Dimenzió #17

Antigravitációban

(irodalom, sci-fi, csillagászat, paratudomány)

                               Viszokay Tamás:
                          (viszokay@mail.matav.hu)

                             A FENEVAD-SZINDRÓMA

                 (In: Y-akták, http://www.agria.hu/y-aktak)
                                     és
   (In: Solaria Minikönyvtár, Seldon 96 BT, http://www.seldon.hu/solmini)


   Az  olyan  lények  megjelölésére,  amelyek  másokat  ölnek  meg különböző
okokból,  többféle  nevet  is  használunk. Vadállat, ragadozó, fenevad, hogy
csak kiemeljem a gyakrabban hangoztatott elnevezéseket.

   Ha  megnézzük  az  említett  három  kifejezés értelmét, különlegességekre
bukkanunk.

      1. vadállat:

   Habár  elvileg  minden, nem háziasított állatra vonatkozik, érdekes módon
az  üregi  nyulat  vagy a pandamacit nemigen szokás vadállatnak nevezni. Azt
tapasztaljuk,  hogy  a  domesztikált  állatok  megkülönöböztetése a többitől
(amire   a   vad-  és  háziállat  szavak  eredetileg  szolgáltak)  valamiért
elveszítette   jelentőségét   a  köztudatban,  és  a  kifejezést  az  emberi
beszédrendszer   ma   már  valamiféle  agresszivitáshoz  társítja.  Érezhető
azonban,  hogy  ez  a  fogalom  elég  tág, arra semmiképp nem alkalmas, hogy
pontosabb meghatározások alapjául szolgáljon.

      2. ragadozó:

   Ez  már  szűkebb  kört  fog át, vadnyulat, fülemülét, miegymást innen már
nyugodtan  ki  lehet  zárni.  Azon  életformákat illetjük a ragadozó névvel,
amelyek  húsevők, azaz más állatok megölése útján jutnak táplálékhoz. De még
ebbe  a  csoportba  is  századnyi lény tartozik az oroszlántól a fókáig. Így
tehát  (amint  az  említett két állat közötti, csekélynek éppen nem mondható
különbség   is   mutatja),  ez  sem  annyira  konkrét,  mint  első  hallásra
gondolnánk.  Az erőszakot ugyan kifejezi a szó, de azonnali fenyegetésre nem
gondolunk, ha meghalljuk.

      3. fenevad:

   Ez  az idióma viszont nagyon jól megfelel arra a célra, hogy kimondásával
nemcsak  erőszakot,  hanem bizonyos fajta, rejtélyes, érthetetlen gyilkolási
késztetést  is  jelezzünk.  A  fenevadnak,  bestiának nevezett fajok ugyanis
látszólag  mindenféle  ok  nélkül  ölnek  meg  más lényeket, úgy tűnik, hogy
agresszivitásuk  többszörösen  erősebb  a  közönséges  ragadozókénál. Ha egy
oroszlán  jóllakott, nyugodtan a közelébe lehet menni, rád se hederít. Ilyen
viselkedés nem mondható el a fenevadnak tartott fajokról.

   Ide  is  elég sok állatot sorolunk. Krokodil, tigris, kardszárnyú delfin,
bizonyos  húsevő halak, mint a piranha, barracuda (érdekes, a húsevő hangyát
nem szoktuk bestiának hívni). A legtöbb ilyen állatról, például a fentiekről
is,  azonban  kiderült,  hogy  valójában  ők is éhségükben ölnek, csak éppen
gyakrabban éheznek meg. Ennek az állatcsoportnak jellegzetes példája a cápa.

   Ez  az  ősi  hal  valóban felfal mindent, ami az útjába kerül, de ezt nem
kedvtelésből  csinálja.  Tudjuk  róla,  hogy  állandóan  mozognia kell, mert
szervezetének   magas   az   oxigénszükséglete.   Csak   az  állandó  mozgás
következtében  áramolhat át annyi víz a kopoltyúin, hogy elegendő mennyiségű
oxigénhez  jusson. A szüntelen mozgás azonban annyi energiát igényel, hogy a
cápa szó szerint állandóan éhes.

