NYOLCADIK FEJEZET
`amelyben kitűnik, hogy Misi olyan gyerek, aki nem szereti, ha
vele foglalkoznak, kivált mikor valami kellemetlenség áll a
háta mögött: hagyják békén; jó ilyenkor haza és nagy gondokra
gondolni, jó elfelejteni a nagy mellett a kis bajt`
Ebéd után leült a helyére, s tanulni akart. A szoba üres volt, csak Nagy
úr feküdt az ágyán, s olvasott. Ő kihúzta a fiókját, s eszébe jutott a
megkezdett levél, amit szüleinek kezdett írni, de már legalább egy hete csak
ott volt a fiókban, ezt hamar elővette, s kikészített tintát, tollat:
`Édes jó szüleim!
Ne tessék haragudni, édes jó szüleim, hogy olyan régen nem írtam édes jó
szüleimnek, de`
Ennyi volt a levél. Darabig nézte, csak ott ne volna az a de, akkor tudná
folytatni, de mit írjon, hogy mért nem írt eddig? Hazudni nem mert, mert
folyton ott világolt mögötte, a nyakát sütötte az édesanyja szava: "fiam,
mindig úgy viseld magad, mintha látnálak... Gondold azt, hogy az én szemem
lát, s akkor soha nem teszel semmit, ami nem helyes."
Érezte azt a jó szemet, szinte csiklandozta a félelem a torkát, s
csüggedten nézte a levelet.
Nagy úr az ágyon megmozdult, erre ő hamar bemártotta a tollat a tintába,
s írni kezdett:
`... nem volt időm, mert minden délután öttől hatig felolvasok egy
öregúrnak, aki vak, s tíz krajcárt fizet egyórai olvasásért, csakhogy már
egy félórával előbb kell elindulni, mert elkésni nem lehet, mikor pedig
hazajövök, akkor van a vacsora a konviktusban, este pedig tanulni kell,
és szerdán, szombaton délután sem írhatok, mert akkor egy osztálytársamat
kell tanítani latinra és számtanra, ezért nem írhattam idáig még édes jó
szüleimnek.`
Itt megállott s pihent, ebből elég jól kivágta magát, mosolygott is egy
kicsit örömében. Erre még édesanyja se szólhatna, ugye, semmit.
Kint fújt a szél, s havas lucskot vert az ablakhoz. Szegény édesanyját
látta most, ahogy meztelen karral viszi a moslékot a disznónak. Lekönyökölt
az asztalra s nézte, nézte vakulásig a saját betűit, közben eszébe jutott,
tavaly, mikor ő otthon volt. Megérkezett egyszer hozzájuk az "András
bátyám", az édesanyjának a testvére, gépészkovács, nagyon derék, jó ember,
okos ember, szépen tud beszélni, mindig mintha prédikálna, mert pap
szeretett volna lenni, de nem taníttatták ki, szép kongó hangja van,
mindenkit túlkiált, s mindig csak szépeket és jókat mond, mintha a
katedráról mondaná a híveknek, s ott volt egész télen náluk, mert nem volt
állása, csak rakta a fát a tűzre, s ott ült a kis széken, csak olvasott
egész télen, regényeket olvasott, meg újságot és gépészeti könyveket, s
miatta mindig jobban kellett főzni, mert ő bizony nem ette meg a hitvány
ételeket, bort is ivott néha, fél litert hozatott ővele a kocsmából s
megitta, mondta néha: "Bertalan, gyere igyál egy pohár bort!" De az édesapja
azt kiáltotta rá: "Dehogy iszok, akkor nem tudok dógozni!..." Mert ő egész
télen szántalpat faragott, s egyszer is egy ilyen rút, zimankós időben kinn
kínlódik egy nagy tőkével, amit el kellett ékekkel hasítani, s ahogy ott
birkózik, kimelegedve, megy kifelé az édesanyja, s látja az urát, hogy a rút
időben hogy vesződik szegény, hamar bemegy, s azt mondja Andrásnak: "Ugyan
te!... Van neked lelked!... El tudod nézni, hogy az a szegény ember úgy
kínlódik avval a nagy fával!... Ereggy segíteni neki!..." Arra az András
bátyám megmozdul nehézkesen, s kinéz a könyvből, s azt mondja
felduzmaszkodva: "Dehogy megyek! Eszem ágába sincs!"... Azzal visszafeküdt a
könyvbe, s tovább olvasott. Kis idő múlva mérgesen felállt, s elment
hazulról.
Édesanyja hangot se lelt, csak kifordult a szobából, s odakint sírt, ő
ott pisszegett körülötte, bezzeg szívesen segített volna! ki is ment,
legalább nézni! Ott fagyoskodott darabig az édesapja mellett, s kékre fagyva
didergett, mikor észrevette az apa s rákiáltott: "Mit vacogsz itt! takarodj
be!" De ő csak állt. Igazat megvallva, szívesen szaladt volna be, mert kint
rettenetes hideg volt, s neki valósággal fájt a hideg. Senki sem tudta az ő
önfeláldozását, sem apja, sem anyja, sem más, s ez még jobban fájt, mindjárt
veszekedett is kis öccseivel, akik a szobában lármáztak: csend legyen! s meg
is rázta a kis Ferikét.
Könny csordul ki a szeméből, itt ülve a kollégium meleg coetusában, s
lekönyököl, hogy a két öklével eltakarja könnyeit, most vajon hogy vannak
odahaza, van-e tűzifájuk, s van-e kenyerük, és a nagyanyja most is vesz-e
mindig egy kiló kávét, mert nem issza meg a tejet magában, és köménymagos
levest a világért sem, neki mindig külön kávéja van, amiből senki más nem
kap, ő maga pörköli és darálja a régi kávédarálón, s olyankor tele van a
szagával az egész ház, s azt a szagot ki nem állhatja egyikük sem, mert
abból ők úgysem részesülnek. És húst is mindig hozat a nagyanya, mert
gyomorbajos, s nem tud azon a hitvány ételen megélni, amit a gyerekek
esznek, s nem mer neki senki sem szólani, mert nagyon tisztelik a nagyanyát,
mert az ő apja döntötte nyomorúságba, mikor elárverezték miatta otthon a
birtokot egy rossz spekuláció miatt, azért hallgatni kell, isten őrizzen,
hogy megsértődjék... Ők ketten nem is szenvednek, sem ő, sem az apja, mert a
nagymama gondoskodik magáról, az édesapa pedig agyondolgozza magát, s vagy
jókedvű, vagy mérges, de a mérge se tart soká, mert egy-kettőre kikáromkodja
magából kedvére, senki más nem szenved, csak az édesanyja, akinek dolgozni
kell az egész családra, pedig vékony, gyenge, szomorú kis teste nem dologra
való, csak a nyomorúság kényszeríti rá, hogy dolgozzon, mert ő is olvasni
szeretne s tanulni s szórakozni, de folyton mosnia kell és főzni,
takarítani, varrni a sok gyerekre, s még a parasztlányoknak is varr, az
egész ház tele van a friss kartonok szagával... S enni is szeretne szegény,
jókat, s pihenni, de mindig csak az övé a legrosszabb falat, akkor eszik, ha
az ura bevágja az ajtót: "moslék, edd meg magad, amit főztél!.." Akkor ők
megeszik, kis éhes, sovány gyerekecskék, a sovány, kiapadt anyjukkal...
