Viszokay Tamás:
(viszokay@mail.matav.hu)
CRISTOBAL LÓPEZ CUTIĽO FELKÉSZÜLÉSE A HALÁLRA
(In: Solaria Magazin 1996/03. szám, Seldon 96 BT, http://solaria.scifi.hu)
Mondhatni, évszázadok óta ismerte a tengert. Az óceán lüktetése a
génjeibe ivódott, hisz legtávolabbi ősei is már ebben a parti faluban látták
meg a napvilágot, és, csakúgy mint a település népességének legnagyobb
része, halászattal keresték sovány kenyerüket.
Cristo, ahogyan nevezték, persze nem tudta volna megmondani, hogy a
halász elődök sora mikor kezdődött. Severo, az előljáró úgy hirdette, azóta
élnek itt emberek, mióta a spanyolokat végre kiebrudalták az országból,
vagyis százötven éve. Ezzel szemben Miguel atya, aki vasárnaponként járt a
kicsi faluba misét mondani, nemegyszer kiprédikálta, hogy az előljáró
hangoztatta időpontnál száz évvel korábban csoda történt a közelben, s az
Istentől áldott hely környékére akkor költöztek a népek. Végül, volt egy
ősibb kútfő is, és a falu leginkább ennek hitt.
Cristo mostanában, hogy egyedül maradt, gyakran gondolt Samuktepekre a
csicsimek varázslóra. Az ő személyét mindenki "bizalmasan kezelte", hogy
modern kifejezéssel éljünk. Az egyháztól nem féltek, azok az idők már
elmúltak, de nem akarták megsérteni az atyát, aki szépen prédikált, szépen
énekelt, s ez apró, de boldog változatosságot jelentett az emberek egyhangú
életében.
A sámán, aki havonta egyszer jelent meg a faluban, betegeket gyógyítani,
és régi történeteket mesélni, rejtélyes megjegyzéseket tett olykor egy nagy
mészárlásról, amelyet még Hernán úr konkvisztádorai tettek volna meg itt.
Ennek az emléke a közösség, mondotta az indián. Részleteket azonban nem
árult el erről a bizonyos vérengzésről.
Cristo soha nem faggatta, pedig érdekelte volna a pontos válasz, annál is
inkább, mert ösztönösen valami rosszat sejtett a rejtélyeskedés mögött. Ám a
népek, amikor a csapszékben összeültek, és eredetüket boncolgatták, mindig
megelégedtek annyival, hogy ők "régi emberek", a szomszédos falvak hozzájuk
képest újjonan alapítottaknak számítanak. Ez a megállapítás némi
büszkeséget, elégedettséget adott nekik. Cristo pedig nem érezte hivatottnak
magát lerombolni ezt az érzést azzal, hogy kérdezősködik és színvallásra
bírja Samuktepeket. Mégha hamisan hisznek is, bűn elvenni a hitet
olyanoktól, akiknek a nyomorban saját ősiségük tudata az egyetlen vigaszuk.
Egyébként is, miközben napi sétáit rótta a parton, egész testével
észlelte, igaza van a varázslónak. Maga nem volt halász, tehát csakis valami
ősrégi genetikus oka lehetett azoknak az üzeneteknek, amelyek teste mélyéről
folyamatosan érkeztek. Mindjárt meg fog változni a levegő illata: kezdődik a
dagály. Apró, ferde hullámok sokasága: makrélaraj. Sose tanította ilyenekre
senki, mégis tudta. Százával sorolhatta volna a jeleket! Mind információt
szolgáltattak számára olyan tényekről, amiket nem tapasztalhatott meg,
hiszen kamaszkora óta nem járt a zátonyon túl.
Kocsmáros volt, amiért az emberek titokban lenézték. Ám Cristo tudta,
társainak kissé savanyú a szőlő. Aki italt mér, biztos jövedelme van. A bort
akkor is megisszák az emberek, ha másra nem jut pénz.
Már amíg lakott itt ember, gondolta keserűen. Most már maga iszik.
Kis rákokat kotort ki a homok alól. A fonott kosár a hóna alatt
alkonyatra megtelt, visszaballagott hát a partról a kunyhójához.
