Dimenzió #17

Antigravitációban

(irodalom, sci-fi, csillagászat, paratudomány)

                               Viszokay Tamás:
                          (viszokay@mail.matav.hu)

                                  CSOMÓPONT

(In: Solaria Magazin 1996/02. szám, Seldon 96 BT, http://solaria.scifi.hu)


   A  papnő  arca  csak  egy-egy  pillanatra  bukkant elő a sűrű, fehér füst
mögül. Hangja mintha kútból jött volna.

                              Ki dícsre tör,
                              Van számára hely,
                              De az élet
                              Majd megpecsétel!
  
   Pantalemon  zavarba jött a jóslat hallatán. Ezért hozott Delphoiba hetven
talentum ezüstöt?

   Pythia  érzékelte  kételkedését,  szeme felizzott, megemelkedett ültében,
dühösen szólt:

                          Az önhittség jó dolog
                          Annak, ki jogosan önhitt,
                          És én az vagyok.
  
   - Pythia mondja ezt? - kérdezte a tábornok felindultan.

   Az  orákulum,  aki  már  indult a barlang mélyén lévő szentély felé, most
visszafordult.

   - Alexandrosz mondja ezt. Pantalemon mondja ezt. Nem mindegy?

   - Hogyan?

   A makedón nem kapott választ.

   Hogy   álljon   Sándor  elé  ezzel  a  badarsággal?  Bénultan  vesztegelt
mindaddig, amíg egy fiatal papnő ki nem vezette a füstös helyiségből.

   Tanácstalanságában kifakadt:

   - Nem mondott semmit! Egy vagyont hoztam ide, és nem mondott semmit!

   A lány megcsóválta a fejét:

   - Hát nincs füled?

   - Mire  legyen?  Sándor  önhitt,  bár én még sosem hallottam, hogy  ilyet
mondott  volna.  Az  az átkozott déli minden ilyesmit kiírtott belőle. Én se
vagyok  önhitt! De mégha az lennék is, hogy jövök én ide? Csalódott vénember
vagyok, semmi más.

   - Ha csalódott vagy, akkor önhitt is vagy, hiszen nem elégszel meg azzal,
amit  az  élet  kínált  neked.  Nézd a tengert! Az is csalódott talán? Azért
ostromolja a sziklát?

   - No és az a pecsételés? - Pantalemon legyintett. - Pythia nem válaszolt.

   - Ez nem igaz. Ő míndig választ ad. Csak nem mindenki érti meg - mondta a
lány búcsúzóul.

   Pantalemon  fejébe  szöget  ütöttek a szavak, főleg a második vers, annak
legalább  volt valamelyes értelme. Önhitt volna, ahogyan az orákulum mondta?
Némi gondolkodás után kelletlenül vallotta be, van benne valami.

   Hogy  hűséges  volt  Fülöp  királyhoz,  és  most hűséges Sándorhoz, annak
egyedüli   oka,   hogy  öregnek  érzi  már  magát  bármiféle  bonyodalomhoz.
Ötvenhárom  éves  múlt, megért rosszat és jót, s nem érzett már erőt magában
semmiféle akcióhoz. Nem jó ő már semmire. Vagy mégis?

   Vannak  új  hadi  elképzelései,  s  titokban  úgy érzi, ő jobb parancsnok
lehetett volna, mint akár Fülöp, akár maga Sándor.

   De a lényegen ez semmit sem változtat. Megvénült.

   Pellában   megtudta,   hogy   Alexandrosz   már   egy  hónapja  elindult.
Utánasietett,  de így is csak Anatóliában, a hajdani Trója mellett érte be a
sereget.

   Impozáns  volt  az  ötvenezer  főnyi  had,  ám  egyszersmind  szánalmasan
kicsinek  is  tűnt a Perzsa Birodalom kimeríthetetlen erőforrásaihoz képest.
Azonban   a  képesség,  hogy  ellenségeink  helyzetébe  képzeljük  magunkat,
megváltoztathatja az arányokat.

   Amikor megérkezett, a király épp egy ilyen sikert könyvelt el.

   - Nem  jön!  -  fogadta  Alexandrosz.  -  Dareiosz  nem  jön!  A  fősereg
Babylonnál áll. A satrapák a maguk dicsőségére akarnak győzni.

