NEGYEDIK FEJEZET
`mely az előbbinek folytatása, de valami más történik benne,
mint amit vártunk, mert az élet olyan, hogy mindig másképp
történik minden, mint ahogy elgondolta előre az ember`
Ahogy távolodott az Orczy-háztól, úgy gyúlt föl benne valami
nyugtalanság, mikor a városháza sarkához ért, már megint úgy lángolt az
arca, mintha tűz mellett járna. Nagyon megalázottnak, kicsinek, csacsinak
érezte magát, iszonyúan szégyellte magát: ilyen butaságot, az öklét
harapdálta: hogy nem csókolt kezet... és hogy eljött... és hogy az a sárga
hajú... Most mind őróla beszélnek... elmondják a sárgának, hogy ő úgy
köszönt be az ajtón, hogy: Orczy... az ajtófélfához támaszkodva és: Orczy!
és megmondta azt is, hogy megverték...
Azzal mentette süllyedező, léket kapott önérzetét, hogy a barátját
böcsmölte: de henceg! az ő szobája! nekik megvan Petőfi!... ez valami külön
jót adott neki: hogy a barátja Petőfivel úgy dicsekedett, hogy az a
legnagyobb, hogy az megvan nekik, meg hogy minden költeménye, mintha őnekik
nem volna...
De ez mind csak olyan marakodás volt magában, s ettől nem múlt el az
arcáról a pirosság: azok most róla beszélnek, és Orczy most őt kicsúfolja a
lány előtt, mert Orczy nagyon tud nevettetni, az énektanárt is igen jól
kifigurázza, hogy fehér kesztyűben hogy üti a taktust: kévem, kévem...
Elkezdett rohanni, maga se tudta, merre, csak futott: `most őrajta
nevetnek`, hogy elfutott a lyányok elől, és hogy neki nincs `kunyica` vagy
mi az ördöge, amit Orczy mondott.
Még nagyon hamar volt, csak négy óra, hát az öregúrhoz nem mehetett:
milyen szépen ott lehetne még háromnegyed óráig: Orczy most
felvilágosítja... és mikor ránézett, olyan szürke szeme van... de minek
olyan nagy...
Újra elkezdett rohanni, s egész idő alatt, ha a kislány eszébe jutott,
mindjárt rohant, mint a bolond, csak mikor a lélegzete is elfúlt, akkor
ocsúdott fel annyira, hogy újra ki tudott valami épkézláb gondolat verődni
benne.
- Hát te hova szaladsz? - kiáltott rá Láng.
Ő borzasztóan zavarba jött, még két lépést futott, aztán megállt, de
minek van itt Láng.
- Gyéres tanár úrhoz kell futni - mondta.
- Gyéres?
- Gyéres.
Egymás szemébe néztek, ez a Láng mindig úgy nézett, mintha pofon akarná
ütni, de ő most úgy visszanézett!...
Láng intett végre, hogy érti, jól van. Látszott rajta, hogy
végigvizslatja ruháját, cipőjét, kalapját, meg szeretné kérdezni, hogy
minek, de aztán nem firtatja, mert ez a Láng igen rossz tanuló volt, és nem
szeretett a tanárokról beszélni.
Intett neki a szemevágásával, hogy jól van, és elváltak, Láng is ment,
meg ő is továbbment.
De mit akar ez a Láng, ő evvel még sohase beszélt, soha, de soha egy árva
szót se: és éppen ma... Meg kellett volna kérdezni tőle, hogy mér verte meg
Orczyt. Hű, hogy pofozkodtak... az Orczy szépen kikapott, hiába mondja most
az édesanyja előtt, így csalni egy édesanyát, hogy kicsi a rakás, szegény jó
édesanya, kis szőke, mit tudja az, hogy a fia hogy pofozkodott Lánggal,
elhisz neki mindent, mert az édesanyát nagyon könnyű megcsalni...
Tele lett könnyel a szeme, és kivette a zsebkendőjét, és a templom
mellett volt éppen, hamar beszaladt a kertbe, és egy szomorúfa mellett egy
vaslóca volt, és ott erősen elkezdett zokogni.
Sokáig sírt, csak úgy ömlött a könnye. Leült a padra, háttal a
kollégiumnak, hogy valaki meg ne ismerje, és olyan jól kisírta, olyan
kedvére kisírta magát, hogy puha lett, mint a vaj. Már régen szüksége volt
erre a sírásra, annyi baja volt, de nincs itt hol sírni, vagy magában lenni
az embernek, mindig rábámulnak: közben az óra kétszer is ütött, már érezte,
hogy háromnegyed lesz mindjárt...
Még mindig iszonyú hosszúnak tetszett neki az idő, megtörülgette a szemét
megnyálazott zsebkendőjével, s elindult csendesen.
Hideg is volt, megfázott, sötét lett, a lámpákat meggyújtották, s a
vékony gázlángocskák, mint lepkék libegtek az utcai lámpákban.
Mikor az öregúrhoz bement, egészen át volt fagyva, úgy didergett, hogy a
foga vacogott, s nem bírt olvasni, a nyelve minduntalan megbotlott, úgy,
hogy megint sírva fakadt.
- Nono, nono - mondta az öregúr - mi az, mi az!
- Semmi.
Ha semmi, akkor az öregúr ugyan nem kérdezett tovább semmit.
Mivel azonban mégsem tudott olvasni, megmondta:
- Ma délután vendégségben voltam egy osztálytársaméknál...
Az öregúr hallgatott.
- És ott... ott...
- Megbántották?
- Nem kérem, csak én... Hát azok igen nagyurak...
- Nagyurak!? Kik azok?
- Azért jók... nagyon jók voltak, csakhát én... Orczyék, a színház
mellett, elnök...
Az öregúr hosszú csönd után csöndesen szólott:
- Hát a maga apja?... Mi a maga apja?
- Ács.
- No... - az öregúr egyet gondolkodott s hozzátette - ajjó mesterség...
Ennek megörült. Mer jó.
- Van házuk?
- Egy kicsike.
- Tehenük is?
- Az nincs.
- Disznó se?
- Van egy kis malacunk.
Az öregúr hallgatott.
- És hány testvéred van? - kérdezte egyszerre tegezve.
A kisfiú lángvörös lett, mert büszke volt rá, hogy az öregúr komolyan
vette, mint egy felnőttet, s mindig magázta.
- Öt.
- Öt?... Fiúk, lányok?
- Öten vagyunk fiúk.
- Az szép!... Akkor a te apád nagy ember: mer öt fiúval fel lehet
fordítani az országot.
Ezen a kisdiák kínosan mosolygott, mintha az édesapja szájaíze szerint
mondták volna, de mért tegezi!... hogy meri tegezni!... Már ezután így
fogja? Akkor nem jön ide többet...