Miközben tüzet gyújtott a szabadban, borzongó, mégis vágyakozásteli
pillantást vetett a kocsmára. Azóta... a tragédia óta nem lépett be oda.
Vágyakozása mélyén nem az italvágy dolgozott, bár már évek óta érezte, hogy
nincs meg a lelki békéje, ha nem hajt fel pár köcsöggel reggelente. De
pontosan ezért ásott vermet az udvarán.
Míg a rákok főttek az üstben, kivett egy tömlőt, és jól meghúzta. Nem
derítette jókedvre, bár ez nem volt meglepő, ilyet ő a bortól sosem várt el.
Megnyugvást azonban sokszor adott az ital, ám amikor, csaknem egy éve arra
ébredt, hogy üres a falu, a lőrének ez a hatása is örökre tovatűnt.
Szeme újra és újra visszatért az ivó épületére. Mi marad még a számára,
ha ezt a helyet is elveszíti?
Annak idején, pusztán jobb megoldás híján adták inasnak szülei a vén
Alvarez, az akkori kocsmáros mellé. Cristo vézna gyerek volt, így már
pendelyes korában elhatároztatott, hogy nem követi atyái mesterségét. Igaz,
ez a döntés kezdetben nem a kiselejtezését jelentette, sőt! Látható testi
gyengesége mellett éles eszű volt, a pap is nemegyszer emlegette nevét.
Ez az érdeklődés a faluban szokásos két osztálynál feljebb, jóval feljebb
mutatott, hiszen történetek százai szóltak szegény, de okos gyermekekről,
akik az Egyház segítségével magas hivatalokhoz jutottak felnőttkorukban.
Csend van. Milyen nagy a csend! Érdekes módon, amíg emberek éltek itt,
Cristo-nak fel sem tűnt, hogy közelségük zajokat jelent. Ilyenkor,
alkonyattájt korábban is felsöpörte az udvart, mielőtt a kocsmát kinyitni
indult, hogy a napi munka után betérő halászokat fogadja. Akkor nem hallotta
meg, hogy a seprő milyen bőrt borzongatóan serceg, súrlódik. Pedig nem
emlékezett konkrét zajforrásra, amely elnyomta volna a súrlódó hangot.
Mégis, ahogy visszagondolt, volt itt valami tompa moraj, amit maga a falu
keltett. A csónakok csikorgása a homokon, sodrófák puffogása, gyermekek
hangja, kutyaugatás, edénycsörgés, miegymás. Mindez egyetlen monoton hanggá
egyesülve egy alapzörejt adott, ami kioltotta, elhessegette figyelme
előteréből a közelebbről érkező hanghullámokat.
Letette a seprőt s már mozdult a lába. De nem... az ötven méter, ami az
ivó hátsó ajtajától elválasztotta, nehéz útnak tűnt.
Egykoron pedig... hm, hát hiszen még egy éve sincs, mindig örömmel sétált
végig a veteményesen, ami kunyhóját elválasztotta a csapszéktől. Úgy hitte,
ez már élete útjává vált.
Életéé, amely nem úgy alakult, ahogy szülei várták.
Az iskolában, bár ezt várták tőle, nem tűnt ki a többiek közül. Dehát -
erre is csak mostanában, magányában gondolt -, alkalmas-e két iskolaév arra,
hogy bárkit megítéljenek a tanítók? Olyan tanítók, akik maguk is többnyire
fiatalok, tapasztalatlanok voltak, vagy épp ellenkezőleg, megsavanyodott,
únott öreg szerzetesek.
Mindegy, ő sose bánta meg, hogy nem sikerült feltörnie.
A kocsma egy új világot tárt fel előtte, amikor apja, tízéves korában
először elvitte oda. Ez a világ máig el nem eresztette.
Otthon sose történt semmi. Apja és bátyjai a vacsora után nyomban ágyba
bújtak, avagy az apa elment az ivóba, úgymond, kicsit "üldögélni". Az a
világ, ami ott várta Cristo-t, azért is döbbentette meg és ragadta el, mert
korábban mindig úgy képzelte, hogy az emberek elmennek oda, és ülnek
szótlanul, üldögélnek. Nem is értette apját, miért kell elbaktatni, hiszen
szék otthon is van.
