HARMADIK FEJEZET
`amelyben a kisdiák szorgalmasan dolgozik, tanul, jelesekre
felelget, és két barátra tesz szert`
Az öregurat Pósalaky Úrnak hívták, s a patikán túl lakott egy nagy, sárga
háznak az udvarában, hátul, egy igen csinos kis faházban.
A kisdiák igen szorgalmas akart lenni, azért mindjárt kezdetben csaknem
egy félórával hamarabb ment el hozzá.
Az öregúr egy nagy, szalmával font karosszékben ült, egészen egyedül. A
kályhában pattogott a tűz, s olyan különös volt ez a vak öregember, ahogy
teljes rendben, szivarozva, s lobogó tűz mellett üldögélt. A lámpa is égett
az asztalon.
- Jó estét kívánok.
- Jó estét, ki az?
- Én vagyok, felolvasni jöttem.
- No, csak üljön le, fiam.
Leült, az újságok oda voltak rakva az asztalra.
- Melyiket olvassam?
- No, még ráérünk; majd öt órakor.
A kisdiák elröstellte magát, mert úgy gondolta, hogy illetlenség, amit
tett. Nagyon is mohónak látszik most az öregúr előtt. Vagy rendetlennek,
hogy ilyen összevissza jön. Az arca lángvörös lett, s nem mert megszólalni.
Csendesen ült hát, s hallgatta az óra ketyegését.
A barna politúros szekrényen volt egy alabástrom lábú óra, de nem olyan,
mint tavaly Törökéknél, ahol a múlt évben lakott. Ott egy aranyhuszár
lovagolt az óra tetején, s az egész üvegburával volt leborítva, itt nem volt
üvegfedele az órának, s fent fekete homlokzata volt, mint a tankönyvben a
görög templomoknak: ezt sokkal urasabbnak találta, s különben is Törökéknél
el volt törve az üvegborító, s papírral volt beragasztva.
Az óra lassan pergette a másodperceket, s ő szinte számolta. Rettenetes
sokáig tartott, míg továbblépett a mutató, s az öregúr nem szólt egy szót
sem. Valamin gondolkozhatott, oly nyugodtan ült.
No, volt ideje jól megnézni, egészen piros öregúr volt, nem is lehetett
nagyon öreg, vastag bajusza volt, olyan, mint mikor télen ráfagy a zúzmara a
rozmaringra, dús és lobogó, nagyon gyönyörű fehér bajusz. Egészséges és
derült ember volt, s oly tisztán nézett kék szemével, hogy az ember zavarban
volt előtte, nem hitte volna az ember, hogy nem lát, ha a homlokán nem lett
volna egy félkör alakú zöld selyem ellenző.
Nagyon szeretett volna valamit mondani neki, de nem tudta, mit mondjon.
Egyszer aztán megszólalt.
- Nálunk nincs ilyen korán hó.
Az öregúr nem felelt.
Erre ő megint elcsüggedt: de hogy meri ő megzavarni ennek az öregúrnak a
nyugalmát, ki tudja, mire gondol. És ilyen csacsiságot mondani. Bánja is azt
az öregúr, hogy őnáluk mikor van hó: itt most van.
Szerette volna visszaszívni, szerette volna, ha nem mondta volna. Izgett-
mozgott, s harapdálta a száját.
Aztán szerette volna megkérdezni, hogy igazán nem lát-e Pósalaky úr? A
világosságot sem látja? Azt sem tudja, mikor jött fel a nap, s mikor lett
este?
De az öregúr csak szivarozott, igen lassan, igen kényelmesen, testes
öregember volt, éppen betöltötte a karosszéket, a keze is puha és rózsaszínű
volt, az arca frissen borotválva, s majd kicsattant az egészségtől, s olyan
derült volt s olyan kellemes, a szája mindig mosolygott egy kicsit.
Így telt el egy negyedóra.
Az óra elkezdett ütni. Először hármat ütött lassan, magas, zengő hangon,
aztán újra négyet vastagabban és gyorsabban, huncutul, mintha nevetett volna
őrajta.
Akkor megint magában maradt, újra nem volt többet semmi nesz, s újra csak
az egyes percpendüléseket figyelte.
Végre belenézett az újságba. Csak félt, hogy az öregúr mégis lát valamit,
s akkor azt hiszi, hogy ő olvasgatni jön ide. Hát csak a lap címét olvasta s
a vezércikknek az elejét, ami fent volt. Mikor elolvasta, szeretett volna
továbbfordítani, mert az újság kettőbe volt hajtva, de félt, hogy a
papírsusogásra figyelmes lesz az öregúr, tehát átugrott a második hasábra, s
ott folytatta. A cikkben arról van szó, hogy a lóvasutat mindenütt át fogják
alakítani kisgőzösre, s ebben nagy érdeme van a polgármesternek, aki a város
fejlesztésére oly sokat tett már eddig is, hogy hozzá hasonló polgármestere
még nem volt soha Debrecennek.
Ez érdekes volt, mert igen tisztelte a jeles embereket; hallotta, hogy
Pósalaky úr városi tanácsnok volt, míg meg nem vakult, s szerette volna
megkérdezni, hogy mikor építették az első kisvasutat? hát az első lóvasutat?
hát azelőtt mi volt Debrecenben, mikor lóvasút se volt? Éppen a patikából
nézte, hogy a lóvasút csak a Bikáig jön, itt a lovat kifogják, s a kocsi
hátához ragasztják, s akkor megint felmegy a kalauz a hátulsó bakra, tülköl
egy réztrombitával, és gyű, elindul a kis lóvasút. A kisvasút pedig a
Nagyerdőig megy, de ő még nem ült rajta, mert fizetni kell érte, s ezért az
állomásról is gyalog jött be a pakkjával; meg a Nagyerdőre is gyalog ment ki
a fiúkkal vackort szedni; de nagyon szeretne egyszer felülni rá, az nagyon
finom volna, uras.