- Mikor még nem ebbe a faluba laktunk, akkor volt nekünk nagy kőházunk,
sok tehenünk, egyszer, még én kicsi voltam, egész csorda volt a
szérűskertbe, édesapám kivitt, s feltett egy tinónak a hátára, s én azt
mondtam: `dennó ne`... Akkor még tüzes gépünk is volt, de az felrobbant, s
akkor elköltöztünk egy más faluba s az édesapám ács lett...
Ezt ki kellett mondania, úgy érezte, hogy ezt meg kell mondania...
- Én vagyok a legnagyobb az öt testvérem közt, de van egy nagybátyám, aki
most Pozsonyban tanár... az édesanyám testvére... azt is édesapám taníttatta
ki.
Hosszú csönd volt, szeretett volna még beszélni, de röstellt.
Végre megszólalt az öregúr: - No, olvassa csak tovább.
A kisdiák elmosolyodott, s boldogan kalimpált a kis szíve: már megint
`magázza` az öreg. Megtanítottalak, mondta magában, hogy nem vagyok csak
olyan, akit tegezhetnek... Már látta, hogy ha helyt akar állani az emberek
közt, nem szabad soha többet kimondani senki előtt, hogy az apja ács...
Milyen szerencse, hogy Orczy mamája ki nem kérdezte, mert annak is elmondta
volna... Pedig ő olyan büszke volt eddig rá, hogy az apja ács: a faluban ők
mindenkivel jóba voltak, az urakkal, s uras nadrágban járt ő az iskolába is,
a papékkel, tanítóékkel úgy beszél az édesapja, hogy: "no, tiszteletes
úr!... no, tanító úr"... így beszél mindenkivel... Még a szolgabírónak is
azt mondja, hogy: "no, tekintetes úr, hogy vág a bajusz?"... meg hogy:
"vesse le má azt a macskanadrágot, nincs most sár!"... De az nem igaz, hogy
kőház, ezt az osztályba hallotta a kállósemlyéni Vargától, hogy nekik
kőházuk van, s nagyon imponált neki. Az ő házuk se volt akármilyen, de nem
kőház...
No, nem baj: mit kell ennek a vak embernek tudni, hogy vályogház vagy
milyen ház: kőház!
Gyorsan olvasta az újságot, s most aztán frissen és bátran olvasott, és
egész hat óráig meg sem állott, úgy haladt, mint egy kis kövidaráló.
Mikor az óra ütni kezdett, azt mondta az öregúr:
- Haggyunk holnapra is.
De ő úgy érezte, hogy ma az ő hibájából kevesebbet olvasott, mint
lehetett volna, s azt felelte:
- Kérem szépen, én... elolvasnám még...
- Nojsze, még elkísik a konviktusbúl - mondta az öreg.
- Nem, Pósalaky úr kérem, csak negyedhétkor csengetnek.
- Akkor szalaggyík, má öt percet kístünk.
- Nem, Pósalaky úr kérem, csak félpercet.
De az öregnek nem volt kedve hallgatni, nyugtalanul mozdult ültében.
- Az íccaka má megint valami bolondot álmodnék tülle, mint a múlt íccaka.
- Mit tetszett álmodni?
Az öreg fejcsóválva, derűsen mosolyogva nyugodott vissza.
- Azt álmodtam, hogy egy nagy macska megfogott, oszt én egy kis fíreg
vótam a szájába, egér, oszt átúszott a vízen, osztán akkor egy nagy felleg
lett belűle, úgy níztem utána. Aztán meg túrós derelyét ettem, oszt láttam a
Hortobágyot bevetve borsóval vígestelen vígig, oszt én egy nagy ökör vótam,
oszt ott kellett hagyni a derelyét, oszt legelni a borsót, aztat meg én sose
állhattam ki íletembe, a borsót, hát ijet álmottam, oszt nem felejtettem el
reggelre... mer megnyomta a gyomrom.
A kisfiú jóízűen nevetett.
- Má a takarítónénak is elmondtam - nevetett az öregúr is -, a meg
megfejtette, hogy aszongya: macska: 85, felleg: 73, túrós derelye: 39, ökör:
45... No valami kimaradt: az ám, a víz... 22... Rossz szám; fuccs! de rossz
is vízzel álmodni, mert halált jelent a családba.
A gyerek nevetett, de hang nélkül:
- Számja van mindennek?
- Igen, a kislutrira.
Ja, a kislutri! Már hallott a kislutriról, otthon a parasztok mindig azt
szokták mondani: kijött a lutrid.
- Nízze csak, mondok egyet - szólt az öreg - tegyük meg. Isten neki,
legfeljebb oda lesz egy hatos. Ott van az asztal sarkán egy ezüst hatos,
írja le ezeket a számokat, hónap mennyen el a nagytrafikba, osztán tegye meg
lutrira. Ha nyerünk, fele a magáé. Hadd legyünk gazdag emberek. Hogy is
mondta maga: nagyurak! Nagyurak!
Cöcögve nevetett hozzá, hogy a hasa remegett.
A kisfiúnak tetszett, s ceruzát vett elő, leírta a számokat. Az öreg újra
lediktálta, de a víz megint kimaradt.
Má e nem fog kijönni - mondta hozzá - hogy e mindig kiesik, ki akar
maradni a sorbul.
- Ezt a hatost? Pósalaky úr?
- Haggya csak azt a hatost, az reggelire van kitéve kávéra, itt van egy
bankó forint e. Ha lúd, legyík kövér.
Odaadott egy forintot, s a kisdiák eltette.
Az öregúr, míg a gyerek a kabátját felvette, hosszabb csönd után
jóakarattal megszólalt:
- Azír: nem nagyurak! Debrecenben nem ember, akinek kődökit nem a
Basahalmán belül vágták el... Há, van nekik!... Elnök!... Azír, hogy a
Tisza-szabályozásnak ű az elnökje?...
A kisdiák lesütötte a fejét, már megint Orczyékra kellett emlékezni, és
ez újra fekete szégyenbe sodorta.
Mikor a kollégiumhoz ért, csak akkor gondolt a kis csomagra, amit a hóna
alatt szorongatott.
Hamar kibontotta a sötét folyosón: kalács volt benne meg sütemény...
Ha ezt most beviszi a coetusba...
Ijedten nekiállt, és gyorsan megette az egészet a Hatvani professzor
sírkövénél, mert arra senki se járt, s akkor csengettek a konviktushoz,
vacsorára.
Be sem ment a coetusba, hanem a másik lépcsőn le.
Borsó volt virslivel. Nevetett, mikor kitálalták.
- Te mit nevetsz? - kérdezte Sándor Mihály, aki mellette ült.
- Az egész Hortobágy be vót vetve borsóval.
- Mi?
- Semmi.
- Az nem sok - viccelt Sándor Mihály.
- Hónap megteszem a lutriba - szólt merészen Misi.
Sándor Mihály rábámult.
- Mit?
- Itt van egy forint, hónap megteszem a lutrin.
