Dimenzió #17

Antigravitációban

(irodalom, sci-fi, csillagászat, paratudomány)

                               Viszokay Tamás:
                          (viszokay@mail.matav.hu)

                CRISTOBAL LÓPEZ CUTIĽO FELKÉSZÜLÉSE A HALÁLRA

(In: Solaria Magazin 1996/03. szám, Seldon 96 BT, http://solaria.scifi.hu)


   Mondhatni,  évszázadok  óta  ismerte  a  tengert.  Az  óceán  lüktetése a
génjeibe ivódott, hisz legtávolabbi ősei is már ebben a parti faluban látták
meg  a  napvilágot,  és,  csakúgy  mint  a település népességének legnagyobb
része, halászattal keresték sovány kenyerüket.

   Cristo,  ahogyan  nevezték,  persze  nem  tudta  volna megmondani, hogy a
halász  elődök sora mikor kezdődött. Severo, az előljáró úgy hirdette, azóta
élnek  itt  emberek,  mióta  a  spanyolokat végre kiebrudalták az országból,
vagyis  százötven  éve. Ezzel szemben Miguel atya, aki vasárnaponként járt a
kicsi  faluba  misét  mondani,  nemegyszer  kiprédikálta,  hogy  az előljáró
hangoztatta  időpontnál  száz  évvel korábban csoda történt a közelben, s az
Istentől  áldott  hely  környékére  akkor költöztek a népek. Végül, volt egy
ősibb kútfő is, és a falu leginkább ennek hitt.

   Cristo  mostanában,  hogy  egyedül maradt, gyakran gondolt Samuktepekre a
csicsimek  varázslóra.  Az  ő  személyét mindenki "bizalmasan kezelte", hogy
modern  kifejezéssel  éljünk.  Az  egyháztól  nem  féltek,  azok az idők már
elmúltak,  de nem akarták megsérteni az atyát, aki szépen prédikált, szépen
énekelt, s ez apró, de boldog változatosságot jelentett az emberek egyhangú
életében.

   A  sámán, aki havonta egyszer jelent meg a faluban, betegeket gyógyítani,
és  régi történeteket mesélni, rejtélyes megjegyzéseket tett olykor egy nagy
mészárlásról,  amelyet  még  Hernán úr konkvisztádorai tettek volna meg itt.
Ennek  az  emléke  a  közösség,  mondotta az indián. Részleteket azonban nem
árult el erről a bizonyos vérengzésről.

   Cristo soha nem faggatta, pedig érdekelte volna a pontos válasz, annál is
inkább, mert ösztönösen valami rosszat sejtett a rejtélyeskedés mögött. Ám a
népek,  amikor a csapszékben összeültek, és eredetüket boncolgatták, mindig
megelégedtek  annyival, hogy ők "régi emberek", a szomszédos falvak hozzájuk
képest   újjonan   alapítottaknak   számítanak.   Ez   a  megállapítás  némi
büszkeséget, elégedettséget adott nekik. Cristo pedig nem érezte hivatottnak
magát  lerombolni  ezt  az  érzést azzal, hogy kérdezősködik és színvallásra
bírja   Samuktepeket.   Mégha  hamisan  hisznek  is,  bűn  elvenni  a  hitet
olyanoktól, akiknek a nyomorban saját ősiségük tudata az egyetlen vigaszuk.

   Egyébként  is,  miközben  napi  sétáit  rótta  a  parton,  egész testével
észlelte, igaza van a varázslónak. Maga nem volt halász, tehát csakis valami
ősrégi genetikus oka lehetett azoknak az üzeneteknek, amelyek teste mélyéről
folyamatosan érkeztek. Mindjárt meg fog változni a levegő illata: kezdődik a
dagály.  Apró, ferde hullámok sokasága: makrélaraj. Sose tanította ilyenekre
senki,  mégis  tudta.  Százával sorolhatta volna a jeleket! Mind információt
szolgáltattak  számára  olyan  tényekről,  amiket  nem  tapasztalhatott meg,
hiszen kamaszkora óta nem járt a zátonyon túl.

