MÁSODIK FEJEZET
`amelyben a kisdiák pakkot kap hazulról, s egyszerre nevezetes
ember lesz, megszokja, hogy a szemek ránézzenek, aztán nagy
veszélybe kerül, és az ösztön vakmerően ügyessé teszi; végre
pompás kondíciót kap, s pénzt keres`
Október közepén egy szomorú és borús pénteki napon, óraközben, mint
mindennap, elszaladt a pedellushoz, s megnézte a kátrányszagú, vasrácsos
fekete hirdetőtáblán az érkezett levelek lajstromát. Legnagyobb rémületére
ott látta a nevét a többi közt. Ha a nevét kimondták, vagy leírva látta,
mindig szívdobogást kapott.
Két krajcárt kellett fizetni a pedellusnak minden levélért, s előre
kikészítette a markába, mikor bement a nagy pedellusi szobába.
Végignézték az összes leveleket, nem találták az övét.
- Hogy híják?
- Nyilas Mihály második gimnázium.
A csizmás kis pedellus a pipát a másik oldalra tolta a szájában, s még
egyszer végignézte a leveleket.
- Óvasta odaki a nevit?
- Igen.
- Osztig Nyilas András?
- Nem András: Nyilas Mihály második gimnázium, Bé.
- Az a, 'sz ipp a nincs.
Egyszer csak a homlokához kap, s még a kalapot is feltolja rajta, a kis
karimás kerek kalapot, amilyet a debreceni cívisek viselnek:
- Nízzík csak! iszen magának nem levele van, hanem pakkja!
Pakkja! A kis Misinek a szívébe csapott egy újabb öröm ijedtsége. Pakkja!
Az édesanyja pakkot küld! Egész elsápadt bele, aztán újra elpirult. Odahaza
megmondta az édesanyja, hogy "fiam, csomagot ne várj, mert én nem tudok
olyan finomságokat küldeni, mint a többi gyerekeknek a szülei, hát inkább
nem küldök, minek lássák azt mások, hogy milyen szegények vagyunk, édes kis
fiam."
Aláírta az ivet, hogy átvette a szállítólevelet, s odaadta a két
krajcárt.
- Öt píz - mondta foghegyről a pedellus.
De ő olyan izgatott volt, hogy nem figyelt rá.
- Hajja? Öt píz!
Csak az újabb kiáltásra figyelt, hogy ez neki szól.
Erre olyan zavarba jött, hogy elkezdett minden zsebében kutatni, s végre
is szerencsésen kifordította az összes pénzét a földre, úgy kellett asztal
alá bujkálni érte, majd elsüllyedt a szégyentől. Kint csengettek, erre még
jobban sietett, s újra kipotyogtatta a markából a harminchat krajcárt; már
csak annyija volt, pedig elsején nem fizette ki Csigainét sem.
Az órán már bent volt a latintanár, Gyéres tanár úr, de még a katedrán
volt, s az osztálykönyvbe írta be a tananyagot.
Gyorsan a helyére ült.
- Hun voltál? - súgta a fülébe Gimesi, aki belül ült.
- Pakkot kaptam.
- Pakkot?!
Misi érezte, hogy Gimesi irigykedve néz rá, s boldogan mosolygott.
A tanár úr felállott a pódiumon, s körülnézett az osztályán.
Ez egy feszült s kínos pillanat volt, mert most nézte ki, hogy kit
szólítson fel feleletre. Igyekezett tehát mindenki olyan közönyös és fel nem
tűnő lenni, hogy valamiképp ki ne híja a figyelmét. A diákok úgy értenek a
mimikrihez, mint semmiféle más moszat sem a természetben. Misi pláne a
mindent tudó és semmire sem gondoló gyereket utánozta; isten ments, hogy
meglássék rajta a pakk boldogsága, akkor a tanár szeme most mindjárt
rácsapna, s jaj.
Valahol egy hátulsó padban szólított ki egy gyereket a tanár, s Misi
fellélegzett, most már látta, hogy meg van mentve, mert a tanár szokása az
volt, hogy rávetette magát az osztálynak egy-két tájékára, s az egyforma
tudású tanulókat leckéztette ki. Hát most a jó tanulók megpihentek, most a
gyengék fognak izzadni máma.