Felállt, s csak, mintha sétálna, elindult a veteményesen át.
Napközben nem álltak a kecskelábak, rajtuk az asztallapokkal. A helyiség
esti berendezése már Alvarez idején is az ő feladata volt, bár eleinte majd
beszakadt a háta a nehéz keményfa lapok alatt. Egyszer (tényleg csak
egyetlen egyszer) lecsúszott az egyik, és sarkával valósággal beleállt a
döngölt földpadlóba. Valahogy máig megmaradt a nyoma, pedig hányan taposták
azóta azt a talajt! Cristo ezt egyfajta csodának látta, s úgy érezte, annak
jele, hogy Isten egyetért az ő mesterségével.
Hirtelen úgy érezte, meg kell néznie azt a nyomot. Nem törlődött-e el a
majd egy év alatt? Avagy a Szörny, ahogy tombolt ott, talán eltaposta.
Sürgető vágy fogta el, hogy megbizonyosodjon.
Nem, nem ürügy volt ez, hogy ismét bemehessen az ivóba, vagy legalábbis
nemcsak az. Számbavétel van. Két hónapja vette észre, mit csinál. Gondosan
megfigyel mindent, s elraktározza, agyának különböző kosaraiba rakja
mindazt, amit lát. Az egyik kosárba kerül az, ami ugyanolyan, mint
gyermekkorában, ami változott, azt egy másikba teszi. Alig gondolt erre, de
jól tudta, a számbavétel halált jelent.
Ahogy belépett az enyhén földszagú helyiségbe, próbálta nem észrevenni a
hatalmas barna foltot a pult előtt. De, amint gyors pillantással
regisztrálta, hogy a leejtett asztal nyoma még látható, kellő erőt érzett,
hogy szembenézzen az itt történtekkel.
A folt az ő asszonyának vére volt.
A hurrikánok időszakában korábban térnek haza a halászok, és reggel
később is mennek ki a tengerre, mint máskor. Ezért Cristo kocsmája az
éjszakába nyúlóan üzemelt ezekben a hetekben. Mivel a betérők száma ilyenkor
nagyobb a szokásosnál, az elfelejteni akart estén a felesége, Clarita
segített, ő hordta szét az asztalokhoz a kimért italt.
Jól emlékezett a pillanatra. Az emberek egyszerre felugrottak, és
kövülten meredtek feléje. Clarita éppen üres poharakkal megrakott tálcával
közeledett. Cristo előbb arra gondolt, társai a pult melletti ablakon át
pillantottak meg valamit, talán egy közelgő vihart. De aztán, a páni
félelmet látva a halászok arcán, már tudta, mi történt. Samuktepek sokszor
figyelmeztette őket, az Állat nagynéha egész csapat emberre is rátörhet, bár
egyébként a lesből, sötétben támadás jellemző rá.
Éppen mögötte ajtó volt, ami a mosogató helyiségbe vezetett.
Az eszméletvesztés határán még látta jobb oldalánál a Démon hatalmas
karmát. Aztán a világ a semmibe veszett.
Vajon miért Claritát, ezt az ártatlan lelket választotta ki?
Cristo nagyon sokat köszönhetett a feleségének, tudták ezt mindketten.
Azokon az éjszakákon - és, jaj, míly sok hasonló éj volt az évtizedek során!
-, amikor az átok pusztítása várható volt, a kocsmáros félelemtől eltelve
ivott kunyhójuk mélyén, amíg részeg, ájult álomba nem zuhant. És azt a kevés
megnyugvást, amit az alvás adhat, azt is tovaűzték a rémlátomások, amelyek
elkísérték Cristo-t az ébrenlét határian túlra. Látta magát széttépve,
darabokban vonítva a Szörny gyomrában, megélte az emésztetés kínjait,
végigvonult az egész szervezeten, mígnem iszonyú bélsár formájában kihullott
a földre. De az Állat még ekkor is megtaposta. Amikor rettentő álmaiból
felriadt, az őrülettől egyedül az mentette meg, hogy Clarita mellette volt,
fejét ölében tartotta, és beszélt hozzá. Valószínű, hogy átvergődte ezeket
az éjszakákat, mert nemcsak ő, de felesége is úszott az izzadtságban.