Soká ült itt a levél fölött, s egészen elbágyadt, nem bírt ülni,
szeretett volna lefeküdni, de nem mert, nem volt megengedve. Pedig ma már
annyit szenvedett, úgy ki volt merülve, hogy nem bírt a széken ülni. Letette
a fejét a karjára egy kicsit az asztalon, nem akart elaludni, de egy perc
múlva már le volt ragadva a szeme, még azt gondolta, hogy csak egy kicsit
gondolkozik a levélen, s már aludt.
Azt álmodta, hogy az édesapja mondta: "No, add csak azt a reskontót,
megyek a pénzért."
Ennek örült, mert nem tudott volna elmenni a pénzért, hanem azért
iszonyúan megrémült, mert tudta, hogy elveszett a reskontó. Hamar úgy tett
hát, hogy keresi, ugrált, minden fiókot kihúzott, a sifon fiókját, a
ládafiókot, a gépfiókokat, csak úgy ugrált a kis házban, minden pillanatban
egy másik fiókban babrált, az édesapja meg csak nézte, nézte ingerülten:
- Tán elhattad, te bitang!
Nem mondott egyebet, de ő rettegett, hogy most mindjárt káromkodni fog,
mert iszonyúan tudott káromkodni, ha megharagudott, s annál jobban ugrált,
úgy röpködött a kis házban, mint egy veréb, érezte a szárnyát, ahogy ide-oda
csapódott, semmi súlya nem volt a testének, csak úgy verdesett, minden
bútorhoz hozzácsapódott, s nem lelte a reskontót.
- Mit ugrálsz itt! Nem harapom le az orrod!... Na, hova tetted!
Erre ő megállott, végre, reszketve állott az édesapja előtt, aki
pirosbarna arcával, nagy, bölcs homlokával komolyan nézett rá, s alig volt
nála magasabb, s csak nézett szép, kék szemével erősen és komolyan.
Akkor ő lesütötte a fejét s azt mondta:
- Nincs meg.
- Hova lett? Ki lopta el?
Ő alig hallhatóan kimondta:
- Böszörményi.
- Böszörményi?
- Bosszúból, hogy rám fogta, hogy én elloptam az ő kését, és bedobtam egy
nagy szemétláda mögé, hát ő most, hogy bajt csináljon, ellopta a reskontót
és széttépte, és én láttam is, mikor széttépte, de nem tudtam, hogy mi az, s
azért nevet rajtam.
Az apja lassan gondolkodva elfordította a szemét, s azt mondta:
- Jó, most megyek, kiköszörülöm a fejszét, gyere hajtani a köszörűkövet.
S már akkor hajtotta is a köszörűkövet szélsebesen, s hallotta a fejsze
sivítását, ahogy a köszörű fogta.
És iszonyúan félt, hogy most az édesapja kettéhasítja Böszörményit, mert
tudta, hogy arra kell a köszörülés, s iszonyúan rázta a hideg, s már látta,
hogy Böszörményi jön az utcán Debrecenben a nagy piacon, s nevetve jön, és
nem tudja, hogy most ketté fogják vágni, s prémes sapka van a fején, s akkor
az édesapja emeli a fejszét, s emeli olyan magasra, mint a Nagytemplom
gombja, hogy lecsapjon Böszörményire, s akkor ő belekapaszkodik a karjába, s
torkaszakadtából kiáltja, hogy: Édesapááááám!...
Az iszonyú rémületre felijedt, mert megiszonyodott, hogy Nagy úr az ágyon
észrevegyen valamit.
De Nagy úr olvasott, s ő ködös, lázas szemmel bámult rá egy darabig.
Megértette, hogy álom volt az egész, pedig olyan eleven volt, azt hitte,
ez mind megtörtént.
Addig bámult Nagy úrra, míg ez megmozdult, észrevette, erre ő megijedt,
félt attól, hogy valaki most szóljon hozzá, hamar lesütötte a szemét, a
levélre nézett, de az is bántotta, félelmes volt most újra elolvasni a
betűit, nyugtalan és hajszolt életének e jeleit.
Nagy úr felült az ágyon, s így szólt:
- Látja, kis Nyilas, ez borzasztó... Tudja, mit olvasok?... A magyar
nemzet legősibb történetét, azokat az utazásokat, amiket a magyarság
őshazája felé végeztek eddig magyar emberek.
Erre Misi mohón nézett fel, ez az egy téma, talán az egyetlen, ami most
meg tudja őt ragadni, egyszerre mohó láz és éhes vágy támadt benne, s
kívánta hallani, amit Nagy úr mondani akart.
- Úgy élünk mi itt Európa közepén, mint egy zabigyerek... Persze, maga
nem tudja, mi az - mondta Nagy úr -, és én nem is fogom megmagyarázni:
szóval tudja, egy olyan gyerek, aki szégyelli a születését, nem ismeri a
szüleit, s nem is mer utánajárni, csak emészti a kíváncsiság, hogy bár
mindent megtudna róla...
Misi találva érezte magát, soha senkinek nem merte elmondani a szüleit,
sem a szegénységüket, sem a bajaikat, sem azt, hogy az apja paraszt volt,
sem azt, hogy az anyja kicsit púpos, sem azt, hogy a nagybátyjai milyenek,
sem azt, hogy tönkrementek, egy szót sem, mert nem volt egy szónyi sem
otthon az életükben, amivel dicsekedni lehetne...
- Most látja, itt élünk Európa kellős közepén, olyan ez a kis
Magyarország, mint egy szív, még a szívnek a két kamrája is meg van benne
rajzolva.
Ezt Misi nagyon szépnek és igaznak találta, nemigen ismerte ugyan még a
szív belsejét, de a szív a legszebb szó, amit a nyelv mondhat, s boldog
volt, hogy a magyar föld a szívhez hasonlít, s a saját életére is azt
gondolta, hogy az minden baj és nyomorúság mellett is a szív nevét érdemli,
mert a szívük él nekik, mintha egy nagy beteg szív volna az egész életük.
- Hát nem borzasztó az, hogy itt vagyunk Európa közepén, élünk,
dolgozunk, kínlódunk, dalolunk, vigadunk; s nincs az egész világon sehol még
nép, amelyik megértené a mi nyelvünket... Sem a nyelvünket, sem az
érzéseinket, sem az életünket. Magunkban kell itt lennünk, senkire se lehet
számítani, csak ellenségünk van a világon, barátunk, rokonunk sehol.
Misinek könny szökött a szemébe, mert a maga élete, a saját sorsa ez. Itt
kell neki Debrecenben, ebben az idegen, nagy városban, ebben a nagy
kollégiumban élnie, s nincs senkije, semerre, aki segítene rajta, akármi
történhetik itt vele, nem fogja védeni senki soha...