Egészen megijedt, hogy odakint hirtelen a Nagytemplom órája ütni kezdett.
Lassan ütött, méltóságosan az óraütő, mint egy nagykalapács, jól ráütött a
harangra, s olyan messze volt egymástól a két ütés, hogy gyorsan ötig tudott
számolni két üres közt. Aztán a nagyharangot kezdte kongatni, s azon is
kiverte az ötöt, s oly közel hallatszott, mintha csak beszólt volna az
ablakon, hogy: no, most kellett volna jönni, ipse!
Ezen a szobai kis alabástrom óra elnevette magát, s egy-kettő, elkezdte
verni zengő, vékony hangján ő is az órát, előbb négyet, vékony, kacagó,
magas hangon, aztán ráhuhogott gyorsan, vastagon ötöt.
Akkor ő bátran felvette az újságot, s elolvasta a vezércikk címét:
- `Debrecen jövője.` Most, mikor városunk óriási léptekkel halad előre a
modern csinosodás útján, legújabban is határozatba vétetett, hogy a város
területén még fennálló két lóvasúti vonal...
Gyorsan, gyorsan, olyan gyorsan olvasta, hogy míg az elébb értette, s
foglalkozott gondolatban vele, most már egy szó sem hatolt be az elméjébe,
csak olvasta a szavakat, tisztán és értelmesen, a szája mozgására figyelt,
hogy a hangok össze ne folyjanak, s érezte, hogy a magas és mély hangoktól
hogy rángatódzik az ajka, mert egész lelkét beletette, hogy minden szó olyan
tökéletesen legyen kimondva, hogy no...
Csakúgy repült a sorokon. Egyik cím után jött a másik. Mikor valamit nem
akart hallani az öregúr, akkor azt mondta:
- Ugorgyunk!
Akkor azt átugrotta. De a címeket mind el kellett olvasni, egyet sem volt
szabad kihagynia, még a legkisebb hírecske címét sem, de persze a legtöbb
után: "ugorgyunk" volt az utasítás.
Mikor hatot ütött, éppen a közepén volt egy cikknek, ami érdekelte.
Az erdei kaszálókról volt szó, hogy a debreceni erdőben tízezer hold
szántóföld van: "Itt roskadozó, ideiglenes épületekkel beépítve, szélhordó
homokdombok-, majd vizenyős lapályokon küzd a gazda a természettel, hogy
kierőszakolja egyik évben a rozsot, másikban a tengerit. A körülálló
százados tölgyek siratni látszanak elpusztult társaikat, és búsan néznek le
a ritka rozs- és vékony szárú tengerire, mely legtöbb helyen csak teng-leng.
Nem is annyira a szántás-vetés, mint inkább a takarmánytermelés teszi oly
féltett kinccsé e részeket a gazdák előtt. A kaszálókban nyert takarmány az
időnként idehajtott jószággal felétettetik, mert annak az elszállítása
borzasztó igaerőbe kerülne, úgyhogy a szállítási költség gyakran többe
kerülne, mint a megtermett takarmány."
Az óra éppen itt ütött, s az öreg megszólalt:
- No, hagy maraggyík hónapra is.
Letette az újságot s felállott.
Észrevette, hogy az öregúrnak megmozdult a szája, s szólni akar.
Elvörösödött, mert gondolta, hogy most azt fogja mondani, hogy többet ne
jöjjön olyan hamar, de nem azt mondta, hanem ezt:
- Hát... itt se esik ilyen hamar hó minden esztendőben!... Nem is tudok
visszaemlékezni, hogy mék esztendőbe vót, mikor október 18-án már megjött a
hó...
Ő nem felelt, állott egy darabig, de az öregúr befejezte a beszédét, s
nem látszott rajta, hogy még folytatni akarná, hát elköszönt:
- Jó éccakát kívánok.
Az öregúr barátságosan bólintott:
- Jó iccakát.
Kint szél kotorta a havat a szemébe. Lehúzta a nyakát, s futva ment végig
az udvaron. Mindig félt, hogy nincs-e valami kutya. A kutyát nem szerette,
mert a falujukban sok kutya van, s mind mérges, már kétszer meg is harapta a
kutya, mikor tejért járt.
A kollégiumban aztán megmenekült a széltől. Nemsokára menni kellett a
vacsorára, most megint köles volt cukorral, ez neki nagyon kedvenc étele
volt, de a fiúk rém dühösek voltak, azt mondták, hogy ezt mind a falhoz
kellene csapkodni, egy azt mondta: "a szakácsné kípibe; az igen!"
Este a lámpa mellett ültek s tanultak, de neki folyton az jutott az
eszébe, hogy a Nagyerdőn a százados tölgyek búsan nézik a vékony szárú
kukoricát, meg a sovány gabonát, s szomorúan csóválják a fejüket, hogy az ő
jó társaikat ezek miatt kivágják... Kint ordított a szél, s verte az
ablakokat, meg a tetőn a csatornát, de a kályha forró volt, s a szobában
álmosító meleg.
Mióta pakkot kapott, egy kicsit emberebb volt a többiek közt. Már ugyan
csak veszekedéskor kenték a Böszörményi szemébe a kenőcsöt, s így ő is
közömbösebb lett, a károsult, de azért nem volt annyira idegen a fiúk közt,
mint azelőtt. egyszer labdázni is bevették, és nem is volt olyan ügyetlen,
mint előre gondolta, de persze, most a rossz idők miatt már nem lesz többet
labdázás, csak tavasszal.