Ez a tanár fiatal ember volt, amint lejött a katedráról, illatszer szaga
áradt utána, aztán le s föl járt a teremben, szórakozottan, a kezét mindig
letette minden lépésnél egy-egy pad szélére, a keze nagyon erősen meg volt
mosva, a körmei igen fényesek voltak. Misi drukkolt, ha közelében volt, mert
sohasem volt biztosítva az ember, hogy meg nem szólítja azt, aki éppen a
keze ügyében van. A kézelője mindig ragyogó fehér volt, s az aranygomb
csillogott benne, mindig tarka selyem nyakkendője volt, egészen lazán kötve,
de sohasem csokorra. Ez a tanár nagy gigerli volt, a nadrágja olyan bő volt,
mint a cipője hossza, s fel volt hajtva tenyérnyi magasan, még ha sár nem
volt is. Nem lehetett a beszédére figyelni, mert minden szaván érzett, hogy
nem az a fontos, amit mond, hanem az, hogy a nadrágján gyűrődés ne legyen,
hogy a mellénye kifogástalanul simuljon, s egy porszem se szálljon rá. A
szegény kis debreceni diákok nem értették, mert a szegény ember luxusa az,
hogy ne törődjék a ruhával, a külsővel, s malacbátran hemperegjen a porban.
Ki is csúfolták az elegáns tanárokat, egy jó helyen fel volt írva krétával,
hogy:
`Gyéres Báthori Sarkadi
Három büdös gigerli`
Ez volt a latintanár, a számtantanár, meg a rajztanár. Hát a
latintanártól nem is latint tanult, hanem azt, hogy tíz év múlva egyszer
csak kilobbant benne is a testiség kultusza, s a Gyéres tanár csodálatos
önérzete és fesztelensége tette bátorrá és biztos fellépésűvé, mikor olyan
társaságba került, ahol erre volt szükség.
- Hazulról kaptad? - kérdezte Gimesi.
- Igen.
Odatette elébe a szállítólevelet, amelynek már elolvasta a szelvényén az
édesanyja vékony kis dőlt betűivel az üzenetet. Mennyire dobogott a szíve
ettől az írástól, mintha valósággal látta volna az édesanyja fehér, sápadt
arcát, ijesztő, nagy, fekete szemét. Le is vágta hamar a szelvényt, s
eltette, s csak akkor mutatta aztán a sárga lapot.
Gimesi végigolvasta az egész szállítólevelet, "három és fél kiló".
- Mi az? - súgta most oda Orczy is, aki a másik oldalán ült. Mert hárman
ültek egy padban, s mivel érdem szerint ültek, tehát Orczy volt az első az
osztályban, ő a második, s Gimesi a harmadik. Orczy a latintanár kedvence
volt, tehát most minden lépését leste, s folyton készen volt, hogy bárki
helyett tudjon felelni. De azért megérezte, hogy itt valami történik
mellette, s odahajolt hozzájuk.
- Pakk - mondta Misi.
Orczy hallgatott, nem tudta, mi az.
- Nyilas elemózsiát kapott hazulról - súgta Gimesi.
- Ja - mondta Orczy, s látszott rajta, hogy még mindig nem tudja mi az,
mert az ő apja igen nagy úr, egész Debrecenben a legnagyobb, persze ő meg
olyan úrfi volt, hát mit tudta a kollégiumi szokásokat, csak bejárt oda,
csúfolták is eleget titokban, a háta mögött, a bársonyruhája miatt, meg a
térdnadrágja s a karcsú lábszárai miatt, amelyeken úgy lépett, hogy minden
lépésnél meghajlott a térde, mintha ringatná magát a menéssel. Szóval,
rettenetesen nagy úrfi volt, s nem illett a csikó mellől beszabadult fiúk
közé.
