ÖTÖDIK FEJEZET
`amelyben a kisdiák családok életébe keveredik bele, s olyan
dolgokról hall, és olyanokat lát, amik nem tartoznak a
gimnáziumi tananyaghoz; például szerelmes leveleket közvetít,
ami szintén hiányzik az "államilag jóváhagyott" tantervből`
Doroghyék egy nagyobb parasztházban laktak, a ház végső végében. Hátul
laktak a házigazdáék.
A ház kívülről fehérre volt meszelve, de belülről a szobák pingálva
voltak, ez tette őket urasabbá. Két szobájuk volt, az utcainak volt három
ablaka, kettő az utcára, egy az udvarra, az udvarinak két ablaka a tornácra.
Ők a belső szobában tanultak mindig, az utcaiban, a nagy ovális asztal
mellett, s rendesen lámpát kellett gyújtani a végén, mert december felé járt
az idő, és hamar setétedett.
Volt ott egy csomó ember abban a lakásban, magas, nagy nők, de ő valami
két hétig nem tudta őket megkülönböztetni egymástól.
Azt nem szerette, hogy annyi nő van ott, három felnőtt lány. Különösen
volt köztük egy kisebb, az mindig vihogott, nagyon utálta érte.
Doroghyt otthon Sanyinak hívták, még helyesírást sem tudott, még a
szorzótáblát sem tudta, latinból olvasni nem tudott, kétségbe kellett esni
rajta, hogy fogja ő ezt megtanítani valamire.
Legokosabb az lett volna, ha megmondja a szüleinek vagy a tanár úrnak, de
ez még akkor nem jutott eszébe. Úgy gondolta, hogy őt nem azért állították
mellé, hogy vádaskodjon rá, hanem, hogy megtanítsa arra, amit nem tud. Az
ám, de hogy?
Ha valamit nem tudott, akkor ő mindig visszább ment egy kérdéssel, mert
ha nem tudja egy igének ragozni a conjunctivusát, akkor próbáljuk először az
indicativust. Ha nem tudja a futurumot, a jövő időt, akkor lássuk előbb a
jelen időt, a praesenst.
De aztán kiderült, hogy még azt sem tudja, mi a különbség a praesens és a
perfectum, a jelen és a múlt közt. Akkor nekiállott, hogy ezt megértesse
vele: hogy a cselekvésnek a három fő történési idejét kivilágosítsa előtte.
Igen, de aztán észrevette, hogy nemcsak a plusquamperfectumokat nem
tudja, s nemcsak az igeragozással nincs tisztában, de még a főnévragozással
sem: azt sem tudja, hány tő szerint osztályozzák a főneveket. Tehát még
visszább kellett menni egy egész esztendővel, s legvégül vissza a legelső
leckére, mert még azt sem tudta lefordítani, hogy alauda volat!... rana
coaxat... Pedig ez volt a Békési-nyelvtanban legelső lecke tavaly.
Mivel azonban mégis kellett a holnapi napra is készülni, borzasztó bajok
voltak a repetícióval.
Hogy lehet ismételni annak, aki mindennapra új leckét kell hogy
megtanuljon, jóllehet a tavalyit sem tudja.
Kétségbeesett vergődés volt ez a tanulás, s neki a szája elfáradt a sok
kérdezésben, mert természettől jó tanítónak születve, önkéntelenül inkább
tett húsz kérdést, mint hogy egyszer megmondjon valamit: mindent belőle
magából akart kihozni; öntudatlanul is logikai kapcsolatok alapján építeni
fel.
Erre azonban sem elég idő, sem elég erő nem volt egyiküknél sem.
- Mit csinált maga, mikor ezt tanultuk? - mondta idegesen.
Mivel Sanyika erre sem felelt, ezt is végigkérdezte, egy csomó
keresztkérdéssel, mert mégis kíváncsi volt, hogy lehet, hogy semmit nem tud
olyan leckékből sem, amiket különös figyelemmel tanított meg s gyakorolt be
a tanár úr.
- Mégis mondja el nekem: mit csinált maga ekkor meg ekkor?
Sanyika törte a fejét, aztán azt mondta:
- Akkor?... akkor éppen négyest fogtam be.
- Mit?
- Négyest.
- Milyen négyest?
- Az nagyon nagyszerű: fogni kell négy legyet s cérnával összekötni, és
szántanak, de az igazán nagyszerű.
A kis nevelő tátott szájjal hallgatta.
- Szántanak?
- Igen, ki kell csepegtetni egy jó kis tintacseppet, és azon ha
keresztülmennek, akkor barázdát húznak...
A nevelő maga is nevetett, ezen a kis zsivány megbátorodott, s azt
mondja:
- Számtanórán pedig, tudja, mi a nagyszerű?... Fog az ember pókot, sokat
lehet fogni a hátsó udvarba, a reterátba, akkor annak a lábát kiszedni és
megszámolni, hogy egy láb hányat kaszál...
- Hát földrajzórán?
- Földrajzórán? - mondta alamuszian Sanyika - akkor nincs rá idő. Mert
akkor figyelni kell.
- Mire?
- Hát hogy mikor lehet röhögni az öreg Názón.
Nyilas nevetett, aztán komoly arcot vett fel, s tovább vágta a fát: verte
a fejébe a leckét.
Mert azért jó fiú volt Sanyika, olyan szép tiszta kisfiúcska. A tornában
ugyan feljebb állott vagy tízzel őnála, de azért nem látszott nagyobbnak,
mert olyan szerényen összehúzta magát, hogy senki se vegye észre, hogy a
világon van: ennek köszönhette, hogy átcsúszott az első osztályból a
másodikba. Sőt azt is, hogy nincs minden tárgyból intője.
Egyszer, úgy két hét múlva, a középső lány mindennap kezdett beülni
hozzájuk az órára. A kis nevelő először zavarban volt, nagyon feszélyezte,
hogy hallgatják, mert úgy érezte, hogy ellenőrzik, de a lány nem szólt bele
egy szóval sem a beszédjükbe, kézimunkázott.
- Itt világosabb van, mint az udvari szobában - mondta egyszer.
Így aztán hagyták, de halkabban beszélt Misi is, mint mikor csak ketten
voltak.
Hanem egyszer éppen hónap utolsó napján este, csak megszólalt a lány:
- Ennél a Sanyikánál butább gyereket én még nem láttam.
Misi rémülten nézett fel erre a szakszerű megjegyzésre.
A lány egész piros volt, előrehajlott a kézimunka felett, s gyönyörű szép
lány volt.
Fekete bogárszeme volt, s az úgy csillogott, mintha külön világított
volna, az arca piros volt, de azért gyenge fehér a széleken, s amikor szólt,
roppant sok porcelánfehér fog volt a szájában.