Rettenetes erőfeszítést szükségel egy félőrült lefogása!
Igen, tudta, hogy Clarita nélkül minden hasonló éjen holdkórosként
rohangált volna odakint. Mielőtt elvette, többször is a borosveremben ébredt
fel, oda próbált bújni tébolyult álmai elől. Előbb-utóbb a Démon torkában
végezte volna, ha ez az asszony nem védi, nem takarja be szeretetével.
És milyen a sors, pont neki kellett elpusztulnia. Talán azért ugrott rá a
vadállat, mert ő mozgott egyedül a helyiségben.
Közelebb ment, le is guggolt a széles, torz barnaság mellé.
Az elmúlt egy év alatt megfeledkezett róla, de most ismét eszébe jutott,
mit érzett, amikor felocsúdott másnap reggel, és meglátta a vért, majd
elolvasta Severo rövid levelét. "Gondoskodunk Clarita eltemetéséről." Csak
ennyi. Bár fásult volt, megértette a történteket, és az embereket. A
varázsló szavai végre maghallgatásra találtak. Ha nem lesből gyilkol, hanem
betör közétek, ki kell üríteni a falut, mondotta Samuktepek. Az a hír járta,
hogy már elődje is ilyen figyelmeztetést tett, ám a lakosság nem hallgatott
rá. A Szörny az övék volt, megtanultak együtt élni vele.
Igaz, időnként tűntek el emberek, akadt, aki nem bírta elviselni az
állandó félelmet. Ámde, az ésszerű gondolkodás nem engedte a falu
elköltözését. Az öregek azt mesélték, ha az Állat ilyetén kitárulkozik,
utána tizenöt-húsz évig csend van.
Cristo is csak a vállát vonogatta a sámán szavaira. Bár maga soha nem
látta a tomboló Démont, gyermekkorában egyszer egy tetemre akadt a parton,
amiről azt hallotta (a gyerekek elől titkolni igyekeztek a falunak ezt a
súlyos terhét), hogy ez volt a Szörny. A rothadó hulla undorító szagot
árasztott, mégis közel vitte hozzá a beteges kíváncsiság.
A fogakkal teli cápafej, a kétszer négy hosszú karom, a pikkelyes test, a
tömzsi lábak elrettentették, de valahogy nem félt. Sőt, egészen más
gondolatai támadtak. Mielőtt értesítette volna a falut, addig verte egy
kővel az Állat száját, amíg az egyik, hathüvelyknyi fog a kezében maradt.
Ezt zsebre vágva futott csak vissza a kunyhók közé. Hiába, a halászbabona
alól nem tudta kivonni magát. A cápafog erőt ad. És neki... abból bizony nem
volt sok.
Most, a számbavétel idején újra végigélte azt a bujkáló félelmet, amit a
csont sorsa okozott. Napról napra zsugorodott, végül eltűnt. Nem tudta, hogy
ez mit jelent. Talán a Lénynek szüksége van minden porcikájára az
újjáéledéshez. Merthogy nem pusztult el, pedig a falusiak tűzre vetették a
rothadó húst, meg a csontokat, a hamut aztán a vízbe szórták, és az
ördögűzést is elvégezték. Eltelt tizennyolc év, és megint lecsapott a Démon.
Nem érte őket váratlanul, mert Samuktepek figyelmeztette a falut, hogy a
Szörnyet így nem lehet megölni.
Végre azonban hallgattak rá, és elmentek. Adja az Isten, hogy ezzel
megszűnjön az átok!
A hála volt a másik érzés, ami eszmélése reggelén eltöltötte. Az emberek
megtehették volna, hogy otthagyják a halottat, vagy ha Severo kihívja a
hatóságot... erre gondolni sem mert.