- Nem volt ez mindig így - folytatta Nagy úr -, volt valaha messze az
Uralban, a Volga mellett egy `Magna Ungaria`, Nagy-Magyarország, abban az
időben, mikor ideköltöztünk erre a mostani hazánkba, akkor folytonosan
összeköttetésben voltunk az őshazával. Bíborbanszületett Konstantinos görög
császár még írja, hogy az ő korában, Krisztus születése után a X. században,
követeket szoktak küldözni a magyarok keleten maradt rokonokhoz,
meglátogatták őket, tudakozódtak felőlük, s gyakran kaptak hírt tőlük.
Misi megerőltette az agyát, ő még a gimnáziumban nem tanult történelmet,
azt csak majd a következő osztályban fog tanulni, de már az elemi iskolában
is tanult valamit a magyarok históriájáról: annyit már tanult, amennyinél
többet sohasem fog otthon tanulni egy parasztgyerek sem. Azok otthon a
faluban felnőnek, emberek lesznek, s nem fogják többet hírét hallani a
történelemnek, annyival élnek, amit ő tavaly kileckéztetett tőlük... De az
nem volt kép az ő lelkében, amit ott tanult, csak szavak voltak, amik semmi
különöset nem jelentettek. Arra emlékezett, hogy "őseink Ázsiából költöztek
ebbe a szép hazába, Árpád vezérlete alatt". Most azonban egy pillanat alatt
valósággá, emberi történetté lett előtte a magyar nemzet élete. Délelőtt az
öreg Názótól megkapta az ősember érzését, s most egyszerre látta az
ősmagyarokat, olyan ruhában, ahogy tavaly Törökéknél az ágy fölött volt a
képen az Árpád pajzsra emeltetése.
- De még azután is kellett, hogy érintkezzenek egymással, mert tudtak
egymásról. Nem hallott még maga Julián szerzetesről? Nem?... Hát IV. Béla
király idejében ez a Julián szerzetes négy társával elindult, hogy
megtérítse keresztény vallásra a régi magyarokat, akik, persze, még pogányok
voltak. El is jutottak oda, sok viszontagság után. Konstantinápolyon mentek
keresztül, gyalog, borzasztó út... Onnan a Kaukázusba... Vegye elő a
térképet, megmutatom.
Misi gyorsan előkereste a Kozma-atlaszt, s kikeresték belőle Oroszország
térképét.
- Így ment le talán Székesfehérvárról a Duna mellett, talán csónakkal
Belgrádig, onnan gyalog Konstantinápolyig. Ott hajóra ült, s harminchárom
nap alatt áthajóztak a Krími félszigetre, keresztül a Fekete-tengeren, onnan
megint gyalog a Volgáig. De a Krímből kettő visszafordult, mert már nem
bírták a nyomorúságot, a koplalást és az üldözést, ők ketten tovább mentek.
Valahol a Volgánál utolérte őket valami ragályos betegség, s abban
elpusztult az utolsó társa is. Gellértnek hívták, de nem ez volt Szent
Gellért. (Szent Gellért nem volt magyar, hanem olasz, ez épp ilyen hittérítő
volt nálunk Julián előtt kétszáz évvel.) Szóval Julián szerzetes gyalog
vándorolt felfelé a tatárok földjén, egészen Kazánig. Ezen a tájon volt
akkor Bolgárország. Csupa pusztaság volt ez az egész vidék, csak
bőrsátrakban laktak a pusztai népek, marhát őriztek, mint itt a Hortobágyon,
itt még most is úgy élnek a gulyások, mint ott éltek... Hát mondom, itt
véletlenül egy magyar asszonnyal találkozott, akivel beszélni tudott, s az
megmagyarázta neki, merre menjen Nagy-Magyarországba... El is ment az úton,
s másfél nap múlva szerencsésen megérkezett a magyarokhoz... Nahát, itt
megörültek neki, házról házra híjták, etették, itatták, kérdezősködtek, mint
otthon a messzire elvándorolt testvérekről. Kérdezték, hun vagytok, hun
szenvedtek? tudjuk mink, hogy megszereztétek az Attila örökségét, csak
becsüljétek is meg... és efféléket... De nem sokáig maradhatott itt, mert a
nagy magyarok fejedelme azt mondta neki: Térj vissza, vérem, az
országotokba, s mondd meg a királynak, az én testvéremnek, hogy én, a régi
magyarok fejedelme, köszöntöm és ölelem és csókolom őtet, s azt üzenem, hogy
hamar készüljön a nagy veszedelemre! Jönnek napkeletről a tatárok, s azok az
egész világot el fogják pusztítani. Már én is megkaptam a parancsot, hogy
minden fegyveresemmel hozzájuk kell csatlakozni, de ennek a parancsnak
ellentmondani nem lehet. Ő legalább gyűjtse össze fegyvereit s
szövetségeseit, hogy illendően tudjon ellentállni a tatárnak... Így szegény
Juliánus már június 21-én megindult visszafelé, de nem azon az úton, amerre
jött, hanem egy rövidebb úton, amit a nagy-magyarországiak tanácsoltak neki.
A Volgán jött felfelé hajóval, azután az Okán tizenöt napig, azután az
oroszok és a mordvinok országa közt jött el, a ruténeken át s a Vereckei-
szoroson haza. Karácsony harmadnapján érkezett meg betegen a királyhoz, IV.
Bélához, s mindent elmondott neki... És úgy is lett, négy esztendő múlva a
tatárok itt voltak, s mindent kipusztítottak... Azért mégis annyit elért
Magyarország akkor is, hogy a tatárok nem mentek tovább Európába... Mindig
ez volt a mi sorsunk: nekünk kellett feltartani a keleti vad népeket, mindig
Magyarország volt a szélső harctér, ahol igazi bástya fogadta a keleti
hordákat... Nem bámulatos? hogy a magyarság azért jött keletről ide, hogy
ezer éven át folyton ő akadályozza meg, hogy Európát baj ne érje a
keletiektől?... Abba fogyott el a vérünk, hogy a keleti atyafiakkal
verekedtünk, s védelmeztük a nyugati idegeneket, akik ezer éven át folyton
idegenek maradtak hozzánk és gyűlöltek.
Darabig szótlanul nézték a térképet. Most Nagy úr kinyitotta Ázsia
térképét.