Gimesi lesütötte a fejét, s nagyon soká nevetett Orczyn, mert látta, hogy
ennek fogalma sincs arról, hogy mi az elemózsia. Ő már tudta, mert az ő
nagyanyja szokott pakkot küldeni a többi rokonának. Persze annál jobban
vágyott rá, hogy egyszer ő is kapjon; ezzel nagy embernek érezte volna
magát.
Óraközben aztán megbeszélték a pakkot alaposan. Mi lehet benne, mindenki
elmondta, hogy mit szeretne pakkban kapni, a hátuk mögött két padsor
tudomást vett a pakkról, s mindenki kíváncsian és irigykedve nézte a kis
Nyilas Mihályt.
A következő óra számtan volt, s Báthori tanár úr robogott be.
Ez egy ideges, kemény legény volt, agyagsárga, lobogó haja volt, s
felfelé törülve viselte, szigorú, villámló szeme volt, s kemény ökle;
beszélték, hogy egyszer egy pedellust úgy vágott pofon, hogy kicsuklott az
állkapcsa. Ez nagyon imponált a gyerekeknek, mert a csizmás pedellusokkal
sok bajuk volt, viszont nem volt igaz. Ez a tanár is nagyon öltözött, de
legalább nem szagosította magát, vőlegény volt, s úgy csapkodta a krétát a
táblához, hogy pattogott, néha az ötödik padban ülőknek is majd kiverte a
szemét a krétadarab. Nem is sokat törődött a számtannal, eszében sem volt,
hogy a számtan törvényeit megfigyeltesse, megértesse, megszerettesse, hogy a
gyermeki lelkeket felnyissa, mint a drága kis kapukat a tudás számára; hanem
abban a pillanatban, mikor egy gyerek csukott szemekkel állott a törtszámok
előtt, kitört rajta a düh: még ennyit se tudsz, te szamár! s zengett a négy
fal. Misi szégyellte magát a felelő helyett, s úgy súgta, mondta volna neki,
s a végén kisült, hogy ő sem értette...
Aztán tizenkettőt csengettek, s felszabadultan rohantak ki az iskolából.
Misi két perc múlva már fent volt a coetusban, s bár elhatározta tízszer is,
hogy senkinek sem fogja mondani, hogy pakkot kapott, mert az édesanyja a
szelvényre is ráírta, hogy "ne dicsekedj vele, nincs mivel dicsekedni
fiacskám", mégis az volt az első szava, hogy:
- Pakk!
- Mit?! - kiabáltak a fiúk - pakk!?
- Nyilas pakkot kapott, Nyilas pakkot kapott! - kiabált Böszörményi - de
én is fogok a napokban, már megírták otthonról, egész sült libát fognak
küldeni.
Misi szégyellte előre a pakkját, most már muszáj lesz megmutatni, s
kitenni az asztalra, ahogy mások is szokták. Ő ugyan nem hagyja magát
megvendégelni senkinek, de azért ő is kénytelen volt egy pogácsát megenni,
mikor a minap a szobafőnök pakkot tett ki. A szobafőnök szokott legtöbbször
pakkot kapni, s már amiatt is muszáj kitenni, nem tudja azt az édesanyja,
hogy mi az: elemózsiát kapni.
Csengettek a konviktusba ebédre, s mindnyájan egy perc alatt elrohantak.
Mikor aztán a negyed brúgóval a markukban, jóllakva, csendesen kifelé
oszlottak, Sándor Mihály odaállt mellé.
- Voltál már a postán?
- Nem.
- Akkor nem is tudod kiváltani a pakkot.
- Nem?
- Majd én elmegyek veled.
Ennek nagyon megörült. Úgy mentek el ketten.
Két órára már itthon is voltak. De mire megjöttek, órára csengettek, s le
kellett futni; a pakk ott maradt a ládáján.
A délutáni óra még keservesebb volt, mint a délelőtti. Először vallás
volt, aztán magyar.
A vallástanár nagy, kövér, fekete ember volt, a bőre olyan, mint a
kordován, s igen kevés kis fekete bajusza volt. Méltóságosan szokott
bejönni, most is a hóna alatt nagy paksaméta írás volt, azt le sem tette az
asztalra, hanem megállott a tanári asztal előtt, végignézett az osztályon, s
intett, hogy: üljetek le.