- Csak jár a pofája összevissza - szólt a többiekhez Sándor Mihály, mert
már irigykedtek a kisdiákra a többiek, hogy pénzt keres, mikor még a nagyok
se keresnek.
Ez elvörösödött.
- Nekem ezt hónap muszáj megtenni.
- Kinek?
- Az öregúrnak!
- A lutriba?
- Hát.
- Akkor beszélj magyarul.
Hozzáfogtak enni. Most először gondolta, hogy nagyon sovány ez a borsó.
De a virsli ízlett, ami tetejére volt téve. A brügó, az nem ízlett, mert
savanyú volt, meg penészes ízű. El kellett mondani a lutrit, de már nem
szívesen tette.
- Mér olyan penészes ez a kenyér? - mondta Sándor Mihálynak, hogy
kibékítse.
- Dohos!... Mindig dohos, mert dohos lisztből sütik.
Este nem volt kedve tanulni. Nézett a könyvbe, s mindig a szürke szeműt
látta, ha behúnyta a szemét, mindig rábámult az a szürke szem.
A feje is fájt a sírástól, s a meleg szobában úgy elálmosodott, hogy nem
bírta nyitva tartani a szemét.
Hogy felfrissüljön, kiment a folyosóra. Az volt a szokása, hogy ha el
akart bújni mások elől, mindig a félreeső helyre ment, annak öt rekesze
volt, s magas deszkafala. Ott úgy magában volt, mintha nem is lett volna
Debrecenben. Furcsa, erős szag volt ott, rózsaszínű karbollal volt bekenve
minden sarok, annak szúrós, kellemetlen szaga volt, de mégis magában az
ember is jobban érzi magát, mint a coetusban... Addig-addig üldögélt, míg
egyszer dörömbölni kezdtek a deszkaajtón...
- Mi az? - mondta ijedten.
- Tán elaludtál odabe?
- Hogyisne.
- Nyilas elaludt odabe.
Csakugyan elaludt, s most nagyon meg volt rémülve, hogy ezután ezzel
fogják csúfolni...
Szökve ment be a szobába, s leült az asztal mellé, a könyve, füzete mind
ott volt, kinyitva, de oly iszonyúan álmos volt, hogy sírni tudott volna
kínjában.
Megváltás volt, mikor csengették a kilenc órát. Egy perc alatt
levetkezett, úgy hányta le magáról a ruhát, azt se tudta, hogy húzta le,
kabátot, mellényt egyszerre, s egy pillanat múlva a takaró alatt volt.
Szédült, repült vele az ágy, s a szürke szemet látta, ahogy rámered, nem
lehetett elbújni előle, de nem is akart: jólesett belenézni, úgy
szembenézett vele, a kisujja megmozdult, most úgy meg tudta volna markolni a
sárga haját... aztán aludt. Furcsákat álmodott, a Tisza-parti kertjükben
futkározott a szürke szeművel, és úgy játszott vele, csupa lucsok volt,
mikor felébredt. Már egyszer első elemista korában álmodott így egy
Zsuzsikával, de arról se mert beszélni senkinek.
Napokig tartott ez a furcsa bódultsága.
Hétfőn Orczy igen figyelmes volt hozzá, ő várta is, hogy azt fogja
mondani, hogy a lányok sajnálják, az édes mama sajnálta, hogy ő úgy
elszökött, de azt nem mondta egy szóval sem. Szerette volna megkérdezni
tőle, kik voltak azok a lányok, a "kunyicok", de nem mert még célzást se
tenni rá, még mit gondolna...
Tízpercben Orczy elment s vett két kiflit.
Az egyiket ette, a másikat odahozta neki:
- Nesze.
Ő meg volt sértve, hogy csak úgy evés közben löki oda neki, s azt mondta:
- Nem kell.
- Mér?
- Nem vagyok éhes.
Orczy vállat rántott, s megette maga a másik kiflit is.
Ezzel el volt intézve köztük a dolog, többet nem jött szóba.
- Vótál náluk? - kérdezte Gimesi latinórán.
Ő elvörösödött, s intett, hogy igen.
Gimesi kíváncsian nézett rá, látszott, hogy szeretne hallani valamit, de
ő nem mondott semmit. Csak azt súgta óra végén:
- Gyéres tanár úr mondta, hogy muszáj elmenni.
- Ő? - kérdezte Gimesi nagy szemet meresztve, s a tanárra nézett.
- Igen - mondta vörösen Misi.
Többet nem beszéltek róla, de ő adósának nézte magát, és kedden iskolai
ünnepély volt egy alapító emlékére, aki tízezer forintot hagyott a
konviktusra, s délután nem volt tanítás: azt mondta Gimesinek:
- Délután elmehetek hozzátok?
- Persze.
Ebéd után elment. Már régen nem volt ott. A nagymamának szépen kezet
csókolt. Gimesi festékkel festett madarakat az óriási nagy ablak mellett, s
egész délután pingáltak.
- Orczyéknál szobrot lehet csinálni - mondta.
- Szobrot?
- Viaszból.
És megmagyarázta, hogy. Ilyet Gimesi is szeretett volna. Azt mondta, ír
az anyjának, hogy küldjön neki.
Még az anyjáról sohasem hallott egy szót sem; ezek egészen úgy éltek itt,
mintha csak ketten volnának az egész világon. Valóságos meglepetés volt,
hogy ilyen könnyen mondta ki Gimesi az anyját.
De ő nem merte kérdezni, csak azt gondolta, hogy milyen más fiú ez a
Gimesi, mennyivel jobb fiú, s ő ennek az igazi barátja! Ezt úgy szereti,
kisebb is nála, meg gyengébb is, ha igazán verekednének; meg a leckét se
tudja jobban; meg hátrább is van eggyel, és az anyja is biztosan nem olyan
szőke tündér, hanem egy rendes, komoly, barna asszony... Szóval szerette
volna megcsókolni Gimesit, mint a testvérét, s azt mondani neki, hogy: mi
barátok vagyunk.
- Jó volt Orczyéknál? - kérdezte Gimesi, s új festéket csinált a
tuscsészébe.
- Hát... az olyan hencegő... Nem hencegő, de hát... - nem tudott mit
mondani, csak fintorgatta a száját.
Gimesi olyan vékony bőrű fiú volt, a szeme egészen ferde volt, apró
fekete szeme, s nem is volt neki sem szemöldöke, sem szempillája, csak
nagyon kicsi és szép kis szája volt, s olyan kicsike, mint egy kislány, de
azért nagyon fiús és bátor gyerek volt. Nem volt olyan szép gyerek, mint
Orczy, mert az náluk nagyobb volt, az sem volt kövér, de szőke volt és
bársonyruhás, és aranyos volt a haja, de az orra hegyes, kicsit pisze: olyan
volt, mint egy finom, jószagú, sarjadzó virág. Ők Gimesivel ketten, sovány
kis szegény testecskék voltak hozzá képest, kivált ő, tudta, hogy ő nagyon
sovány és sárga bőrű s fekete szemöldökű, vastag hangú, nagy szájú, nagy
fogú; nem mert nevetni, mert a fogai sárgák voltak; Gimesinek a fogai
vékonyak voltak és hosszúak, Orczyé pedig olyan volt, mint a gyöngy. Azt
mondják, mindennap mossa, de azt ő nem tudta elképzelni, hogy lehet mosni a
fogat. Szappannal a mosdóvízbe? - hisz az utálatos.