Ez volt rajta a legfeltűnőbb.
Sanyika összehúzta a szemét, arcát, s egészen kicsi lett, a száját
kicsucsorította.
Misi nem tudott szólni, úgy elcsodálkozott a lány szépségén.
- Egészen megöli magát evvel a csacsival - kiáltott a lány -, no, én nem
tanítanám ezt, ha nekem adnák a bécsi Szent István templomot gombostól - s
erre elkezdett nevetni.
Ahogy nevetett, a fogai a lámpavilágon szikráztak, s a hangja úgy
csilingelt, mint valami kalitkában levő kis madáré.
- Dehogy volna nekem hozzá türelmem!...
Aztán újabb nevetéssel azt mondja:
- Még a kétszerkettőt se tudja!...
A kis Nyilas szokása szerint rettentően elpirult, s jobban zavarba jött,
mint Sanyika.
- Nem lehet hamarább tudni neki, mert előbb pótolni kell a tavalyit -
mondta mentegetődzve.
- Pótolni kell neki az elemit - mondta újabb nevetéssel a lány.
- Nem, kérem...
A lány mosolyogva nézett rá.
- Kitől tanult maga tanítani?
A kis nevelőt újabb pirulási roham öntötte el, mert csakugyan neki nagy
vakmerőség volt vállalkozni erre a tanításra.
- Hát én csak úgy segítek Sanyikának, hogy eszébe jusson, mert tudja azt
ő is, amit én, csak nem jut eszébe.
- Én nem tudnék tanítani senkit a világon - mondta a lány, s a hajába
nyúlt. Nagy haja volt, sötétbarna, nagy haja, s zilált frizurában volt a
fején, nagyon jól állt neki.
- Pedig az jó - mondta Misi lelkesen.
- Micsoda? Tanítani?
A lányon a legnagyobb álmélkodás látszott, amely a kacagással volt
határos.
- Igen... én azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valakit
megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem.
Elzavarodott ettől, hogy ilyen nagyot mondott, mert még nem volt
hozzászokva, hogy valamiről nyilatkozzék; talán ez volt az első eset
életében, hogy idegen előtt kijelentett valamit, amit igaznak tartott.
- Én nem tudnék tanítani - mondta a lány, s elbiggyesztette a száját.
Aztán újra felnevetett -, de tanulni se, senkitől! Mikor a Dóczyba jártam,
én mindent tudtam, pedig sose néztem bele se a könyvbe.
- Hová járt? - kérdezte figyelmesen a kisfiú, mert nem tudta mi az,
gimnázium?
- A Dóczyba.
- Mi az?
- A Dóczy? - s a lány csengően felkacagott - maga még azt se tudja?
A kisfiú zavarba jött, s elpirult, azt hitte, neki mindent tudnia kell.
- No, majd megtudja egypár esztendő múlva - mondta a lány hamis
mosollyal, s furcsán nézett a kisfiúra.
Ez rögtön elszemérmeskedte a dolgot, megérezte, hogy ez valami olyan fiús
dolog, ahogy a fiúk maguk közt beszéltek a lányokról, s olyan zavart lett,
hogy alig tudott visszatalálni a könyvhöz, isten ments, hogy a lányra
ránézett volna még egyszer.
Ez csendesen nevetett magában, s felemelte a hímzését.
Néhány másodpercig szótlanul ültek, mert Misi nem tudta, mit szóljon,
hogy folytassa a leckét... Most már restellte magát, s nem mert a lány előtt
beszélni.
Akkor újra megszólalt a lány.
- Azér ilyen buta gyereket nem is képzeltem, mint ez a Sanyika.
Sanyi felemelte a szemét, Misi észrevette, hogy a szeme éppen, de éppen
olyan, mint a lányé, csillogó és fekete, és hosszú szempillája van.
- Buta! - mondta Sanyi nyújtott hangon. - Jobb vóna, ha nem vennél japán
legyezőt.
A lány bíborpiros lett, az arca csaknem kicsattant, a kisdiák látta, mert
odalesett rá, s látta, hogy pillanatokig nem tud szóhoz jutni.
Akkor higgadtabb hangon így szólt:
- Erre nem buta, a kis szemtelen... hogy pimaszkodjék...
A kis nevelő rettentő kínosan érezte magát a testvérek veszekedése
közben, megdöbbenve s rendreutasítólag nézett Sanyikára.
- Hatvan krajcár! - mondta dünnyögve, de élesen Sanyika.
A leány elvesztette a kevés higgadtságát.
- No, még csak az van hátra, hogy a kis taknyosok is kritizáljanak.
- Taknyos vagy te, tudod! Törüld meg az orrod.
- Majd én megtörülöm a tied, te szemtelen - kiáltott fel a lány, s
felpattant. - Nézzétek csak, inkább tanulnád meg, hogy mennyi hétszer nyolc!
Te gyalázatos! Így kell beszélni velem?
Misi egészen elvesztette a fejét, még ilyen veszekedést testvérek közt
nem látott... legfeljebb otthon, ő meg az öccsei, de az nem számít, mert az
otthon volt, s ők fiúk s...
Ebben a percben felpattant az ajtó, s belépett rajta Viola, a tiszta
feketébe öltözött legnagyobb lány, mint egy fúria. Úgy jelent meg, szinte
öldökölt a szemével, már odakint régen kínosan lesték, hogy mit csinál ez a
Bella, megállította a tanulást, s mikor lesz már vége.
Sanyika nem várt semmit, a nénje felé kiáltott nyávogva:
- Nem hagynak tanulni! Minek kell nekik idejönni, mikor tanul az ember.
A vénlány szigorúan szólt a húgához.
- Légy szíves, gyere ki, kérlek.
De a hangja olyan volt, mint a kés.
- Mindig belebeszél a tanulásba - siránkozott álnokul Sanyika.
- Oh, a hazugkirály! - kiáltott a lány.
- Kérem szépen, még sose szólott bele - mondta Misi.
- Most is azt mondta, hogy buta vagyok - dünnyögte árulkodva Sanyika.
A vénlány el akarta simítani a dolgot, és édeskésen mondta:
- Nem kell olyan érzékenynek lenni, Sanyika. Te csak tanulj, fiacskám,
hogy jó legyen a bizonyítványka.
- Ha nem hagynak.
- Dehogynem hagynak, dehogynem hagynak, szeretném azt látni, hogy téged
valaki ne hagyjon tanulni!
A másik lány összedobálta a holmiját.
- Szemtelen kölyök, még hogy én nem hagyom: éppen megesett a szívem, hogy
hogy kell, de hogy kell vele kínlódni, még azt se tudja, hogy mennyi hétszer
nyolc.