- Nahát, kisfiam, mondjad csak, mi volt feladva mára? - mutatott rá egy
fiúra.
Az ijedten felugrott, s elkezdett hebegni és habogni, s kapkodta a
szókat. Pedig a vallástanár, Valkai tanár úr, nem volt emberevő, szépen
kisegítette a felelettel a gyereket: ugye ez volt... s elmondta a leckét,
annak csak éppen rá kellett mondani, hogy igen vagy nem... És aztán
lehetetlenség volt, hogy valaha egy gyerek nemet mondott volna, mikor igent
kellett mondani, mert Valkai tanár úr, úgy kérdezett, hogy: "ugye Jákóbnak
tizenkét fia volt? - nagyon jól van".
Misi még késő öregkorában is visszaemlékezett ezeknek az óráknak az
unalmára: mert ez az áldott jó ember oly halálos közönnyel foglalkozott a
tananyaggal, mintha kukoricát morzsolt volna szakmányba. Később a kisdiák
kereste, hogy hol találta meg legelőször életében a természetfölötti
dolgokra való gondolást, de olyankor sohasem jutott eszébe sem Valkai tanár
úr, sem a többi vallástanár. Az édesanyja jutott eszébe, akivel néha éjjel,
nyáron kint ültek az eperfa alatt, összegubbaszkodva, s várták az édesapját,
aki távoli tanyákon épített, de minden éjjel hazajött; olyankor felnéztek az
égre, s az édesanyja azt mondta, hogy azok a kis csillagok éppen olyan nagy
világok, mint a Föld... s azokon túl újabb csillagok vannak, meg azokon túl
megint több akkora földek, s így tovább, míg el nem szédült az
elgondolásában... hogy mekkora a világ... s hogy mi minden van rajta... s
fogott az édesanyja egy kis bogarat a lábuk alatt, s megnézték, milyen szép,
hogy semmiféle művész olyat csinálni nem tud... semmiféle ember soha... és
milyen finom a pici lába... és van egy kis féreg, amely ennek a kicsi
bogárnak a belsejében él, és az is egy élő élet, és az is oly tökéletes, és
talán annak is megvan a maga élősdije, de ha nincs is, milyen finom a
láthatatlan kis szervezete, vére, sejtje... Hát ki csinálta, ki csinálta, ki
találta ki... Van... de miért van... meddig van... mi lesz aztán... mi volt
azelőtt... Mikor ezekre gondolt, mindig összegubbaszkodott egészen kicsire,
s a térdét átfonta a karjával, mint azokon a csillagos éjszakákon... s ez
volt az ő vallása...
De mikor a hittanórákra gondolt, fáradtság lepte meg és unalom,
hatodikban fekete pápaszemet kellett viselnie, mert fájt a szeme; akkor
mindig aludt a vallásórán, mert soha olyan vallástanárral nem tudott
találkozni, aki e legiszonyúbb és legizgatóbb dolgok tárgyalásánál képes
lett volna gyermeklelkét megrezdíteni...
- Jaj, csakhogy vége volt - sóhajtott fel Gimesi is, és ásítást nyomott
el, s a szeme is könnyes volt, mikor a vallásóráról kiment a jóságos Valkai
tanár úr, aki pedig még a legemberibb volt a tanárok közt. Ilyeneket szokott
mondani: hol szakítottad el a kabátodat?" Vagy, hogy: "miért nem mosod meg a
nyakad?" Ez szokatlan volt, mert a tanárok a diákok közt úgy járnak, mint
felsőbb lények: nem nevelnek, nem tanítanak, csak szerepelnek.
- Má megkaptad a csomagot? - kérdezte nyújtózkodva Gimesi.
- Meg.
- Meg?!... Mi van benne?
- Még nem bontottam fel.
- Hogy néz ki?
- Vászonba van varrva.
- Vászonba? Mér nem bontottad fel?