Megalázó volt a letörölhetetlen, kiontott vér. Megjelölte a földet. Ő,
Cristo azonban látott már sokkal rosszabbat is. Huszonéves korában egyszer
Vierában, a nagyvárosban járt. A vén szállító invitálta meg, akitől a bort
kapta akkoriban.
A gyilkosságot nem látta, a csődület vonzotta, meg a sürgő-forgó
rendőrök.
A halott férfit, aki a vérében feküdt, valami nyomozó fehér krétával
rajzolta körül. Évekig makacsul próbálta megérteni ezt az iszonyatot. Nem
volt rá képes. Micsoda megcsúfolása a kegyeletnek az a krétaábra! Hetekig,
hónapokig hívja még fel gúnyosan a figyelmet az ott értelmetlenül elpusztult
életre. Akárha a szerencsétlen áldozat csontvázát állították volna
közszemlére.
Örült, hogy Claritával nem történt ilyesmi. Severo persze falubéli volt,
nem szegte meg a hallgatást, amit a település, alapítása óta megfogadott,
akármikor volt is a vitatott nap. Kénytelenségből történt, hiszen az
inkvizíciót jól ismerték az emberek. Tűrték hát az Állat meg-megújúló
támadásait.
Szokásosan disznót vagy kecskét ragadott el évenkénti megjelenése során,
de minden negyedik vagy ötödik esztendőben emberhússal töltekezett. Egy
időben, míg az indián kultúra emlékei élőek voltak, fiatal lányt kötöztek ki
a partra egy sziklához. Később ezt már nem lehetett, de nem is bánta a falu,
mert a Démon hol elvette az áldozatot, hol meg figyelemre sem méltatta, és
mást mészárolt le.
Cristo-ra rázuhant az éj. Újjáéledtek elnyomott félelmei, síetve hagyta
el a tragédia színterét. Nem fog ide többet belépni.
A veteményesen áthaladva hirtelen megtorpant. Miért tudja ezt ilyen
biztosan? Hiszen a sok zavaros érzés, amiket képtelen letisztázni magában,
holnap is vonzást gyakorol majd rá. Az asszony vére, a karom, az asztal
ütötte lyuk a földben. Vagy nem lesz holnap?
Kimerte az üstből a megfőtt rákokat, és vállat vont. Akár így is lehet,
hisz a számvetés véget ért. Szájához emelte a kanalat... aztán letette. A
kép... már-már összeáll a kép. Valami azonban még hiányzik! Valamivel szembe
kell még néznie!
Kiment a tengerhez, belegázolt a dagályba, hogy elébe álljon Annak. Nem
volt könnyű. De a rettegés, ami egész életét végigkísérte, most meg kell
hogy szűnjön! Nem mehet el Oda, ha a szívében iszonyat bújkál.
- Gyere! - ordította a szélbe -, gyere, te vad! Végezd be dolgodat!
Csak azért hagyhatták itt, hogy végső áldozatul szolgáljon. A Démonnak
vettetik, azért, hogy az ne kövesse a népet. Maradjon itt, és várjon, hiszen
jó öböl ez, előbb-utóbb megint benépesedik. Szálljon át az átok valaki
másra! Avagy pusztuljon el véglegesen a Lény, amint azt Samuktepek
említette. Előtte azonban még egyen, ez a legsötétebb léleknek is kijár.
Büszke volt rá, hogy nem fél. Ahogy a tengerbe kiáltotta szavait, mintha
a szorító rémület is távozott volna száján át. Megnyugodva lépdelt ki a
vízből, lehajolva kicsavarta nadrágját, és leült egy dombra. Lihegett, fájt
a mellkasa. Hiába, az ilyen felindulás már meggyötri.
De aztán, ahogy az alattomos fájdalom csak marta és marta a bal oldalát,
mozgott ide-oda a bordái között, és nem csökkent az idővel, amit pihenéssel
töltött, rádöbbent arra, bekövetkezett, amire egy év óta vár. Elmosolyodott.