- Azzal nem fogja jobban tudni, ha valaki mérgesíti.
- Mindig belebeszélnek.
- No, majd megkérjük Bellát, hogy többet ne jöjjön be a szobába, míg ti
tanultok, ugye, kedves Nyilas.
Nyilas, a kedves, szerette volna, hogyha Bella bent lett volna a
szobában, most már sajnálta, hogy nem fogja többet látni, mert igazán oly
gyönyörű szép lány, kivált a nénje mellett, aki sovány, és a szemöldöke
teljesen össze van nőve.
- Felőlem tanulhat; de éppen hogy nem akar! - mondta Bella.
- Csak hagyjuk - mondta a vénlány -, ebben neked is van részed. Ha annak
idején egy kicsit foglalkoztál volna vele, akkor most másképp nézne ki a
gyerek.
- Inkább felakasztom magam - szólt Bella indulatosan. - Lehet evvel
foglalkozni!
- Kell is!... - szólt kegyetlen hangsúllyal Viola.
Szünetet tartott, aztán folytatta:
- Ennek `kell` tanulni!... ez fiú... Ennek `cél` a tanulás!... Ennek
`állása` lesz, s `kenyeret` fog keresni és `jövőt`...
A kisdiák ijedten nézett a vénlányra, ő is találva érezte magát, mintha
neki is szólott volna a lecke. Mert erre még nem gondolt eddig: hogy ember
lesz valaha valakiből, s csibukkal fog sétálni a gangon... hogy azért kell
megtanulni az ablativus absolutust... és bejön a cseléd megmondani, hogy:
tekintetes úr, megellett a koca... vagy a hivatalba sétál fekete ruhában...
Az még nem tűnt fel előtte, hogy mindaz a lecke, amit el kell napról napra
végezni, csak valami akadálysorozat, amit át kell ugrálni, hogy a végén
valami jó, békés, uras hivatalba kerüljön az ember... Ha erre gondolt volna,
még kiállhatatlanabb lett volna az egész tanulás... Ezért tanulni a
törtszámokat?... és nem azért, mert az érdekes?... Ő mindig ezzel érvelt
Sanyika előtt: hogy nézze csak, milyen furcsa! furcsa, hogy ez igaz!...
A vénlány pláne egyenesen odafordult a kisdiákhoz, mint egy élő bíróhoz,
aki most az ő családi perpatvarukból levonja a maga véleményét, s hevesen,
erősen a következőket mondta hihetetlen erővel, gyorsasággal s egész szónoki
lendülettel.
- Ne gondolja kedvesem, hogy mi mindig ilyen koldusok voltunk.
Hálaistennek, most sem, annyira nem, mint amennyire látszik. Oh, de az én
nagyatyámnak még óriási uradalma volt, tíz-tizenkétezer hold, amit azonban a
lófuttatás, a bécsi klubélet, meg a kártya elvitt. Többek között, mikor
építették a balatonsomosi vasutat, akkor ő az első vonatot kibérelte, hogy
abban senki más nem ült, csak ő egymaga. Éppen úgy, mint a négyesfogatán.
Belekerült neki százhetvenezer forintba, mert a részvények nagy részét
megvette hozzá. Most jó volna, ha százhetven forint volna belőle...
A kisdiák azt gondolta, hogy ez nagyszerű és nagyon csodálatos, és
csodálkozva hallotta, és restellte magát amiatt, hogy a lány erről beszél
neki, mert az felesleges, sőt illetlen, de egy kicsit büszke is volt, mint
mikor az édesanyja egyszer elküldte otthon a levélhordó asszony lakására,
hogy le ne maradjon a levél, s az a postásné akkor este úgy beszélt vele,
mint egy felnőttel, s mindent elmondott, még azt is, hogy az urának kilóg a
hurkája, úgy kell minden este bepakolni, s nem tud miatta dolgozni. De ő
akkor azt igen komolyan hallgatta, mert akkor először érezte, hogy komoly,
felnőtt emberszámba veszi őt, a majdnem úri gyereket, a szegény, nyomorult
postásné.
De a vénlány nagy hévvel folytatta.
- Ez azonban mind nem baj, ez a gyerek még mind elérheti!... Én már
leszámoltam az élettel: én már csak cseléd maradok, a testvéreim szolgálója,
meg lehet nézni a kezemet, veres, kifújta a szél, s fel van cserepesedve, s
a ruhám és a cipőm: ez nekem mind nem fáj, mert tudom, hogy kicsi
gyerekkoromtól én vagyok ennek az életnek itt az áldozatja: a drága mamám
beteges, a kedves atyám boldogtalan, s nekem kellett cselédnek lenni a
háznál, mert mégis vannak dolgok, amiket el kell végezni, ugyebár... Igen,
egy igavonóra szükség van, aki hajnalban kél, és éjféltájban fekszik, s ez
én vagyok; a mi házunk, az kórház és nevelde, az egyik ágyban fekszik! a
másik kisasszony! csak én vagyok a ló!... Mintha bírnám; de ha még bírnám!
Ezek a parasztok, akik arra születtek, ezek nem értik, persze, azt hiszik,
mindenki olyan, mint ők, de az én lábaim már odavannak... ha a piacról
hazahozok tíz kilót, akkor már csak esem ágyba. De ez mind semmi...
Nagy lélegzetet vett szegény lány, s rámutatott Sanyikára, mint egy
győzelemre:
- A fő, hogy ezt idáig neveltem... ez mindent rendbe hozhat, csak neki
legyen jó bizonyítványa.
Keserűen bólintott:
- Én? Én hiába tanultam volna! Az én eszem olyan volt, mint a tűz, és
bennem volt akarat: aki most lát, az nem tudja, ki voltam én!... De mit érek
vele, ha kitanulok is! Lehet belőlem postáskisasszony! Annyi ma is
vagyok!... Vagy mint ezek a kisasszonykák?... Őket kitaníttattam, de ez is
kár volt... mire mennek vele?... Szegény lánynak minél többet végez, annál
rosszabb, mert csak az igénye nő meg, de nem tehet semmit... Ez a gyerek, ez
szegényke, akármilyen keservesen is, csak végezze el az érettségit, akkor
már mehet Pestre... Akkor már kész: abban a pillanatban, ahogy a matúrája
megvan, ő éppen ott van, ahol elhagyta a család ezelőtt negyven évvel; újra
Nagytárkányi és Bertóthi Doroghy lesz, nyitva neki az összes rokonnak a
palotája, a kaszinó, a klubok, már az egyetemen gyerekség lesz átmennie,
akkor már annyi pénze lesz az onkliktól meg a tantiktól, hogy lumpolhat, és
amit akar... De most, csak most ebben a hét esztendőben kell összeszednie
magát, neki is, nekünk is, mint a hamupipőkének; a szegénységen, azon bizony
a maga erejéből kell mindenkinek átvergődni... Kihez menjen ez a szegény
lányka? Van Debrecenben még egy ilyen gyönyörű gyermek?... Bertóthi és
Mieskieviczky vér, s itt kell neki elhervadni a parasztvityillóban... Mit
csináljak vele, hova tegyem? ruha nélkül, cipő nélkül... Egy bálba el nem
vihetem: hát én? én voltam bálba valaha?... Férjhez adni? Kihez adjam?...
lesz belőle polgárasszony: ténsasszony, és majd ő is fog járni a piacra,
igen, hiába nevetsz szegénykém, fogsz te még kosarat cipelni a piacról...
