan fokára, amely gyakorlatilag korlátlan, hogy képes
volt ismert tényekből, látott, tapasztalt dolgokból valami addig nem létezőt
kigondolni, létrehozni. Ez biztosította számára azt a hatékonyságot,
amelynek okán ma uralkodik a Földön.
XY homo erectus például rendelkezett egy jó, tenyérbe illő, lapos kővel.
Tudta, hogy ezzel jókorát lehet ütni. Volt azután egy botja is, és
tapasztalta, hogy az is alkalmas az állatok vagy éppen egy embertárs
fejbekólintására. Eddig rendben is volt a dolog, XY igazodott a fejlettebb
emlősökhöz (ne feledjük, a csimpánz és gorilla is használ eszközt). Amikor
azonban a jóravaló erectus a két eszközből kőbaltát kombinált össze, az már
minőségi ugrás volt, erre az elvonatkoztatásra - "mi lenne, ha összeraknám a
kettőt?" - egyetlen állat sem képes!
A kulcs tehát a "mi lenne, ha...". Az ilyesfajta gondolatot nevezhetjük
ötletnek, intuíciónak, kreativitásnak.
Hogyan merül fel a kreatív gondolat az emberi agyban?
Az ötletek, intuíciók a jobb agyféltekében képződnek. Nehogy azt higyjük,
hogy ritkán, az embernek (ezt lehet ellenőrizni) állandóan mindenféle eszébe
jut. Ez azonban még nem elég. Az ötletek átfolynak a bal féltekébe, amely az
analitikus, következtető gondolkodás székhelye. Itt aztán nagy részük kihull
a rostán. A bal féltekei elme összeveti az intuíciót a már meglévő
ismeretekkel, környezetünk különböző szabályaival, olyan széles körű
elemzést végez, hogy még azt is mérlegeli, mekkora esélye lehet a
megvalósításnak. Vagyis egy kontrolt képez, amely azért van az embernek
szintén nagy segítségére, mert megóvja az energiapazarlástól. Képzeljük csak
el, hová jutnánk, ha minden egyes dolgot, ami az eszünkbe jut, megpróbálnánk
megvalósítani!
Mit látunk tehát? Egy irracionális, és egy ésszerű erőt, amelyek együtt
dolgoznak, s együtt eredményezik az emberi kreativitást. Azt is láthatjuk
azonban, hogy a hirtelen és ok nélkül, "csak úgy" felmerülő ötletek
jelentősége milyen hatalmas.
Irracionalitás, ez a másik kulcsszó. Mi az ugyanis, ami egyaránt és
elsősorban jellemző a bestiális cselekedetre, meg a kreativ gondolatra is?
Hát az, hogy egyiknek sem lehet okát adni! Azaz a két, merőben ellentétes
tulajdonság azért jelentkezett egyszerre, s már a homo habilis-ban, mert
egyazon tulajdonságról van szó, az irracionalitásról, mint jellemző
vonásról! Ennek az egységes erőnek az alkotó ötlet és a romboló tett pusztán
különböző megjelenési formái!
Hogy ez a páros szorosan összetartozik, azt a dinók korának furcsa
kettőssége is mutatja. A vad primitivitás nehezen fér össze a villanásszerű,
fejlett megnyilvánulásokkal, de a hüllők álmodó létéből következő totális
irracionalitás mellett már érthető a dolog. Michael Crichton Őslénypark című
regényében a raptorok falkában vadásznak. Nem igaz, nem vadásztak falkában.
De néha, egyszer-egyszer megtették!
Az intuitív csillámok tehát megvoltak a dinókban. Ámde, amellett, hogy az
objektív valóság felfoghatatlan volt számukra, hiányzott még az agyféltekék
elkülönültsége is, ezért semmiféle kontrolról nem lehetett szó. Az
ilyesfajta intuíció viszont nem volt használható semmire, sőt a teljesen
ötletszerű, vad cselekvés (például az érthetetlen, minden okot nélkülöző
gyilkolás) egyenesen káros volt a fejlődés szempontjából.
De azért az irracionalitás csomagja nem veszett el, az evolúció megőrizte
a génekben, hátha szükség lesz még rá. És azután, amikor kiderült, hogy az
emlősök fejlett valóságérzékelése, valamint univerzális alkalmazkodó
képessége sem elegendő a továbblépéshez, a fejlődés elő is húzta a DNS-ből,
és bedobta az immáron kétféltekés agyba.
A húzás mondhatni bejött. Igaz, elég nagy ára volt, mert a kreativitással
törvényszerűen együtt jött a fenevad-szindróma is.
A természetes kiválasztódás mégis ebbe az irányba hatott, mert a dinó és
az emlős tapasztalatok kombinálásával kifejlődött új agy meglehetősen jól
kezelte ezt a kettőst, vagy, pontosabban, idővel megtanulta (furcsa
ellentmondás, de éppen az intuíció-bestialitás adta hatékonysággal) a helyes
kontrolt. A fenevad-szindrómát nem tudta eltüntetni, de az ellenőrzés az
emberek nagy részében megfelelően működik. Ha őszinték vagyunk, és nem
áltatjuk magunkat, azt hiszem mindenki elismerheti, volt már olyan
gondolata, hogy valakit a legszívesebben megfojtana (például engem, ezért a
cikkért). Úgy gondolom, ezt nem kell szégyellni, mert a lényeg az, hogy az
ember szinte azonnal rájön arra is, milyen esztelen egy hasonló terv. Vagyis
létre tudtunk hozni egy olyan egyensúlyi állapotot, amelyben az irracionális
gondolatok a ráció, az értelem kiegészítésére, segítségére szolgálnak,
legalábbis nagy átlagban.
Mindez azt jelenti, hogy a bestialitás voltaképpen betegség. Olyanfajta
agyi rendellenesség, amikor nem működik megfelelően a bal agyfélteke
kontrolja, amikor az irracionalitás romboló oldalának késztetései olyan
erővel jelentkeznek, hogy az ellenőrző, szelektáló, fékező funkciókat
részben vagy teljesen elnyomják.
A bestialitás génjeit mindenesetre tovább hordozza az ember, hiú ábránd
azt várni a jövőtől, hogy megszűnik, hiszen a kreatív hatásokat nem tudjuk
nélkülözni, ez az ember legnagyobb ereje, ami a továbbfejlődést biztosítja.
Kreativitás nélkül a faj nem tud fennmaradni!
Ezért aztán, szerintem legalábbis, a jövőben is számítanunk kell egy-egy
olyan emberre, akiből kitör a fenevad. Törekedni inkább arra kellene, hogy
ezt a tünetet, mint tömegjelenséget kiiktassuk, azaz a háborúktól, a
kínzásoktól, a diktátorok rémuralmaitól szabaduljon meg végre ez a
szerencsétlen uralkodó faj. Egy ilyen cél, úgy gondolom, elérhető, sőt
tulajdonképpen már benne is vagyunk a megvalósításban! A fenevad-szindróma
egyik tömeges megnyilvánulásától ugyanis már csaknem meg is szabadultunk. A
homo habilis totálisan kannibál volt, ma pedig azért a kannibálok az
emberiségnek csupán parányi részt teszik ki.
Ez az út tehát járható.