- Nézze, valószínűleg itt volt az az ősi bölcső, ahol a történelmi kor
elején éltek még a magyarok. (S meghúzta az ujjával Szibéria délnyugati
részét délen az Aral-tóig, nyugaton az Uralig, északon az Obig, keleten az
Altáj-hegyekig.) Itt élt együtt a finn-ugor-osztyák-magyar, hun-avar
népség... Abban az időben nagy nyugalom volt az egész világon, nagy
fejedelmek voltak, nagy birodalmak, akkor csinálták az ősi eposzokat és
meséket. Az ősi hősénekek elmondták a mesés őskort, a világ teremtését és a
nép kialakulását, a mesék pedig mulattatták a nagy fejedelmek udvarát. Egy
pár ezer évnek kellett eltelnie az utolsó népvándorlás óta, mert ne
gondolja, hogy ez a népvándorlás volt az egyetlen, mikor a római birodalom
felbomlásakor az ázsiai hordák elözönlötték egész Európát. Volt már azelőtt
is, mikor a turáni népek egész Franciaországig feldúlták azt az ősi világot,
amelyről még nincsen is írott emlék. Úgyhogy a németek, angolok vére szintén
tele van turáni keveredéssel, az tette őket erőssé... És ki tudja, még
régebben hány ilyen népvándorlás volt már, hiszen valaha itt nem volt
tenger, ahol most ez a töméntelen sziget van Ázsia és Ausztrália közt: ez
mind egy összefüggő szárazföld volt, s szabadlábbal, meg lóháton mehettek át
Amerikából Ausztráliába s Ázsiába és olyan földrészekre, amelyek ma lent
vannak a víz fenekén... Mert azt tudja, ugye, hogy a Föld, az belül tűz, ma
is, csak egy vékony kéreg van a tetején, ami föld. Most már, mint mikor a
szénégetők égetik a szenet, ha a szén összébb hull, mikor kiég, akkor a
tetejére hányt föld - látott már maga szénégetést?
- Igen, a nagybátyám kovács és akkor láttam, egyszer voltunk kint vele a
beregi erdőn.
- Nahát, akkor tudja, mit beszélek: egyszer csak behorpad a föld a
szénkúpon. Hát így horpad be néha a földkéreg. Akkor persze a víz mind
megmozdul, és befut az új süllyedésekbe. Hát így történt az, hogy ez a déli
világ egyszer csak víz alá került. Mert nem itt volt ám a műveltség ősi
helye Európában, hanem ott délen, a mai malájoknál. Tudja. Ezek a legősibb
mesterei a kultúrának. Most csupa vadember, de valaha ők fedezték fel a
csillagászatot is... Ez volt az `özönvíz`. Ami a legmagasabb hegyeket is
ellepte. És minden ember elveszett... No, de ez nagyon régen volt, csak a
vallásos könyvek tartották fenn az emlékét. Az, amit a magyarokról beszélek,
hogy valaha itt laktak a mai "kirgiz steppén", együtt a többi rokon
népekkel, ez sokkal későbbi dolog, ez már itt volt a görögök korában...
Megérti maga, amit én beszélek?
- Igen.
- Hát nézze, abban az időben, mikor a görög világ is a végét járta, már
túl voltak a nagy kultúrán, jött a barbár Nagy Sándor, aki elfoglalta az
egész Görögországot, akkor itt is mindenütt mintha csak megérett volna az
egész világ a rothadásra: itt volt Kisázsiában messze keletig a perzsa
birodalom, aztán az indiai birodalom, aztán itt fent a tatárok birodalma,
aztán a finnugor népeké, aztán Európában évszázadok, sőt évezredek óta egy
helyen lakó népek, a folyók mentén terjedtek a szláv fajok, keresztül-kasul
harcoltak rajtuk a germán fajták: hát akkor ez a Nagy Sándor egy csapat
macedón katonával nekivág a világnak, s összetöri az egész keleti uralmakat:
megveri Dáriust, elmegy egész végig az Iráni fennsíkon az Indusig, mint
mikor a villám belevág az erdőbe, s mindent felforgat és feldúl. Az egész
nem tartott csak egynéhány évig, akkor meghalt: de iszonyú híre lett. Itt
fent a turáni népek megtudták, hogy az irániak ilyen gyengék. Felfordult az
egész békés világrend. Megindultak a Góbi-sivatag tatár népei meg a turáni
népek, s hozzáfogtak dúlni dél felé a gazdag Kínát s a gazdag Perzsiát.
Ettől megjött az étvágyuk, s most ezek a komisz pásztornépek nem akartak
egyebet, csak rabolni. Kínának volt esze, épített ellenük egy olyan kőfalat,
hogy azon nem ment át a lovas tatár! Tizenkét méter magas kőfallal vették
körül az egész ország északi határát, borzasztó munka volt, százötven évig
építették, ez csak attól a hangya kínai fajtól telt ki... De amikor már a
tatárok nem akartak ráfanyalodni a kancatejre, hogy megkóstolták a vért, hát
elindultak nyugatra Európa felé, mert annak is olyan híre volt, mint a kínai
gazdagságnak, egyik nyomta a másikat előre. Ebbe az időbe már a finnek
kiszakadtak a magyar-ugor népek közül, s előre mentek északra, a lappok még
jobban északra, ezek szegények fel is szorultak maig a Jeges-tenger
partjára... de alighanem a magyarok is kiszálltak valahol, mert tudja, Kézai
Simon, aki az utolsó Árpádházi-király idejében írta le a magyarok
történetét, azt írja egy helyen, hogy a magyarok valaha olyan helyen laktak,
ahol örökös köd van, s nyár nincsen csak három hónapig, akkor is csak három
óráig látni a napot, hat órától kilencig: hát ez az északi sarköv leírása,
az északi fény az az örökös köd, és csakugyan, ott három hónap az egész
nyár... Honnan tudták volna ezt ezelőtt hatszáz esztendővel, ha nem
emlékezett volna a szájról szájra szálló hagyomány a személyes
tapasztalatra... Na, de becsülöm az eszüket, hogy ha ott jártak is, nem sok
időt töltöttek ott, nem tetszett a magyarnak ott a világ... Jobb lesz nekik
a Duna-Tisza közén... gondolták magukba, s szépen lelegeltettek az Ural
túlsó partján, le egész a Volga mellett... Itt szakadhattak el valahol. A
konzervatív öregek azt mondták: hogy jó lesz mán nekünk ez a feőd, de a
hetyke fiatalok addig hepciáskodtak, míg tovább nem mentek, átúsztattak a
Volgán, elmentek a Don mellett, azon is átúsztak a tömlőiken, s úgy akadtak
a meotiszi ingoványokba, ez az itt e: a Krím-félsziget. Mikor aztán itt nem
fértek, mert ezek sose fértek a bőrükbe, hát kijöttek a Dnyeperhez: itt
kötöttek szövetséget a görög császárral, itt verték meg őket a besenyők, s
tovább szorították a Dnyeszteren át, az lett az Etelköz. Hát osztán mán
innen csak egy lépés volt, hogy bejöjjenek a Kárpátokon. Be is jöttek, s itt
vónának maig... Szép hely, jó hely, csak dógozni ne kéne benne...
Misi egészen elfelejtette minden búját-baját, s hangosan felnevetett.
- Igaz is - mondta Nagy úr mosolyogva - nem eleget verekedtünk annyi ezer
esztendő óta? Csak menjen végig az Aral-tótól fel az Ural mellett az Északi
Jeges-tengerig, le az Ural mellett a Káspi-tóig, keresztül a Fekete-
tengernél, Lebédia, Etelköz, itt Pannóniáig: és itt ezer esztendőn keresztül
tíz esztendő nem volt háború nélkül: még ennyi békességünk se volt tán, mint
most negyvennyolc óta... Már negyvennégy éve béke van!... fel kell írni a
históriába, vagy ahogy Debrecenben mondják: a kéménybe korommal!...
