ROMLÁSNAK INDULT HAJDAN ERŐS GÖRÖG
Minden relatív. Számunkra az ógörög klasszikus kor, Szolón, Periklész,
Szókratész, Platón és Arisztotelész ideje, minden intrikája és
belháborúskodása mellett is az emberi haladás egyik csúcsa, nagy
eredményekkel és nagy egyéniségekkel. Platónnak magának nem ez volt a
véleménye. Ő a korabeli, i. e. IV. századi állapotokat hosszú hanyatlás
eredményének tekintette, amellyel szemben felmutatta az ideális és ősi
berendezkedést, melyet restaurálni óhajtott. Egyszer el is jutott a
kísérletig, mikor ifj. Dionysos szirakuzai tirannust sikerült rábeszélnie. A
kísérlet teljes kudarccal végződött. Az ideális társadalom példájaként a
9000 évvel azelőtti Athént adta elő, amely olyan erős volt, hogy egyedül meg
tudta állítani a támadó atlantisziakat, és ezzel megvédte a Földközi-tenger
keleti medencéjének szabadságát. E dicső történelmi múltra Athén a romlás
évezredei után már nem is emlékezett, azt az egyiptomi papságnak (pl. a
szaiszi Neith-templom papságának) kellett megőriznie (Neith és Athéné
istennők azonosak).
Platón kegyelettel emlékezett tanítójára, Szókratészre, akit az athéni
demokrácia egyik restaurációja után félig-meddig koholt vádak alapján
kivégeztek. Idősebb korában leírta visszaemlékezéseit a mestere körül
összegyűlt kör életéről; ennek része a reánk maradt egyetlen részletes
Atlantisz-történet. [6] Az előadás szerint a társaságban a történetet
bizonyos Kritiász mondta el, ő nagyapjától hallotta, az Szolóntól, aki
viszont egy Szónkhisz nevű szaiszi paptól.
A történet szerint Atlantisz nagy sziget vagy szárazföld volt az
Óceánban, Atlasz titán leszármazottai uralkodtak rajta, népes, gazdag és
kulturált volt. (Részletek most nem érdekesek, mert nem mítoszmagyarázattal
kívánunk foglalkozni.) Részletes leírást kapunk a fővárosról, amiből most
legyen annyi elég, hogy csatornák és töltések koncentrikus körei veszik
körül a városmagot. A Héraklész oszlopai mögött fekvő királyság meghódította
az Oszlopokon belüli földeket is, de a Földközi-tenger keleti medencéjében a
kasztrendszerben élő ősi Athén megállította. Azután Atlantiszt elmosta a
tenger; Athén táján is történtek katasztrófák, és ezért felejtődött el az
egész történet.
Nos, nagyon úgy néz ki a szöveg, mint egy politikai pamflet. Nyilván az
is; végtére is Platón (és Szolón) az akkor már évszázadok óta békésen és
fokozatosan detronizált athéni királyi család sarja; a család a korábban
Görögország-szerte dívó és némileg az egyiptomi társadalmi rendre
emlékeztető ősi berendezkedést elsöprő dór népvándorlás [7] alatt a jelek
szerint nem vesztette el hatalmát (talán még görögök előtti is lehet). Ez
esetben nem képtelenség, hogy Platón a görög demokráciával szemben nem az
arisztokráciát, hanem a még ősibb állapotokat akarja restaurálni. Ez persze
reménytelen volt.
Csakhogy függetlenül attól, mi volt Platón szándéka a történettel,
Atlantisz létét nem ő találta ki, és nem az annak tulajdonított őstársadalom
hívei ápolják az eszmét máig. A görög hagyományban vannak - igen halvány -
egyéb független jelei a történetnek. A legfontosabb egy alighanem Szolónt
parodizáló komédia; [8] később Sztrabón tiltakozás nélkül, habár
felelősséget sem vállalva, jegyzi meg, hogy az ibériai (vagyis Atlanti-
parti) turdetánusoknak állítólag 6000 éves törvényeik vannak. [9] Platón
pamfletjának voltak előzményei, esetleg épp egyiptomi hagyományok
formájában.