   - Ez bizony jó hír - zökkent le Pantalemon egy székre, és elvette a rabnő
kínálta  boroskancsót.  Jól  meghúzta,  pedig tudta, hogy árt neki. Hajdanán
persze nagyivó volt, ám az öregkor ...

   Végignézett  Alexandroszon.  Szőke  hajával,  kisportolt  testével a nagy
héroszokat  idézte.  Szürke szemének céltudatos tekintete pedig azt mutatta,
nem  ijed  meg a ráváró feladattól. Csak azt az álmodozó hajlamot ne oltotta
volna belé az athéni! Képes ez az ifjú arra, hogy legyőzze a perzsa óriást?

   Alexandrosz intésére a szolgák egyedül hagyták őket.

   - Mit mondott Pythia?

   Pantalemon  szóról  szóra  elismételte az orákulum jóslatát, nem titkolva
közben, hogy érthetetlen badarságnak tartja.

   Sándor elmosolyodott és megveregette a vállát.

   - Jó öreg makedónom! Neked egy kicsit kénkőszagú ez az egész, ugye?

   - Én  csak  azt tudom, hogy becsapja az embereket az ilyesmi.  Lám, a lűd
király  is  hitt Delphoinak: lépd át a Halüsz-folyót, és megdöntesz egy nagy
birodalmat! És mi lett a vége? A saját birodalma omlott össze.

   Az ifjú harsány nevetésre fakadt.

   - Krőzus? Hah, ő nem gondolkodott, tábornokom! Amit Pythia neked mondott,
az több mint elég. A fizetség dupláját is megérte volna!

   Ez  a  mindentudó  stílus!  Arisztotelész  hatása  ez  is. Pantalemon nem
szerette ezt a Sándort.

   Sokkal  többre  becsülte  néhány  nap  múlva, amikor a Granikosz folyónál
szemben álltak a kisázsiai helytartók kétszerte nagyobb seregével.

   Délután  volt  már,  amikor elérték a perzsákat, de Alexandrosz nem akart
másnapig  várni.  Azonnal  csatához  rendezte  hadait. A makedón sereg menet
közben,   a   folyón   átkelve  vette  fel  a  harci  alakzatot.  A  komótos
felfejlődéshez  szokott  keletiek  kapkodásba  kezdtek,  ami  jól látszott a
perzsa futárok fejvesztett rohangászásán.

   Sándor  azonnal  támadásba  küldte  a jobb szárny lándzsás lovasait, majd
kisvártatva a derékhad nagy falanxát is megindította.

   Pantalemon  általában  csodálta tehetségét, most mégis megérezte a hibát.
Szólni  nem  szólt.  A  tizenhétezer  nehézgyalogos  falanxa  hatalmas  erőt
képviselt.  Mégsem  volt  tanácsos  a támadó jobb szárnnyal együtt indítani.
Nemcsak  azért,  mert  gyorsabban kellett haladniuk és a megterhelt harcosok
elfáradhattak.  A falanx rohama akkor hatásos igazán, amikor a támadó szárny
már  benyomult  az ellenség hadrendjébe s ott zavart keltett. Így a védekező
derékhad megoszlik.

   - Tudom, mire gondolsz, öreg barátom - szólalt meg hirtelen Alexandrosz.

   Pantalemon   összerezzent   és  szégyenkezve  nézett  körül.  Szeleukosz,
Antipatrosz  és  a  többi  vezér  azonban  nem figyelt rá. Sándor híres volt
arról, hogy kitalálta gondolataikat.

   - Látod?  -  mutatott  a  perzsák  szerteszáguldó lovas  futáraira. - Nem
tudnak öszeköttetést létrehozni a hadrendek között. Nem lesz semmi baj.

   - Egyébként... - az uralkodó körbenézett, majd kissé arrébb invitálta  az
öregembert, hogy a többiek ne hallják a szavaikat.

   - Tudod, miért vagy te is benne a jóslatban?

   Pantalemon megrázta a fejét.

   - Valami fontos fog történni velem, vén csataló. Valami természetfölötti.
És te a tanúja leszel.

   - Miért éppen én? Krónikát nem tudok írni.

   Sándor  nem  válaszolt.  Az  öreg  zavartan  hümmentett, de sok ideje nem
jutott gondolkozni, mert hátborzongató percek következtek.

   Alexandrosz  a lándzsások mögött elhelyezkedő makedón nehézlovasság élére
vágtatott, s maga vezette őket támadásba. Úgy tombolt a harc sűrűjében, hogy
még a lándzsája is eltört.