- Orczynak megint a fejébe szállott... - mondta.
- Mi?
Szeretett volna rosszat mondani róla, hogy pályázott és nyert. De minek
mondjon rosszat, hisz Orczy mindig jó volt hozzá, sőt ő érezte azt, hogy
Orczy tudja, hogy nem érdemli az elsőséget, és azért is olyan figyelmes. És
ő nem is tudta, mi ellene a kifogása, csak szerette volna, ha ő abban is
különb volna nála, hogy neki volna még szebb ruhája, szobája, könyve, meg
kunyicák, lányrokonok, szürke szemű, sárga hajú...
- Sok ronda lány jött hozzájuk - mondta hirtelen, mert félt, hogy
kitalálja Gimesi az igazat.
- Ne beszélj! - szólt Gimesi, s az ecset megállott a kezében. - Lányok?
- Igen.
- Kislányok? Olyan, mint én?
- Igen.
- Sok?
- Sok, sok.
- Mennyi, harminc?
Hangosan, csiklandósan felkacagtak:
- Nem; harminc nem volt, de sok vót.
- Barátom! - mondta Gimesi.
- De én eljöttem.
- Eljöttél?
- El.
- Mikor a lányok jöttek?
- Igen.
- De marha vagy!
Nevetett rajta, hízelgett neki.
- Te nem jöttél volna el?
- Majd meszet ettem!
Gimesi mindig ilyen jókat tudott mondani.
- Hát mit csináltál volna ott?
Gimesi megint felegyenesedett a festékről, s hosszan nézett az arcába,
úgy nevetett. Isten tudja, mit gondolt, csak nevetett.
- Hát megbokszoltam vóna űket.
Misi hangosan kacagott.
- Igen, ahogy te szoktál, fejjel.
- Fejjel hát!
S Gimesi kijött az asztal mellől, és körülfutott a szobában, ahogy az
iskolában szokott, a fejét előre tartva, aztán jól nekiment Misinek, fejjel.
Ez kacagott és hanyatt bukott, úgy, hogy leesett a földre, de még ott is
kacagott.
Akkor Gimesi lehajolt hozzá s elkezdte dögönyözni.
- Röhögsz, röhögsz?... - s gyúrta, mint a tésztát.
Ő hangosan nevetett, s hagyta magát, mert egész elgyengült a nevetéstől.
Akkor bejött a nagymama:
- Mi van itt?... Mit csináltok ti itt?
Gimesi abbahagyta a birkózást, s futott tovább festeni.
Nyilas is feltápászkodott restelkedve a földről.
- Ezt én nem szeretem! az ilyen játékot - mondta komolyan a nagymama. -
Lajoska ilyenhez nincs szokva!
Gimesi lesütötte a fejét, Nyilas elsápadt, azután lassan elvörösödött.
Úgy tűnt fel, mintha a nagymama őt tenné felelőssé, hogy ő elrontja az
unokáját.
A nagymama nagyon szigorú lett, s haragosan tett-vett a szobában.
- Többet én ilyet ne tapasztaljak... - mondta - megértettétek?
Gimesi egészen a tuscsészébe sütötte le a fejét, s az arca éle gyengén ki
volt pirulva.
Nyilas sötétvörös lett s szinte reszketett a megszégyenüléstől...
- Úrifiúk ilyet nem tesznek - szólt egyre szigorúbban a nagymama. -
Úrifiúk, ha vendégségbe elmennek, jól viselik magukat.
Gimesi csodálkozva nézett fel a nagyanyjára. Merészen mondta:
- Sz' én löktem fel!
- Annál nagyobb szégyen; szégyelld magad. Eleget magyarázom neked. Nem
vagy már olyan kisbaba, tudnod kell, hogy mivel tartozol a nevednek. Az
ilyen hancúrozó sehonnaikból semmi se lesz. Olyan akasztófáravaló akarsz
lenni, mint... az a jóféle?... Nézze meg az ember...
Ezzel a kis öregasszony, akinek az arca ráncos volt, amilyen ráncosságot
sose látott még senki, és sárga az öregségtől, és az orra nagy volt s fekete
pontokkal tele, kiment.
Egy darabig csendben voltak. Nyilas nagyon meg volt sértve. Utóvégre
semmiség volt az egész... s ő nem érdemelte ezt... Gimesi egy papagájt
festett, s azt mondta dümmögve:
- Már a lábába száradt az esze, nem érdemes meghallgatni.
Ezen a kisdiák még jobban megijedt, neki is volt nagyanyja, de ő sohasem
mert volna ilyen megjegyzést tenni rá... Neki az szent volt, amit az édes
nagyanyám mondott, s akármilyen igazságtalan lett volna is, mégis szótlanul
viselte volna el.
- Hallgass - mondta csendesítve, ijedten.
- De igen, megmondom én neki is - és Gimesi olyan mérges lett, mint a
paprika, a szeme nedves lett s izzott, és pattogtatta a szókat, úgyhogy
szinte elfulladt a lélegzete. - Én már nem vagyok olyan kis taknyos, még
mikor elsőbe jártam, akkor szidhatott ok nélkül, de már tudom, hogy honnan
fúj a szél.
Nyilas valami családi titkot sejtett az életük mögött, s rettegett, hogy
Gimesi most haragjában ki fogja mondani, azért kétségbeesett elszántsággal
el akarta terelni a dologról a figyelmét.
- Nézd csak: reskontó.
Gimesi nedves szemeivel zavarodottan nézett a kis cédulára, amit elébe
tartott.
- Mi az? - kérdezte mogorván dünnyögve.
- Lutri.
Gimesi nagyot nézett.
- Micsoda? - s a szája is nyitva maradt.
- Lutriba megtettem ezt az öt számot.
Gimesi átmenet nélkül elkezdett kacagni, hátratartotta a fejét, s a két
tenyerét a hasára tette, s hang nélkül sokáig görcsösen hahotázott.
- Lutrira tettél?
- Igen.
- Barátom... nahát, ilyet még nem kacagtam, mióta kétágú vagyok... te
lutrira tettél?
Ő is nevetett úgy, hogy köhögött utána, fuldoklott a nevetéstől, most
egyszerre neki is nagyon furcsa lett, hogy ő lutrira tett.
- És fogsz nyerni?
- Nem tudom.
- És ha nyersz tíz forintot, mit veszel rajta?
- Mit?... Hát... veszek egy penecilust.
- Penecilust?... Milyet?