- Nem vót idő, jönni kellett órára.
Akkor odajött hozzájuk Sándor Mihály, aki két paddal hátrább ült, de a
sor szélén.
- Tudjátok, hogy Nyilas csomagot kapott?
- Komám, hogyha nekem jött vón, akkor én nem jöttem vóna órára, hanem
felbontottam vóna - szólt Gimesi.
Orczy csak most jött, mert ő katolikus volt, s nem volt vallásórája, s a
csomag volt az első kérdése; Misi sose volt ilyen nevezetes ember, mint
most.
A második óra magyar volt. A magyart egy fiatal segédtanár tanította,
akinek már megjelent egy-két verse egy budapesti lapban, s mindenki azt
mondta róla, hogy rém nagy költő. Tulajdonképp esküdtfelügyelő volt, vagyis
végzett teológus, aki néhány órát tanított a gimnáziumban, s felügyelt a
bentlakosokra. Ez a tanár fiatal volt, még semmi bajusza se volt, de már
olyan szórakozott ember volt, amilyet sose látott életében, akárhányszor
egészen összevissza szavakat mondott, s mindjárt elpirult, aztán olyan
ijedten nézett körül, mint egy megijesztett kiskutya. Ahogy belépett,
mindenki elkezdett nevetni.
- Mit nevettek? - kérdezte Misi.
- Nem látod?
- Mit?
- Birkanyírás vót.
Először nem értette, aztán egyszerre neki is annyira komikusnak tűnt fel
a tanár feje, aki frissen nyírva jött a borbélytól, hogy fuldokló kacagásban
tört ki. Bedugta az öklével a száját, s mikor leültek, lehajtotta a fejét a
padba, s a könnye potyogott.
A tanár sem értette őket, de mikor rendes mozdulatával a fejéhez nyúlt,
mert minden két percben végigtúrta a haját az ujjaival, s erre erősebb lett
a nevetés: rájött.
Lángvörös lett s lesütötte a fejét, és ő is elkezdett nevetni.
- Látom, hogy ezen nevetnek - mondta magázva, mert ő volt az egyetlen,
aki máris magázta őket. Pedig ki volt adva a tanárok közt, hogy az ötödik
gimnáziumig tegezni kell a diákokat. - Hát kérem, ne csodálkozzanak rajta,
hogy megnyiratkoztam, én legjobban szeretnék hosszú hajat viselni, egészen
hosszút, de akkor Debrecenben megbámulnának az utcán, s így osztán addig
halasztom a nyiratkozást, míg egyszer csak olyan leszek, mint egy vadember,
s máma még az a pech is ért, hogy a szél elvitte a kalapomat. - Erre még
hangosabb lett a kacagás. - S míg utána szaladtam, a szél fújta a hajam: hát
szóval, bementem a legelső borbélyhoz és megnyiratkoztam; hát ez rettenetes,
mit csinált velem, nagyon megnyírt, én mindig szerettem volna neki
megmondani, hogy az istenért kedves mester... de hát a borbélynak nem lehet
szólni, mert még levágja a géppel az ember fejét, nem igaz? - Erre iszonyú
hahota lett. - Hát most már viselni kell így a fejemet, míg megint meg nem
nő a hajam... hiába, mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki,
illetve mindenki olyan fejet hord, amilyet a borbély csinál neki... nem?
Rettentőket nevettek, s az egész óra nem ért semmit, hiába könyörgött a
tanár egész megaprehendálva:
- De hát, az istenért, ne nevessenek, mert mindnyájuknak ötöst írok be.
Ezen még jobban kacagtak, mert nincs ötös; a legrosszabb kalkulus a
négyes, de a tanár a leányiskolában is tanít, s a kislányokat ezzel szokta
ijeszteni.
Hát ezen a napon bizony a kisdiák nem sokat tanult, de annál nagyobb
önérzetre tett szert: a pakk büszkesége dagasztotta a szívét, s még soha
ilyen frissen nem ment fel a coetusba.
Ahogy benyitott, látja, hogy mindenki az asztal körül áll s eszik. Gyanút
fogott, nem tudta, mit esznek, de megérezte, hogy baj van.