Ezek azért szép napok voltak. Kalapot is kapott otthonról, egy kis
barnát, széles karimájút, s szalag volt rajta, és nem sörte meg köröm, ez
tetszett neki, ez olyan kalap, diáknak való, komoly embernek, ez senkinek
sem tűnik a szemébe. De az édesanyja levelén most is sokat sírt, mint
mindig, ha már meglátta, elfacsarodott a szíve, s maga sem tudta, mi
történik vele.
Az iskolában mindennap felelt mostanában, s olyan jól tudott felelni,
mindent értett, s a tanárok mind meg voltak elégedve vele.
Az öregúrhoz sose ment többet olyan korán, a sárga ház előtt ácsorgott
addig, amíg a Nagytemplom órája ütni nem kezdett. Kitapasztalta, hogy a
Nagytemplom órája öt perccel az ütés előtt már egyet kicsit kondít, akkor ő
szépen bement az udvarra, mire beért, az óra verni kezdett, s mikor a székbe
leült, akkor az alabástrom lábú is hozzáfogott a kacagó csengetéshez.
Egy nap Orczy azt mondta neki:
- Te Nyilas, azt mondta a mamám, hogy ma szombat van, hívjalak meg: gyere
el hozzánk.
- Én?
- Igen.
- Minek?
- Hát csak.
- De minek?
Orczy nevetett.
- Látogatás. Eljössz?
Nem bírt magához térni a meglepetéstől. Már második esztendeje ülnek
egymás mellett, s még sohasem hívta meg senki. Csak Gimesinél volt többször,
kivált tavaly.
Orczy első volt az osztályban. És ő ahhoz volt szokva otthon, hogy a
második mindig vakon engedelmeskedjék az elsőbbnek. Ő volt a legnagyobb,
neki minden öccsének szót kellett fogadnia, de már a kisebb testvérének ő
nem fogadott volna szót. Orczy előtte volt eggyel. Igaz, hogy
igazságtalanul, mert neki jobb kalkulusa volt eggyel, a szépírásból neki
jelese volt, s Orczynak csak kettese. Tornából mind a kettőjüknek hármasuk
volt, a többi mindeniknél egyes volt. De a fiúk mondták, hogy nem járja,
hogy Orczy az első, mikor neki szépírásból kettese van. Ő azonban nem bánta,
hogy Orczy az első, mert Orczy kedvence volt a latintanárnak, és igazán
többet tudott nála sok mindent. Például egyszer az volt a latin leckében,
hogy Julius Caesar. Gyéres tanár úr kérdezte, ki volt az a Julius Caesar, ki
hallott már róla? Senki sem tudta, s akkor Orczy felállott, s megmondta: az
egy színdarab volt, amit ő is látott Budapesten, és Julius Caesart megölték.
- Ki ölte meg?
Azt már Orczy is elfelejtette.
- No, jól van, ülj le - mondta mosolyogva a tanár, s megveregette az
Orczy arcát.
Ez nagyon imponált Nyilasnak, és Orczy sok ilyet tudott. Majdnem minden
órán megmondott valamit, amit ők nem tudtak. Igaz, hogy nem volt magoló, de
hát ő se volt, ő nagyon jól tudta, hogy érdem szerint egyikük sem ül itt
jogosan, mert a legjobb az osztályban K. Sánta, a negyedik. Ez egy csizmás
fiú volt, az apja, azt mondják, favágó, nagyon szótalan fiú, debreceni: ez
mindent tud. Persze, csak azt, ami lecke volt már, ennél ő is sokkal többet
tud, olyanokat, amiről még nem tanultak az iskolában, mert ő az édesanyjától
sokat tanult. De a coniugatiót senki sem tudta az osztályban, csak K. Sánta.
És mégis csak negyedik, mert igazságtalanul két kettese van. Gimesi is jól
tud azért, csak minden füzete maszatos, meg folyton faricskál, és nem
figyel, mikor leckéztetnek a tanárok, s ha váratlanul szólítják fel, igen
ritkán tudja, hogy miről folyik a tanítás, de ha újra felteszik a kérdést,
akkor aztán jól felel!
A kis Nyilas odahajolt Gimesihez óra alatt.
- Majd mondok valamit.
- Mit?
- Majd megmondom.
Mikor vége volt az órának, tizenkettő volt, Orczy már bepakolta a
könyveit fekete viaszkosvászonba, és átkötötte sárga szíjjal, amelynek
acélnikli fogója is volt, s felvette a télikabátját, közben feléje hajlott
úgy, hogy a derekát is meghajtotta, s azt mondta:
- Elvárlak.
A kis Nyilas nem felelt, mert sértette, hogy ilyen finom szót mondott:
"elvárlak!" Ő ezt nem tudta volna kimondani. Mi az, hogy: elvárlak.
- No, hát mit akarsz - mondta Gimesi, s közönséges szíjjal kötözte össze
a könyveit.
- Te.
- No.
- Orczy engem meghíjt.
- Hozzájuk?
- Igen.
- Ejha.
- Tégedet nem?
- Nem.
- Akkor én se megyek.
Gimesi hallgatott. Aztán csillogó szemmel nézett Nyilasra, a szeme nedves
volt.
- Azér ne legyél marha.
- Nem megyek.
- Te vadszamár - mondta Gimesi, s fejjel mellbe taszította Nyilast. Mert
ez volt az ő szokása, mindig fejjel verekedett.