- Milyet! Gyöngyháznyelűt, olyat, hogy hal alakja lesz... - s a
Böszörményi késére gondolt, ott a szemetestáda mögött.
- Barátom, ha nekem tíz forintom volna!
- Mit vennél?
- Ötöt elküldenék belőle anyámnak.
A kis Nyilas lángvörös lett: hát ő nem gondol az édesanyjára?
- Ötöt meg elcukrászdáznék - mondta Gimesi.
Nyilas nem tudott szóhoz jutni, de ezt nem, ezt nem tenné. Cukrászda:
mire az: a múltkor, mikor Orczyéktól kijött, a cukrászda ablakában ébredt
eszméletre, de azért eszébe sem jutott, hogy vegyen egy darabot. Mire az:
színházra igen.
- Ha nyerek, annak csak a fele lesz az enyém, mert felét az öregúrnak
kell adni - mondta.
- Annak a vén totyakosnak? - szólt Gimesi.
- Nem totyakos - szólt megsértődve Nyilas.
- Jól van no, mán én csak úgy hívom az öreget mind: öreg, hát totyakos -
és Gimesi hangosan nevetett, mert még mindig nem fért a fejébe, hogy valaki
lutrira pénzt tegyen. - Ő adta rá a pénzt?
- Igen.
- Egy hatost?
- Nem.
- Kettőt?
- Nem.
- Többet?
- Egy forintot!
- Egy forintot! - mondta elhűlve Gimesi. - Baráték, egy forint még
nyereségnek is elég vóna - s elkezdett újra nevetni. - Nekem még nem vót egy
forintom, amit én elkőthettem vóna, mer az én kezembe a nagymama nem ad két
krajcárt se, hogy azt arra kőthessem, amire akarom.
- Nekem van huszonhat krajcárom.
- Huszonhat?
- Vagyis huszonegy, mert a szállítólevélre kétszer adtam öt-öt pízt,
levélre meg kettőt.
- Ha nékem húsz pízem volna, akkor vennék rajta hat darab krémest, neked
egyet, Orczynak egyet, Tannenbaumnak egyet, nagymamának egyet, kettőt
megennék magam.
Soká nevettek rajta.
- Orczy nyert egy Magyar Történelmi Albumot.
- Nyerte?
- Igen megírta a vakációt, hogy Nyári gyönyörűségek, és azt Forgó
bácsinál kinyomtatták a Kis Lapban és azért.
- Kinyomtatták?
- Igen.
- Amit Orczy írt?
- Igen.
Gimesi megint rákezdett a hangtalan kacagásra, de most már csak úgy
csuklott a végén.
- A helyesírási hibákat is kinyomtatták? - mondta.
- Azt kijavította a bátyja - mondta Nyilas.
- A bátyja, az a hosszú?
- Igen... Az írta a dolgozatot... Ő írta, de a bátyja beleírt, meg
kijavította...
Gimesi gyanakodva nézett Nyilasra.
- Te tudsz - szólt.
- Mit? - vörösödött el Nyilas, mert megérezte, hogy rosszat tett, hogy
ezt elmondta.
- Jól tudsz `rákenni`.
Nyilas hallgatott.
- Kíváncsi vagyok - szólt Gimesi a fejével intve -, hogy ha elmégy
mitőlünk, akkor miránk mit fogsz mondani?
A kis Nyilas rákvörös lett, aztán a vér egészen leszállt a szívére.
Leült szédülve a székre, s csak nézett kétségbeesve Gimesire.
Ennek feltűnt a némasága s rémült arca.
- Énfelőlem mondhatsz - szólt, s megrántotta a vállát.
Nyilas kiáltani, ordítani szerette volna, hogy: én nem! rólad én nem
mondanék rosszat, ha darabokra vágnának is, mert téged szeretlek.
De azután csak ennyit mondott:
- Azt hiszed rólam?
A csönd nagyon kínos lett.
Sokáig ült az asztal mellett, s Gimesi is zavartan festegetett.
- Hát honnan tudod te ezt? - mondta az orra alatt dünnyögve.
Nyilas elnézett az ablakra. Az ablakból le lehetett látni jól az utcára,
mert az ablak alja a lábuk alatt volt.
Szerette volna dacosan azt mondani, hogy: maga találta ki, csak úgy
mondja! De nem volt képes hazudni, így sem, úgy sem.
- Te tanáltad ki?
Megrázta a fejét, hogy nem.
- Hát beszélj, ne bosszants! Ne mérgesíts, mert mingyán hasba bokszollak,
mint az elébb.
Nyilas lehajtotta a fejét az asztalra, és zokogásban tört ki.
- Azért is én kaptam ki.
Gimesi ideges lett, tipett-topott, az ecsettel babrált, a szájába vette,
s a szájaszéle vörös lett a kármintól.
- De nagy marha vagy - mondta, s a szeme izzani kezdett.
- Mikor mondtam én terólad rosszat? Hát te tudnál énrólam mondani?
- Hát Orczyékról is mondtál.
- Mert nekem oda muszáj volt elmenni, mert Gyéres tanár úr parancsolta,
és az ő szüleinek is megmondta, hogy nekem muszáj oda elmenni, mert azok
engem csak látni akartak, hogy kinevessenek, és kalácsot dugtak a zsebembe,
mint egy kisbabának, és... azért jöttem el, mert én nem megyek oda többet
soha!
Gimesi megdöbbenve nézte, éppen úgy, mint az előbb a nagyanyját, s újra
hozzáfogott festeni.
- Hát csak bőgjél, én nem bánom, ha bőgsz - mondta.
Akkor letette az ecsetet, s úgy maszatosan odament a korsóhoz, töltött
egy pohár vizet, odahozta Nyilasnak.
- Nesze, igyál.
Nyilas meg volt döbbenve: ennyi jóságot még senkitől sem várt, s nem is
tapasztalt.
Ivott.
- Mosd meg a szemed, no, mer ha bejön nagymama, mindjárt felfal.
Nyilas megmártotta az ujját a vízben, s a szemét megtörölte a
nedvességgel.
Akkor ránézett kicsit a barátjára, s meglátta a száját.
Veressel be volt festve az álláig, ahogy lenyalta a festékes ecsetet,
erre kitört rajta a kacagás.
- Te, mosdjál meg - mondta neki.
- Minek?
- Nézd meg a szádat.
Gimesi a tükörhöz ment s belenézett.
- Ónnye, de jó pofa vagyok!
Azzal visszament az asztalhoz, s a másik csészéből zöldre festette a
másik szájaszélét.
- Most már jól nézek ki, mi?
És pojácásan ugrálni kezdett, s mindketten soká nevettek.
Hamar észre tért, hogy erősen sötétedik, s neki menni kell felolvasni.
Másnap az iskolában Gimesivel összenevettek, mert magyar órán kiosztották
a dolgozatokat, s Orczy kettest kapott.
Orczy meg volt sértve, s dobálta a füzetet, mintha nem őt illetné.