Nem, nem lesz ő áldozat. Ez a hite csupán a furcsa, különös lény, az ember
vágya. Ha már a halált nem kerülheti el, legalább az szolgáljon valami célt,
legyen valamilyen értelme. Kihúnyni jobb úgy, hogy tisztelgő utódokat
gondolunk sírunk köré. Már a bal karja is fájt. Tompán, mégis erősen,
lélegzetet akasztóan. Mindent áttekintett vajon? Hirtelen nagyon fontosnak
érezte ezt a kérdést. Talán a túlvilági élet nem más, mint egy, az utolsó
időkben megteremtett álvilág, ami (mert a múlt szünet nélkül ott forog az
agyban) oly erős mintázatot hoz létre, hogy az túléli a testet. És nem
szabad, hogy a mintázat hamis legyen! Éppen elég, hogy a környezet csak
elképzelt lesz, s a valóság elvész.
Maradt benne kétség, de elhessegette ezeket a kételyeket. Az a lényeg,
hogy nemcsak álmaiban, de a való világban is megszűnt félni. Koncentrálni
próbált, hogy ez maradjon meg benne. Szorult össze a szíve, úgy érezte,
mintha egy kéz nyomná, préselné a sokat megélt motort. Utolsó erejével a
tenger felé fordult. Claritát képzelte maga mellé, ő része kell legyen annak
az országnak, ahova most készül. Azt a hosszú csónakot látta utoljára,
amivel néha, fiatal korukban végigeveztek a part mentén.
A vejaya törzs területe volt ez az öböl akkoriban, amikor Cortéz csapatai
megérkeztek. Kevesen tudják ma már, hogy a vejayák urai voltak a tenger
erőinek. A fehér behatolók azonban semmivé tették hatalmukat. Ketzalkoatl
leszármazottainak hitte őket a nép, ezért mindet istennek tekintették. Nem
volt ellenük védelem.
Nappal volt, a reggeli szél hűsítette Cristo arcát. Mozdulni nem tudott,
és... a sámán jelenléte sem illett a képbe. Az Országra tehát várni kell
még. Legalább fájdalma nem volt.
Samuktepek mellette ült a homokban, teljes varázslói diszben. Faragott
botját maga mellé szúrta, ősi, madártollakból készített köpenye szolgált
párnául alatta.
Az indián mélyen a szemébe nézett:
- Tudom, hogy elmenőben vagy, barátom. Ám még meg kell hallgatnod engem,
mielőtt távozol.
- Érdekes lény az ember - folytatta. - Ha valakit, akivel szembe kellene
szállni, istennek képzel, saját ereje elenyészik, még akkor is, ha ez a hite
valótlan. A spanyolok nagyon is hétköznapi emberek voltak. Mégis le tudták
mészárolni a vejayákat, akiket pedig az aztékok sem mertek háborgatni, a
mondottak miatt. A főnökük, mielőtt meghalt, átkot hirdetett erre a helyre,
amelyet emberek ezreinek vére borított. Iszonyatában tette rá a terhet a
vidékre. Ugye, te is érezted már, hogy a kiontott vér megbélyegzi, amit
megérint?
Hallgatott egy sort, Cristo pedig azon gondolkozott, mire való mindez?
Nem akart magával vinni egy ilyen sötét tudást boldogsága földjére. Miért
roppantja össze napfényes túlvilágát ez a rézbőrű? Szólni próbált, de erre
sem volt képes.
- A kiömlő vér hatalma csak elsődleges reakció. A megjelöltetés irányát
nagyon helytelen további gondolkodás nélkül meghatározni. Nemigen értem,
hogy Kostekatl főnök, akiről úgy hírlik, magasrendű beavatott volt, miért
mondott ilyen botor átkot. Mit tehet a te néped arról, hogy Hernán úr itt bű
nt követett el? Ti csak húsz évvel a csapás után jöttetetek ide. Mégis...
rátok küldte az Állatot a főnök.
Cristo hitetlen tekintetére csak bólintott.
- Igen. Több mint négyszáz éve nyögitek már ezt a terhet. A varázslók
tudtak róla, de nemzedékek során át képtelenek voltak megtalálni a megoldást
ellene. Végül ahogy az áldozatok, s velük a tapasztalatok halmozódtak,
rájöttünk, mit kell tenni. Egyszerűen el kell tűnni a környékről
mindenkinek.