- És erre nyugatra nincs rokonunk? - kérdezte Misi.
- Nyugat-Európában? - kiáltott fel Nagy úr. - Hogy volna!... Itt laknak a
román népek, a germán népek, a szláv népek: teljesen idegenek... A franciák,
spanyolok, olaszok? Mi közünk van hozzájuk? Vagy a németek, angolok, svédek,
norvégok, dánok, hollandok: teljesen idegenek. Vagy az oroszok, tótok,
horvátok, szerbek, pláne ezek, akik közel vannak, mind megölő
ellenségünk!... Úgy be vagyunk fogva, mint egy kalitkába. Kivel kössünk mi
szövetséget? Francia, spanyol, olasz: ezek harcolnak, míg az érdek úgy hozza
magával, aztán ünneplik egymást, mint rokonok. Német és angol? Nincs köztük
egyéb ellentét, csak az, hogy melyik legyen az első a világon... Ezért
készek volnának az egész emberiséget lángba borítani, de különben nagyon
értik egymást, két testvérnyelv és testvér észjárás... Az orosz, az pedig
mint egy nagy kotlós, mind maga alá akarja gyűjteni a szláv népecskéket...
De hova csatlakozzék a magyar? A nyelvünkben nincs egy szó, egy íz, ami
ezekhez hasonlítson, s éppen úgy nincs a vérünkben sem. Csak annyi rokonság
van a nyelvünk s a körülfekvő nyelvek közt, amit felszedtünk tőlük, amivel
gazdagodtunk, készen átvettünk az ő műveltségükből, így jött be a temérdek
szláv szó, megtanultuk, s beolvasztottuk, germán szó, latin s román szó,
amit megvettünk, megszereztünk tőlük, de ezt is úgy átformáltuk, hogy az
édesanyja se ismerne rá... A magyar ember meg tud tanulni a világ bármely
nyelvén tökéletesen, de a magyart még soha idegen születésű meg nem tanulta,
hogy épkézláb módon tudjon rajta beszélni.
- De hát ez borzasztó - bámészkodott Misi a térképen -, semmi rokon.
- A rokonok?... Azokból pedig mi hasznunk?... Rokon volna a bolgár: de az
elvesztette az ősi nyelvét és szláv lett... Rokon volna a török: de az
mohamedán, s neki semmi egyéb rokonság nincs, csak a vallásbeli. Ezért
nemcsak hogy nem voltunk velük atyafiak, de a legtöbbet tőlük szenvedtük a
világ teremtése óta. Rokonok a finnek: de szegények messze vannak, s ők is
rabságban, még százszorta jobban, mint mi. Rokonok az észtek, zürjének,
szamojédok, mordvinok, cseremiszek, votjákok, osztyákok, de hát ez má csak
olyan rokonság, hogy Ádámról, Éváról, meg a diófáról.
Misi a foga közül tréfásan szólt:
- Édesapám azt úgy szokta mondani, hogy: persze hogy rokonok vagyunk, a
te anyád meg az én anyám: két asszony.
- Így valahogy... - mondta Nagy úr. - A Magna Ungaria, amit még most is
Jugriának írnak sok térképen, megszűnt a tatárjáráskor. Az egész népet
elsodorta, szétszórta, minden önállóságtól megfosztotta a mongol áradat. Még
Mátyás király idejében tudtak valamit felőlük, mert Mátyás követeket
küldött, hogy nyomozzanak utánuk: neki volt velük célja, az országban úgyis
kevés a magyarság, betelepíti őket ide. De már akkor az orosz birodalom
egységes volt, és görögkeleti vallású volt a cár, s nem engedte még azt sem,
hogy találkozzanak, hogy hírt vigyenek egymásról. Aztán jött a mohácsi vész,
a török rabság, akkor már senki sem gondolt többet rájuk. Még Bethlen
Gábornak sem jutott eszébe, hogy a törökökhöz küldött követeivel próbáljon
utána nyomozni a Kaukázusban s a Volgánál a magyar ősrokonoknak... Nem is
érezték ők ennek a szükségét, mert akkor nem nemzeti szövetségben, hanem
vallásiban éltek az emberek s az országok. Bethlen Gábornak nem a pogány
ősmagyarok voltak a rokonai, hanem a protestáns svédek; Gusztáv Adolf volt
az ő lelki testvére, nem Karakum... meg a sabartoiasfaloi... (Így is hívták
egy időben valami ok miatt, írja Konstantinos Porphyrogenetos, a
magyarokat.)
Sokáig nézték a térképet. Misire kezdett rátelepedni ismét
magányosságának érzése. Ahogy a térképet nézte, amelyeknek változatos
színeibe, a szép kis debreceni cipó formájú Magyarország pirossal volt
befestve, elszédült attól a rengeteg néptömegektől, amelyek körös-körül,
zöld, sárga, lila falánksággal rajzanak, mintha mind száját tátaná, s arccal
fordulna felé titokzatos és kísérteties lények módjára.
- Fenyegetik... - mondta rebegve.
Nagy úr is soká hallgatott:
- Hát bizony, nem az a kérdés, hogy honnan szerzünk rokonokat, hanem az,
hogy meddig van haszna Európának belőlünk. Eddig is nagyon szép volt
Magyarország, de eddig szívesen lemondtak arról az élvezetről, hogy örök
csatatéren lakjanak... Mert mintha azért volna vörösre festve ez a megye,
mert ez örök vértenger volt: jöttek a besenyők, jöttek a kunok, jöttek a
tatárok, a törökök, ezeket a magyar vagy beolvasztotta, s megmentette tőlük
Európát, vagy megverte, s vérével védelmezte meg a Nyugatot. Hát, istenem,
Németországnak, Franciaországnak, Angliának sem volt fenékig tejfel az élet,
de hát ők veszekedhettek egymással, s dolgozhattak a belső harcok közben, s
azok segítségével az emberi általános kultúra építésén. De Magyarország?
Nekünk nem lehetett soha elvi vitákkal szórakozni, mi nem akaszthattuk fel
egymást tudományos problémák miatt: nekünk egyszerűen meg kellett dögleni a
török, tatár, német háborúk alatt... Igaz, a balkáni népeknek még rosszabb
volt a sorsuk... mert ezek állandó hódoltságban éltek, s voltaképpen
kiegészítő területek voltak a török korban a török államhatalom számára. A
szerb, bolgár, dalmát, román népek adták a janicsárságot, ötévenként
sorozták a gyerekeiket janicsároknak, valódi töröknek nem is volt szabad az
lenni, s az állami tisztviselők is mind a balkán fajokból kerültek ki, még
nagyvezér is alig volt igazi török eredetű. Tehát ebben a korban voltaképpen
a Balkán élte ki magát, mint török uralom s Európa ostora. De a magyarság,
az mindig csak jégtörő és védőgát volt... De mi lesz a jövőben?... Az az egy
bizonyos, hogy a múlt érdemeiért nem fogják fenntartani az országunkat...
sem a fajtánkat... Kell, hogy valami hasznuk legyen belőlünk. Hogy mi lesz
ez, azt nem tudom: persze, az volna a legjobb s legszebb, ha minden magyar
ember olyan kiváló volna, s olyan dolgokat tudna produkálni, amiből az egész
emberiségnek haszna lenne...