   Kocsmáros  volt,  amiért  az  emberek titokban lenézték. Ám Cristo tudta,
társainak kissé savanyú a szőlő. Aki italt mér, biztos jövedelme van. A bort
akkor is megisszák az emberek, ha másra nem jut pénz.


   Már  amíg  lakott  itt ember, gondolta keserűen. Most már maga iszik.

   Kis  rákokat  kotort  ki  a  homok  alól.  A  fonott  kosár  a hóna alatt
alkonyatra megtelt, visszaballagott hát a partról a kunyhójához.

   Miközben  tüzet  gyújtott  a  szabadban,  borzongó,  mégis vágyakozásteli
pillantást  vetett  a  kocsmára.  Azóta... a tragédia óta nem lépett be oda.
Vágyakozása  mélyén nem az italvágy dolgozott, bár már évek óta érezte, hogy
nincs  meg  a  lelki  békéje,  ha  nem hajt fel pár köcsöggel reggelente. De
pontosan ezért ásott vermet az udvarán.


   Míg  a  rákok  főttek  az üstben, kivett egy tömlőt, és jól meghúzta. Nem
derítette jókedvre, bár ez nem volt meglepő, ilyet ő a bortól sosem várt el.
Megnyugvást  azonban  sokszor adott az ital, ám amikor, csaknem egy éve arra
ébredt, hogy üres a falu, a lőrének ez a hatása is örökre tovatűnt.

   Szeme  újra  és újra visszatért az ivó épületére. Mi marad még a számára,
ha ezt a helyet is elveszíti?

   Annak  idején,  pusztán  jobb  megoldás  híján adták inasnak szülei a vén
Alvarez,  az  akkori  kocsmáros  mellé.  Cristo  vézna  gyerek volt, így már
pendelyes  korában elhatároztatott, hogy nem követi atyái mesterségét. Igaz,
ez  a  döntés  kezdetben nem a kiselejtezését jelentette, sőt! Látható testi
gyengesége mellett éles eszű volt, a pap is nemegyszer emlegette nevét.

   Ez az érdeklődés a faluban szokásos két osztálynál feljebb, jóval feljebb
mutatott,  hiszen  történetek  százai szóltak szegény, de okos gyermekekről,
akik az Egyház segítségével magas hivatalokhoz jutottak felnőttkorukban.

   Csend  van.  Milyen  nagy a csend! Érdekes módon, amíg emberek éltek itt,
Cristo-nak   fel   sem  tűnt,  hogy  közelségük  zajokat  jelent.  Ilyenkor,
alkonyattájt  korábban  is  felsöpörte az udvart, mielőtt a kocsmát kinyitni
indult, hogy a napi munka után betérő halászokat fogadja. Akkor nem hallotta
meg,  hogy  a  seprő  milyen  bőrt  borzongatóan serceg, súrlódik. Pedig nem
emlékezett  konkrét  zajforrásra,  amely  elnyomta  volna  a súrlódó hangot.
Mégis,  ahogy  visszagondolt,  volt itt valami tompa moraj, amit maga a falu
keltett.  A  csónakok  csikorgása  a  homokon, sodrófák puffogása, gyermekek
hangja,  kutyaugatás, edénycsörgés, miegymás. Mindez egyetlen monoton hanggá
egyesülve   egy  alapzörejt  adott,  ami  kioltotta,  elhessegette  figyelme
előteréből a közelebbről érkező hanghullámokat.

   Letette  a  seprőt s már mozdult a lába. De nem... az ötven méter, ami az
ivó hátsó ajtajától elválasztotta, nehéz útnak tűnt.

   Egykoron pedig... hm, hát hiszen még egy éve sincs, mindig örömmel sétált
végig  a veteményesen, ami kunyhóját elválasztotta a csapszéktől. Úgy hitte,
ez már élete útjává vált.