A kisdiák úgy nézett rájuk, s a szép lányra, mint valami rettenetes sors,
valami iszonyú jövő reménytelen áldozatára.
- Ez a gyerek?... Odeschalchi-lányt vehet feleségül, Eszterházy lányt,
Károlyi lányt, akit akar, aki tetszik neki...
Nagyot sóhajtott, s a homlokát megsimította vörös tenyerével:
- Azért kell neki jó bizonyítványt szerezni... Azért nem sajnálok én
semmi fáradságot, áldozatot érte...
Rátette a kezét a kis Sanyi fejére, s gyengéden megsimogatta:
- Tanulj, fiacskám, tanulj tanulj, kedves kis angyalom, kis babám,
tanulj, édes kis gyémántom, tanulj, te ne törődj semmivel, neked mindig lesz
mindened, csak tanulj, lesz ruhád, cipőd, füzeted, rajzpapírod, írhatsz,
rajzolhatsz, amennyit akarsz, tanulj franciát, majd zongorázni, sportot,
mindent: aztán majd meglátod, milyen hálával gondolsz vissza a te vén
zsémbes nénédre valaha... csak te tanulj... Dehogy fogunk mi téged
zavarni... isten ments... sem én, se Bella!!... se senki... Érted?
És gyöngéden, kimondhatatlan szeretettel ölelte át a fiúcska szép kis
fejét.
A másik szobába jött valaki, s odafigyeltek mindnyájan, férfihang
hallatszott.
A kisdiák mindjárt gondolta, hogy az apa lehet, mert mindenki zavarba
jött.
A vénlány kinyitotta az ajtót, s abban a percben megjelent ott egy
óriási, gyönyörű, szakállas, nagy prémbundás férfi.
Egész rémülettel nézett rá a kisdiák, mert még sose látta, olyan volt ez
a férfi, mint egy hős a Történelmi Arcképcsarnokból, Petneházy a budavári
ostromon, vagy Bercsényi Miklós, a Rákóczi vezére. Kivált itt, Debrecenben,
a kis köpcös emberek jókedvű, mosolygó, pedrett bajszú országában.
Tisztelettel felállott előtte.
Sanyika felugrott, s furcsa, bizalmas bátorsággal hozzászaladt s
megcsókolta a kezét, azután a száját.
A lányok kezét csókolommal köszöntek.
- A mi kis barátunk - mondta a vénlány -, a kis Nyilas Mihályka. Tudja,
apa, aki együtt készül a leckére Sanyikával.
Az apa csendesen, derűs mosollyal bólintott a gyerekre, aztán leült, úgy
leeresztette magát az asztal mellett egy székre, s szó nélkül, valami
kellemes mosolygó nézéssel bámult maga elé.
- Megfázott papa? - kérdezte a vénlány.
Nem szólt, nem is intett, csak az ajka mozdult meg a nagy bajusz alatt.
- Ott nálatok annyira fűtenek, hogy az embert megütheti a guta - mondta,
s az asztalra könyökölve a homlokát megsimította.
- Tessék ideadni a kabátot - szólt Bella s lehúzta az apjáról a nagy
bundát. A bunda kopott volt, de belülről is szőrmével volt bélelve.
A kisfia az ölébe telepedett.
- Mit tanulsz?
A fiú vállat vont.
A nagy ember most Misire nézett, s ez szolgálatkészen mondta:
- Most a számtant tanultuk: közönséges törtekkel a négy alapműveletet.
Az apának megmozdult a szemöldöke, s jobban ránézett Misire.
- Ezt? - szólt.
- Igen.
Az apa szórakozottan forgatta egy ujjal a vékony könyvet.
- Ez az egész?... Hát te olyan szamár vagy, hogy még azt se bírod
megtanulni - mondta, és az a szó, hogy szamár vagy, olyan kedves volt; pedig
látszott, hogy bántani akarta a fiacskáját, de az csudálatosan egy cseppet
sem félt tőle, belebújt a szakállába, s ujjaival simogatta.
- Bizony, csak pirongassa meg apa - szólt Bella élesen -, még a
szorzótáblát se tudja, olyan buta...
Az apa hallgatott.
Misi félt, hogyha ez a nagy ember megmozdul, valami összetörik.
- Buta... Nem buta talán... csak szamár... - s megint azzal a furcsa
mosolygással ejtette előre a fejét.
- Apa, Bella japán legyezőt vett hatvan krajcárért - mondta árulkodva
Sanyika.
- Mi? - mordult fel az apa.
- Azért mond engem butának, mer megmondtam.
- Majd ki is hajítom a legyezőjével együtt! - morgott az apa.
- Csak ne szájaskodj, mert egyszer pofon ütlek, tudod! - nyelvelt Bella
mérgesen.
- Nagyon félek tőled.
- Megkaphatod nagyon hamar.
- Majd megkapod te is apától, biztosítalak.
Misi egész odavolt, míg ezt hallgatta.
És a legcsudálatosabb az volt, hogy az apa nem szólt semmit, sem nem
haragudott, se fel nem háborodott, se nem nevetett, csak folyton azzal a
kissé merev s egyforma mosolygással nézett maga elé.
Ők próbáltak volna az édesapjuk előtt ilyen hangon veszekedni! már réges-
régen kirepültek volna a szobából! Civakodnak ők eleget, mert a kisebbek
nagyon rosszak, nem akarnak szót fogadni, s még csúnyábban is lármáztak,
mikor jól összekaptak, de idegenek előtt nem, s a szüleik előtt meg pláne
soha egy rossz szót se mertek volna.
- Meg fog bukni? - kérdezé egyszer az apa, s rámeredt Misire.
Ez megrémült ettől, s elkezdett reszketni, minden pillanatban azt várta,
hogy átnyúl az asztalon s felkapja és kettétöri, mint egy mézeskalácsot.