Ez a beszéd mélyen megrendítette a kis Nyilast: eddig nem is gondolt
volna arra, hogy az országok és a népek együtt számítanak, s egy életet
jelentenek, de most úgy nézett a térképre, mintha tíz-tizenkét ember állana
előtte kidagadó izmokkal, ökölre s bajvívásra készen.
- Hát akkor miért vagyunk szövetségben Ausztriával?
- Szövetségben vagyunk? - kérdezte gúnyosan Nagy úr. - Nem vagyunk
szövetségben, csak felfalt bennünket Ausztria. De az a baj, hogy túlságos
nagy falat vagyunk neki. Nézze csak, Európa térképén Ausztria mint egy nagy
száj vesz körül bennünket: csak nem bír lenyelni. Nincs teste, nincs
zacskója, ahova beolvasszon, csak egy száj az egész, egy fertelmes kitátott
száj.
- Ez is! - mondta Misi - tessék nézni, ez is itt lent! - s Románia
félkörére mutatott Erdély mögött.
- Igen - mosolygott gúnyosan a nagydiák -, az is harapós, az is mar...
Nagyon tátog ott, nagyon be akarja falni Erdélyt, de az is nagyobba fogott,
mint amennyit nyelhet... Hanem az biztos, hogy... kutyamód körül vagyunk
fogva... az ember csak azért bosszankszik, mert eszibe se jut... Milyen jó
volna most, ha ezt a mardosást érezzük, szövetséget köthetnénk a hátuk
mögött, példának okáért a németekkel, hiszen azokban is van egy kis turáni
vér: az első népvándorlásból (van a másodikból is elég). Ha meg a déli
sarkon kezd csaholni ez a badár kuvasz, akkor meg a jó bolgár néppel meg a
törökkel szövetkezhetnénk; csakhogy a bolgár, mondom, szláv lett, a török
meg tetszhalott (és az is csúnyán el van szlávosodva, nagyon sokat
felszedett az is a sok győzelme alatt).
Így politizált a két gyerek a kollégium második emeletén egy rideg
fehérre meszelt coetusban egy iskolai térkép felett, 1892-ben.
Tűnődve nézték mind a ketten a térképet, s keresték a szabadulás útját.
- Nincs más hátra - mondta a nagydiák - muszáj elvárni a sorsot, aztán
lesz, ahogy lesz. Ha Ausztria eddig fel nem habzsolt, ezután már nem fog,
mert több baja van neki, mint nekünk. Abba a percbe, csak meg kell
mozdítani, szétrobban, s lesz belőle egy-kettő-három vagy négy ország...
Magyarország mindig megmarad, jó zajda ez a Kárpát ponyvája itt körül, amibe
bele van kerítve, s jó kötél a Duna-Tisza: hiszen csak kibírjuk addig, míg
eljön az a jövő idő, hogy a földrajz parancsa szerint, Magyarország lesz
Európa igazi központja és fővárosa. Mert nézze, ez a geometriai központ:
keletről, nyugatról, északról, délről mind idetart. Ez itt középen olyan,
mint a szív vagy a gyomor (az sem alábbvaló a szívnél): ennek az országnak
van a legnagyobb jövője a következő ezredévekben. Hiszen most már elvesznek
a természetrajzi akadályok, a földrajzi távolságokat megszünteti a vonat, a
hegyeket lenézi az ichor (tudja, Jókai megjövendölte, hogy a jövő század
regénye már a repülőgép jegyében fog lefolyni: már a levegőben fogja a
csatákat megvívni az ember). Egyszóval csak a központiság jelent még
valamit. Itt ez az áldott Nagyalföld, ha ezen gazdálkodó emberek fognak
dolgozni, Európa belső kertje lesz, olyan, mint a kiskert a parasztház
körül, kint a nagy mezők, az orosz síkság, balra a gyár- és bányavidékek, a
német, francia kultúra; itt tesz középen a Duna-Tisza kertjében a kormányzó
hatalom belső vára... Ebbe segíthet a magyar a jövő nemzedékeknek: meg kell
építeni itt az egyenlőség, szabadság, testvériség igazi hazáját, akkor nem
lesz ellenségünk, sehol, mert az ellenség csak a rablás, a hatalom alapján
támad, az egyenlőség, a testvériség alapján nincs ellenség; ezért lehet
bízni csak a jövőben, mert sehol a világon még nem volt olyan forradalom,
mint a mienk 48-ban, hogy a főurak s a köznemesség önként ajánlotta fel a
parasztságnak a nemesi jogokat, ha ezt keresztül tudja csinálni az egész
nemzet testében: akkor a magyarság egy olyan erős vár lesz, amelyhez nem
hasonlítható a legnagyobb birodalom sem... De hát ezt maga nem érti,
öcskös...
A kis Nyilas megfeszített aggyal hallgatott, a nagyobb diáknak valóban
már inkább szavaiból kiáradó belső tüze hatott rá, mint gondolatainak
meggyőző fonala.
Azért nem hagyhatta abba a nagydiák a beszédet anélkül, hogy a
következőkben össze ne foglalja:
- Ha nemzetiségünk a külföldön, sehol a világon nincs hasznunkra, érti,
akkor a magyarságunk nem segít ahhoz, hogy ezzel hódítsuk magunkhoz az
idegen népeket! A magyarságunk csak arra való, amire a szegény embernek a
családi érzése, hogy idehaza összetartsunk, mert mindnyájan egyformán
nyögünk alatta: egyikünk sem bújhat ki a felelősség és a súly alól, hogy ő
is magyar: no hát! akkor valami egyebet kell ebből az erőből erősödve
produkálnunk, amire büszkén nézzen a külföld... Érti? Hogy a külföldinek az,
hogy `magyar`, ne azt jelentse, hogy ez is egy kis rabló a nagy rablók
közt!... Hanem azt, hogy ez is egy komoly és jó munkás a többi munkás
mellett. Hogy erre lehet számítani! Hogy ennél jó helyen vagynak a
talentomok! Hogy erre büszkén nézzenek: hogy nézd, a kis magyarság mit
csinált a maga földjéből! Hogy mennyit szenvedett török-tatár alatt, mégis,
ahogy lehetett, rögtön munkába állott, rögtön teremtett!. Tanult és
dolgozott... Szeretett és boldogan munkálkodott... Nincsen itt semmi más,
csak szeretni kell dolgozni, tanulni, vidámnak lenni s építeni!... Amit más
meg tud tanulni, azt a magyar is tudja!... A magyar jobban tudja! Mert ennél
nincsen serényebb, munkásabb és hasznavehetőbb nép a világon!... Nincs itten
semmi baj ebben az országban: csak a politika...
Akkor csengettek odakint az udvaron, s a nagydiák feltette a kalapját és
kiment.
Misi még szerette volna megkérdezni tőle, mi az a politika, de már
elment.