Az ő csomagja fel volt bontva, azt ették.
Persze óriási kacagás lett az ő rovására.
A szobafőnök csak később jött be, s szigorú lett.
- Ki bontotta fel?
Nem akadt gazdája, azt mondták, hogy mikor bejöttek, akkor már fel volt
bontva, s az asztalra téve; azt hitték, Misi tálalta ki, de ez hazugság,
mert Misi nem bontotta fel, ő a ládáján hagyta.
Bár bezárta volna!
Szégyellt szólni, csak félt, hogy valami olyan is van benne, amit nem
szabad másnak látni.
A levelet keresgélte legelébb.
- Itt a levél - kiáltott fel Andrási, aki első diák létére szintén ludas
volt a dologban. Az A-istáknak nem volt második órájuk, s feljöttek a
coetusba; ők hárman bontották fel, Andrási, Böszörményi, s egy 21.
coetusbeli, akit Tök Marcinak csúfoltak.
Pogácsa volt a levélbe pakolva, mert nem szabad levelet küldeni a
csomagban. Misi az ablakhoz sietett vele s elolvasta, közben egy pogácsát
majszolt. Mikor gyorsan végigolvasta:
- Hol a kenőcs? - mondta.
- Micsoda kenőcs?
- Azt írja édesanyám, hogy kenőcsöt csinált, azzal kenjem a kezemet, ha a
szél kifújja, meg a cipőmet is itassam által vele, akkor nem járja át a
víz... itt van: megírva!
- Kenőcs! - mondta Böszörményi sápadva - hát az kenőcs vót?
- Micsoda?
- Hát amit kenyérre... kentetek.
- Ki kente? Te kented! - szólt elvörösödve Andrási.
- Nézd csak, ő ette meg, oszt még ránk kenné! - kiabált Tök Marci.
- Hát te nem ettél belőle? Nem te kented legjobban?
- Nem hát! Mer nem attál belőle, alávaló pimasz, szemtelen disznó, piszok
gazember, nem aszontad, hogy ezt magadnak szántad! - kiabált kivörösödve Tök
Marci.
- Ne ordítson itt - kiáltott rá a szobafőnök.
- Ha én ettem, ő is ette! Ha én ettem, ő is ette!
A többiek előbb elámultak, aztán rettentően kacagtak.
- Én azt hittem, hogy vaj.
- De jó, hogy nem ettem belőle, mondtam, hogy avas. Én mondtam, hogy
avas!... Büdös, azt mondtam! - kiabált Andrási.
- Büdös is vót, no!
- Mégis megettétek !
- Kicsi büdös, ale jó!
- Jó bendőbe jó!
- Most aztan mi lesz?
- Ki lehet rókázni.
Iszonyú kacagások és ökröndözések lettek. Böszörményin mindenki nevetett,
mert ő falta fel a legnagyobb részét, csak azért is, hogy ne maradjon belőle
Misinek.
Misi eltette a csomagot a ládába.
Ezen az estén nem lehetett egyébről hallani, csak a kenőcsről, amit
Böszörményi meg Tök Marci bekaptak.
A végén pálinkára konferáltak, s hoztak egy üveg gugyit, hogy leöblítsék
a kenőcs ízét.
Este Böszörményi már átkozott dühös volt, s végül is kirukkolt:
- Elloptátok a késemet!
- Ki lopta el?
- Itt vót az asztalon, mindenki avval ett, mit tudom én, mék vágta
zsebre.
- Fogd be a szád.
- Aggyátok elő!
- Add elő te a kenőcsöt. - Mindennek ez lett a vége.
Még a teológusok is mind megtudták még akkor este a konviktusban, hogy
egy kisdiáknak csomagja jött, s legelőször a csizmatisztító kenőcsöt
zabálták meg belőle a coetusbeliek.
A szobafőnök borzasztó szégyellte a dolgot, s azt mondta, hogy lemond a
szobafőnökségről és kiköltözik a kollégiumból.