   Életéé, amely nem úgy alakult, ahogy szülei várták.

   Az  iskolában,  bár ezt várták tőle, nem tűnt ki a többiek közül. Dehát -
erre is csak mostanában, magányában gondolt -, alkalmas-e két iskolaév arra,
hogy  bárkit  megítéljenek a tanítók? Olyan tanítók, akik maguk is többnyire
fiatalok,  tapasztalatlanok  voltak,  vagy épp ellenkezőleg, megsavanyodott,
únott öreg szerzetesek.

   Mindegy, ő sose bánta meg, hogy nem sikerült feltörnie.

   A  kocsma  egy  új  világot tárt fel előtte, amikor apja, tízéves korában
először elvitte oda. Ez a világ máig el nem eresztette.

   Otthon  sose  történt semmi. Apja és bátyjai a vacsora után nyomban ágyba
bújtak,  avagy  az  apa  elment  az ivóba, úgymond, kicsit "üldögélni". Az a
világ,  ami ott várta Cristo-t, azért is döbbentette meg és ragadta el, mert
korábban  mindig  úgy  képzelte,  hogy  az  emberek  elmennek  oda, és ülnek
szótlanul,  üldögélnek.  Nem is értette apját, miért kell elbaktatni, hiszen
szék otthon is van.

   Felállt, s csak, mintha sétálna, elindult a veteményesen át.

   Napközben  nem álltak a kecskelábak, rajtuk az asztallapokkal. A helyiség
esti  berendezése már Alvarez idején is az ő feladata volt, bár eleinte majd
beszakadt  a  háta  a  nehéz  keményfa  lapok  alatt.  Egyszer (tényleg csak
egyetlen  egyszer)  lecsúszott  az  egyik, és sarkával valósággal beleállt a
döngölt  földpadlóba. Valahogy máig megmaradt a nyoma, pedig hányan taposták
azóta  azt a talajt! Cristo ezt egyfajta csodának látta, s úgy érezte, annak
jele, hogy Isten egyetért az ő mesterségével.

   Hirtelen  úgy  érezte, meg kell néznie azt a nyomot. Nem törlődött-e el a
majd  egy  év  alatt?  Avagy  a  Szörny, ahogy tombolt ott, talán eltaposta.
Sürgető vágy fogta el, hogy megbizonyosodjon.

   Nem,  nem  ürügy volt ez, hogy ismét bemehessen az ivóba, vagy legalábbis
nemcsak  az. Számbavétel van. Két hónapja vette észre, mit csinál. Gondosan
megfigyel   mindent,  s  elraktározza,  agyának  különböző  kosaraiba  rakja
mindazt,  amit  lát.  Az  egyik  kosárba  kerül  az,  ami  ugyanolyan,  mint
gyermekkorában,  ami változott, azt egy másikba teszi. Alig gondolt erre, de
jól tudta, a számbavétel halált jelent.

   Ahogy  belépett az enyhén földszagú helyiségbe, próbálta nem észrevenni a
hatalmas   barna   foltot   a  pult  előtt.  De,  amint  gyors  pillantással
regisztrálta,  hogy  a leejtett asztal nyoma még látható, kellő erőt érzett,
hogy szembenézzen az itt történtekkel.

   A folt az ő asszonyának vére volt.

   A  hurrikánok  időszakában  korábban  térnek  haza  a halászok, és reggel
később  is  mennek  ki  a  tengerre,  mint  máskor. Ezért Cristo kocsmája az
éjszakába nyúlóan üzemelt ezekben a hetekben. Mivel a betérők száma ilyenkor
nagyobb  a  szokásosnál,  az  elfelejteni  akart  estén  a felesége, Clarita
segített, ő hordta szét az asztalokhoz a kimért italt.

