IV: TÉRIDŐ NAGYBAN ÉS KICSIBEN
Valamikor századunk folyamán megtelt a Föld. Nem úgy, hogy ne férnénk el
többen rajta, de úgy, hogy eltűnt az, amit az amerikaiak "határvidéknek"
neveznek. A szárazföld minden része tartozik valamelyik államhoz (kivéve
néhány területet az Antarktiszon), egyesekre többen is igényt tartanak. Eme
államok elvben mind egyenrangúak, és ott ülnek egymás mellett az Egyesült
Nemzetek Szervezetében (megint csak néhány kivétellel, hiszen pl. Svájc nem
hajlandó belépni). Nincs hely az olyan emberek számára, akiknek sok hasznos
tulajdonságuk volna, csak éppen nem képesek együtt élni embertársaikkal.
30000 éve az ilyenek faképnél hagyták a Közel-Keleten kóborló Homo sapiens
hordákat, benyomultak Európába, és háttérbe szorították (elűzték? megették?)
a jég hátán is megélő nagy agyú, de laposhomlokú neandervölgyieket. Nagy
Sándor idején évtizedekig masíroztak a mesés Keleten és sokszorosára
terjesztették az akkori legfejlettebb civilizáció (a görög) területét.
Kolumbusz után Nyugatra özönlöttek, és a helyett, hogy otthon honfitársaik
torkát vagdalták volna el, átplántálták az európai civilizációt Amerikába. A
múlt század második felében sok vadnyugati városkában választottak
tapasztalt gyilkosokat seriffé, hiszen az ilyen le tudja lőni a többi
gyilkost, miközben megvan a szórakozása és még erkölcsi magaslaton is
érezheti magát. (A jelenséget irodalmi szinten nemcsak vadnyugati
regényekben írták le, hanem Sienkiewicz is, aki a szintén eléggé mozgalmas
lengyel múltból veszi példáját. Hőse, a hírhedt garázda, de polgárháborús
időben épp megbecsült parancsnok, élvezettel szemléli a tatárjai
felgyújtotta városok tüzét, miközben balul járt békeidőbeli cimboráira
emlékszik: [1] "Ők azonban - netán Rekuc kivételével - mindnyájan a pokolban
sisteregnek, pedig most élhetnék világukat, vérben fürödhetnének, lelküket
ezért bűnnel nem terhelvén, sőt a Köztársaságnak is jó szolgálatot tennének!
...".) Az egész folyamat persze vérrel és szenvedéssel járt, amiről később
hajlamosak vagyunk elfelejtkezni, mivelhogy a győzteseknek mindig több
idejük és módjuk volt történelemtudományt művelni, mind a veszteseknek. De
nem az számít, hogyan minősítjük az egészet: tény az, hogy akiben a tetterő
és alkalmazkodásképtelenség (bizonyos fokig együtt járó) tulajdonságai
szélsőséges mértékben voltak meg, többnyire elhúzódott a civilizált
központokból. Ma már ezt nem teheti, ami odahaza mindenképpen feszültségeket
okoz.
Ezek után talán már nem meglepő, hogy századunk első évtizedében az
emberek elkezdtek a Földön túlra tekinteni. Néhányan álmodozás helyett a
rakétatechnika tökéletesítését javasolták, és sikerült is meggyőzniük
másokat, hogy a Föld elhagyása lehetséges. Három nevet muszáj itt
megemlítenünk: a szovjet-orosz K. E. Ciolkovszkijét, az amerikai R. H.
Goddardét és a nagyszebeni Oberth Hermann-nét. Nekik lett igazuk: láthattuk
ezt a televízión át, mikor 20 éve, 1969-ben, Armstrong rálépett a Hold
felszínére. Ha az űrkutatás azóta is változatlan ütemben kapná a pénzt, mára
már alighanem ember is megjárta volna a Marsot; ez mindenképpen belátható
távolságra van tőlünk, és néhány évtized múlva rendszeres járatok hálózzák
be a Naprendszer közelebbi tájait. Emberi települések lesznek idegen
égitesten: 100-200 év múlva alighanem mindegyiken, ahol legalább szilárd
kéreg és némi gravitáció van, és nincs borzalmas meleg vagy hideg. E helyek
a Mars, és a nagyobb holdak. Hogy miért lesznek ilyen települések, és miből
élnek majd meg, azt én most nem tudom; már ma is hallunk arról, hogy
bizonyos iparokat légüres térben vagy kis gravitáción volna érdemes űzni, és
az is kizárt, hogy ne legyen valaminek a Földön kívüli bányászata kifizetődő
később, mikor az űrhajózás olcsóbbodik, a földi bányák meg merülnek ki.
Az új településeken persze majd légszigetelt házakban vagy kupolák alatt
kell élni, vegyileg gyártani az oxigént, és csak védőruhában lehet kimenni.
De, bármennyire furcsán hangozhat is, ez csak fokozati különbség a Föld
legtöbb lakóhelyéhez képest. Épített ház, ruha és élelemtermelés nélkül
hosszabb ideig igen kevés helyen maradnánk életben: talán még leginkább a
brazil őserdőben, Közép-Afrikában és a Csendes-óceán néhány szigetén.
Európában biztosan nem. Ha meglesz az űrhajózási technika (már majdnem
megvan), a gazdasági vonzerő és a kalandvágyó ember (az mindig van), akkor a
bátor, erős de önfejű emberek kiáramlanak a Naprendszerbe.
Csakhogy az hamar megtelik. A Mars és a holdak együttes felszíne kisebb a
Földénél, a Jupiternek pedig alighanem kérge sincs. Akkor azután hová
tovább?