   A tigris vérszomja is csak látszat. Tévhit az, hogy kedveli az emberhúst,
és  ezért  valósággal vadászik a szerencsétlen indusokra. A tigris valójában
ugyanúgy tart az embertől, mint a többi állat. A tűz, amit használ, a furcsa
és  hangos  zajok,  amiket  kelt, idegenek minden genetikus tapasztalatától,
vagy  azoktól  az  élményektől,  amiket saját életterében szerez. Ha azonban
megsérül,   megöregszik  vagy  valamilyen  okból  nem  tanul  meg  vadászni,
idegenkedése  és  félelme ellenére (az éhségtől hajtva) rájön, hogy az ember
sokkal  lassúbb mint teszem azt, a gazella. Ezért az ilyen tigris (de csakis
az  ilyen)  valóban  falvak  mellett  telepszik  meg,  és irtja az elkóborló
lakosságot.  Az  igaz,  hogy éhségre tekintet nélkül gyilkol, de csak azért,
mert  nem  múlt  el  az  embertől  való félelme. Az emberszagot a veszéllyel
társítja, ezért öl meg válogatás nélkül mindenkit, aki a közelébe kerül.

   Most,  hogy kizártunk minden állatot a fenevadak soraiból, fel kell tenni
a  kérdést,  vajon  a  "bestia"  fogalmának  van-e  egyáltalán megfelelője a
valóságban?  Nos,  azt is mondhatnánk, hogy nincsen, és az egész problémát a
mese- és mondakutatókhoz passzolhatnánk át.

   Sajnálatos módon erre mégsincs lehetőségünk, mert nagyon jól tudjuk, hogy
másféle  (avagy  ugyanazon fajhoz tartozó) lények életének kioltása az ember
elnevezésű életforma egyik kedvelt szórakozása még ma is.

   Engedelmükkel  a  kérdés  erkölcsi  oldalával nem foglalkoznék, hiszen az
emberiség  írott történetének évezredei alatt ezt hatalmas elmék tették meg,
és teszik ma is.

   Ennek  a  cikknek  az volna a feladata, hogy megpróbáljon valami értelmes
választ  találni  arra,  hogy  az  ember az evolúció során miért vette fel a
bestialitás szimptómáit, mert ennek valamilyen oka kellett, hogy legyen.

   Nem  akarok  megsérteni  senkit,  ezért  már  most,  mielőtt  jogtalan és
indokolatlan  általánosítással  vádolnak  meg,  leszögezem, nem azt állítom,
hogy   az  ember,  mint  olyan,  fenevad.  A  cím  jelzi,  hogy  inkább  egy
tünetcsoportnak  tartom  a  bestialitást,  egy  lappangó tulajdonságnak, ami
egyes   emberekből  kitör,  a  nagy  többség  azonban  nem  tapasztalja  meg
önmagában.  Hozzá  kell azonban tennem, hogy a szindrómát hordozó géncsoport
bizonyos  mértékben  az  egész  fajra  hatott. Na most, ez nem szükségképpen
rossz,  csupáncsak  kellemetlen  erre gondolni. Úgy vágunk agyon egy legyet,
mintha  ott  se  lenne,  a  hentesnél széttépett állatok között diskurálunk.
Félreértés ne essék, én nem ítélem el ezeket a dolgokat, hiszen az ember úgy
van teremtve (fogazata, gyomra, egész emésztőrendszere mutatja), hogy vegyes
táplálékon éljen, húson is, növényen is.

   Ezen  a biológiai tényen a legelszántabb állatvédő, vagy vegetariánus sem
segíthet.  Valószinűnek  látszik,  hogy  a  fenevad-szindróma  egy  bizonyos
határig  éppen  az ember és elődei hasznára vált, és csak ezen a határon túl
nevezhető negatív jelenségnek.

   Honnan származik, és mi módon alakult ki ez a késztetés?