Nyilas hátraesett a padba, s tiszta szívből kacagott.
A fiúk tolongva mentek ki az ajtón, s őneki a könyve kihullott a kezéből
a pad alá. Mert neki se szíja nem volt, sem viaszkosvászonja, ő csak úgy a
markában vitte. Gimesi mindig elkésve pakolt, és csak úgy nagyjából, nem
olyan gondosan, mint Orczy.
- Nem is megyek - mondta neki feltápászkodva.
Gimesi a vállát rángatta.
- Ha ojan buta vagy!...
Akkor visszajött az ajtón futva, kipirulva Orczy.
- Nyilas!
Ijedten nézett rá, s lángvörös lett, azt hitte, Orczy már tudja, hogy ő
nem akar elmenni hozzájuk.
- Gyere csak.
Félrehúzta a falhoz, és suttogva kezdett beszélni.
Gimesi egy darabig nézett rájuk, aztán sebesen elfutott.
- Azt akarom mondani - szólt Orczy -, hogy nem is magyaráztam meg, hogy
hol lakunk.
- Én nem... - azt akarta mondani, hogy nem megy el, de megállott, s nem
merte kimondani, mert most hirtelen nagyon vágyni kezdett, hogy Gimesi nem
volt itt.
Akkor Orczy sokáig magyarázta, hogy hol laknak, a Kossuth utcában, a
színház mellett, megmondta a számot, s hogy csak fel kell mennie az
emeletre, ott ők laknak.
- Azt mondta az édesmamám, hogy okvetlen híjalak meg, mert Gyéres tanár
úr is beszélt rólad.
Erre a kis Nyilas paffá lett. Gyéres tanár úr!
Orczy barátságosan biccentett, s elfutott, mert utol akarta érni saját
magát, behozni a veszteséget, hogy elkésett.
A kis Nyilas sebesen kifutott az udvarra, hogy utolérje Gimesit, s
megmondja neki, hogy a latintanár azt mondta, hogy neki muszáj elmenni, de
már sehol sem látta, pedig kiment utána egészen a Csokonai-kertig. Akkor
addig ácsorgott, hogy a konviktusba is csengettek, s ő a könyveivel
lélekszakadva futott fel a második emeletre, már mindenki elment, akkor
lerohant, s elkésve érkezett az ebédhez.
Gulyásleves volt és tejbekása, jóízűen megette, a sok kanálcsörgés,
tányércsörömpölés egészen jól hatott rá, mikor az ebéd végén a szénior
felállott, s elmondta az imádságot, ő még evett, a szája tele volt kásával,
s ami a tányérán maradt, azt még futva bekapta.
A coetusban aztán hozzáfogott öltözködni.
- Hová készül ez?
- Nézzétek má, Nyilas mosdik - kiabálták a fiúk.
- Még tiszta inget is vesz! A lábodat nem mosnád meg?
- De hova megy ez? - tűnődtek a fiúk, de ő nem mondta meg, csak a vállát
rángatta.
- Hát el kell menni, Gyéres tanár úr mondta, no.
Ez volt a mentsége, enélkül bizony nem mert volna ilyen komédiát csapni.
A színházat jól tudta hol van, a csizmadiaszínen ment keresztül, mikor a
színház alatt ment, megnézte a színlapot, az volt kiírva, hogy
`Fenegyerekek`, ezt nagyon jó lett volna látni, el is határozta, hogy vesz
jegyet, mert lehetett venni a háznagyi irodában tíz krajcárért jegyet, de
engedélyt is kellett kérni az osztályfőnöktől, s az a latintanár volt,
emiatt sem vett még sose jegyet, pedig színházra nem sajnálta volna ám a
pénzt.
Soká bámészkodott a színház környékén, de egyszer csak jött egy borotvált
arcú ember, cilinder volt a fején, furcsa kerek köpönyege volt, és hangosan
dúdolt valamit, attól elszaladt.
Szép idő volt, a hó már eltűnt az utcáról, csak a kerti bokrok alatt
volt, meg a bokrokon is valami, a nap sütött, de azért hideg volt.
Mikor meglelte azt a házat, amiben Orczyék laktak, nem mert mindjárt
bemenni, vagy ötször elment előtte, akkor elszánta magát, s piros arccal,
zavartan besietett; vasrácsos korlátja volt az emeleti lépcsőnek, félve ment
fel rajta, és nagy, fehér ajtó volt előtte, amelynek nem volt semmi
kilincse.
Most nem tudta, mit csináljon, ezen nem lehet bemenni, ha nincsen
kilincse, sokáig állott ott, s már nagyon el volt szomorodva, mikor hirtelen
kinyílt az ajtó, s egy cselédleány ugrott ki, mintha kergették volna,
majdnem a nyakába ugrott.
- Orczyt keresem.
- A Bébucit? Bent van! No mennyen be! Mennyen hát!
Bosszantotta, hogy egy cseléd így beszél vele, bement, s nem szólott
semmit.
Nagyon szép szobában volt, fehér, ragyogó szekrények voltak ott.
Körülnézett, vagy négy ajtót látott, s nem tudta merre menjen.
A háta mögött kacagást hallott, visszanézett, az a cseléd
szemtelenkedett, nevetett rajta.
- Ott mennyík be, balra, nem arra, barra, nem arra, mondom, hogy barra -
azzal vihogva mutatott a jobb oldali ajtóra. - Vagy jobbra e, akarom
mondani.
Ezzel berántotta maga után az ajtót, és ő megfogta a magas kilincset, s
benyitott egy sötét kis szobába. A szoba sötét volt, de az utcai szobába
nyílt egy nagy ajtó, s az világos volt, szinte kápráztató.