Már ebben az időben sokat beszéltek az intőről. Ő voltaképp nem
érdeklődött iránta, de az A) osztályban szokás szerint ezt is hamarább adták
ki, s egy délben azzal jöttek haza, hogy Böszörményi kapott két tárgyból.
Kicsit kárörömmel gondolt rá, nem bánta, hogy intőt kapott, úgy kell
neki, haragudott rá a bicska miatt. Egészen furcsán sosem jutott eszébe,
amiket Böszörményi vétett őellene, nem is tudta már, mi volt, sok apróság,
de ahányszor meglátta, mindig eszébe jutott a kés a szemétláda mögött, s
emiatt nem tudott vele beszélni, sem barátkozni, se megbocsátani neki. Pedig
mióta ő pénzkereső volt, s annak még mindig nem érkezett csomagja, sem
pénze, azóta egyre jobban járogatott utána, szívesen megvendégeltette magát
lent a kofánál, dacára annak, hogy ő csak B) osztályos volt, s az A)-beliek
még harminc év múlva is úgy beszéltek a B)-istákkal, hogy "hogy lehetett
B)-be járni"?
Azután aznap délután kiosztották náluk is. A helybelieknek átadták, hogy
vigyék haza, s írassák alá szüleikkel, a vidékiekét csak felolvasták, s
hivatalból küldték el.
Néhány percig bizony szívszorulása volt, eddig nem gondolt rá, hogy ő is
kaphat valaha intőt, hogy jó lesz vigyázni, mert szekundára áll, de tudja
isten, mikor olyanoknak a nevét is hallotta, akik elsőbe jó tanulók voltak,
akkor a szívébe nyilallott, s eszébe jutott, hogy mennyi mulasztása van: ma
sem érti a supinum-tőt...
Hálaistennek kimaradt a neve...
Három-négy nap múlva azonban latinórán valami nyugtalanítót vett észre.
Gyéres tanár úr, szokása szerint, ahányszor elment Orczy mellett, mindig
megcirógatta, de most azonfelül rá is többször ránézett.
Mindig sértette őt, hogy a tanár úr kivételez Orczyval, de mióta ő maga
meggyőződött felőle, hogy bejáratos Orczyékhoz, azóta azon csodálkozik, hogy
ennyire tartózkodó. Valami sértőt talált abban, hogy a tanár igyekszik
ugyanolyan hangon beszélni Orczyval, mint a többi fiúval. Otthon persze
Bébucinak szólítja: akkor itt miért mondja Orczynak?
Ő úgy érezte, hogy kétféle viszony két ember közt nem lehet: ha én
valakivel jól vagyok, akkor azzal mindig egyforma jóba kell lenni. Hát ha
véletlenül debreceni tanár volna az ő Géza bátyja, s az őt tanítaná, akkor
az itt Nyilasnak szólítaná őt?
Azt akarta, hogy: igenis, a tanár úr legyen jóba Orczyval, nem úgy, mint
az egészen idegenekkel, de akkor ővele is, mert ő is volt már Orczyéknál...
És legyen Gimesivel is, aki neki olyan jó testvére, s K. Sántával is, aki
legjobb tanuló. Tannenbaumnál megállott, az kivételes dolog, náluk otthon
falun, aki zsidó, nem számított a többiek közé, de a kollégiumban az másképp
van, és Tannenbaum még okosabb is náluk mindnyájuknál.
Efféléken tűnődött, mikor óra végén így szólt a tanár úr:
- Nyilas.
Rémülten állott fel, mert egy csöppet sem figyelt, nem tudta, miről van
szó a felelésben.
- Gyere be óra után a tanári szobába!
Minthogy nem szólt tovább semmit, kis várás után leült. Az osztály
összesúgott. Mindenki suttogott, s ránéztek. Most talán először vette észre
az osztályt. Eddig csak ezzel a két fiúval volt csupán valami vonatkozásban,
meg becsületből a következő kettővel, hárommal, s úgy járt iskolába, mintha
csak ők öten volnának itt. A padja ott is volt mindjárt az ajtó mellett,
ahogy bejött, mindjárt leült, az osztályt olyan kevéssé figyelte meg, mint a
réten a füveket s bokrokat.
Mikor csengettek, szoruló szívvel, kalap és kabát nélkül rohant a tanár
után, s nagyon sokáig kellett várnia az előszobában.
Az intők jártak az eszében s a szíve úgy szorult, majd elájult: talán már
értesítették is az édesapját... Szekundára áll... oh, istenem... Most az
első padból is leteszik... talán valahová hátra... S nem fog Orczy mellett
ülni, és Gimesivel sem barátkozhat többet... mert nem azért hívták meg
Orczyékhoz, mert ő jó fiú, mert olyan, amilyen, hanem a bizonyítványa miatt,
s a Gimesi nagyanyja sohasem engedné meg, hogy a fia rosszabb tanulóval
barátkozzék...
Valami rettenetes igazságtalanságot érzett ebben: az élet legnagyobb
kegyetlensége viharzott le benne: saját magát elválasztva látta a második
helytől. Mindaz, amit eddig kapott, az nem neki szólott, hanem annak a
helynek, ahol ül az osztályban. Mindegy, hogy ki ül ott. Akié az a
bizonyítvány, az kapja meg az ingyenes bentlakást, az ingyenes konviktust,
az ösztöndíjat, a szobafőnök különös figyelmét, a tanárok érdeklődését, a
Nagy úr megbecsülését: az kapta meg a felolvasómunkát, és ebben a percben
kétségbeesett sikoly volt a szívében: görcsösen kapaszkodott ahhoz a
helyhez.
Szédülgetett, ahogy ott állott az előszobában, s halvány volt az arca, és
a szíve iszonyúan vert, s amint a tanári szoba ajtaját nyitották, mindig
meglátta Gyéres tanár urat, aki szivarozva állt vagy sétált odabenn, elegáns
világos ruhájában, s kissé előrehajolva, figyelmesen beszélgetett, és nem
jött ki őhozzá.
Persze, mit érdemel a tönkrement s lecsúszott diák, akinek intő jár.
Báthori tanár úr jött be testhezálló, barna zsakettben, s rászólott:
- Te kit vársz?
Ijedten felnézett a rideg hangra, a szája mozogni kezdett, de hangot nem
adott:
- Gyéres tanár urat - rebegte végre.
Báthori tanár úr nem szólt semmit, bement a tanári szobába.
A tanár erélyes hangja egy kicsit magához térítette, mert már az ájulás
környékezte, de most az édesapja jutott eszébe, aki bizony nem ijedne meg
még a nagyobb veszedelemtől sem. Hát, ha intő, legyen intő; dac támadt fel
benne: ha ő az utolsó, legyen a legutolsó. Az is mindegy. Ő akkor is csak
annyit tud vagy nem tud, mint most, akármilyen kalkulust adnak, s ha
elveszik tőle a stipendiumot, akkor hazamegy, és kapálni fog a répaföldön...