   Elsőrendű  gyanusítottunk  maga  a fejlődés. Megvizsgálva az évmilliárdok
során történteket, azt mondhatnánk, hogy a bestialitás voltaképpen benne van
az  alappakliban, azaz az evolúció maga az, ami már a kezdet kezdetén effelé
terelte   az  életformákat.  A  módszerei  tudniillik  Mengele  doktor  urat
juttatják  eszünkbe. Kidob egy fajt, gátlástalanul rázúdít bármiféle hatást,
amit  csak  a  kozmosz  törvényei  megengednek, aztán, hátradőlve a fotelben
nézi,  az  illető életforma mire megy. És azután, ha ez a biológiai kisérlet
nem bizonyul elég életerősnek, eléggé alkalmazkodónak az adott viszonyokhoz,
egyszerűen eltörli, kíméletlenül megsemmisíti alkotását.

   Az evolúció pellengérre állítása jól is mutatna, ha a ma élő összes lény,
vagy  legalábbis  többségük  rendelkezne a bestialitás tüneteivel. Csakhogy,
amint láttuk, ez egyáltalán nem mondható el. A fejlődés közben kellett tehát
valami különösnek történnie, ami oda hatott, hogy éppen a bolygó legmagasabb
rendű  életformáját  érintse  egy ilyen lappangó hajlam. Tulajdonképpen ez a
mondat  maga  jelzi,  hogy  kapcsolat  lehet a fenevad-szindróma és az ember
értelme között, de ne menjünk ennyire előre!

   Miután a ma élő állatok közül egyedül az ember mutatja a bestia tüneteit,
kézenfekvő  módszer  az,  hogy megnézzük, mik azok a dolgok, amikre az állat
nem képes, az ember pedig igen, s ennél a pontnál keresgélhetünk tovább.

   A  kutatásban nagy segítségünkre lehet Carl Sagan és Ann Druyan nagyszerű
könyve,  az  "Elfeledett  ősök  árnyai".  A szerzőpár ebben az alkotásban az
emberi   viselkedést   tanulmányozza,   ugyancsak   keresve   az  egyértelmű
különbségeket ember és állat között. Saganék (mert házaspárról van szó) arra
az  érdekes  következtetésre  jutnak,  hogy még a gondolkodás képességét sem
tagadhatjuk  meg  egyes  állatoktól,  legalábbis  nem  tehetjük  ezt  minden
kétséget  kizáró  módon  (nem  is elsősorban a majomról van itt szó, hanem a
delfinről, az orkáról és az elefántról).

   Egyetlen  dolog van szerintük, amit a ma élő állatok nem tudnak megtenni,
az  ember viszont igen: álmodni! Az álmodás tehát kapcsolatban kell álljon a
fenevad-jelenséggel. De vajon milyen módon?

   Először  az  tisztázandó,  hogy  az  álom  csakugyan  speciálisan  emberi
tulajdonság-e?  Nos, nem az. A mai állatvilágban tényleg nem jelentkezik, ám
ha  kicsit  visszalépünk  az időben (mondjuk számillió évet), megtalálhatjuk
nyomait.

   A   dinoszauruszok   korát   illetően   a   szemünkbe   tűnik,   mennyire
ellentmondásos  a  korszak  értékelése  a  tudósok  körében. Igazából ma sem
tudjuk  eldönteni,  hideg-  vagy melegvérüek voltak-e, azaz biológiailag sem
ismerjük  teljesen  a  gyíkokat. Azután, nagy viták folynak arról is, hogy a
fejlettségi  szintjük  milyen lehetett. Az ostoba szauruszok létére ugyanúgy
bizonyítékok  vannak,  mint  fejlett ösztönökre. A Triász, Jura, Kréta egész
világa   a  primitivitásnak  és  a  megmagyarázhatatlan  fejlettségre  utaló
jeleknek egy különös keveréke jelenlegi tudásunk szerint.