Este későn aludtak el, s még mikor mindenki szunyókált is már, akkor is
megszólalt Nagy úr, a kisebbik nyolcadosztályos, aki nagyon tréfás tudott
lenni, pedig rém komoly ember volt:
- Mintha subickolást hallanék... valamelyiknek a hasába...
Böszörményi szuszogott az ágyában, s viharos kacagásban törtek ki a
diákok a megjegyzésre.
Felverték Böszörményit, ki felállott az ágyban, s a pokrócából kötelet
csavart, s azzal verekedett.
- Elloptátok a késemet, alávaló, tolvaj bitangok - ordította. - Ilyen
piszok pakk, ami ez vót, ilyen kódus pakk, majd azt nézzétek meg, amit én
fogok kapni: egész sült liba lesz benne!
- Ebbe is vót egy kis jó kenőcs.
Éjfél is elmúlt, még mindig tombolt s újra meg újra fellobbant a kenőcs-
hecc.
Másnap az iskolában folytatódott a dolog, a kenőcsevés híressé lett, s
Böszörményi mint egy kivert bika tombolt. A másik kettőn nem is száradt
rajta semmi, mert mindig egy bűnbak kell a világnak, a legfeltűnőbb valaki,
s a kisebbek elsikkadnak, eltűnnek, hogy arra az egyre járjon a rúd, támadás
és harag és nevetség.
A csomagban levő holmiknak olyan furcsa szaga van, "madárlátta kenyér"
mondta az édesapja, ha megjött messze útról, s a tarisznyából kenyeret vett
ki: ilyen ajándékot szokott hozni, s ennél nagyobb örömet nem is adhatott
volna egy apa sem a gyermekének.
Mikor nem kacagtak, akkor mindig a szüleire gondolt. Az édesanyja levelét
a füvészkertben olvasta el alaposan, mert ott legkevesebben szoktak lenni.
Sírt, mint a bárány, elbújva a legtitkosabb bozótba, s mikor jól kisírta
magát, és haza akart sietni, mert közeledett a délutáni iskola, egyszer csak
úgy állott meg, mintha a lába gyökeret vert volna a földben.
Egy fiatal legény dolgozott a virágágyban, s a fején ott volt...
Igen, ott volt a fején, határozottan megismerte, az ő kalapja.
Biztosan megismerte, a lehajló sertéről, meg a színéről is, olyan zöldes
színű volt, mint mikor ő elvesztette, s vékony zsinórja volt, és nem
pántlikája.
Soká nézte, szerette volna megszólítani, de nem merte. Az ő fején még
most is ez a rongyos szalmakalap volt, s a jó kalapja itt van egy
lépésnyire, másnak a fején, és hogy tönkre van már, csupa piszok és gyűrött,
és mintha nem is az ő kalapja volna... S nem és nem merte azt mondani, hogy:
"kérem, adja ide a kalapomat!"
Távolról meghallotta a kollégium udvarán a csengőt, és futni kezdett,
mintha rákiáltottak volna, s akkor délután olyan szomorú volt és bánatos,
mintha az egész élete nyomorult lett volna, de senkinek sem merte
megmondani, mert szégyellte, hogy olyan ügyetlen szamár volt, hogy
elveszítette a kalapját, s nem akarta, hogy kinevessék, mert biztosan
kinevették volna... Mint Böszörményit a kése miatt...
A Böszörményi késével viszont mi történt!