   Jól  emlékezett  a  pillanatra.  Az  emberek  egyszerre  felugrottak,  és
kövülten  meredtek  feléje. Clarita éppen üres poharakkal megrakott tálcával
közeledett.  Cristo  előbb  arra  gondolt, társai a pult melletti ablakon át
pillantottak  meg  valamit,  talán  egy  közelgő  vihart.  De  aztán, a páni
félelmet  látva  a halászok arcán, már tudta, mi történt. Samuktepek sokszor
figyelmeztette őket, az Állat nagynéha egész csapat emberre is rátörhet, bár
egyébként a lesből, sötétben támadás jellemző rá.

   Éppen mögötte ajtó volt, ami a mosogató helyiségbe vezetett.
 
   Az  eszméletvesztés  határán  még  látta  jobb oldalánál a Démon hatalmas
karmát. Aztán a világ a semmibe veszett.

   Vajon miért Claritát, ezt az ártatlan lelket választotta ki?
 
   Cristo  nagyon  sokat  köszönhetett a feleségének, tudták ezt mindketten.
Azokon az éjszakákon - és, jaj, míly sok hasonló éj volt az évtizedek során!
-,  amikor  az  átok pusztítása várható volt, a kocsmáros félelemtől eltelve
ivott kunyhójuk mélyén, amíg részeg, ájult álomba nem zuhant. És azt a kevés
megnyugvást,  amit  az alvás adhat, azt is tovaűzték a rémlátomások, amelyek
elkísérték  Cristo-t  az  ébrenlét  határian  túlra.  Látta magát széttépve,
darabokban  vonítva  a  Szörny  gyomrában,  megélte  az  emésztetés kínjait,
végigvonult az egész szervezeten, mígnem iszonyú bélsár formájában kihullott
a  földre.  De  az  Állat  még ekkor is megtaposta. Amikor rettentő álmaiból
felriadt,  az őrülettől egyedül az mentette meg, hogy Clarita mellette volt,
fejét  ölében  tartotta, és beszélt hozzá. Valószínű, hogy átvergődte ezeket
az  éjszakákat,  mert  nemcsak  ő,  de  felesége  is úszott az izzadtságban.
Rettenetes erőfeszítést szükségel egy félőrült lefogása!

   Igen,  tudta,  hogy  Clarita  nélkül  minden  hasonló  éjen holdkórosként
rohangált volna odakint. Mielőtt elvette, többször is a borosveremben ébredt
fel,  oda  próbált  bújni tébolyult álmai elől. Előbb-utóbb a Démon torkában
végezte volna, ha ez az asszony nem védi, nem takarja be szeretetével.

   És milyen a sors, pont neki kellett elpusztulnia. Talán azért ugrott rá a
vadállat, mert ő mozgott egyedül a helyiségben.

   Közelebb ment, le is guggolt a széles, torz barnaság mellé.

   Az  elmúlt egy év alatt megfeledkezett róla, de most ismét eszébe jutott,
mit  érzett,  amikor  felocsúdott  másnap  reggel,  és meglátta a vért, majd
elolvasta  Severo  rövid levelét. "Gondoskodunk Clarita eltemetéséről." Csak
ennyi.  Bár  fásult  volt,  megértette  a  történteket,  és  az embereket. A
varázsló  szavai végre maghallgatásra találtak. Ha nem lesből gyilkol, hanem
betör közétek, ki kell üríteni a falut, mondotta Samuktepek. Az a hír járta,
hogy  már elődje is ilyen figyelmeztetést tett, ám a lakosság nem hallgatott
rá. A Szörny az övék volt, megtanultak együtt élni vele.

   Igaz,  időnként  tűntek  el  emberek,  akadt,  aki nem bírta elviselni az
állandó   félelmet.   Ámde,  az  ésszerű  gondolkodás  nem  engedte  a  falu
elköltözését.  Az  öregek  azt  mesélték,  ha az Állat ilyetén kitárulkozik,
utána tizenöt-húsz évig csend van.