Talán sehová. De már most látjuk a távolabbi célokat. A Galaxis tele van
csillagokkal, százmilliárdokkal. Sok van a Naphoz hasonló, ebből soknak
lehet Föld-szerű bolygója. Hogy mennyinek, azt nem tudhatjuk még, de vannak
asztrofizikai találgatások, melyek szerint minden G típusú csillagnak
kellene legyen bolygórendszere. Egyelőre mindegy, hogy a számba jöhető
bolygók száma tízmillió-e, vagy egymilliárd; mindenképp sok. Ott vannak
szemünk előtt.
Csakhogy nagyon messze. A legközelebbi csillagok néhány fényévre, néhány
tucat billió kilométerre vannak, tízezerszer messzebb, mint a Naprendszer
külső bolygói.
Szentiványi egy "történelmi" regényében [2] vagy 10000 éve keleti
gravetti őseink véletlenül feltalálják a vízen utazást, egy fatörzsön. Nem
kétséges, hogy alapos gyakorlás után ugyanígy hatalmas erőfeszítéssel
megtanulhattak átjutni egy néhány száz méteres vízen is (Tisza, Duna). De ha
ekkor valamelyikük az esti tábortűz mellett azt állította volna, hogy egy
ennél tízezerszer szélesebb víz (az Atlanti-óceán) mögött van egy még üres
vadászparadicsom, akkor érdeklődve végighallgatják, de közlését nem tekintik
gyakorlati tevékenységűk alapjának. Mégis, 10000 évvel később Kolumbusz
átjutott az óceánon.
Mindez azt sugallja, hogy ha ott vannak a használható bolygók milliói, és
mi nagyon oda akarunk jutni, akkor előbb-utóbb oda is jutunk. (Mennél jobban
akarunk, annál hamarább.) Csakhogy érdeklődőbb olvasóink már hallottak
arról, hogy ez nem olyan egyszerű: a relativitáselmélet ezt "valahogyan"
akadályozza.
A "hagyományos" vagy múlt századi gondolkodás ma is vissza-visszatér, ha
nem figyelünk oda. Lássunk erre egy példát egy világszerte hatalmas
nézettségű filmet, illetve a belőle készült regényt tanulmányozva! [3]
Hőseink felkelést vezetnek a Galaktikus Birodalom ellen, épp csatát
vesztettek a (számomra ismeretlen elhelyezkedésű) Hoth-bolygón, birodalmi
flotta üldözi őket, hiperfény-meghajtásuk pedig elromlott. Üldözőiket
sikerült lerázniuk, de nem ártana valahová meg is érkezniük. Végtére is, a
további harchoz szükség van rájuk mint vezetőkre. Nincsenek messze az Anoat-
rendszertől, és a hajó parancsnoka végre talál a térképen egy lehetséges
célt: "...A rendszer neve Bespin. Nincs túl közel, de elérhető."
Nos, lehet-e így hajókázni a Tejútrendszerben? (Nem most: a jövőben.) Ha
igen, akkor nincs semmi probléma. A kérdés fontossága kézenfekvő, és a tér
(pontosabban a téridő) geometriájának tanulmányozásával dönthető el. A tér
ugyanis a lehetséges helyek összessége, a geometriája meg azt mondja meg,
hogyan helyezkednek el e lehetséges helyek egymáshoz képest. (Pl. milyenek a
távolságok köztük.) E részben meggondoljuk, mit tudunk a tér(idő)
geometriájáról.
Eközben több képlet lesz, mint eddig. Néhány olvasónak ez kényelmetlen
lehet, de elkerülhetetlen. Végtére is, az eddigiekben semmi sem volt
képletekből.
A tér szerkezetéről két forrásból szerezhetünk adatokat. Kicsiben
vizsgálhatjuk laboratóriumban, pl. részecskéket mozgatva. Nagyban nem
kísérletezhetünk, de megfigyelhetjük a fény terjedését a távoli csillagoktól
hozzánk. Ha azután a kettő összevág, akkor nyugodtak lehetünk. Ami így
összeállt, az a tudomány véleménye. Nem a hivatalos tudományé, ahogyan azt
sokan a tudományokkal nem foglalkozók közül mondják; a hivatalos jelzőnek
természettudományokban semmi értelme. A Természet ott áll mindenki előtt,
akinek eszköze és kitartása van rá, megvizsgálhatja. És mivel mindenütt és
mindenki számára ugyanolyan, nem lehet hamisítani. Az lehet, hogy egy ideig
mindenki téved. De még az ilyen tévedésben is több szokott lenni a
tudományosság és igazság, mint a válogatás nélküli puszta kételyben és
tagadásban.
Mivel a Galaxis nagy és öreg, most vigyáznunk kell. Ha tagadunk olyant,
ami lehetséges, de csak 10000 évvel ezutáni technikánk számára, akkor
becsaphatjuk magunkat a mai Galaxist illetően is. Persze nem ismerhetjük az
i. u. 12000. év tudományos igazságait; ezért kell óvatosnak lennünk.
Remélem, el tudok majd lavírozni a földhözragadtság Scyllája és az alaptalan
szárnyalás Charybdise közt; végtére is nemcsak azt tanultam meg, mit mond ma
a tudomány a térről, hanem azt is, miért gondolja, hogy azt kell mondani. És
meglátjuk majd, mennyivel érdekesebb és hasznosabb megvizsgálni a
lehetőségeket, mint előre eldönteni, mi lesz az eredmény, és azután az ettől
eltérő végeredményekre gyanakodni, és ellenük mennydörögni.