- Remélem, hogy nem, isten ments - mondta aztán.
- Majd jó lesz suszterinasnak! - szólt az apa csendesen.
- Apa nagyon könnyen veszi - mondta a nagylány -, ahelyett, hogy
megfogná, s megrázná egyszer... hogy tudná, hogy komoly dologról van szó...
Akit gyermekkorába nem vernek meg, abból nagy korába se lesz jó ember...
- Hozd be a vacsorát - mondta az apa.
Erre elhallgattak.
Most besomfordált egy sápadt asszony, a mama, meg a legkisebb lány, az
most is nevetgélt, az anyját a hóna alatt fogva, támogatta, s a fejét
lesütötte, úgy nevetett.
A mama félt, hogy valami baj lesz, azért vánszorgott be. Leült az asztal
mellett egy székre, olyan sápadt volt, mint a vászon, s iszonyúan sovány.
A kislány hamar elszaladt az ajtóhoz, az ajtófélfához, odatámaszkodott, s
csak a halk kuncogása hallatszott, akárki akármit mondott, ő csak nevetett.
Egy ideig csönd volt a mama miatt, akkor a vénlány így szólt:
- Nekem tanul?... nekem nem tanul!... (a kislány erre felnevetett, de a
kezével betakarta a száját), apának tanul?... mamának tanul?... Bellának
vagy Ilikének?... (Erre a kislány görcsösen felhahotázott, s kiszaladt a
másik szobába.) Saját magának tanul: amit tanul, az az övé...
Újra csönd volt, aztán a kis Ilike, aki olyan tizenhárom éves, hirtelen-
piros arcú, kis, fekete lány volt, lassan újra besomfordált az ajtóig, mert
nagyon kíváncsi volt, s egy szót sem akart elveszíteni; akkor a mama
megszólalt, halkan:
- Bizony magának.
A vénlány kapott rajta:
- Ha én tanulhattam volna! Én bizony tanultam volna! (Ilike kacagása
hátulról úgy rezgett, mint egy gerlice turbékolása.) Jaj istenem: éppen most
végeztem volna el az egyetemet!... (Ilikéből erre kirüffent a hahota, most
már teljes tüdőből.) No, ez mit nevet!... Te, te rossz lélek, mit vihogsz!
(Ilike sikkantva kacagott, s a két öklével tömte a száját.) ...Te
tanulhatsz, igen, éppen mondom, hogy milyen igazságtalanság: ha egy lány az
eszével a csillagokat éri is, akkor is csak egy rossz `szolgáló` marad, de
ebből, ha csak fel tudom vakarni az egyetemig, mindjárt Nagytárkányi és
Bertóthi Doroghy lesz!...
Ilike újra kitört, és sikoltó kacagását most már futva vitte ki még a
másik szobából is, ki az udvarra.
Az apa hátradőlve ült a széken, s dúdolni kezdett egy nótát:
`Kis kutya, nagy kutya,
nem ugat hijába...`
Ahogy a dalt dúdolta, a lehelete átcsapott az asztalon, s Misi rémülten
és iszonyodva érezte meg a bor szagát.
Iszonyodva és rémülten nézett rá a gyönyörű férfira, mintha kígyót vagy
sárkányt látna: az ő apja is ivott, mikor szerződést kötött a parasztokkal,
de olyankor ő, az édesanyjával hetvenhétszeres kínt állottak ki.
Eszébe jutott, hogy már ötre jár az idő, felállott, köszönt, s gyorsan
elment.
Kint nagy szél volt, majd elvitte.
Az öregúrnál fáradt volt és szórakozott, az olvasás egy kicsit döcögött,
ez a mai délután nagyon a szívére ment.
Nem volt tisztában ezekkel az emberekkel, mindeniket szerette, s
valamennyire haragudott. Sanyira persze legjobban, amiért nem tanul. Nincs
semmi más dolga. És neki érdemes!
A nagylányt tisztelte, hogy olyan vörösek a kezei, s feláldozza magát, de
azért mégis nagyon goromba.
Bella, istenem, milyen gyönyörű lány, mint egy királykisasszony; csak azt
a kis röhincset csodálta, hogy senki se pofozta fel. Az még akkor is, mikor
ő kijött, ott kuporgott a folyosón s nevetett. De min is: igen, hogy a
vénlány most végezte volna az egyetemet... Hogy erre gondolt, egyszerre ő is
elkezdett nevetni... s olvasás közben, hogy eszébe jutott, nevetni kellett,
alig tudta lenyelni a nevetést. Milyen buta az a kislány... Az a legbutább
az összes buták közt... S ezen ismét nevetni tudott volna.
Este éppen november harmincadika estéje volt, s az öregúr kikészítve
tartott neki három ezüst forintost.
- Köszönöm szépen - mondta, s betette a kis tárcájába, amelyben nem volt
csak négy krajcár, ebben a hónapban tizenkét krajcárból élt meg,
szerencséjére nem kellett venni semmit.
De most három forintja van, ott van jó helyen a reskontó mellett.
Táncolva s boldogan ugrált hazafelé, nem bánta ő most sem a Doroghyék
bajait, sem a szelet, sem a jövőt: három forint volt a zsebében.
Csak azt sajnálta, hogy nem mutogathatja meg mindenkinek, de nem merte a
coetusban mutatni, mert félt, hogy el kell akkor fizetni.
Most már szívesen várta holnap Csigainét, már ki tudja fizetni neki a
forint húsz krajcárt, mert a múlt hónapban adós maradt hatvannal, most már
jöhet.
Forint nyolcvana marad a jövő hónapra: venni fog négy festéket, egy
aranyat, egy ezüstöt; az arany tizenöt krajcár, az ezüst festék tíz.
Venni fog ceruzát is meg színházjegyet.
Másnap vasárnap volt és december elseje.
December: ez a név valami ünnepélyes és titokzatos hatással volt rá.
Mintha valami nagy dolog jelentése volna az, hogy december lett: karácsony
is lesz ebben a hónapban, meg Szilveszter. December, karácsony, Szilveszter,
csupa olyan nagyszerű szavak.
Mégis valahogy meg kellene ünnepelni, valahol meg kell jelennie: eszébe
jutottak Törökék.
Régen nem volt náluk, mióta munkával van elfoglalva, azóta egyszer sem,
pedig hátha hazamehet karácsonyra, s akkor meg kell mondani, hogy mit
üzennek.
Ahogy az ebédről kijött, rögtön elment a Nagymester utcába.
Mikor meglátta a nagy sarokházat, amely fehér volt, de urasabb,
régiesebb, mint a többi cívisház, megdobbant a szíve. Az volt a boldog idő,
mikor még itt lakott, s ártatlan gyermekségben élt tavaly...