Darabig még ott könyökölt a térkép fölött: a térkép kezdett barátjává
lenni, a színes foltok elevenséget kaptak, szinte megmozdultak a szeme
előtt, mint egy élő boly, s ezentúl hosszú töprengéseiben Magyarország
drága, szép, kerek pajzsa egyre szebb színben kezdett fényleni a szeme
előtt.
Aztán megerősödve és felüdülve a levelét írta tovább.
Leírta benne életét, az osztálytársait, akiket szeret, a tanárait, s
valamennyit dicsőítve és magasztalva, és nem emlékezett most semmire, csak
arra, ami szép és jó volt az életében, úgy érezte, ma egészen újjászületett,
s szentül elhatározta, hogy úgy fog dolgozni, tanulni, felelni, hogy az
egész iskola bámulja: saját magát ennek a mindenfelől tátongó ellenséggel
körülvett magyarságnak érezte, s szinte büszke volt szülei szegénységére s
alacsony sorsára, mert érezte, hogy abból erőt fog meríteni minden baj s
minden nyomorúság elviselésére, neki az volt a példaképe már, hogyha ő
egymaga keresztül bír verekedni a bajokon, akkor az egész magyarság győzni
fog...
Mikor a levelét megírta, borítékba tette, volt neki még otthonról két kis
levélborítékja, azt még az édesanyja tette a ládájába. Egyik zsírpecsétet
kapott a csomag idejében, ezt nagyon szégyellte, habozott is, hogy ne tépje
el, de elröstellte magát: úgy érezte, nem szabad a hibáit sem eltakarni,
legyen ez intő jel, hogy ezentúl jobban vigyázzon a holmijára.
Összeszorította a fogait, s a szemöldökét összehúzta, úgy nézett a távol
jövőbe, s a latin szintakszissal hóna alatt kiment a coetusból.
A kulcsot felakasztotta az ajtófélre, ahogy szokták, s elment tanulni a
füvészkertbe.
Szorgalmasan s buzgón tanult, s csak akkor eszmélt fel, mikor kettőt
ütött az óra; fél öt volt, sötét is volt már, fázni is kezdett: csak akkor
jutott eszébe, hogy mennie kell az öregúrhoz, ez a ma délutánja olyan furcsa
volt, mintha kiesett volna a világból, egészen magában volt, magára maradva,
mintha nem is tartozna sehova és senkihez.
Ma kivételesen nem is örült a felolvasásnak sem. Bántotta ez az
értelmetlen olvasás, hogy neki darálni s darálni kell a szavakat, csupa
olyan dolgot, amiből semmit sem ért. Hiába próbált meg figyelni, a második s
harmadik sorban már egészen ismeretlen s idegen volt minden. Hogy megértette
Nagy urat ma délután, pedig még nem tanult sem földrajzot. sem történelmet,
és mégis mindennel tele van a lelke, s ezeket az újságcikkeket nem érti, s
nem, hiába, nem.
Egyszer csak azt kérdi az öregúr:
- Még most se húzták ki a számokat?
Egyszerre meghűlt benne a vér. Erezte, hogy megáll a nyelve, megmered, és
sápadt lesz... Pár pillanatig nesze sem volt, akkor megerősödött abban, hogy
szerencséjére az öregúr nem lát, aztán egyet nyelt, s így szólt:
- Még nem vót az újságba...
Ez igaz is, mert az újságba benne szokott lenni a húzás, de ő még eddig
nem látta.
- Nem vót?
- Nem!
- Énnye, a tyúk kaparja meg... Máma sincs benne?
Misi forgatta az újságot, nézte.
- Nincs - mondta megkönnyebbülve.
- Másikba sincs?
Azt is végignézte.
- Nincs.
- No, gyerünk tovább.
Tovább olvasott, de bent tele volt aggodalommal, nagyon érdeklődik az
öregúr: mástól is kérdezősködni fog, s akkor mi lesz.
Mikor eljött az öregúrtól, kedvetlen s szomorú. Rosszul érezte magát, már
ma délután kezdett elfeledkezni erről az egész kellemetlen dologról,
szerette azt hinni, hogy elmúlt az egész... Hát, istenem, elveszett az a
cédula... honnan lehet azt többet előkeríteni... de mit törődik vele más...
az csak az ő baja... meg az öregúré...
Lógó fejjel, lassan ment haza, mindjárt a konviktusba ment, ahol Sándor
Mihály azt kiáltotta felé, amint meglátta:
- Nyilas! Fent voltak Orczy meg Gimesi a coetusba.
- Fent? - szólt ijedten Misi.
- Igen, téged kerestek.
Leült a helyére, s a villáját kezdte törülgetni, mert az szokás volt, a
szervétába szúrva kitörülni, a konyhában nem mosogatták el valami rendesen.
Mit kerestek nála Orczy meg Gimesi, ezen nagyon megijedt, mert biztosan a
lutri miatt.
- Mér nem voltál délután órára? - kérdezte később Sándor Mihály, aki
átnyúlt az asztalon, hogy a só- és paprikatartót elvegye. A brúgóját jól
megsózta s paprikázta, diákszokás volt: evés előtt ezzel csináltak étvágyat.
- Délután? - mondta Misi, s bambán nézett maga elé.
- Igen, kérdezett a tanár úr is.
- Hát máma nem szombat van? - mondta Misi, s lángvörös lett, egészen
elfeledkezett arról, hogy iskola van, de hogy esett ki az eszéből?
Még csak ez volt hátra, hogy így el tudjon felejteni valamit, s épp az
iskolát.
Nem tudta megmagyarázni a szobafőnöknek sem, hogy mért nem volt órán.
Végre is kisütötték, hogy beteg volt, Lisznyai úr nagyon mérges volt, s azt
mondta, hogy ő nem lesz dedósoknak a szobájában, ilyet még nem hallott,
mióta "kétágú", hogy valaki csak úgy elfeledkezzék az iskoláról. A fiúk
nevettek, különösen Böszörményi, akinek a nevetésében valami egészen különös
volt.
- Csuda, hogy a fejét el nem hagyja valaki - mondta gúnyosan -,
szerencse, hogy a nyakánál fogva oda van ragadva, mert azt is elhagyná.
Misi úgy érezte, hogy ennek van valami nagy fontossága, hogy Böszörményi
ilyen hetykén beszél, mert még a coetusban senki se beszélt a reskontóról,
de már Böszörményi biztosan számítja, hogy egyszer csak ki fog sülni:
egészen bizonyos volt benne, hogy ez lopta el a cédulát...
Este megírta a magyar írásbeli dolgozatot.
- Mit írjak, micsoda betegsége volt? - kérdezte Lisznyai úr másnap
reggel.
- Én nem tudom. Nagy úr se ment órára.
- Nyolcadikba nem volt első óra - mondta Lisznyai úr -, szóval nem kell
igazolvány.
- De kérek szépen - motyogta az orra alatt Misi.
Az osztályban azt hitte, mindenki rajta fog nevetni, de bizony senki se
vette észre.