Nagyot, mélyet, keserveset lélegzett, mert tavaly is elájult egyszer,
mikor odakint kapált; igaz, hogy az az ájulás egy kicsit nem volt tiszta,
mert csak elszédült, s boldog volt, hogy el tudott szédülni, s hogy
csakugyan minden vér lefutott az arcáról, s izzadság verte ki az egész
testét: láthatták, hogy nem ő csinálta, s muszáj őt beküldeni Debrecenbe a
kollégiumba, mert otthon nem lesz belőle semmi.
Gyéres tanár úr most kijött a tanáriból, szivar volt az ujja közt, s
megállott előtte, egészen vidáman, és csaknem feléje hajolt:
- Te, kis Nyilas...
A szivart a szájába vette, s egyet szippantott. Nagyon jószagú volt a
ruhája, a szivarja, a kis Nyilas felemelte rá a szemét, s igyekezett olyan
szolgálatkészen figyelni, ahogy csak tudott.
- Mondjad csak, elvállalnád te egy gyereknek a tanítását?
Nem felelt rá, megfordult vele a világ, s azt hitte, most rögtön
felrepül. Mint a köd, foszlott le róla minden aggodalom, s egyenesen,
mereven állott s hallgatott.
Intett aztán, hogy elvállalná.
- Minden szerdán és szombaton délután kellene latint és számtant tanulni
azzal a haszontalan kis Doroghy-gyerekkel.
- Igenis.
- Nálam volt a nénje, szegények, igen jó család, nagy família, és ez a
kis béka elszórakozza az időt, nem képes figyelni.
- Igenis.
A tanár megállott, s az igazgatói iroda ajtajára nézett, ott valaki
kijött.
- Hát akkor jól van, beszéld meg vele, és eredj el hozzájuk ma délután.
- Igenis.
- Igen... Két forintot fognak fizetni egy hónapra.
Ezzel hátat fordított, s visszament a tanáriba.
A kisdiák pedig futva ment el a vizsgálat helyéről, a féIelmes helyről,
remegő lábain.
Az osztályban kíváncsian várták, még akkor is alig bírta összeszedni
magát, csakhamar leült a helyére a padba.
- No, mi az? - kérdezte Gimesi.
- Azt mondta a tanár úr, hogy nekem muszáj tanítani Doroghyt.
A hátulsó padból odatámaszkodott hozzájuk Barta, s odajött Tannenbaum is.
- Tanítani fogsz?
- Igen, megparancsolta a tanár úr.
- És mit fizetnek? - kérdezte Tannenbaum.
- Két forintot.
- Két forintot?
- Igen.
- Barátom - mondta Gimesi - meg fogsz gazdagodni, öt forintot keresel egy
hónapba.
Tannenbaum komolyan mondta:
- Annyiért nem lehet tanítani, két forintért.
- Mindennap? - kérdezte hátulról Varga János.
- Csak kétszer egy héten, szerdán és szombaton délután.
- Akkor elég - mondta Varga.
Misi ránézett erre a Vargára, ez volt az a kállósemlyéni tiszta ruhás
kisfiú, aki azt mondta, hogy kőházuk van, ez mindig üzletet szokott
csinálni: gombot cserélt üveggolyóért, meg csokoládét tollért.
Tannenbaum ránézett Vargára, s azt mondta:
- Akkor is kevés. Mert ha kétszer megy is el egy héten, de lényeges, hogy
meg fogja tanítani, s mi az, két forint? Most, mikor egy festék öt krajcár?
Varga erre azt felelte:
- Ez nagyon rendes fizetés, én ismerek egy ötödikest, az szintén két
forintot kap heti két óráért, pedig ötödikes.
- No, de ő nem két órát fog adni, hanem két délutánt.
- Csak két órát adhat - mondta Varga hevesen -, mert öt órakor már
felolvasnia kell, tehát, ha elmegy az ebéd után, odaér két órakor, ott lesz
négyig, tovább nem, mert el kell neki jönni.
- Akkor is négy óra - mondta Tannenbaum.
- Igaz! - mondta Barta Imre, a legerősebb az osztályban. - Tannenbaumnak
igaza van! - és a kezét ökölbe fogta.
Ekkor még vagy hárman beleszólottak, Orczy már télikabátban volt, mert
most énekóra lesz, és ő nem jár énekre, mert, katolikus; könnyedén azt
mondta, hogy:
- Én részemről azt hiszem, hogyha én két forintot tudnék keresni a magam
erejéből, akkor az apától kapnék jutalmul egy százforintos kancát - s
hangosan nevetett, s elment.
Hangosan kacagott, de kedvesen, úgyhogy senki se vette neki rossz néven,
ő nem tehet róla, hogy olyan gazdagok.
Csak Misi hallgatott fáradtan s kimerülten, ő nem tudott ebből megítélni
semmit. Ő nem tudta, hogy kevés-e vagy sok, nem tudta, van-e rá ideje vagy
nincs, képes-e rá vagy nem; Ő csak azt tudta, hogy borzasztóan fáradt, s
legjobb volna lefeküdni, mert elszédül itt még ezen az órán.
Bejött Csoknyai tanár úr, az énektanár, felállottak, s hamar helyre
futott mindenki, mert négy pad minden diákja odacsődült a vitába.
Mikor leültek, Misi hátrafordult, s Doroghy Sándort kereste, még őrá nem
is gondolt. Ismerte egy kicsit, csaknem az utolsó padban ült, de nem látta,
sehogyse találta meg.
- Te, melyik az a Doroghy?
Gimesi hátrafordult:
- Az a mulya?
Mikor a tanár úr hátat fordított neki, felállott félig, s úgy kereste meg
a szemével.
- Ott ül az ablaknál, utolsó előtti padba, az a mulya!
Most már ő is ráismert. Ez egyszer nagyon furcsán felelt földrajzból. Azt
kérdezték tőle, hogy csak egy kérdésre feleljen legalább jól, hogy hol van
Konstantinápoly! S arra azt felelte, hogy Afrikában.
De most olyan rendes, helyes kisfiúnak tűnt fel előtte, kivált, hogy az
ablakban ült.
- Ez nem mulya.
- Mulya - mondta csendesen, vagdalkozó módján Gimesi - amék ott ül, az
nekem mind mulya.
A tanár úr elvégeztette a feleltetést, s most újat kezdett tanítani. Az
énektanár nagyon furcsa ember volt, az összes tanárok közt a legfurcsább. Ez
olyan furcsa volt, mintha nem is tanár lett volna, hanem vendég. Nagyon
udvarias volt, mindig azt mondta, kérem szépen, kérem szépen, és egy kicsit
mintha selypített volna: kévem szépen...