A kapu még mindig olyan rozoga volt, mint a múlt évben, a kilincsét még
most sem csinálták meg, nem lehetett bezárni, csak úgy behajlott. A lépcső
most is fehérre volt meszelve, s a folyosó boltíves volt és olyan, mint egy
régi vár. A fák kopaszak voltak, fekete ujjaikat meresztették, mintha az
égre emelnék, nem volt olyan szép lomb, mint a nyáron, mikor a kis első
elemista lányok nyüzsögtek alatta. Ott volt hátul a disznóól, ahol Török
bácsi télen-nyáron a mangalicáit etette kukoricával; a fején a tarka
hálósipkával s szájában a hosszú szárú csibukkal. Tavasszal kis malacok is
lettek, gyönyörű kis fehérségek, a bőrükön átvilágított a piros vér, tejet
ittak, és néha némelyik bement az anyjával a vályúba, s abból is evett.
Úgy jutott fel a négy lépcsőfokon, mintha kergette volna valami, hazajött
ide, s a szíve erősen dobogott. Milyen régen nem volt itt, miért is? Persze,
mennyi dolga van neki!... Nem úgy, mint tavaly...
A konyhában ültek szokás szerint, a néni meg Ilonka kisasszony s
beszélgettek, nekik mindig volt elég beszélnivalójuk.
Nagy és tágas konyha volt ez, s nemcsak konyha volt, hanem társalgó is,
volt benne ebédlőszekrény, ebédlőasztal is, itt laktak nappal, itt is
ebédeltek.
- Nini, a kisdiák! - kiáltotta Török néni, s kitárta a két nagy karját,
mert hatalmas, erős asszony volt, egész óriás, de jósága és a szívessége még
óriásibb volt, s az arca úgy ragyogott, mint a hold.
- Jóisten, ki jön itt - sikoltotta Ilonka kisasszony is, aki az anyjával
ellentétben csinos kicsi nő volt.
Majd megették, ölelgették. Simogatták, méregették: mennyit nőtt! hízott-e
vagy fogyott? A néni azt mondta: csont és bőr, az a szerencsétlen konviktusi
koszt! Ilonka kisasszony azt mondta: egészen jól néz ki, szívós, erős gyerek
ez!
- No, mi volt az ebéd? - kérdezték egyszerre mind a ketten rendkívüli
kíváncsisággal. Ezt sose mulasztották el, ezt mindig meg kellett kérdezni.
Ő pedig törte a fejét, törte; hogy erre sose gondol, már legközelebb
leírja, mi volt az ebéd, hogy meg tudja mondani. Mit törődött ő azzal:
beszaladtak, mint a malackák s ham, bekapták, amit adtak, aztán
továbbfutottak a vályúról.
De nem hagyták ám annyiba, ki kellett sütni.
- Húsleves volt meg valami derelye.
- No nézd csak, hát a főtt húst hova tették? Azok jól csinálják, csak a
levét adják oda?
- Nem! volt főtt hús is mártással.
- Mer azír... Oszt mijen mártás?
- Mijen?... paradicsommártás.
- Persze hogy az, anyám azt hiszi, van ott más mártás is: hagymamártás
meg paradicsommártás.
- És jó vót?
- Igen.
- No, arra sokat adok, amit te mondasz: hiszen te megennéd a fűrészport
is, tudod is te, mi a jó... Hát a derelyében mi volt?
- Mi?... A derelyében?... Lekvár.
- Persze, hogy lekvár!... Húsleves, paradicsommártásos tehénhús, meg
lekváros derelye, majd azok kitalálnak valami mást. Jó penészes
szilvalekvárt bele: jó az a diákoknak.
- Nem volt penészes, Ilonka kisasszony.
- Tudod is te, mi volt, te azt hiszed, a penész az valami cukor.
- Nem, Ilonka kisasszony, a brúgó az igen, az dohos, nem is dohos,
penészes, nem is penészes, hanem dohos.
- Teremtő isten, milyen dohosnak kell annak lenni, ha még ez is
észreveszi.
- De azér, Török néni, kérem, nagyon jól főznek.
- Ugyan mit főznek jól?
- No, mit szeretünk legjobban? - kérdezte Ilonka kisasszony, s megcsípte
az állát.
- Legjobban szeretem a köleskását sok cukorral.
Erre aztán mind a ketten összecsapták a kezüket, s lemondtak a
kisdiákról, látták, hogy ebből nem lesz semmi.
- Neki az a legjobb, nálunk meg a malac se enné meg - mondta Ilonka
kisasszony.
- Jó, most az is jó, de a Török néni főztje nem ízlett - mondta a néni.
Erre a kisdiák elhallgatott, gondolta, hogy most valami ügyeset és szépet
kellene mondani, de semmi se jutott eszébe.
- Ne hozza már zavarba, anyám, nem a gusztus bizonyít, hanem a pofa, a
pofácska. Milyen volt tavaly, és milyen most!
És most ő sajnálgatta el, hogy milyen sovány, s most a néni kelt
pártjára:
- De bizony nincs is olyan rossz bőrben, sovány volt ez tavaly is, ha
mindjárt mazsolával etettem is.
Ilonka kisasszony nagyon kedvesen nevetett, a hangja most is olyan
cérnaszál-vékony volt, mint tavaly. A kisdiáknak eszébe jutott, hogy azért
egynéhányszor rossz napja volt, mikor az édesapja nem tudta elsejére
pontosan megküldeni a tíz forintot. Néha!... Talán egyszer sem. Nem ment az
úgy odahaza, mint a hivatalnokoknál, akiknek elsején megfizetnek, ha esik
is, fúj is: az ő édesapjának először munka után kellett járnia, aztán
vállalni, azután dolgozni, azután fizetnek, s a végén nem maradt semmi, mert
közben kiszedte az élelemre, ami kellett...
- Hát az iskola hogy megy?
Ilonka kisasszony felelt meg helyette:
- Ni, hogy vonogatja a vállát, látom én az orráról ennek a Misinek, hogy
van ott csikó bőven.
Misi mosolygott a bajusza alatt.
- De fog is örülni Géza bácsi neki!... Jaj, de fog... Mikor írt Géza
bátyád?
- Már régen nem írt.
Itt a Géza bátyja körül forgott mindig a szó, mert valaha itt lakott
Török néniéknél, a fiuk mellett volt instruktor, mert egy osztályba jártak,
s Ilonka kisasszony nagyon, nagyon sokat tudott kérdezősködni róla. Bizony,
neki is csak a Géza bácsi kedvéért adtak tavaly tíz forintért teljes
ellátást... S a Géza bácsi iránt való szeretet fénylik egy picit őreá is...
