KEMÉNY ÉS LÁGY ELMÉLETEK
De bizony, hogy oda mutat. Nem véletlenül mondotta V. Brjuszov
költő: [11] "Az atlantidák világának elfogadása a ókori történelem
legégetőbb rejtélyeit is megoldja ... Érthetővé válik az emberiség legrégibb
kultúráinak egysége ... Atlantisz szükséges a történelem számára, és éppen
ezért fel kell tárni." Csakhogy sok más tény épp ellenkező irányba mutat. És
azok keményebb, jobban számszerűsítheti tudományok tényei, pl. fizikai,
geofizikai és geológiai tények. Lássunk néhányat!
Való igaz, hogy az Atlanti-óceán közepén, durván észak déli irányban
húzódik egy magas kiemelkedés a fenéken; ez az Atlanti-hátság, nyilvánvaló
jelölt Atlantiszra. Csakhogy, mindenhol mélyebben van 2000 méternél. Az
ugyan soha sem lehetett szárazon a legutóbbi eljegesedés alatt!
Na és mi van akkor, ha volt egy tenger fölé nyúló csúcsa egy szárazföld,
amely mondjuk akkora, mint Grönland, és az, teszem azt robbanásszerű
vulkánkitörésekben, elpusztult, leomlott? Nos, itt kezdődik a fizikus
kompetenciája. Itt fizikai folyamatokról van szó, azoknak van jellemző
energiája, időtartama meg efféle, amiben nem lehet alkudozni. De jegyezzük
meg: hasonló katasztrófák történtek a Földön.
Jáva és Szumátra közt volt egy Krakatau nevű vulkáni sziget. A tűzhányó
1883-ban, két évszázados nyugalom után kitört, lerombolva a sziget nagy
részét, és elpusztítva 18 km3 kőzetet. [20] Valamikor a bronzkorban, úgy 900
évvel Szolónék előtt, Kréta és Athén közt kitört a Théra (vagy Szantorin)
vulkán, lerombolva szigetecskéje nagyobbik részét, és elpusztítva
(lerombolva, szétszórva) 72 km3 anyagot. A sziget lakott volt. Ezek voltak
történelmünk ismert legnagyobb efféle katasztrófái. Héderváry megbecsülte a
Szantorin katasztrófájában (napok alatt) felszabaduló energiát. A számérték
nem mond sokat. Két összehasonlítás inkább: az energia az 1896 és 1962 közt
kipattant összes földrengés egyesített energiájának 9-szerese, és az ismert
leghevesebb földrengés energiájának 223-szorosa. Az elmúlt 5000 évben nem
volt még egy ekkora katasztrófa, tehát nem valószínű, hogy az elmúlt 10000
évben ennél sokszorta nagyobb lett volna.
Szóval földtani folyamatok napok alatt elpusztíthatnak egy lakott
szigetet. Ha kicsi. De ha pl. akkora, mint Grönland? Az 2 millió km2. Ha
ennyi anyagot akarunk 2000 méter mélységig elpusztítani, az 4 millió km3
anyag, 50000-szerese a Szantorinnál elpusztultnak. Még egy tizedakkora
sziget lerombolásához is 5000-szer akkora energia kellene, mint a Szantorin
kitörésében felszabadult.
Nos, a földrengéseknek megvannak a maguk törvényszerűségei: ezeket nem
mind ismerjük, de azért megvannak. Mennél nagyobb egy rengés, annál
ritkábban pattan ki. Egy Szantorin-méretű rengéshez, úgy látszik, 5000 év
kell; egy 5000-szer, vagy 50000-szer nagyobb rengés 10000 évenként
egyáltalán nem várható. Ezért elhanyagolhatóan kicsiny az esélye annak, hogy
10000 éve volt egy ekkora, hacsak 10000 éve nem volt valami különösen aktív
szakasz a Föld életében, de annak más jeleit is kellene látnunk. A tudomány
pedig nem úgy dolgozik, hogy a későbbi eseményt egy valószínűtlen korábbival
magyarázza: ilyen tudománnyal semmire sem mennénk.