   Carl Sagan, egyik előző, "Az Éden Sárkányai" című könyvében felveti azt a
gondolatot,   hogy   a   gyíkok   mindenféle,   a   természetben  megszokott
következetesség   nélkül   élték  életüket,  s  a  körülöttük  lévő  világot
összefüggéstelen  pillanatképek  sorának  látták.  Egy  norvég  kutató,  Reg
Hareide pedig egyenesen kimondja, hogy a dinóvilág maradványai arra utalnak,
hogy az óriás hüllők nem tudták érzékelni az objektív valóságot.

   Ha  elgondolkodunk  rajta,  a mi álmaink pontosan ilyenek! Egy álomban az
okok és okozatok zavarosak, éber fejjel érthetetlenek. Nem tudjuk, mit miért
teszünk,  és  sokszor mintha kimaradnának történések az álombéli eseményből,
amelyek  hiánya álmodó lényünknek nem tűnik fel, bár így a folyamat nélkülöz
minden  következetességet.  (Amikor  például  zuhanunk,  látjuk  a mélységet
magunk  alatt,  aztán  egyszerre  valahol  máshol  találjuk magunkat, nem is
csodálkozunk).

   Úgy  tűnik  tehát, hogy az álmodás hüllőhagyomány, pontosabban álmainkban
az  a  dinoszaurusz  köszön  vissza, amely egy hasonló mintázat szerint élte
egész életét, álmodta a létet.

   A  hüllőtulajdonságnak  ez  a  feltörése az emberben első látásra roppant
meglepő,  hiszen a dinó és az ember közötti láncszem, az emlősök, kimaradnak
a sorból. Nézzük meg, van-e ennek a furcsaságnak mélyebb jelentősége.

   Az  emlősöknek a Kréta elején történt megjelenése azt a nézetet támasztja
alá, mely szerint az evolúció alkamzakodási verseny. A fejlődés során azok a
fajok  bizonyultak  sikeresnek,  amelyek egy bizonyos élettérhez tökéletesen
alkalmazkodtak.  Ezek  a csoportok legyőzhetetlenné, kiirthatatlanná váltak,
vagyis elérték a legnagyobb hatékonyságot, de figyelem, csakis addig, amíg a
mondott viszonyok nem változtak meg! Jól tudjuk azonban, hogy ilyen változás
nagyon  sokszor  bekövetkezett,  és  ez  mindig  súlyos  fejlődési  válságot
okozott.   (550   millió   évvel   ezelőtt   például   az  akkor  élt  fajok
kilencvenkilenc  százaléka  kihalt).  Az  ismétlődő katasztrófákat vélhetően
olyan erők okozták, amelyek kívül estek a fejlődés hatókörén.

   Azt  gyanítjuk,  hogy  az  emlősök  megjelenése az evolúció válasza volt,
éppen   az   550   millió   esztendős   nagy  kipusztulásra.  A  természetes
kiválasztódás (nagyon lassan persze) elfordult a bevett gyakorlattól, mert a
válságok   bizonyították,  hogy  az  egy  bizonyos  korszakhoz  való  teljes
alkalmazkodás  nem  jelent valódi hatékonyságot, mivel hosszú távon egyetlen
természeti  viszony  sem stabil igazán. Ezért a fejlődés egy olyan létformát
hívott elő, mondhatnánk azt is, biztonsági okokból (az emlősöket), amely nem
alkalmazkodik  teljesen  semmilyen viszonyhoz, sőt néha csak szenved, egyben
azonban alkalmas arra, hogy a változásokat elviselje, túlélje.

   Mint  később  kiderült,  a  fejlődés jól dolgozott, mert a dinók hatvanöt
millió  évvel  ezelőtt  kipusztultak,  s  pusztulásukat kozmikus hatás, nagy
valószinűséggel egy Földre zuhanó kisbolygó okozta.