Akkor engem miért hagytak itt?
Nem tudni, Cristo néma sikolya talált-e utat a sámán belső füléhez, vagy
csak kikövetkeztette gondolatait.
- Nem hagytak itt senkit, Cristo - válaszolta szelid szomorúsággal.
A kocsmáros nem akarta elhinni, amit hallott. Hiszen látta azt a karmot!
Mellette kúszott a pulton.
- Az egyetlen védekezés - hallatszott újra Samuktepek hangja -, porrá
égetni, megsemmisíteni a Démon testét, ha rátalálnak egy-egy
ciklusváltáskor, amikor elaggott teste elhal. De csak akkor lehet megtörni
az átkot, ha üres az egész környék. Hogy miért? Nem valami természetfölötti
okból.
Felemelte a hangját.
- Pusztán azért, mert egyébként mindig akad valaki, aki a Szörny egy-egy
darabját titkon magához veszi! Ez történt évszázadokon át, és ez történt
negyven éve is.
Emlékszel, fiam?
Nem! sikoltotta. Hát ezért fogyott el az a fog! Beleépült, az ő testébe
ágyazódott!
- És mindig volt egy asszony is, aki melléje állt. Az Állat oldalára.
Igen, Clarita is tudta. Elmondta nekem. Könyörgött, hogy ne tegyek semmit,
mert szeret téged. Még így is. Minden alkalommal megkeresett, valahol a falu
mellett hevertél, undorító lakomád után. Visszavonszolt a kunyhótokba.
Lemosta a vért rólad, majd ringatott, amíg vissza nem változtál emberré.
Samuktepek ősöreg arca önutálatot tükrözött.
- És nekem nem volt erőm közbelépni. Ugyanúgy, ahogy egyik ősöm sem tett
ilyet.
Odanyúlt és felemelte a borzalmas karmot. Cristo arca elé tolta.
- Oldalra sandítottál, és persze, hogy ezt láttad. Hiszen tártad már szét
a karod a támadás előtt. Nem - ejtette vissza a végtagot -, ne hidd, hogy
hibáztatlak. Én vagyok a bűnös, amiért azt hittem, Clarita biztonságban van
tőled. Hiszen úgy tudtam, soha eddig a Szörny nem támadta meg a társát!
Megtette a végső tombolást, majd elpusztult. Ti meg azt hittétek, megszökött
egy ember nagy félelmében.
Hagyd abba, hagyd már abba! könyörgött Cristo hangtalanul. Nem akarom ezt
magammal vinni.
- Most sem hallgatott volna rám senki - folytatta az indián. - Csakhogy
ez alkalommal előttük alakultál át, fiam. Ez az első ilyen eset, amennyire
tudom. Talán kifáradt már a mágia.
Cristo érezte, hogy cápaszemeiből könnyek potyognak.
- Ne fájjon! - Samuktepek odanyúlt és ujjára vett egy cseppet. - Nem
igazságos, hogy valakinek egy gyermekkori ballépése tönkreteszi az egész
életét. Nézz csak önmagadba, fiam! Meg tudod te szerezni a kártérítést.
A kocsmáros hirtelen erőt érzett szörnykezében. És, ó, jaj, a varázsló,
ahelyett, hogy menekülne, közelebb húzódik s leül. Egészen melléje.
- Nemcsak az embernek van haláltusája, de minden élőnek. Valahonnan
előjön egy végső erőtartalék, mely kapaszkodna a létbe. A ti Bibliátok azt
mondja, a Fenevad nem pihen.
Az lehet, de Cristo Cuti¤o nem gyilkos, gondolta a démoni fej mélyén egy
gondolat.
A karmok nem mozdultak, bár a rángó Lény már görbítette volna őket. A
tusa, ami nem a létért való utolsó ütközet volt, hanem egy ember és egy átok
iszonyú csatája, sokáig tartott.
Amikor órák múlva vége lett, az ember eltávozott, ám félelem és démon
nélkül tehette ezt. A szörnytest elégett a máglyán, hamvai a tengerbe
szórattak. Most utoljára.