Ez a konyhabeli délután oly kedves volt, olyan megható, jó, a néni a
szalmából font karosszékben ült, ezt debreceni pásztorok csinálják, s minden
házban van belőle egy-két darab, ő az alacsony széken, úgy, mint régen, és
hűségesen felelgetett mindenre, s nevetgélt olyan jóízűen, tiszta szívvel,
mint sehol másutt. Milyen rideg volt ehhez képest a coetusbeli élet, s még a
Pósalaky úrnál is az a nehéz, sebes hadarás, meg a Doroghyéknál az a csúnya
tegnapi délután. Itt nem volt semmi baj, itt szerették, itt minden úgy volt,
mint azelőtt, egy bútor sem változott, ezek boldog és jó emberek voltak.
Így kellene élni mindenkinek örökké, de miért is nem él így...
- Van egy tanítványom - mondta egyszer csak egész váratlanul.
Már rég szerette volna kimondani, de szégyellte, hogy még dicsekedni
gondolják.
A két nő egyszerre fordult felé.
- Micsoda! - kiáltották, s összecsapták a kezüket.
- Tanítványa van! - mondta a néni.
- Az Isaák Géza öccse! - mondta Ilonka kisasszony.
Összekulcsolta finom vékony kis madárujjait.
- Édes istenkém, micsoda fajta ez, micsoda fejük van ezeknek!... Tizenkét
éves, és tanítványa van!
- No, osztán mit fizetnek? - kérdezte a néni.
- Két forintot.
- Ejha - mondta Ilonka kisasszony, s látszott rajta, hogy meg van
nyugodva, hogy mégis nem olyan nagy dolog az egész -, nagyon jó az!...
nagyon derék! nagy segítség a mai világban!... Két forint is szép!... Öröm
az az édesapának, akinek ilyen gyerekei vannak!... Ó, ó, ez a kis béka, hogy
ennek tanítványa van, ó, te zöld szilva! Már nem is merem tegezni!... nevelő
úr!... No, nézd csak...
Misi hallgatott, s boldogan mosolygott, sőt nevetett, de aztán eszébe
jutott, hányszor mondta tavaly neki a néni, hogy: "húzz bőrt a fogadra!", s
erőszakosan becsukta az ajkait.
Akkor bejött a bácsi. Török bácsi az udvar felől jött, örökös tarka,
bosnyák házisapkájában, amelyről bojt lógott. Még szürkébb volt, mint
tavaly, s még hallgatagabb, most is csibukozott, s most sem égett a dohánya.
- Nézze csak, apa, ki van itt.
- Hó, nonono - mondta az öreg úr, s a csibukot kivette a szájából, s
magasra emelte, aztán visszadugta, s ugyanazzal a kézzel megsimította a
kisfiú fejét...
- Derék.
Ők nagyon szerették egymást, mert tavaly egész télen együtt bújták a
könyveket abban a belső szobában, a bácsi regényt olvasott, ő meg a régi
`Ország-Világot`, meg tanult is vele, meg Jókait is olvasott, `A kétszarvú
embert`, meg az `Ősmagyar meséket`, és sakkoztak is sokat... Olyan jól
senkivel sem lehetett meglenni, mint a bácsival. S a bácsi is egészen
másképp bánt vele, mint mással. Tudja isten, a családjával sohase beszélt,
jóformán szót sem váltott, ha meg beszélt, akkor mindjárt ideges pörölés
lett belőle.
- Hajja apa - mondta Ilonka kisasszony, aki az apjával nem is szokott
beszélni másképp, csak ha valami idegenről van szó, így közvetve -, itt egy
kis nevelő - s a kisdiák elpirult, hogy ilyen rögtön ezzel árulják el -,
nevelő: tanítványa van!
- Derék - mondta a bácsi, s bólintott egy nagyot, aztán komolyan szólt: -
egy osztályba jár veled?
- Igen - zavarodott meg Misi, mert leleplezve érezte magát, most
egyszerre úgy gondolta, hogy nem is illik, hogy nevelőnek adja ki magát, ha
osztálytársa...
- Nagyon helyes: könnyebben készülsz te is, és jobban megmarad a fejedben
a tananyag.
Olyan jóakarat s meggondolás volt ebben a megjegyzésben, hogy Misi
egyszerre úgy érezte, hogy ő tartozik hálával Doroghynak, azért, mert
taníthatja, mert tényleg, most átismétli az egész latint s az egész
számtant, pedig ő is ebben a kettőben a leghibásabb. El is határozta, hogy
soha többet nem mondja ki azt a szót, hogy tanítványom, csak úgy mondja,
hogy: együtt tanul...
- Két forintot fizetnek neki! - mondta Ilonka kisasszony. - Másnak ilyen
gyereke van, a mieink pedig még két forintot egész életükben nem hoztak
haza.
Misi egyszerre csak megérzett valamit: ez itt a baj. Antal úr nagy
szamár, Imre úr meg egy nagy lump, János meg még nagyobb, arról másképp nem
is beszélnek soha, tavaly egész évben csak kétszer volt odahaza, és miatta
szoktak pörölni, szegény bácsi meg szegény néni.
Felnézett a falra, s nagy meglepetéssel látta, hogy nem volt ott a falon
a János szénnel nagyobbított arcképe, amit egy kollégája csinált, s tavaly a
bácsi a szobából kidobta a konyhába, azt mondta, tegyék a tűzre... Vajon
hova lett.
Ettől a Jánostól ő mindig félt, mert olyan heccelődő volt. Nagy legény
volt a kollégiumban, és iszonyatosan tudott lumpolni. Tavaly oda is volt
valahol, s nem is volt Debrecenben, de mintha azt hallotta volna, hogy évek
óta nem volt neki szabad otthon lakni, mert az apja nem tűrte: az édesanyja
egyszer kifizette az adósságát titokban, akkor Török bácsira nem lehet
ráismerni. Persze, neki nem mondták meg, de ő kispekulálta a sok pörölést...
Nem sokat törődött ugyan vele: mi volt ő még tavaly: egy valóságos kis
csacsi.
És most kínos csönd volt a konyhában, a bácsi parazsat keresett ki a
hamuból, s a megtömött pipájába tette, s uramfia, akkor csak belép János,
csak úgy háziasan, a vállára vetett télikabáttal.
Misi elijedt a róla most elgondolt rossz gondolatai miatt, s tisztelettel
állott fel előtte.
- Gyere csak, gyere! - mondta Ilonka kisasszony, s mindjárt jelentette,
Misire mutatva: - nevelő...
És nagyszerűen tette hozzá, rámutatva az ujjával:
- Az Isaák Géza unokaöccse. Tizenkét éves és nevelő.