   Rettentő  kataklizma  lehetett,  leginkább  hatásos  mozzanata  mégsem  a
rombolás  volt,  hanem  annak  a  felhőnek  a  kialakulása,  ami a kisbolygó
darabjaiból  keletkezett,  és  legalább háromszáz évre elzárta a napsütést a
Földtől.  A  fény  ilyen  tartós  hiánya  következtében  a  fotoszintetizáló
növények   mennyisége   drasztikusan   lecsökkent,   s   így   a   növényevő
dinoszauruszok  elpusztultak, hiszen nekik naponta tonnányi mennyiségre volt
szükségük  a  levelekből, életük fenntartásához. És, a növényevők elveszését
követően  a  ragadozó  dinók  is  kihaltak,  nem lévén táplálékuk. Amikor, a
jelzett háromszáz év után kiderült az ég, már csak az apró emlősök nézhettek
a Napba.

   Ezek  a  lények ezt azért tudták megtenni, mivel szervezetük, az evolúció
jóvoltából,  mindenféle táplálékot fel tudott dolgozni. Kis túlzással azt is
mondhatjuk,  hogy  a  föld  sarát  is  képesek voltak megenni, hasznosítani.
Túlélési faktoraik tehát hihetetlenül magasak voltak.

   Az  emlősök  (köztük az ember) szervezetében egyébként még ma is rengeteg
hiányosság  található,  ami  szintén  köztes  voltukat, nem teljes, de éppen
ezért    magasabb    hatékonyságú    alkalmazkodásukat   jelzi.   Tökéletlen
táplálékfeldolgozási  rendszer,  sérülékeny nemi szervek, könnyen elpusztuló
agykoponya  stb.  A fejlődés szempontjából azonban éppen megfelelő életforma
volt,  mert  túl  tudta  élni  a  bolygó  természeti viszonyainak drasztikus
változásait.

   Az  álmokra  visszautalva,  úgy látszott, az evolúció kirostálta a hüllők
álomlétét.  Az  is  az  emlősök  univerzialitásához  tartozott ugyanis, hogy
szemben  a  dinókkal,  ők már "felébredve" éltek. Ennek természetesen számos
előnye volt, ezt talán részletezni sem kell.

   Egy   idő   után   azonban   az   elevenszülők   szívóssága  is  kevésnek
bizonyulhatott.  Az  ismétlődő  jégkorszakok rendkívüli módon próbára tették
őket,  számos  fajuk  kipusztult,  mások zsákutcába kényszerültek (például a
bálna vagy a delfin, amelyek visszatértek a tengerbe).

   A  fejlődés  ismét  lépni kényszerült. És jött az értelem. De vele együtt
feltűnt a bestia is!

   Az  első,  embernek elismert faj, a homo habilis, majd a jóval fejlettebb
homo  erectus egyaránt meggyőződéses kannibál volt. Ez furcsa aránytalanság,
hiszen   ez   a  gyakorlat,  a  legalacsonyabb  rendű  fajtáktól  eltekintve
ismeretlen  az  emlősök  között,  vagyis  mintha  visszalépés történt volna.
Ugyanakkor  az  emberős  más értelemben magasan meghaladta még legfejlettebb
rokonait, az emberszabású majmokat is.

   Jókora  cinizmussal azt is mondhatnánk, hogy a túlélésért folytatott harc
szélsőséges formája volt ez, azaz van normális, megmagyarázható oka. Ámde ne
felejtsük  el, hogy ez nem az emberevő tigris esete! Mert csak beteg és öreg
állat  folyamodik  a  könnyebb  prédához.  A korai ember ezzel szemben, noha
ereje  teljében volt, mégis a fajtársát bunkózta le, vagyis a kannibalizmust
nyugodtan tekinthetjük a fenevad-szindróma első megjelenési formájának.

   Kiderül  tehát,  hogy a fenevad tünetcsoport és az értelem testvérek. Azt
is  megtudtuk, hogy az ember álmodási képessége az őshüllőktől származik. Ha
ezt a két kijelentést együtt vizsgáljuk, arra jutunk, hogy a szindrómáért is
dinógének   felelnek.   De  vajon  miért  párosította  a  fejlődés  a  magas
hatékonyságú  értelmet  ezzel  az  érthetetlen késztetéssel? Miért volt erre
szükség?

   Hogy  a  választ  megtaláljuk,  nagy  vonalakban vázolnunk kell az emberi
gondolkodás folyamatát.