Megállott a szoba közepén, a sötétben, a nagy szobában ragyogó világosság
volt, besütött a nap, és az asztal felett valami fényes csillogó-villogó
valami volt, mint egy másik nap, hogy a szeme szinte káprázott tőle, az
asztalnál ült egy szőke asszony, és hangosan nevetett, s az Orczy hangját
hallotta:
- Lóugrás, lóugrás.
Egy darabig nem vették őtet észre, s ő nem mert szólani, hogy itt van,
azok pedig csak sakkoztak, ő is tudott sakkozni, mert tavaly télen Török
bácsi megtanította.
Aztán, hogy észre sem vették, csendesen beszólt.
- Orczy!
Meghallották, körülnéztek. Akkor ő az ajtófélbe kapaszkodott fél kézzel,
s újra súgva beszólt:
- Orczy!
Orczy megfordult, s meglátta őt.
De abban a pillanatban a szőke asszony is meglátta a kisfiút, s ahogy az
ott állott télikabátban az ajtófélhez támaszkodva és befelé suttogva,
ellenállhatatlan kacagás ragyogott fel rajta.
Orczy kifutott Nyilashoz, s azt mondta neki:
- Szerbusz, Nyilas, sakkoztam a mamával.
Kezet fogtak, s ügyetlenül megrázták egymás kezét.
A kis Nyilasnak égett az arca, a szél is kifújta, mert a kollégium
mellett meg a színház mellett mindig szél van Debrecenben, és ő mind a két
helyen sokat ácsorgott.
- Tedd le a kabátot.
Levetette a kabátját, ezt a kabátot az édesanyja varrta, s igen jól ki
volt bélelve vattával, olyan volt, mint egy paplan, csak nem állott valami
szépen.
A kabátot Orczyval ketten kivitték az előszobába, s ott felakasztották,
rátették a kalapot is, az új posztókalapot.
Még a fal is zöld posztó volt, ahova a kabátot tették és szarvasagancsok
meg kardok voltak felette.
Akkor újra bementek a szobába, Orczy megnézte, de már nem volt ott a
mamája.
- Ülj le, parancsolj.
Orczy mindig ilyen utálatosan beszélt: `parancsolj`, meg ilyesmiket.
Hát ő leült, s azt mondta:
- Te itt szoktál tanulni?
- Igen, ez az én szobám.
Ez is bosszantotta a kis Nyilast: az én szobám!... Mér az ő szobája? Ő
építette?
- Itt vannak a könyveim, itt vannak a játékszereim, itt vannak a
tornaszereim.
Nyilas egyelőre semmit sem látott, mert a szoba sötét volt, s csak a
másik szobából kapott világosságot.
Nyilas felnézett a mennyezetre, s csodálkozott rajta, milyen magas szoba
ez, azt hitte, csak a tanterem, meg a kollégiumban vannak ilyen magas
szobák. ŐŐnáluk otthon olyan alacsony a szoba, hogy mikor az édesapja nagyon
felemeli a fejszét, akkor beleüti a fejszefokát a gerendába. A mestergerenda
meg pláne olyan alacsony, hogy azt még ő is eléri, ha felnyújtja az ujját.
Pedig ott jó volna, ha egy kicsit magasabb volna a ház, mert az édesapja
télen mindig bent vési a szántalpat a szobában, s a forgács úgy pattog, hogy
még. Az édesanyja mindig azt szokta kiáltani: a lámpa, a lámpa! Mire az
édesapja, ha megharagszik, nagyot kiált, hogy a ház is reng bele, hogy: "azt
a büdös lámpát!... mindig azt kell hallani! Hát ha eltörik, eltörik, van más
a bótba!..."
De ő erről a világért se mondana itt egy szót sem, mert érzi, hogyha ő
ezt itt elmondaná, akkor ő valami nagy szégyenbe kerülne..
Ezeknek azt nem is szabad sejteni, hogy őnáluk az édesapja a szobában
szántalpat farag, pedig az nagyon szép is, jó is, mert jó szaga van a friss
forgácsnak, jól lehet benne a földön játszani, s nem kell félteni semmit,
itt minden olyan kényes, itt nem is játszhatna az ember a testvéreivel.
- Neked nincs testvéred? - kérdezte Orczyt.
- A bátyám - mondta szórakozottan Orczy, s nagy halom könyvet hozott az
asztalra.
A könyveknek piros fedele volt, s az volt rányomtatva, hogy `Kis Lap`.
Orczy mindjárt felnyitotta az egyiket, s megmutatta, hogy benne van egy
cikk, amit ő írt. A cikknek az volt a címe, hogy: "Nyári gyönyörűségek!", s
a vakációját mesélte el benne Orczy, hogy kinn a pusztájukon lovagolt, és
volt egy kutyája, úgy hívták, hogy Hektor, ennek a kutyának legjobban örült.
Nyilas kitágult szemmel s dobogó szívvel és irigykedve nézte.
- Ezt te írtad?
- Én!
- Te magad?
- Persze.
- Bizonyisten?
- Igen.
Nyilas gondolkozott: Orczynak szépírásból kettese volt, hát hogy
lehetséges ez.
- Esküdj meg!
- Bizonyisten, no.
Akkor mégis ő írta.
Folyton csak azt nézte a cikk alá nyomtatva, hogy Orczy Vilmos, Orczy
Vilmos, Orczy Vilmos. Elmondta magában számtalanszor, s nézte a betűk
formáját, hogy `Orczy Vilmos`. Istenem, ha egyet fordít, talán az is ott
van, hogy: Nyilas Mihály...