A fenti valószínűségi érvelés persze azonnal érvényét veszti, ha
megtaláljuk a pusztulás maradványait. Erre volna is esély: millió km3 anyag
még a tenger alatt sem tűnhet el. Egy nyom van is: a századforduló táján az
Atlanti-hátságból lávadarabot emelt ki egy kutatóhajó, és a vizsgálat arra
mutatott, hogy levegőn szilárdult meg, kb. tízezer éve. (Ismertette Termier
francia geológus egy 1912-es párizsi tudományos konferencián. [21]) Az ügyre
nemsokára visszatérünk; addig csak annyit, hogy a római jog szerint egy tanú
nem tanú. Hol a többi anyag?
Menjünk most tovább! A század elején Wegener felismerte, hogy a térképen
szépen összeillik Afrika nyugati és Dél-Amerika keleti partja. Bizonyos
kőzetek meg Nyugat-Európa és Észak-Amerika közt folytonosak. Megalkotta hát
a kontinensvándorlás elméletét: a kontinensek különböző sebességekkel úsznak
a Föld olvadt anyagán. [22] Próbálta mérni is a sebességet: szerinte
Grönland évi 32 métert úszik Amerika felé, miközben Észak-Amerika évi 3,5
métert távolodik Európától. [22], [23]
Ez nagyon nem tetszett a geológusoknak. Nem is csoda. A vonatkozó
számítások részleteit sohasem láttam, de könnyű követni, mi a baj. Egyrészt
az óceánok fenekén is van kéreg, és azt nehéz lenne széttolnia az úszó
Afrikának. Másrészt, ha valami lassan mozog egy súrlódó folyadékban, akkor
ehhez egy sebességével arányos erő kell. Megszorozva Grönland mért
sebességét a méreteivel meg a magma súrlódási együtthatójával, akkora erőt
kapnánk, amire egyszerűen nincs mód (mert pl. az darabokra szaggatná a
kontinenseket). Kár, mert Wegener ötlete jól magyarázta volna a partvonalak
hasonlóságait, és a megkövült őslénymaradványok hasonlóságait is távoli
földrészeken. Az elgondolás szuggesztív erejű volt (Termier azt mondta,
olyan neki, mint egy "szép álom" [22]). És ha ekkora mozgások folynának a
kéregben, akkor Atlantisz maradványai is eltűnhettek volna szemünk elől.
Lehet, hogy az elutasítás kategorikusnak tűnik, de egy hasonló esetre
alkalmazható Weisskopf szép példája. Ha egy felfedező jönne, és azt mondaná
a földrajztudósoknak, hogy talált egy 30 km magas hegyet (nem a Marson és
nem gyémántból), nem is kellene ellenőrizni. Miért? A hegy alján egy
molekulát nyom minden felette lévő, és ettől energiája kb. annyival nő, mint
amennyi helyzeti energiája lenne, ha felvinnők a hegy tetejére. Ezt ki
tudjuk számítani. Ha nagyobb lenne, mint a megolvasztásához kellő hő (amit
ismerünk), akkor a hegy alul szétfolyna. Innen adódik egy kb. 10 km
maximális magasság, [24] és az úgy is van.
Sajnos, Wegener elméletének elvetése után a helyzet nem lett világos. A
régészek egy sereg adatot produkáltak pl. olyan állatvándorlásokra, melyek a
mai térképeken érthetetlenek. Vegyük pl. Nyugat-Európát és Észak-Amerikát!
Az átvándorolt első francia és angol telepesek lényegében a megszokottakhoz
hasonló állatokat találtak. Ott is volt farkas, medve, szarvas, görény, csak
kicsit másfajta. Ló nem volt, de később kiderült, hogy az észak-amerikai ló
"nemrég" pusztult ki. Kézenfekvő volt arra gondolni, hogy régebben létezett
egy földhíd, amely azután elsüllyedt. A kövületek hasonlóságaiból és
eltéréseiből látszott, hogy a kapcsolat a miocén korszakig állt fent.