   Az  ember  azzal  vált  ki  a  többi  állat  közül,  azzal  léphetett  az
alkalmazkodás  egy  olyan  fokára, amely gyakorlatilag korlátlan, hogy képes
volt ismert tényekből, látott, tapasztalt dolgokból valami addig nem létezőt
kigondolni,   létrehozni.  Ez  biztosította  számára  azt  a  hatékonyságot,
amelynek okán ma uralkodik a Földön.

   XY  homo erectus például rendelkezett egy jó, tenyérbe illő, lapos kővel.
Tudta,  hogy  ezzel  jókorát  lehet  ütni.  Volt  azután  egy  botja  is, és
tapasztalta,  hogy  az  is  alkalmas  az  állatok  vagy  éppen egy embertárs
fejbekólintására.  Eddig  rendben is volt a dolog, XY igazodott a fejlettebb
emlősökhöz  (ne  feledjük, a csimpánz és gorilla is használ eszközt). Amikor
azonban  a jóravaló erectus a két eszközből kőbaltát kombinált össze, az már
minőségi ugrás volt, erre az elvonatkoztatásra - "mi lenne, ha összeraknám a
kettőt?" - egyetlen állat sem képes!

   A  kulcs  tehát a "mi lenne, ha...". Az ilyesfajta gondolatot nevezhetjük
ötletnek, intuíciónak, kreativitásnak.

   Hogyan merül fel a kreatív gondolat az emberi agyban?

   Az ötletek, intuíciók a jobb agyféltekében képződnek. Nehogy azt higyjük,
hogy ritkán, az embernek (ezt lehet ellenőrizni) állandóan mindenféle eszébe
jut. Ez azonban még nem elég. Az ötletek átfolynak a bal féltekébe, amely az
analitikus, következtető gondolkodás székhelye. Itt aztán nagy részük kihull
a  rostán.  A  bal  féltekei  elme  összeveti  az  intuíciót  a  már meglévő
ismeretekkel,   környezetünk   különböző  szabályaival,  olyan  széles  körű
elemzést   végez,  hogy  még  azt  is  mérlegeli,  mekkora  esélye  lehet  a
megvalósításnak.  Vagyis  egy  kontrolt  képez,  amely azért van az embernek
szintén nagy segítségére, mert megóvja az energiapazarlástól. Képzeljük csak
el, hová jutnánk, ha minden egyes dolgot, ami az eszünkbe jut, megpróbálnánk
megvalósítani!

   Mit  látunk  tehát? Egy irracionális, és egy ésszerű erőt, amelyek együtt
dolgoznak,  s  együtt  eredményezik az emberi kreativitást. Azt is láthatjuk
azonban,  hogy  a  hirtelen  és  ok  nélkül,  "csak  úgy"  felmerülő ötletek
jelentősége milyen hatalmas.

   Irracionalitás,  ez  a  másik  kulcsszó.  Mi  az ugyanis, ami egyaránt és
elsősorban  jellemző  a bestiális cselekedetre, meg a kreativ gondolatra is?
Hát  az,  hogy  egyiknek sem lehet okát adni! Azaz a két, merőben ellentétes
tulajdonság  azért  jelentkezett  egyszerre,  s már a homo habilis-ban, mert
egyazon   tulajdonságról   van  szó,  az  irracionalitásról,  mint  jellemző
vonásról! Ennek az egységes erőnek az alkotó ötlet és a romboló tett pusztán
különböző megjelenési formái!

   Hogy  ez  a  páros  szorosan  összetartozik,  azt  a dinók korának furcsa
kettőssége is mutatja. A vad primitivitás nehezen fér össze a villanásszerű,
fejlett  megnyilvánulásokkal,  de  a hüllők álmodó létéből következő totális
irracionalitás mellett már érthető a dolog. Michael Crichton Őslénypark című
regényében a raptorok falkában vadásznak. Nem igaz, nem vadásztak falkában.

   De néha, egyszer-egyszer megtették!