Úgy megzavarta ez, hogy nem bírt egyébre figyelni.
Igen, ő azért vette a szépírási füzeteket, olyan egyes irka-lapokat,
amiket árvereztek még szeptemberben, a hetes coetusban, mert abból könyvet
csinált, és abba lemásolta a verseket. Az együgyű parasztot, meg más
egyebet, nagyon sokat, olyan apró betűkkel, mint egy légypacc, hogy sok
férjen el... De "nyári gyönyörűséget" írni, s azt kinyomtatni... és hogy
alatta van, hogy Orczy Vilmos...
Nem fért a fejébe, hogy Orczy írt valamit, amit a lapban lát, és ő onnan
kimásolná a szépírási lapjaira, hogy "Nyári gyönyörűség", mint azt, hogy
Petőfi Sándor: "Megesküdt a király..."
- Kaptam érte egy díszkötésű albumot - mondta Orczy, mikor észrevette,
hogy mennyire érdekli a kis Nyilast.
Ezzel előhozott egy arany és veres, ragyogó nagy könyvet, amiben ahogy
kinyitotta, benne volt az összes történelem, éppen az, amiből két füzete
volt Nyilasnak a fiókjában. Az egész Magyarország, az összes királyok és
hősök és nagyurak...
Ez is fájt neki; neki ez nem lesz meg sose, mert ő nem fog annyi pénzt
kapni, hogy mind megvehesse.
Nézett hát, hol az újságban a kinyomtatott névre, hol a vastag
királykönyvre.
A másik szobából most valami női kiáltás hallatszott, hogy:
- Bébuci!
Orczy suttogósan megszólalt:
- Gyere, Nyilas, a mama szólít.
Nyilas szinte álomban állott fel.
Bementek a másik szobába, és ott volt a szép szőke mama.
- Nyilas Misi - mondta Orczy s rámutatott.
De ő a nagy világosságban, a nap éppen a szeme közé sütött, csak állt
szótlanul.
A mama egy kis asztal mellett ült az ablaknál, s nem a sakk mellett,
csodálkozva nézte, mert olyan szép volt, és olyan, mint egy tündér, a haja
egészen fehérszőke, mint az Orczy haja, csak később jutott eszébe, hogy
kezet kellett volna neki csókolni.
- Te vagy a kis Nyilas Misike?
A hangja olyan vékony volt, mintha valami madár szólott volna. Az ő
édesanyjának is olyan hangja van, hogy mikor énekel, mintha poharat
csengetnének. De az ő édesanyjának olyan óriási fekete haja van, hogy mikor
fésülködik s kibontja, egészen beborítja, úgy, hogy az arcából, melléből se
látszik semmi.
- Te vagy a fiam kis barátja?
Zavartan mosolygott, nem tudta, hogy ők barátságban vannak.
- Együtt ülünk a padban, ő az első, én a második.
Az asszony elkezdett nevetni. Mégpedig olyan furcsán nevetett, hogy
először komolyan nézett, aztán nagyra nyitotta a szemét, aztán váratlanul
felkacagott.
Most újra nem tudott mit szólani a gyerekhez.
- Szereted a fiamat? - kérdezte.
Nyilas ránézett Orczyra.
Megnézte, hogy szereti-e.
Hogy semmit se szólott, az asszony azt mondta:
- Szoktatok verekedni?
Erre ő egészen tágra, kerekre nyitotta a szemét. Csodálkozva bámult erre
az asszonyra, mért kérdi ez azt, mikor ő még senkivel sem verekedett,
biztosan összetéveszti valakivel.
És milyen ruhája van ennek az asszonynak. Az ő édesanyja az egész faluban
minden lánynak és fiatalasszonynak varr, rékliket, s a legényeknek surcokat,
fehérrel kivarrva. De ilyen ruhát nem is képzelt soha, ez az asszony olyan
volt, mintha nem is asszony volna, hanem festve... de elevenül...
- Hát nem vagytok olyan karmolósok?
A kisfiú már egészen zavarba jött, s az arca vörös lett. Hát persze, hogy
összetévesztik.
- Az Láng volt, kérem! - mondta hirtelen.
- Ki?
- Aki földhöz vágta...
Az asszony meghökkent.
- Nem vágott földhöz! - kiáltott Orczy ijedt zavarban magyarázva, s egész
piros lett. - Anyukám, lelkem, az csak játék volt.
Erre ő is elszégyellte magát, most olyat mondott, amit nem lett volna
illő...
- Az csak játék volt - hebegte -, mert nagyon sokan voltak rajta.
- Az csak játék volt - kiáltott Orczy -, "kicsiny a rakás, nagyobbat
kíván", azt játszottuk, mama! De Nyilas nem szokott játszani, se verekedni,
hát ő azt hitte, hogy verekedtünk.
Az asszony egyre zavartabb lett, s vele Nyilas is meg Orczy is.
- Hát a fiam szokott? - kérdezte nyűglődve.
- Orczy se szokott - mondta a kisdiák.
Az asszony megint úgy nézett, elébb elkomolyodva, aztán hirtelen
fölkacagva:
- Kicsoda? - kiáltotta. - Orczy?!
- Orczy se.
- `Orczy` - s hallatlanul kitört belőle a kacagás. - Apa, apa, apuska!...
jöjjön csak - s alig tudott magához térni a kacagástól.
A szomszéd szoba ajtaja kinyílt, s egy magas, szakállas férfi jött ki
belőle, olyan, mint egy igazi elnök...