   Cristo  is  csak  a  vállát vonogatta a sámán szavaira. Bár maga soha nem
látta  a  tomboló Démont, gyermekkorában egyszer egy tetemre akadt a parton,
amiről  azt  hallotta  (a  gyerekek elől titkolni igyekeztek a falunak ezt a
súlyos  terhét),  hogy  ez  volt  a  Szörny. A rothadó hulla undorító szagot
árasztott, mégis közel vitte hozzá a beteges kíváncsiság.

   A fogakkal teli cápafej, a kétszer négy hosszú karom, a pikkelyes test, a
tömzsi  lábak  elrettentették,  de  valahogy  nem  félt.  Sőt,  egészen  más
gondolatai  támadtak.  Mielőtt  értesítette  volna  a falut, addig verte egy
kővel  az  Állat  száját, amíg az egyik, hathüvelyknyi fog a kezében maradt.
Ezt  zsebre  vágva  futott csak vissza a kunyhók közé. Hiába, a halászbabona
alól nem tudta kivonni magát. A cápafog erőt ad. És neki... abból bizony nem
volt sok.

   Most,  a számbavétel idején újra végigélte azt a bujkáló félelmet, amit a
csont sorsa okozott. Napról napra zsugorodott, végül eltűnt. Nem tudta, hogy
ez   mit  jelent.  Talán  a  Lénynek  szüksége  van  minden  porcikájára  az
újjáéledéshez.  Merthogy  nem pusztult el, pedig a falusiak tűzre vetették a
rothadó  húst,  meg  a  csontokat,  a  hamut  aztán  a  vízbe szórták, és az
ördögűzést is elvégezték. Eltelt tizennyolc év, és megint lecsapott a Démon.
Nem  érte  őket  váratlanul,  mert Samuktepek figyelmeztette a falut, hogy a
Szörnyet így nem lehet megölni.

   Végre  azonban  hallgattak  rá,  és  elmentek.  Adja az Isten, hogy ezzel
megszűnjön az átok!

   A  hála volt a másik érzés, ami eszmélése reggelén eltöltötte. Az emberek
megtehették  volna,  hogy  otthagyják  a  halottat, vagy ha Severo kihívja a
hatóságot... erre gondolni sem mert.

   Megalázó  volt  a  letörölhetetlen, kiontott vér. Megjelölte a földet. Ő,
Cristo  azonban  látott már sokkal rosszabbat is. Huszonéves korában egyszer
Vierában,  a  nagyvárosban járt. A vén szállító invitálta meg, akitől a bort
kapta akkoriban.

   A  gyilkosságot  nem  látta,  a  csődület  vonzotta,  meg  a  sürgő-forgó
rendőrök.

   A  halott  férfit,  aki  a  vérében feküdt, valami nyomozó fehér krétával
rajzolta  körül.  Évekig  makacsul próbálta megérteni ezt az iszonyatot. Nem
volt  rá  képes. Micsoda megcsúfolása a kegyeletnek az a krétaábra! Hetekig,
hónapokig hívja még fel gúnyosan a figyelmet az ott értelmetlenül elpusztult
életre.   Akárha   a   szerencsétlen  áldozat  csontvázát  állították  volna
közszemlére.

   Örült,  hogy Claritával nem történt ilyesmi. Severo persze falubéli volt,
nem  szegte  meg  a hallgatást, amit a település, alapítása óta megfogadott,
akármikor  volt  is  a  vitatott  nap.  Kénytelenségből  történt,  hiszen az
inkvizíciót  jól  ismerték  az  emberek.  Tűrték  hát  az Állat meg-megújúló
támadásait.

   Szokásosan  disznót vagy kecskét ragadott el évenkénti megjelenése során,
de  minden  negyedik  vagy  ötödik  esztendőben emberhússal töltekezett. Egy
időben, míg az indián kultúra emlékei élőek voltak, fiatal lányt kötöztek ki
a partra egy sziklához. Később ezt már nem lehetett, de nem is bánta a falu,
mert  a  Démon hol elvette az áldozatot, hol meg figyelemre sem méltatta, és
mást mészárolt le.