   Időközben a falanx elérte az ellenséges közepet. Érdekes módon pontosan a
hibás  időzítés  döntötte  el  az ütközetet. A perzsa derékhad nem tudhatta,
hogy  a Sándor vezette szárnyon a perzsa lovasság még tartja magát. Nem volt
összeköttetésük.  Hogy  a  makedón falanx ilyen bőszen támadott, azt hitték,
hogy a szárny megingott, hiszen a gyalogos falanx lovassági támogatás nélkül
sebezhető.

   Így  hát,  Alexandrosz  minden szándékával szemben, a falanx volt az, ami
áttört,  s  aztán  oldalba  kaphatta  a  Sándor  által  szorongatott  perzsa
szárnyat.

   A küzdelemnek ezzel vége szakadt, csak a mészárlás maradt.

   A vezéri dombon hangosan ünnepelték a királyt. Csak az öreg gondolta azt,
ha valaki hosszú háborúra készül, nem építhet ilyen hatalmas kockázatra.

   Az  esti  haditanácsra  Pantalemon  nem  kapott  meghívást, csak a reggel
kiadott napiparancsból tudta meg, hogy Sándor délnek fordul. Dühösen rontott
be a királyi sátorba.

   - Nem teheted! - kiáltotta.

   A  tiszteletlen  viselkedésre  csak  a szolgák rezzentek össze, a királyt
egyáltalán nem zavarta.

   - Tudom,  barátom  - bólintott. - Azért nem küldettem érted tegnap  este,
mert nem akartam, hogy botrányt csinálj.

   - Felség!  -  mondta  Pantalemon kissé halkabban - A perzsák  menekülnek,
Ankara  felé  szabad  az  út.  Nemsokára  aratnak,  lesz bőven élelem. Nincs
hadsereg arrafelé. Senki sem áll utunkban!

   - De a görög városok felszabadítása...

   - Azok  várhatnak  egy  kicsit  -  legyintett  a  tábornok. - Az  ankarai
hadmozdulattal egyszerre vágnád el Perzsiától a négy nyugati satrapiát!

   A király felállt.

   - Pantalemon,  akkor  is  mennem  kell.  Pythia  azt  üzente,  hogy   egy
földöntúli  esemény  részese leszek. Nem mondta hol, de csak azért nem, mert
azt tudom magamtól is. Délen, barátom.

   - Ó,  sejthettem  volna  - világosodott meg hirtelen az öreg  elméje. - A
fríg  főváros!  De  uram...  csak nem veszed komolyan, hogy aki azt a csomót
kibogozza,  az Ázsia ura lesz? Nem egy templomban dől el az ilyesmi, hanem a
csatamezőkön!

   Alexandrosz megrázta a fejét.

   - Nem érdekel, akkor is Gordionba kell mennem. Úgy érzem, nem Ázsia sorsa
itt a tét, hanem valami más...


                                     2.

   Ptolemaiosz és a testőrség csak a templom kapujáig kísérhette őket, onnan
hármasban  folytatták  az utat. Sándor, Mardóniosz, a szent hely főpapja, és
Pantalemon.

   A  tábornok  áhitatot  látott  Alexandrosz  szemében,  ami meglepő volt a
szkeptikus  királytól.  A  templom  közepén  egy  színaranyból készült harci
szekér  állt.  Négy  ezüstszálakkal  befont gyeplőszíj, s ugyanannyi hámszíj
volt  szétterítve  előtte.  A  szíjak a kocsi mellvédjén nyugvó, emberfejnyi
csomó kusza halmazába futottak. A gombolyag túloldalán jött csak elő a nyolc
szál, végeik a hajtó helye melletti kallantyún nyugodtak.

   A főpap éneklő hangon mondta:

   - Ez a szekér Minósz krétai királyé volt. De soha nem használta, mert egy
isten  ajándékozta  neki. Isteni szekeret nem ülhet meg földi halandó, mégha
birtokolja  is!  A  feladat az, hogy teljes hosszukban kiterítsd a szíjakat.
Akkor beteljesül rajtad az istenek akarata.

   Sándor Pantalemonra mosolygott. Na, látod!

   - Mennyi időm van? - kérdezte aztán.