- A maga fia már Orczy! - mondta az asszony, s a teste csakúgy remegett a
kacagástól.
A magas úr szigorúan nézett a kisdiákra.
- Hogy híjnak!
De a gyerek úgy érezte, hogy itt most mindenki ellensége, sovány kis
arcát, vastag szemöldökét összehúzta, s nem szólt.
- Hja, te vagy a fiam kis barátja!
És elmosolyodott, s rátette kezét a kisdiák fejére.
- Ez az, akiről Gyéres tanár úr beszélt?
- Igen, apa.
- Brávó... Derék kis legény.
- De hallja, a maga fiát úgy szokták verni, mint a répát.
- De nem, anyuskám, szívem, de nem!
- Orczy hallgasson! - kiáltott kacagva a mama.
- De nem, anyukám, az nem verekedés: játék.
- Orczy!... csönd legyen!... - s a mama folyton nevetett.
Az apa is nevetett.
- Hadd verjék - kiáltotta - keményebb lesz a húsa.
A kis Nyilas megütődött.
- Az olyan diákból, aki még nem is verekedik, semmi sem lesz... No, jól
van, csak játsszatok!... Aztán egy ilyen kis eminensnek nem szabad ám
elveszteni a fejét.
A kis Nyilas ebben igazat adott az elnök úrnak. Őneki fogalma se volt
róla, mi lehet az Orczy apja, hogy még pusztájuk is van, meg lovuk és Hektor
kutya... még elsőben valaki azt mondta, hogy elnök... ez nagyon fontos és
titokzatos valami lehet és iszonyú uraság...
Aztán újra kimentek a másik szobába.
Volt Orczynak egy játéka, az neki nagyon tetszett. Szoborgyár, viaszból
szobrokat lehetett csinálni.
Orczy felolvasztotta a viaszt a konyhában, s behozta, és csinált egyet.
- Ez Goethe.
- Gőte? - és a kis Nyilas nevetett.
- Igen.
- Az minek vóna az?
- Az a német.
- Az nem német, az magyar, nem is tud németül egy szót se.
- Ki? Goethe?
- Igen - s hamisan nevetett hozzá.
- Te - mondta csodálkozva Orczy - az a legnagyobb német költő.
- Költő... hisz az a mi sírásónk... a vén Gőte minálunk otthon sírásó -
és hangosan nevetett a viccén, s eszébe jutott az öreg, részeges Gőte, a
sírásó.
Csak sokára tudta megmagyarázni, de akkor Orczy is nagyon nevetett.
- Most pedig csinálok Schillert.
- Schillert? siller bort csinálsz?
Nagyon nevettek.
- Nahát, ha sillert csinálsz, azt meg is issza Gőte.
Ez nagyon tetszett nekik.
Orczy beszaladt, s a mamájának nevetve elmagyarázta, aztán kijött.
- Tudod, mit csinálj?
- Mit?
- Petőfit.
- Azt nem lehet, mert ahhoz nincs negatív.
A kisdiák nem kérdezte rá, mi az; úgy gondolta, azt neki is tudnia
kellene.
Orczy később azt kérdezte:
- Nekünk megvan Petőfi minden verse, megmutassam?
- Nekünk is. Én mind elolvastam.
- Mit?
- Petőfit.
Orczy munka közben, míg a Schillert csinálta, megállt s ránézett.
- Minden versét?
- Igen.
Orczy kételkedve nézett rá. Aztán tovább dolgozott.
Akkor megjött az Orczy bátyja. Ezt már látta egyszer a kollégiumban. az
udvaron állott a szobafőnökkel. Ez nagyon derék Orczy úr volt, csak nem
foglalkozott vele eleget, mindjárt ki is ment a szobából.
- Henrik - mondta neki Orczy - tudod, hogy a Goethe megissza a Schillert?
Az Orczy úr mosolygott, azt mondta:
- Jó vicc - és kiment.
A viasszal babrálni jó volt, csak büdös volt, és bemaszatolták az egész
asztalt.
- Az egész Petőfit olvastad? - kérdezte Orczy.
- Az egészet, igen, édesanyámnak felolvastam tavaly, mind, meg magamba
is.
Orczy nem nézett rá, a szobrot gyúrta össze.
Nyilas azt kérdezte, s a "Nyári gyönyörűség"-re gondolt:
- Magad írtad?
- Azt? Igen... de a bátyám beleírt.
- A bátyád?
- Igen.
Ezt ijedten hallotta a kisdiák.
- De a papa is azt mondta, az a jó, amit én írtam: azon lehet nevetni.
A kis Nyilas még jobban csodálkozott: nevetnivalót is lehet írni?
Aztán uzsonnázni híjták őket.
Csak kettőjük számára terítettek, csokoládét adtak, s azt alig bírta
megenni, mert émelyítően édesnek találta, még nem evett csokoládét. De azért
megette, mert restellte volna otthagyni, félt, hogy elárulja
neveletlenségét, s mit gondolnak róla. Ő a kávét is csak fél kockacukorral
itta, s ebben sok cukor volt. A kalács azonban nagyon finom volt, ebből meg
tudott volna enni tizenkét darabot is, előbb nagyon víg volt s fesztelen, de
amikor az Orczy mamája evés alatt bejött, s leült mellettük, a világért sem
vett volna újabb darabot.
- Köszönöm szépen, nem kérek.
- Dehogy nem, a konviktusban nem sütnek kalácsot, még egy darabot,
fiacskám.
- Köszönöm szépen, nem kérek.
- Akkor a zsebedbe egy darabot, kettőt, majd megeszed a kollégiumban.
- Köszönöm szépen, nem kérek.