   Cristo-ra  rázuhant  az éj. Újjáéledtek elnyomott félelmei, síetve hagyta
el a tragédia színterét. Nem fog ide többet belépni.

   A  veteményesen  áthaladva  hirtelen  megtorpant.  Miért  tudja ezt ilyen
biztosan?  Hiszen  a sok zavaros érzés, amiket képtelen letisztázni magában,
holnap  is  vonzást  gyakorol  majd  rá. Az asszony vére, a karom, az asztal
ütötte lyuk a földben. Vagy nem lesz holnap?

   Kimerte  az  üstből a megfőtt rákokat, és vállat vont. Akár így is lehet,
hisz  a  számvetés  véget ért. Szájához emelte a kanalat... aztán letette. A
kép... már-már összeáll a kép. Valami azonban még hiányzik! Valamivel szembe
kell még néznie!

   Kiment  a  tengerhez, belegázolt a dagályba, hogy elébe álljon Annak. Nem
volt  könnyű.  De  a  rettegés, ami egész életét végigkísérte, most meg kell
hogy szűnjön! Nem mehet el Oda, ha a szívében iszonyat bújkál.

   - Gyere! - ordította a szélbe -, gyere, te vad! Végezd be dolgodat!


   Csak  azért  hagyhatták  itt, hogy végső áldozatul szolgáljon. A Démonnak
vettetik, azért, hogy az ne kövesse a népet. Maradjon itt, és várjon, hiszen
jó  öböl  ez,  előbb-utóbb  megint  benépesedik.  Szálljon át az átok valaki
másra!   Avagy  pusztuljon  el  véglegesen  a  Lény,  amint  azt  Samuktepek
említette. Előtte azonban még egyen, ez a legsötétebb léleknek is kijár.

   Büszke  volt rá, hogy nem fél. Ahogy a tengerbe kiáltotta szavait, mintha
a  szorító  rémület  is  távozott  volna száján át. Megnyugodva lépdelt ki a
vízből,  lehajolva kicsavarta nadrágját, és leült egy dombra. Lihegett, fájt
a mellkasa. Hiába, az ilyen felindulás már meggyötri.

   De  aztán, ahogy az alattomos fájdalom csak marta és marta a bal oldalát,
mozgott  ide-oda a bordái között, és nem csökkent az idővel, amit pihenéssel
töltött, rádöbbent arra, bekövetkezett, amire egy év óta vár. Elmosolyodott.
Nem,  nem  lesz ő áldozat. Ez a hite csupán a furcsa, különös lény, az ember
vágya. Ha már a halált nem kerülheti el, legalább az szolgáljon valami célt,
legyen  valamilyen  értelme.  Kihúnyni  jobb  úgy,  hogy  tisztelgő utódokat
gondolunk  sírunk  köré.  Már  a  bal  karja  is fájt. Tompán, mégis erősen,
lélegzetet  akasztóan.  Mindent áttekintett vajon? Hirtelen nagyon fontosnak
érezte  ezt  a  kérdést. Talán a túlvilági élet nem más, mint egy, az utolsó
időkben  megteremtett  álvilág,  ami (mert a múlt szünet nélkül ott forog az
agyban)  oly  erős  mintázatot  hoz  létre,  hogy az túléli a testet. És nem
szabad,  hogy  a  mintázat  hamis  legyen! Éppen elég, hogy a környezet csak
elképzelt lesz, s a valóság elvész.