Ez mintha egészen Atlantisz-szerűen hangzana. Csakhogy a miocén korban
még nem volt ember, a földhidat meg nem lehetett Atlantisz felé vinni, mert
ott túl mély ma a tenger. Homályosan egy északi útra gondoltak, Britannián,
a Shetland-okon, Farőeren, Izlandon és Grönlandon át Kanadába. Erre a
legtöbb helyen a tenger aránylag sekély (ma nem mélyebb 600 méternél),
helyütt-helyütt meg az állatok átúszhattak.
Gyermekkoromban az ismeretterjesztő művek meg a múzeumi falitérképek tele
voltak ilyen bizonytalan földhidakkal, amelyeket homályosan zátonyok
soraként képzelhettünk el, a térképen meg olyasmiknek, mint ma az Ázsia és
Ausztrália közt húzódó Indonéziát. Hogy ezek hogyan jöttek létre és hogyan
pusztultak el, az megint csak némileg homályos volt. Egyszerű elöntés nem
jöhetett szóba. Ha a mai összes jég elolvadna, az óceánok szintje úgy 100
méterrel emelkedne, és ennél több víz a Földön a belátható múltban sem
lehetett, de kevesebb sem nagyon. 600 méterrel lejjebb akkor mehetne a
tengerszint, ha az összes szárazföldet 1800 méter vastag kifagyott jégtakaró
borítaná, és ilyen hiper-eljegesedés biztosan nem volt az oligocénban.
Persze földtörténeti korszakok alatt lassan sok minden történhetett, hiszen
a "hegyképző erők" felgyűrték valahogyan az Alpokat és a Kaukázust is.
Nos, az egész homályos kép hasonlított az Atlantisz-pártiak érvelésére.
Földhidak, vándorlások, süllyedések és elöntések. Csak (!?) hosszabb idők
alatt. A századfordulón a miocént még 1-2 millió évre tették tőlünk
(részletek a következő részben), később ezt megtízszerezték, 20-30 millióra.
Nem csoda, hogy a 60-as évekig az Atlantiszt használó elméletek még valahol
a tudomány perifériáján voltak. Geológiai konferencián nem lett volna
célszerű előadni őket, de talán néprajzin még elmentek volna, ha az
előadónak sok néprajzi hasonlósága van ami megmagyarázandó, és nem lovagol
nagyon a földrajzi részleteken. Ténylegesen, szakmunkák irodalomjegyzékében
máig túlélt egy hasonló ötlet. [26] A dél-indiai tamilok és a kelet-afrikai
etiópok közt vannak embertani hasonlóságok; mindkettő mintha europid-negrid
keverék lenne. Másrészt tudjuk, hogy Kelet-Afrika valamikor összefüggött
Indiával; elképzelhetünk és elképzeltek azóta elsüllyedt szigeteket és
zátonyokat Szomáliföldtől keletre, ahogyan valamiképpen csatlakoznak a
Maldive és Laccadive szigetekhez. (Érdekes, hogy ehhez hasonló szigetsorokat
láthatunk Martin Behaim 1492-es földgömbjén is. [25]) Nos, V. Giuffrida-
Ruggieri embertani elméletében az etiópok és a tamilok a felső őskőkorban
még együtt éltek Kelet-Afrikában, tehát a földhíd az ember megjelenése után
tűnt volna el. Eme elméletet ma már nem fogadják el, de lehetőségként még
embertani szakmunkában megemlíthető. [26]
Szóval valamikor a 60-as évek elején Atlantisz már nagyon valószínűtlen
volt, de megemlíthető. A geológus bármikor meg tudta cáfolni, [26] de
néprajzi ihletésű ismeretterjesztő művekben még esetenként
valószínűsítették. [27] A helyzet azután a 60-as évek közepén a globális
lemeztektonikai szemlélet megjelenésével vált tisztábbá.