Vele nem lehet tréfálni; ha ő egyszer kimondta, hogy nem kér, akkor aztán
nem kér. Otthon megtörtént, hogy vasárnap a tészta után felállott, és sorra
járt kezet csókolni, megköszönte az ebédet, s akkor hozták be a
csirkesültet. Az öccsei ujjongva vetették rá magukat, s visszaültek az
asztalhoz, de ő? Ő ha kettévágják sem evett volna egy falatot: ha már
megköszönte az ebédet.
- Hát akkor majd kompótot.
Nem tudta mi az, kisült, hogy befőtt. Ezt az ő édesanyja is szokott
csinálni, minden nyáron öt-hat üveggel, néha tízzel is, de ha nincs cukor!
Ez nagyon, nagyon finom volt, olyan remek, hogy ebből kétszer vett.
- Te nem kérsz Bébuci, nem eszel, fiacskám?
Bébuci!... Már hallotta ma délután egypárszor, de eddig nem ügyelt rá:
Bébuci!... Még csak az kellene, hogy őt is így nevezzék valahogy otthon!...
Akkor vendégek jöttek, mégpedig, ó, rémület, egy csoport lány. Kislányok,
amilyenek a Lányok Lapjában vannak rajzolva, ő nem is hitte volna eddig,
hogy igazi emberlányok így járnak.
Neki nem is köszöntek, s ő állott egyenesen, bezzeg Bébuci mindenikkel
kezet fogott. Volt közöttük egy kövér, sárga hajú lány, az neki mindjárt
feltűnt, az arca nagyon fehér volt és piros, s a sárga haja a vállára
lógott, de csakúgy szikrázott, mint az igazi arany. Ez egyszer csak
ránézett, olyan szürke szeme volt, hogy ő attól egészen megijedt, igen nagy,
szürke szeme, s ahogy az ő szemébe nézett, ő elkezdett vörösödni, s a teste
egész gyenge lett, a térde reszketett, s nem tudott volna szólni egy szót
sem, és észrevette, hogy a lánynak az orra körül szeplők vannak.
Hamar azt súgta Orczynak, hogy elmegy.
- El? - mondta Orczy.
- Igen.
- Akkor kikísérlek.
Hamar kimentek a másik szobába.
Ott eszébe jutott, hogy nem csókolt kezet sem akkor, amikor jött, se
most, megállott, hogy visszamegy kezet csókolni, mert mit gondol róla Orczy
mamája.
De az éppen a szürke szemű, sárga hajú lányt ölelgette, erre ő úgy
megrémült, hogy azonnal kifutott az előszobába.
- Mér szaladsz annyira? - szólt Orczy.
Nem felelt, csak lerántotta a kabátját, hogy leszakadt az akasztója!
- Félsz a lányoktól?
- Nem félek én!
- Én úgy viccelek velük.
Ő azonban összerántotta a szemöldökét.
- Neked nincsenek kuzinnyaid? - kérdezte Orczy.
- Micsoda?
- Hát jányok a családba, unokatestvérek.
- Nincs.
- Testvéred sincs?
- Testvérem?
- Igen.
- Hogyne vóna. Öten vagyunk.
- De jányok?
- Jányok... az nincs!...
- Mikor jössz el újra?
Ránézett, azt akarta neki mondani, hogy gyere el te. De megijedt, hogy
eljön, s az nem lehet, hogy barátok járjanak a coetusba, csak a
szobafőnökhöz járhatnak, különben meg van tiltva a barátkozás, mert még
ellopnának valamit, ha idegenek bejárnának.
Megrántotta a vállát, és lesütötte a szemét. - Sohanapján - gondolta.
- Nem tudom - mondta hangosan, s jó erősen megfogta az Orczy kezét.
- Szerbusz.
- Szerbusz.
Akkor kijött az Orczy mamája s egy kis csomag volt nála.
- Szökik a mi kis barátunk, Orczy?... - mondta a fiának nevetve. - Itt
van ez a csomagocska, ezt vidd haza, és csak a kollégiumban szabad
kibontani.
A markába tette a könnyű kis csomagot.
- Most remélem, szépen hazamégy.
- Nem kérem.
- Hát hova?
- Felolvasni!
- Hova?
- Én kérem egy öreg, vak úrnak mindennap felolvasok egy órát.
- Igen?
- Igen.
A szépséges szőke mama mély csodálkozással nézett a gyerekre.
- És... pénz... és... fizet... vagy... - habozott.
- Igen: fizet!... Tíz krajcárt!
- Egy hónapra!
- Egy órára!
- Igen: egy órára...
És csodálkozva, megrémülve bámult a kis gyerekre.
Erről senki se tudott semmit, mert erről még nem mert az osztályban
szólani senkinek, úgyhogy a kis barátja is némán bámult rá.
- Hallod, Orczy! - szólt a mama s nevetett, de az arcára könny futott le.
A kisdiák érezte, hogy ez nem kinevetés, és még a színháznál is kacagott
a boldogságtól, hogy úgy csodálkoztak rajta.
Aztán eszébe jutott, hogy sem akkor nem csókolt kezet. mikor jött, se
mikor elment: de nem mert. Ő Török néninek, meg Vásárhelyi néninek mindig
kezet csókol, de ez olyan finom néni volt, hogy nem mert... Lángvörös lett
az arca, mert most mit gondol róla...
Még sokáig kellett ácsorognia, míg öt óra lett, addig sok mindent
végiggondolt, míg végül a szürke szemű, sárga hajú kislány villant fel
előtte, s akkor elkezdett futni, mint a nyúl, maga se tudta, hova.