   - Amennyit  akarsz, uram - válaszolt Mardóniosz. - De ha abbahagyod,  nem
kezdheted újra.

   Sándor bólintott, és a szekérhez lépett. A másik két férfi hátrahúzódott.

   A  király  végigsimított  a szíjakból álló gömbön. Sokáig vizslatta, majd
felemelte. Láthatóan hosszú munkára készült. Az egyetlen logikus próbálkozás
valóban   az  volt,  hogy  a  csomó  tetején  nyugvó  minden  bőrszíjdarabot
megmozgat,   meghúzogat,   s   ha  valamelyik  kiálló  gyeplőszár  reagál  a
mozgatásra, ott kell tovább folytatni.

   Alexandrosz  türelmesen  megkezdte munkáját, Pantalemon meg arra gondolt,
akár  itt  is  éjszakázhatnak.  A  papot leste. Mardóniosz tekintete álmatag
volt, úgy tűnt, nem is figyel oda.

   Ennyire biztos a dolgában? - gondolta a tábornok.

   Sándor  úgy  a  századik  szíjdarabnál  járt,  amikor  megmerevedett,  és
hirtelen a másik kettő felé fordította a fejét.

   És  Pantalemon  már  tudta,  hogy  az  ifjú  megnyerte  a  csatát. Rájött
valamire. Pont úgy...

   Sándor  tizenhárom  éves volt, amikor Fülöp király egy vad csődört kapott
ajándékba Epeiroszból. Senki nem tudta megülni, sőt három lovászt halálra is
tiport a mén. Már hónapok óta beszélték az udvarban, hogy ez a ló az alvilág
küldötte, amikor Alexandrosz felfigyelt a suttogásra. Fülöp előbb nem akarta
engedni,  hogy  fia is próbát tegyen, de aztán beletörődött. Nyilván érezte,
ahogy  Pantalemon  is,  hogy  Alexandrosznak sikerülni fog. Nem is tévedtek.
Alexandrosz  néhány  percig  figyelte a lovat, ugyanazon óvatos tekintettel,
amit  itt  Gordionban  is  kiült  a  szemébe.  Aztán,  egyszerre  ugyanaz  a
felismerés  sejlett  fel  az arcán. Odament, megfogta, megforgatta a nyihogó
állatot, majd felugrott a nyeregbe, és ott is maradt. A mén nyugodtan tűrte.

   - Balgák!  -  nevetett  akkor  Alexandrosz. - A saját árnyékától fél,  az
vadítja meg. Csak szembe kellett fordítani a nappal.

   A  pap  zihálása  térítette  vissza a múltból. Sándorra nézett. Az kezdte
belenyomni  a  mutató,  majd  a  középső  ujját  a csomóba, lassan tágítva a
szálakat, hogy kezének utat engedjenek.

   Mardóniosz mozdult, de az öreg megfogta a karját.

   - Talán ez tilos? Nem mondtad!

   A másik szemében félelem ült.

   - Nem tilos, de...

   - Akkor maradj nyugton!

   Alexandrosznak  közben  sikerült a csomó közepéig hatolnia, ott megfogott
valamit  és óvatosan kihúzta. Egy szabad szál volt. Kisvártatva egy másik is
előtűnt.

   Feléjük fordult.

   - Pantalemon, hány ló húzta Zeusz kocsiját az eposzban? - kérdezte.

   A szólított megdöbbent.

   - Magasságos istenek! Öt!

   Sándor  elkezdte  a  fejtést. Hosszú munka volt, de immár könnyű. Egy óra
sem  telt  el  s  az  utolsó  szál  is  kigombolyodott.  Alexandrosz  lassan
elrendezte a tíz szíjat a kocsi előtt.

   Amit  ezután  láttak,  arra nem voltak felkészülve, a tábornok legalábbis
biztosan nem.

   Óriási dörrenés rázta meg a templom köveit. Az odakinti sokaság iszonyodó
moraja  hallott.  Kövek  záporoztak.  Valószínűleg  meghasadt a födém. Aztán
ezüstös  fény  ömlött  be  felülről,  fehéres  derengésbe borítva a központi
térséget.  Kör-  és  négyszögforma  fénydarabok  röpködtek, némelyik annyira
csillogott,  hogy  el  kellett  takarniuk a szemüket. Mardóniosz az oszlopok
között   keresett  menedéket.  A  tábornok  azonban  a  lobbanó  fénycsokrok
közelében maradt. Mindent látni akart, hiszen így kívánta Pythia.