Csak mikor Orczy megjött, ez intett neki, már az ajtóból:
- Megbeszéltem a szakácsnénkkal a dolgot, az a kérdés, hogy a budapesti,
a wieni, vagy a brünni, vagy a prágai, vagy a linzi lutrin volt-e kihúzva.
Melyikre tettél?
Misi hallgatott.
- Azt se tudod?
Nem tudta azt sem.
- Mert legalább ezer vagy kétezer forintot kellett nyerni. Ha brünni,
akkor biztos legalább kétezer forint.
Misinek a szája is nyitva maradt: kétezer forint!... Ez valami egészen új
volt!... Kétezer forint!... Ezt ő el se tudta képzelni, mi az... Otthon a
kis házat a szülei háromszáz forintért vették kerttel együtt... Kétezer
forint... Úgy hallgatta, mint az Ezeregyéjszaka meséit...
Megjött Gimesi is, mindjárt idebújt hozzá, egy cseppet se látszott rajta,
hogy haragszik a tegnapi dolgok miatt, mindjárt közéjük dugta a fejét:
- Azt mondta a szakácsnénk, hogy kétezer forintot nyert, isten bizony -
szólt Orczy. - Ennek fele az öregé, akkor is ezer pengő marad neki...
Gimesi nagyot csapott az asztalra:
- Baráték - mondta -, e mán döfi.
Orczy azt mondta:
- De azt tanácsolom, nem kell senkinek megmondani, maradjon ez hármunk
közt, mert ha megneszeli a tolvaj, akkor mindennek vége.
Misi rábámult: Ez már azt is tudja, hogy tolvaj van?
Összebújtak hárman, s egészen suttogva beszéltek.
Orczy mondta:
- Minekünk most szerződést kell kötni, hogy mindent megbeszélünk
egymással, óra után kimegyünk a hátulsó udvarba, és megbeszéljük rendesen.
- Igen - mondta Gimesi -, én azt indítványozom, vegyük be Tannenbaumot
is.
- Nem kell senkit - mondta Orczy -, egyelőre csak maradjunk hárman.
- Helyes a bőgés - mondta Gimesi -, nekem az is mindegy.
- Csak vigyázni kell - szólt Orczy -, hogy senki meg ne sejtsen semmit.
Ahogy elmúlt az óra, rögtön elfutottak mindhárman a hátulsó udvarba.
Ott hátul volt az a bizonyos barna, rossz szagú deszkavár, annak a
sarkánál, a kerítésnél összedugták a fejüket, s hozzáfogtak tanácskozni.
- Legelőször is biztosítani kell - mondta Orczy - a titoktartást.
Választunk magunk közül egy elnököt.
- Helyes, én rád szavazok - mondta Gimesi.
- Én is - szólott Misi, bár nem értette, miért kell három közt egy elnök.
- Na jó, ha ti akarjátok, nem bánom - mondta Orczy -, de csak akkor
fogadom el, ha becsületszentségetekre megesküsztök, hogy mindenben szót
fogadtok. De vakon engedelmeskedve.
- Helyes.
- Helyes.
- Nem szabad sokat együtt lenni - mondta Orczy -, mert az gyanút kelt:
hanem most nekem úgyis ablakórám lesz, majd én kigondolom a tervet, és
megcsinálom az alapszabályokat.
Ezzel kezet fogtak.
Misi nagyon furcsán érezte magát, láza volt, s dobogott a szíve, hogy az
ő ügyéből ilyen titokzatos dolog lett.
A következő óra énekóra volt, s most aztán igazán hiába beszélt és
finomkodott Csoknyai tanár úr, egész órán keresztül lázban és önkívületben
ült Misi, csak azon csodálkozott, hogy Gimesi épp olyan fesztelen és
természetes, mint máskor volt, babrált a füzeteivel, ceruzát faragott, a
könyveit kiszedte meg berakta, szóval éppúgy piszmogott, és moszatolt, mint
más énekórán. Misi viszont lázban, elrévülve ült, s egész testén forró érzés
folydogált le s fel.
Mikor vége volt az órának, Orczy mindjárt jött:
- Tudjátok, mi történt? - kérdezte nevetve - az udvaron járkáltam a kút
körül, akkor odajön egy akadémista vagy teológus, leveszi a sapkámat, s így
tesz vele, megcsapja a fejem, azt mondja: te mért nem mégy órára? Mondom
neki, most nincs órám, mert énekóra van... Igen! azt mondja, zsidó vagy! és
meg akarja nyomni a fejem!...
Ezen nagyon kacagtak, idegesen nevettek mind a ketten.
- Én nem vagyok zsidó, hanem katolikus - mondtam neki -, de az meg azt
mondta rá: ismerlek! avval elment!
Gimesi görcsösen nevetett:
- Jaj de jó vicc - mondta, s a szemét egészen behunyta, úgy nevetett, s
az egész arca vörös lett a nevetéstől.
Orczy folytatta:
- Akkor jön egy tanár, az az öreg, olyan fehér hajú, akit Imre bácsinak
híjnak, azt mondja: na, ha nincsen órád, ne ácsorogj itt kint, hanem gyere
fel a könyvtárba. Hát felvitt a kollégiumi nagykönyvtárba, ahol nincs egyéb,
csak könyv, és ott adott nekem egy jó könyvet, és azt olvastam, s ezután
mindig odamegyek, ha lyukas órám lesz.
Misi csodálkozva s irigykedve nézett Orczyra, oda szeretett volna ő
bejutni: istenem, egy olyan szoba, ahol csak könyv van, ennél tündéribbet
elképzelni sem tudott.
- Hát én osztán ott mindent kigondoltam és megcsináltam az
alapszabályokat, itt van, leírtam, három példányban, hogy mindenikünknél
legyen egy.
Alapszabály! Misinek ez is nagyon varázslatos volt. De honnan tud Orczy
ilyeneket kitalálni. Tisztelettel nézett rá, mint valami felsőbbrendű
lényre.
Az alapszabályok így hangzottak:
`- Alapszabály: 1. A név: lutristák. 2. A tagok vérszövetségben vannak,
mint testvérek. 3. Semmi titok nem létezik. 4. Elnök, titkár, jegyző. 5.
Idegeneknek elárulni tilos.` Ez az egész.
- Én jegyző szeretnék lenni - mondta Misi Gimesinek csendesen.
- Te meg indítványozzál engem titkárnak, mert én meg titkár.
- Gimesi titkár - súgta Misi Orczynak.
- Hisz te vagy a titkár - mondta Orczy -, a te titkod az egész.
Ez ellen nem lehetett szólani.
- Nem igaz? - mondta Gimesinek Orczy - az ő titka, hát akkor ő a titkár.
Gimesi elkedvetlenedett.
- A titkárnak titkot kell tartani, ez meg már mindent elárult, én még
jobban tudom, mint ő.
- Az igaz - mondta Orczy s nevetett. - Ha jó titkára volna magamagának,
akkor most nem tudnánk semmit, ez igaz.
- Ez csak jegyzőnek való, hogy feljegyezze, amit más csinál.
Misi nem érezte magát sértve, nevetett, s már boldog volt, hogy a
Csittvári Krónikába végre lesz mit beírni.