   Maradt  benne  kétség,  de elhessegette ezeket a kételyeket. Az a lényeg,
hogy  nemcsak  álmaiban,  de a való világban is megszűnt félni. Koncentrálni
próbált,  hogy  ez  maradjon  meg  benne. Szorult össze a szíve, úgy érezte,
mintha  egy  kéz  nyomná,  préselné a sokat megélt motort. Utolsó erejével a
tenger felé fordult. Claritát képzelte maga mellé, ő része kell legyen annak
az  országnak,  ahova  most  készül.  Azt  a hosszú csónakot látta utoljára,
amivel néha, fiatal korukban végigeveztek a part mentén.

   A vejaya törzs területe volt ez az öböl akkoriban, amikor Cortéz csapatai
megérkeztek.  Kevesen  tudják  ma  már,  hogy a vejayák urai voltak a tenger
erőinek.  A  fehér  behatolók azonban semmivé tették hatalmukat. Ketzalkoatl
leszármazottainak  hitte  őket a nép, ezért mindet istennek tekintették. Nem
volt ellenük védelem.

   Nappal  volt, a reggeli szél hűsítette Cristo arcát. Mozdulni nem tudott,
és...  a  sámán  jelenléte  sem illett a képbe. Az Országra tehát várni kell
még. Legalább fájdalma nem volt.

   Samuktepek  mellette  ült  a homokban, teljes varázslói diszben. Faragott
botját  maga  mellé  szúrta,  ősi, madártollakból készített köpenye szolgált
párnául alatta.

   Az indián mélyen a szemébe nézett:
 
   - Tudom, hogy elmenőben vagy, barátom. Ám még meg kell hallgatnod  engem,
mielőtt távozol.

   - Érdekes lény az ember - folytatta. - Ha valakit, akivel szembe  kellene
szállni, istennek képzel, saját ereje elenyészik, még akkor is, ha ez a hite
valótlan.  A  spanyolok nagyon is hétköznapi emberek voltak. Mégis le tudták
mészárolni  a  vejayákat,  akiket  pedig az aztékok sem mertek háborgatni, a
mondottak  miatt. A főnökük, mielőtt meghalt, átkot hirdetett erre a helyre,
amelyet  emberek  ezreinek  vére  borított. Iszonyatában tette rá a terhet a
vidékre.  Ugye,  te  is  érezted  már, hogy a kiontott vér megbélyegzi, amit
megérint?

   Hallgatott  egy  sort,  Cristo pedig azon gondolkozott, mire való mindez?
Nem  akart  magával  vinni egy ilyen sötét tudást boldogsága földjére. Miért
roppantja  össze  napfényes túlvilágát ez a rézbőrű? Szólni próbált, de erre
sem volt képes.

   - A  kiömlő vér hatalma csak elsődleges reakció. A megjelöltetés  irányát
nagyon  helytelen  további  gondolkodás  nélkül meghatározni. Nemigen értem,
hogy  Kostekatl  főnök,  akiről úgy hírlik, magasrendű beavatott volt, miért
mondott ilyen botor átkot. Mit tehet a te néped arról, hogy Hernán úr itt bű
nt  követett  el?  Ti csak húsz évvel a csapás után jöttetetek ide. Mégis...
rátok küldte az Állatot a főnök.

   Cristo hitetlen tekintetére csak bólintott.
 
   - Igen.  Több  mint  négyszáz éve nyögitek már ezt a terhet.  A varázslók
tudtak róla, de nemzedékek során át képtelenek voltak megtalálni a megoldást
ellene.  Végül  ahogy  az  áldozatok,  s  velük a tapasztalatok halmozódtak,
rájöttünk,   mit   kell   tenni.  Egyszerűen  el  kell  tűnni  a  környékről
mindenkinek.

   Akkor engem miért hagytak itt?

   Nem  tudni, Cristo néma sikolya talált-e utat a sámán belső füléhez, vagy
csak kikövetkeztette gondolatait.
   - Nem hagytak itt senkit, Cristo - válaszolta szelid szomorúsággal.
 
   A  kocsmáros nem akarta elhinni, amit hallott. Hiszen látta azt a karmot!
Mellette kúszott a pulton.