   Ölnyi  nagy  gömb lebegett alá, sárga, fehér, ezüstös fényben játszott. A
gömb,  ahogy  Alexandrosz  feje  fölé ért, szétrobbant, fültépő pendüléssel,
mintha ezer hárfa szólalt volna meg. Fény özönlött a királyra, aki egész idő
alatt   behúnyt   szemmel   állt  az  aranyszekér  szíjai  között.  Teljesen
beborította  a  folyékony  fény.  Felemelte karjait, mint a tűzből újjáéledő
főnix, ami az első szárnycsapásait teszi.

   Pantalemon nem mozdult. Félt.

   A  következő percekben azonban oly gyorsan követték egymást az események,
hogy   Pantalemon   soha  nem  tudott  később  visszaemlékezni  a  történtek
folyására.

   Alexandrosz  megtorpant.  Nem  saját  jószántából tette. Úgy tűnt, falnak
ütközött,  ami  nem  látszott,  nem létezett. A király nem ijedt meg, inkább
kiváncsian  fordult  el,  s  indult  egy másik irányba. Ott is feltartotta a
láthatatlan fal. Intett. Neki, Pantalemonnank intett.

   Veszélyt    furcsa   módon   ő   sem   érzett,   ám   ekkor   Alexandrosz
megmagyarázhatatlanul  eltűnt.  Mindenestől,  mert az őt addig beborító fény
lefolyt,  szétterült  a padozaton. Ezzel egyidőben a szíjak mozogni kezdtek,
mint kígyók tekeredtek vissza a kocsi mellvédje felé.

   A  tábornok  felordított,  kirántotta  kardját,  és  nekivetette  magát a
láthatatlan falnak. Az azonban Sándorral együtt elenyészhetett, mert az öreg
makedón  akadálytalanul zuhant a fénypocsolyába, csak kardjával vagdalkózott
veszettül.

   Aztán   a  jelenet  váratlanul  véget  ért.  A  fénypamacsok  lehámlottak
Pantalemonról. A szíjak... a szíjak visszahúzódtak, s ugyanazt a csomóformát
vették  fel,  mintha misem történt volna, mintha nem is bogozta volna szét a
csomót senki.

   A tábornok iszonyodva állt, és az ördögi gombolyagot bámulta.

   Aztán az egyik oszlop mögött megbújó pap felé indult.

   - Gazember!  -  ordította.  -  Dareiosz  embere  vagy!  Nem  menekülsz  a
kardomtól.

   Mardóniosz  térdreesett,  arca  elszürkült. Pantalemonra mutatott, remegő
ujjakkal, de szó nem jött a torkán.

   A  makedón  rájött,  fontosabb  dolga  is  van most, mint szétszabdalni a
papot. Kiviharzott a templomból, egyenesen a testőrparancsnokhoz.

   - Ptolemaiosz!  - mondta neki lihegve. - Azonnal zárd körül a  templomot.
Egy egér se mehessen ki észrevétlenül.

   - Igen, felség! - húzta ki magát amaz.

   Visszarohant, egyenesen a csomóhoz. Felemelte kardját.

   - Nem fogod megcsalni a világot többé!

   Kettévágta a  gombolyagot  Mardóniosz  kétségbeesett,  üvöltő tiltakozása
ellenére.

   - Fogsz te még nagyobbat is ordítani - ragadta meg a pap köntösét.

   Torkának szegezte a kardot.

   - Beszélj, nyomorult! Hova tüntettétek el Alexandroszt? Él még? Ugass, te
sakál, vagy a saját beleiddel fojtalak meg!

   - Uram! - lihegte a torkán mozgó kardtól fuldokolva amaz. - Nézz tükörbe!
Kérlek, gyere velem és nézz bele a nagy tükörbe! Könyörgöm!

   Úgy  vonszolta  a  papot  az  általa  mutatott  mellékcsarnokba, hogy egy
pillanatra sem vette le a kardot a nyakáról.

   A csarnok egyik falán csiszolt ezüstlap függött.

   Hogyan is szólította Ptolemaiosz? Felség!

   Belenézett a tükörbe.

   Azután  nem  tudta,  mi  történt.  Érzékelte,  hogy testőrök rohannak be,
körbeveszik, félően tapogatják, nem esett-e baja. A papot korbáccsal verték,
míg, kezét felemelve, vissza nem parancsolta őket.