Ő ebből az egy tárgyból egyáltalán semmit sem értett. Nem bírta
megfigyelni azt, hogy mi az a kotta. Egyet jól tudott: violin kulcsot senki
sem tudott szebben írni, mint ő; két-három gyakorlatot is el tudott dalolni,
éppen úgy, mint a nótát: É, f, é, d, - f, é, d, c, - d, d, g, f, - é, é, d,
c, - tam, f, é, d, c... Az a `tam` nagyon tetszett neki benne, csak nem
tudta, mit jelent.
- Csöndet kérek, csöndet kérek, csöndet kéééveeeek... - mondta a kis
kövér, vöröses Csoknyai tanár úr, s leintette az ő vitájukat.
Aztán hozzáfogott beszélni a skáláról vagy miről... Nem volt szégyen nem
érteni, ment az osztályban senki sem értette. Orczy, persze, nevetett
rajtuk, mikor panaszkodtak, hogy így butaság, úgy butaság, mert Orczy
zongorázni is tudott, hát neki bliktri volt az egész kotta.
Még legjobb az volt, mikor az egyházi énekeket énekelték, a zsoltárokat.
Ezekből Misi is sokat tudott, sokkal többet, mint a többiek, mert ők otthon
a falusi iskolában egyebet se tettek, csak mindig énekeltek.
Tudta azt, hogy neki "nincs hallása", s ez az édes anyjának igen nagy
szomorúság volt, mert ő, szegényke, gyönyörűen dalol, az édesapja meg pláne
első énekes volt a faluban, akárhová ment, mindig a templomba ment vasárnap,
s úgy vezette az éneket, szinte hasított.
Ő a szárazmalomban tanult meg egy kicsit dalolni. A Droftiék malmában
hajtotta a lovakat, az egy nagy szalmafedelű szárazmalom volt, s egy
kölcsönkért lóval őrölték a búzájukat, s ő hajtott egy kis ostorral, ott
ülve a rendkívül nagy vízszintes kereken. Egyedül volt a malomban egész
délután, s az egyhangú malomzúgásban hozzáfogott dalolni, s egyszerre csak,
maga sem tudja hogy, megtalálta a dallamot. Álmodozva ült a kerék hosszú
küllőjén, s tetszett neki, hogy a ló oly szelíden ballag körbe-körbe. Fent a
verebek csiripoltak, ő pedig azt dalolta, hogy:
`Hullámzó Balaton tetején,
csolnakázik egy halászlegény,
hálóját a szerencse,
őt pedig a kedvese,
elhagyta, el a szegényt.`
Valahogy, csak úgy véletlenül rányitott a dallamára. Ez olyan boldoggá
tette, hogy aztán késő, sötét estig, míg csak meg nem állították a malmot, s
ki nem fogták a lovat, folyton ezt dalolta.
Abban az időben épített az édesapja egy új csűrt az udvaron. Mikor a
szarufák fel voltak rakva, s be is volt lécezve, az egy nagyon szép nyári
este volt, ő felmászott oda a magasba, s elkezdte dalolni, hogy:
`Háromszínű, háromszínű a nemzeti lobogó,
mind a három, mind a három becsülettel ragyogó,
mind a három mutatja, hogy magyar vagy,
ha magyar vagy, tedd magadat szabadnak!
mind a három mutatja, hogy magyar vagy,
ha magyar vagy, tedd magadat szabadnak!`
Az édesanyja csak hallgatta, hallgatta; egyszer kijött a házból,
felnézett, s összecsapta a kezét:
- Hisz ez a gyerek tud dalolni! - s lehívta, hogy összevissza csókolja.
De azért valami nagyszerűen bizony ma sem tudott, különösen ezeket a fél,
meg nyolcad, tizenhatod kottákat abszolúte nem bírta felfogni, pedig az
énekhangpróbán nagy büszkeségére bevette a tanár úr a karba altnak, ő tudott
legmélyebbre énekelni az osztályban. Ott azonban hatvanan fújták a kórust, s
ő is elsegített egy-egy hangot valahogy a többi közt. Szegény Csoknyai tanár
úr nagyon járt volna a kedvébe, hogy olyan jeles volt a bizonyítványa, de
azért még a legnagyobb jóakarat mellett sem tudott vele egyebet csinálni,
egyest adhatott, de hallást nem.
Csak óra vége felé jutott eszébe, hogy ő ma el se mehet Doroghyékhoz,
mert konviktusba kell menni, azután meg már kevés idő van, s két órakor
iskola, ötkor ő megint felolvasni megy, azután vacsora, azután már nem
szabad kimenni a kollégiumból...
Tizenkettőkor kiáltott Doroghynak, mert látta, hogy hamarabb elmegy, mint
ő:
- Doroghy!
- Doroghy, Doroghy! - kiáltott Varga is.
Így egész iskolai tanács gyűlt megint össze, néhány télikabátos felpakolt
fiú együtt állapította meg, hogy csak szerdán délután fog elmenni hozzájuk.
A kis Doroghy lángvörös volt, s zavarban volt, s alig mert Misihez
szólani.
Misi is nagy zavarban volt, furcsán érezte magát, nem tudta, hogy fog ő
megtanítani valakit valamire.
Igaz, az elemiben mindig ő volt a leckéztető. Egyszer a tanító úrtól ki
is kapott, a tanító úr nagyon mérges ember volt, s kivette a dézsából a
dézsahordó rudat, s azzal vágott végig a fején, mert nem tudott felelni
Drofti Károly, akit a keze alá adott. Akkor az ő feje feldagadt akkorára,
mint egy dinnye; az édesanyja nagyon ingerült lett, véletlenül éppen ott
volt a faluban a doktor, s az édesanyja mindjárt elküldött érte.
A kisöccse ment el, a testvére, aki már szintén iskolás volt s az iskola
előtt kellett elmennie a községházára. A tanító úr pedig véletlenül kint
állt, s úgy látszik, megbánt valamit, s megszólította figyelmeskedésből a
gyereket, hogy hova megy. Ez pedig egyszerűen megmondta, hogy megy az
orvosért, mert a Misi feje akkorára dagadt, mint egy dinnye.
- Hm, de nagy tudós az a ti anyátok! - mondta a tanító mérgesen, azzal
fogta a gyereket, nem eresztette tovább, hanem eljött ő maga a beteghez.
Misi még most is emlékszik, hogy megrémült, mikor belépett az öccsével a
tanító úr, nem azért, mintha félt volna tőle, hogy újra kikap, hanem éppen
azért, mert restellte, hogy a tanító megtudja, hogy ellene áskálódnak...
A tanító úr aztán leült náluk, elbeszélgetett, s nem hívattak orvost,
hanem azóta igen jó barátságban vannak a szüleivel, mert megismerték
egymást, hogy az ő édesanyja, ha ácsmesterné is, de paplány. S a tanító úr
is elmondta, hogy neki papnak kellene lenni, de szerelemből megházasodott,
azért lett csak tanító.
Némi aggódással gondolt rá a kis Misi, hogy vajon most is megkapja-e a
dézsarudat azért, mert tanít valakit...