   - Az  egyetlen  védekezés  - hallatszott újra Samuktepek  hangja -, porrá
égetni,    megsemmisíteni    a   Démon   testét,   ha   rátalálnak   egy-egy
ciklusváltáskor,  amikor  elaggott teste elhal. De csak akkor lehet megtörni
az  átkot, ha üres az egész környék. Hogy miért? Nem valami természetfölötti
okból.

   Felemelte a hangját.

   - Pusztán azért, mert egyébként mindig akad valaki, aki a Szörny  egy-egy
darabját  titkon  magához  veszi!  Ez történt évszázadokon át, és ez történt
negyven éve is.

   Emlékszel, fiam?
 
   Nem!  sikoltotta.  Hát ezért fogyott el az a fog! Beleépült, az ő testébe
ágyazódott!

   - És  mindig  volt  egy asszony is, aki melléje állt.  Az Állat oldalára.
Igen,  Clarita  is tudta. Elmondta nekem. Könyörgött, hogy ne tegyek semmit,
mert szeret téged. Még így is. Minden alkalommal megkeresett, valahol a falu
mellett  hevertél,  undorító  lakomád  után.  Visszavonszolt  a kunyhótokba.
Lemosta a vért rólad, majd ringatott, amíg vissza nem változtál emberré.

   Samuktepek ősöreg arca önutálatot tükrözött.
 
   - És nekem nem volt erőm közbelépni. Ugyanúgy, ahogy egyik ősöm sem  tett
ilyet.

   Odanyúlt és felemelte a borzalmas karmot. Cristo arca elé tolta.

   - Oldalra sandítottál, és persze, hogy ezt láttad. Hiszen tártad már szét
a  karod  a  támadás előtt. Nem - ejtette vissza a végtagot -, ne hidd, hogy
hibáztatlak.  Én vagyok a bűnös, amiért azt hittem, Clarita biztonságban van
tőled.  Hiszen  úgy  tudtam,  soha  eddig a Szörny nem támadta meg a társát!
Megtette a végső tombolást, majd elpusztult. Ti meg azt hittétek, megszökött
egy ember nagy félelmében.

   Hagyd abba, hagyd már abba! könyörgött Cristo hangtalanul. Nem akarom ezt
magammal vinni.

   - Most  sem hallgatott volna rám senki - folytatta az  indián. - Csakhogy
ez  alkalommal  előttük alakultál át, fiam. Ez az első ilyen eset, amennyire
tudom. Talán kifáradt már a mágia.

   Cristo érezte, hogy cápaszemeiből könnyek potyognak.
 
   - Ne  fájjon!  -  Samuktepek  odanyúlt és ujjára vett egy  cseppet. - Nem
igazságos,  hogy  valakinek  egy  gyermekkori ballépése tönkreteszi az egész
életét. Nézz csak önmagadba, fiam! Meg tudod te szerezni a kártérítést.

   A  kocsmáros  hirtelen erőt érzett szörnykezében. És, ó, jaj, a varázsló,
ahelyett, hogy menekülne, közelebb húzódik s leül. Egészen melléje.

   - Nemcsak  az  embernek  van  haláltusája,  de minden élőnek.  Valahonnan
előjön  egy végső erőtartalék, mely kapaszkodna a létbe. A ti Bibliátok azt
mondja, a Fenevad nem pihen.

   Az  lehet, de Cristo Cuti¤o nem gyilkos, gondolta a démoni fej mélyén egy
gondolat.

   A  karmok  nem  mozdultak,  bár a rángó Lény már görbítette volna őket. A
tusa, ami nem a létért való utolsó ütközet volt, hanem egy ember és egy átok
iszonyú csatája, sokáig tartott.

   Amikor  órák  múlva  vége  lett, az ember eltávozott, ám félelem és démon
nélkül  tehette  ezt.  A  szörnytest  elégett  a  máglyán, hamvai a tengerbe
szórattak. Most utoljára.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.