   - Nincs bajod, Sándor? - kérdezte Ptolemaiosz aggódva.

   - Nincs.

   - Láttam, kettévágtad.

   Gépiesen válaszolt.

   - Megtettem.
  
  
                                     3.
  
   Hogy ismét fiatal volt (huszonkét éves!), újra a vállára tudott venni két
birkát egyszerre, hogy annyit tudott inni amennyi elborzasztotta társait, és
megnyerte,  ő  maga nyerte meg az isszoszi ütközetet, egy zseniális taktikai
húzással, amit... az a másik talán nem vállalt volna...

   Mámoros  volt,  de  beteg  is. Nem attól kapta a lázat Kilíkiában, hogy a
folyóba esett télvíz idején. Nem bírta elviselni, ami történt.

   De  azért  jó  volt  ez  a  láz.  A  környezete,  legfontosabb alattvalói
lehetőséget kaptak, hogy a kórt okolják a változásért.

   Sándor...  az  a  Sándor  nem  kapott  dührohamokat,  nem  ölt meg senkit
dühében.  Az a másik, az társainak tekintette őket, az nem hencegett fizikai
erejével,  nem  hajtatta  maga  elé  az  elfoglalt  városok  fiatal lányait,
asszonyait,  hogy  mindegyiket  magáévá  tegye.  Az nem volt reggeltől estig
részeg.

   Amaz makedón király volt. Ő perzsa despota.

   Nem  véletlenül  történt  így.  Érezte,  széthullik az egész hadjárat, ha
közel   engedi  magához  az  embereit.  Nem  attól  félt,  hogy  felismerik,
felfedezik,  hogy  Sándor  nem Sándor. Ami történt, az olyan lehetetlen hogy
ettől nem kellett tartania.

   Azért vált kényúrrá, hogy emberei ne vegyék észre bizonytalanságát.

   Kicsoda ő?

   Van  egy  monda  az  első makedón királyról, Perdikkaszról. Vércsomóval a
jobb  kezében  jött  a  világra.  Ez  isteni  kiválasztottságot  jelent.  És
Perdikkasz  valóban  összefogta,  állammá  és hadsereggé szervezte a makedón
törzseket,   lerakta  mindannak  az  alapjait,  amit  ma  Makedónia  jelent.
Alexandrosz is vérrel teli kézzel született. Hogy kiteljesítse mindazt, amit
őse  elkezdett.  De  ha  így  van, akkor mi történt? És miért történt? És ha
Sándor személyének nem volt jelentősége, miért jött a világra véres kézzel?

   A  csomópontban  nem számított, ki öntelt. Mert Alexandrosz és Pantalemon
cserélt.  De  nem,  ez sem igaz. Pantalemon eltűnt. De nem tűnt el, hiszen ő
az, Pantalemon! Nem felejtette el ötvenhárom évének egyetlen emlékét sem.

   Isszosz után két út nyílott: tovább üldözhették III. Dareioszt Babylon és
Perzsia  felé,  vagy  délnek  fordulhattak,  meghódítani  a  gazdag főniciai
városokat. És Egyiptomot.

   Ahová Alexandrosz-Pantalemon mindenáron menni akart.

   Egyszer régen, még Arisztotelész idején mondta neki Sándor:

  - Ha meg akarod tudni, ki vagy, két helyre mehetsz. Gordionba vagy  messze
délre.

   Ő akkor legyintett.

   Most  azonban  szinte  állandóan  erre  gondolt.  Ha meg akarod tudni, ki
vagy...!

   Ez  fontosabb  mindennél! Megváltoztatta Sándor egész tervét. Alexandrosz
nem  akarta  meghódítani  a világot, csak el akarta űzni a perzsákat a görög
földek   közeléből,   hogy   nyugodtan   felépíthesse  a  saját  birodalmát.
Arisztotelész és Platón államát. A filozófusok országát.

   Elfintorodott.

   Talán ezért ... talán nem tetszett az isteneknek ez a szándék. De a talán
nem elég. Igazolást akart.

   Amikor  meghirdette  vezérei  előtt,  hogy  az  egész  világot meg fogják
hódítani,  azok  döbbent  csendben  ültek.  Az  isszoszi csata másnapján már
osztogatták  egymás között a tartományokat, és lobogtatták Dareiosz levelét,
amelyben békéért könyörögve felajánlja az Euphratészt közös határnak.