   Az intuitív csillámok tehát megvoltak a dinókban. Ámde, amellett, hogy az
objektív  valóság felfoghatatlan volt számukra, hiányzott még az agyféltekék
elkülönültsége   is,   ezért  semmiféle  kontrolról  nem  lehetett  szó.  Az
ilyesfajta  intuíció  viszont  nem  volt használható semmire, sőt a teljesen
ötletszerű,  vad  cselekvés  (például  az érthetetlen, minden okot nélkülöző
gyilkolás) egyenesen káros volt a fejlődés szempontjából.

   De azért az irracionalitás csomagja nem veszett el, az evolúció megőrizte
a  génekben,  hátha szükség lesz még rá. És azután, amikor kiderült, hogy az
emlősök   fejlett   valóságérzékelése,   valamint  univerzális  alkalmazkodó
képessége  sem elegendő a továbblépéshez, a fejlődés elő is húzta a DNS-ből,
és bedobta az immáron kétféltekés agyba.

   A húzás mondhatni bejött. Igaz, elég nagy ára volt, mert a kreativitással
törvényszerűen együtt jött a fenevad-szindróma is.

   A  természetes kiválasztódás mégis ebbe az irányba hatott, mert a dinó és
az  emlős  tapasztalatok  kombinálásával kifejlődött új agy meglehetősen jól
kezelte   ezt  a  kettőst,  vagy,  pontosabban,  idővel  megtanulta  (furcsa
ellentmondás, de éppen az intuíció-bestialitás adta hatékonysággal) a helyes
kontrolt.  A  fenevad-szindrómát  nem  tudta eltüntetni, de az ellenőrzés az
emberek  nagy  részében  megfelelően  működik.  Ha  őszinték vagyunk, és nem
áltatjuk   magunkat,   azt  hiszem  mindenki  elismerheti,  volt  már  olyan
gondolata,  hogy valakit a legszívesebben megfojtana (például engem, ezért a
cikkért).  Úgy  gondolom, ezt nem kell szégyellni, mert a lényeg az, hogy az
ember szinte azonnal rájön arra is, milyen esztelen egy hasonló terv. Vagyis
létre tudtunk hozni egy olyan egyensúlyi állapotot, amelyben az irracionális
gondolatok  a  ráció,  az  értelem  kiegészítésére,  segítségére szolgálnak,
legalábbis nagy átlagban.

   Mindez  azt  jelenti, hogy a bestialitás voltaképpen betegség. Olyanfajta
agyi  rendellenesség,  amikor  nem  működik  megfelelően  a  bal  agyfélteke
kontrolja,  amikor  az  irracionalitás  romboló  oldalának késztetései olyan
erővel  jelentkeznek,  hogy  az  ellenőrző,  szelektáló,  fékező  funkciókat
részben vagy teljesen elnyomják.

   A  bestialitás  génjeit mindenesetre tovább hordozza az ember, hiú ábránd
azt  várni  a jövőtől, hogy megszűnik, hiszen a kreatív hatásokat nem tudjuk
nélkülözni, ez az ember legnagyobb ereje, ami a továbbfejlődést biztosítja.

   Kreativitás nélkül a faj nem tud fennmaradni!

   Ezért  aztán, szerintem legalábbis, a jövőben is számítanunk kell egy-egy
olyan  emberre,  akiből kitör a fenevad. Törekedni inkább arra kellene, hogy
ezt  a  tünetet,  mint  tömegjelenséget  kiiktassuk,  azaz  a  háborúktól, a
kínzásoktól,   a   diktátorok  rémuralmaitól  szabaduljon  meg  végre  ez  a
szerencsétlen  uralkodó  faj.  Egy  ilyen  cél,  úgy gondolom, elérhető, sőt
tulajdonképpen  már  benne is vagyunk a megvalósításban! A fenevad-szindróma
egyik  tömeges megnyilvánulásától ugyanis már csaknem meg is szabadultunk. A
homo  habilis  totálisan  kannibál  volt,  ma  pedig  azért  a kannibálok az
emberiségnek csupán parányi részt teszik ki.

   Ez az út tehát járható.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2023
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.