János ránézett a gyerekre, s egy kemény barackot nyomott a fejére.
- Nagyra nőj, öcskös! Hallod-e! Nagyra nőjön a füled!
Misinek könnyes lett a szeme, fájt a feje, ahogy megnyomta a nagylegény,
de a megszégyenítés még jobban fájt, tudta, hogy most csúnyán kikapott.
Igyekezett eltakarni, hogy észre ne vegyék.
Szeretett volna már elszökni innen, már nem érezte jól magát, minek is
jött ide, persze, ha tudta volna, hogy János úr itthon lesz, akkor várhatták
volna!
- Nézd ezt a gorombát - mondta Ilonka kisasszony -, eredj, te pokróc - s
megsimogatta a kisfiú fejét.
Ez nem tűrte a simogatást se, egyáltalán ne nyúljanak hozzá.
Hirtelen lenyelte a könnyeit, várjatok csak, gondolta magában:
- Meg felolvasó vagyok egy öreg vak úrnál, minden délután egy óráig
olvasok neki, s kapok érte egy hónapra három forintot.
- Mit nem hallok - sikoltott Ilonka kisasszony -, elájulok! Öt forint egy
hónapra!... Két darab elválasztott malacot lehet rajta venni, felibe akárki
felhizlalja, s küldhetsz apádnak karácsonyra olyan debreceni sonkákat, hogy
az egész család elrágódik rajta egész télen.
Ezt Misi megalázásnak érezte, nincs az ő apja arra szorulva, hogy malacot
vegyen neki ő, és hizlalja és azon rágódjanak.
- Majd nyerek a lutrin!... - mondta hetykén, de mindjárt röstelkedve
tette hozzá: - az öreg Pósalaky úr álmodott egyet, s megtétette velem a
lutrin, ha nyerünk, akkor fele az enyém.
Ilonka kisasszony nem értette meg, de borzasztó nagyot nézett:
- Lutri!! No csak a van hátra!... Már ez is lutri!... Szégyelld magad...
Már te se vagy tisztességes ember... - kiáltotta.
De János nagyot kacagott.
- Inkább ez az okos beszéd! Megvan a reskontó? Mutasd!
- Hiszen csak őtőle kérj tanácsot, akkor osztán majd nézhet apád a fia
keresete után.
Misi zavarba jött, s homályosan most már emlékezett, hogy tavaly hallott
valami sírást, hogy lutri... Biztosan János is lutriz... És most már
szégyellte magát a lutri miatt, sokért nem adta volna, ha nem volna reskontó
a zsebében.
Előkereste a kis bugyellárisból a cédulát. Odaadta János úrnak.
Ez szakértő szemmel megnézte s felkiáltott:
- Egy forint!... Nem is bolondság!... Azt hittem, tíz krajcárt tettél rá.
- Nem, kérem, János úr, nem én tettem rá - hárította el most már a
kisfiú, s szerette volna, ha soha nem keveredett vón bele, nagyon bántotta,
hogy belekerült ebbe a dologba: ami Jánosnak tetszik, az szégyen. - Pósalaky
úr tette meg, csak énvelem küldte el, s hogy legyen nálam, mert ő nem lát,
aztán, amit nyer, annak ideígérte a felét...
De ezt már úgy mondta. hogy máris el van határozva, félig-meddig, hogy ő
azt a szennyes pénzt nem is fogadja el, undorodott tőle, szerencsére úgyse
nyer semmit, s ez a legjobb.
- Mék az a Pósalaky, aki a városnál volt tanácsnok?
- Igen, most vak.
- A lesz a.
Csend volt. Az asszonyok szomorúan hallgattak. Valami fojtott s nehéz
érzés telepedett mindenkire.
- Hát aztán miféle gyereket tanítasz? - mondta János, aki most
érthetetlen s szokatlan módon érdeklődött a kisdiák iránt.
- Doroghy Sanyit.
- Doroghy? - s János nagyot nézett. - Doroghy?
- Igen.
- Van annak lánytestvére?
- Van három.
- Három... Nincs köztük egy olyan magas, nagyon szép lány?
- De igen! - kiáltotta élénken Misi.
Ilonka felfigyelt a merengéséből.
- Nahát, ha lány van, akkor ő ismeri!
- `Még` nem ismerem! - vágott vissza nevetve János. - De meg fogom
ismerni!
- Azt elhiszem!
- Akkor meg lehetsz nyugodva, mert kívánságod beteljesül.
- Bárcsak más kívánságom teljesülne már.
- Az angyaloknak minden kívánsága teljesül.
Misi kuksolt és szepegett, nagyon különös volt neki, hogy a néni egyetlen
szót sem szólott a fiához, pedig tavaly a bácsi volt így vele.
János halkan fütyörészni kezdett.
Odakint mozgás, zsinyegés. Misi megörült. Most az egyszer nem rettent meg
az idegenektől. Irtóztató volt neki a testvérharc. Szikszayék jöttek meg.
Ezek a Szikszayék a Török bácsiék legjobb barátai voltak, ritka vasárnap
volt, hogy együtt ne lettek volna. Most jött az egész család, elöl a bácsi,
egy hatalmas, piros, dúdolgató ember, aki az utcán egész hangosan szokott
dalolgatni magában, s csak úgy ragyogott róla a jókedv s a megelégedés,
utána a néni, aki sovány volt, mint a kóró, s a karján egy pici gyereket
hozott, akit ő még nem látott, mellette pedig két sovány és rossz fiú jött,
akik mindig pajkoskodtak, s a nagyobbik csak csokoládét akart enni, semmi
mást, rossz is volt a foga, ritka, és kétoldalról romlott mindenik.
Félrehúzódott, hogy róla szó ne essék, s kézcsók után mindjárt beszökött
a bácsi után a szobába, olvasni. Még volt vagy másfél órája, meg akarta
nézni, mi van a könyvszekrényben, amit ő még nem ismer.
Róla aztán el is felejtkeztek. Mikor el akar menni, János úr odajött
hozzá, s titokban ezt mondta:
- Mihályka.
- Tessék - mondta csodálkozva s pirulva, mert őt még sose szólította
senki ezen a néven becézve, pláne János úr!
- Kisöcsém, itt van egy levél, e... vidd el ezt a Doroghy-lánynak, de
annak a szépnek.
Ő paffá lett és hallgatott.
- De fel ne bontsd, kutyaházi, mert istenjézusuccse, megírom Géza
bátyádnak!
Erre ő kétségbeesve elvette a levelet. Ettől kitelik, hogy bevádolja őt
Géza bátyjánál.
Egész boldogtalan lett, hogy ilyen megbízatása van, de nem mert ellene
szólni.