   Az  volt  a  szerencséje,  hogy fiatalok voltak Szeleukoszék is. Anatólia
nagy  zsákmány,  de  az egész világ azért jóval nagyobb, az élet pedig örök,
legalábbis  egy  huszonéves számára. A kaland igézőbben hatott rájuk, mint a
megfontolt érvek.

   Kiáltva fogadtak neki hűséget.

   Hogy  miért  megy  előbb  Egyiptomba, azt nehéz lett volna megmagyarázni.
Végül  nem  is  magyarázta  meg.  Egyszerűen  parancsot  adott.  És... annak
parancsait, aki a világot ajánlja nekik, elfogadták ezek a szabad makedónok.


                                     4.

   Pantalemon szemrehányóan nézett az egyiptomi vezetőre. Ez lenne Amon nagy
hatalmú szentélye? Az egyiptomi leborult a kegyetlen tekintet előtt.

   - Nagyúr, a szellemek hatalma nem szükségel külsőségeket! Mi ezer év  óta
tapasztaljuk e helynek az erejét.

   Mégcsak  padló  sem  volt.  A  puszta  földre  telepedett  le,  szemben a
félelmetes  pappal. A csont-bőr aszkéta szemében olyan tüzek lángoltak, hogy
minden kételye elmúlt. Ha kibocsátaná ezeket a lángokat, porrá égne minden.

   - Békével jöttem - mondta. Az öregember meghajolt ültében. - Nagyon sokat
akarsz látni - állapította meg.

   - Tudod, ki vagyok?

   - A  fél  világ  urának  mondod  magad,  de  hogy ki vagy, nem  tudhatom.
Életpecsételési   szándékkal  jössz.  Furcsa,  hogy  nem  belőled  ered,  ám
elfogadom.

   A jóslat szavai! Pecsét az életen. Mi folyik itt?

   - Igyál egy kupa bort - mondta az aszkéta - Kicsit várnod kell.

   Töredezett  szélű  kőkorsóból  töltött,  majd  behúnyta  a szemét, és ült
mozdulatlan. Nagyon hosszú ideig.

   - Tudtam, hogy meg fogsz keresni - szólalt meg Pantalemon hangján, Sándor
hangján.

   - Mit tettél velem? - tört ki Pantalemon. - Egyáltalán, te csináltad?

   Az aszkéta torkából nyugodtan szólt a hang.

   - Nem örülsz neki? Nem vállalod?

   - De igen! Igen, persze, hogy vállalom! Csak azt mondd meg, ki vagyok én?
Te... vagy Pantalemon? És miért kellett így történnie?

   - Pecsét az életen. Nem értetted meg?

   A másik nem válaszolt.

   - Így  van  jól  -  a  hang  mintha  kuncogott  volna. - Az uralkodó  nem
ismerheti be, ha hiányos a tudása.

   - Ha  a  világban elindul egy döntő folyamat - szólalt meg újra -, ami  a
jövőre  nagy  hatást  gyakorol,  csak akkor kap létjogosultságot, ha a végén
visszaigazolják. Ha nincs visszahatás, a folyamat sem valódi.

   Pantalemon megrázta a fejét.

   - Ki vagy te? Isten, hogy ilyeneket beszélsz?

   - Nem.  Lehet,  hogy  majd az leszek, de most csupán egy küldött  vagyok,
akinek gondoskodnia kell arról, hogy a megtörtént valóban megtörténhessen.

   Pantalemon rájött, az igazi kérdést még nem tette fel.

   - Azt tudom, hogy mit tehetek. De ki vagyok én?

   - Te  Alexandrosz  vagy  -  válaszolt Alexandrosz olyan hangsúllyal,  ami
kizárt minden vitát. - A tetteid Alexandrosz tettei.

   - Isten vagyok?

   Az aszkéta szája kis hallgatás után nyílt ki újra.

   - Annak fognak nevezni évszázadokig.

   Ennyi  elég  volt.  Nagy Sándor felállt, és kiment a homályos kunyhóból a
napfényre.

   Azon a napon, ott a sivatagban, megszületett egy isten.

   Egy  másik  napon,  az  időgörbe  egy  korábbi  pontján  megszületett egy
gyermek. Perdikkasznak hívták.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.