Mikor felment a lakásba este az óráról, éppen rakta a fűtő, a szolga a
tüzet a kályhába; kívülről lehetett fűteni, a kulinából, de maga a kályha,
nagy vashenger, odabent volt a szobában, e körül a kályha körül szoktak
estefelé összeülni vacsorára menés előtt, s a felnőtt diákok vendégeket is
szoktak fogadni, volt egy nyolcadikos, Páncél úr, aki sokat járt Lisznyai
úrhoz, a szobafőnökhöz, meg egy Haranghy úr, nyolcadikos költő, aki verseket
írt, s meg is jelent a debreceni lapokban, s az is sokszor bejött hozzájuk,
most is ott ültek a kályha körül és beszélgettek. Simonyi óbesterről mondott
Haranghy úr egy történetet, hogy a legvitézebb huszár gyerekkorában cívisfiú
volt, s egyszer felment verebet szedni a veres toronyba. Hát észreveszi,
hogy kívül egy repedésbe varjúfiók van, akkor kidugtak egy deszkát, ő
kiállott annak a végére, úgy szedte ki lábujjhegyen a kis varjúkat a
kebelébe. Azt mondják neki: adsz-e belőle? Nem adok! Erre megharagudtak:
eleresztjük a deszkát, adsz-e belőle? Nem adok! Eleresztették, ő meg leesett
a veres torony tetejéről, akkor felugrott, elszaladt, és fügét mutatott
nekik: azért se adok belőle.
Ez borzasztóan tetszett neki s egész álmélkodott. Közben a ládája
rendezgetésével volt elfoglalva, az újonnan jött fehérneműit rakta be, s a
csomag morzsáit seperte ki a ládából: hát amint a többiek a kályha körül
ülnek, ő pedig egyedül dolgozik a sötétben, a kezébe akad a Böszörményi
kése.
A szíve verése is elállott.
Előbb csaknem kikiabálta, hogy "megvan a kés", aztán megijedt, hogy
Böszörményi rögtön ordítani fog, hogy: elloptad a késem, el akartad lopni,
hogy került volna másképp a ládába! és más efféléket. Nem szólt tehát, csak
félretette a kést, s a sötétben tovább maszatolt a ládában, aztán újra meg
újra megtapogatta a kést, már ráismert, ez egy halnyelű kés volt, nagyon
gyönyörű kis kés, csillogó fényes volt a nyele, gyöngyházból volt a hal
alakja, és még szeme is volt a halnak.
Aztán mindjárt arra gondolt, hogy úgyis megették az egész csomagot, alig
hagytak belőle neki valamit, meg hogy a kertészsegéd is az ő kalapjában jár,
ezt a kést nem is fogja visszaadni, hanem haza fogja vinni az öccseinek
megmutatni, s milyen nagyszerű lesz, ha azok látják, hogy ő milyen kést
`szerzett` Debrecenben!
De egészen odavolt az izgalomtól. A kést aztán eldugta a ládája titkos
fiókjába. A ládája ugyanis a nagyapja hajdani kocsiládája volt, amivel
Patakra járt diáknak, persze az édesanyjának az apja, és ennek a ládának
volt egy titkos fiókja. Le lehetett nyitni a rendes bal oldali fióknak a
fenekét, mert dupla feneke volt, s abba bele lehetett tenni a pénzt vagy
kisebb tárgyakat, s úgy volt a zárója is csinálva, hogy két pálcát kellett
benne jobbra-balra tolni, s akkor kinyílt, de azt senki se ismerte volna
meg, aki nem tudta, hogy az titkos fiók. A sötétben ő ebbe a fiókba dugta be
a kést, s tudta, hogy azt a fiókot nem fogja kinyitni többet, míg csak haza
nem kell menni.
Senki sem törődött ővele, most már be is rakta a holmikat az ágyáról a
ládába, mert félt, hogy valaki megjegyzést tesz rá, hogy mit csinál ott a
sötétben.
Rendes szokás volt, hogy este konviktus előtt nem gyújtottak lámpát,
hanem beszélgettek úgy hat óráig, negyed hétkor szoktak csengetni a
konviktusban az első csoportnak, s ők mindnyájan az elsőbe voltak beosztva.
Éjszaka is sokat gondolt a késre, s úgy érezte, hogy a jóisten csinálta az
egészet, mert ennek így kellett lenni, hogy ő a sok veszteségeért és
szenvedéseért kell, hogy valami ajándékot kapjon. Nagyon boldog volt, s
nagyon, nagyon örült a halnyelű késnek, úgyis hol vette azt Böszörményi,
bizonyára lopta valahol, talán az apjától vagy rokonától, vagy ki tudja
kitől, mert ez nem tisztakezű fiú.
Az iskolában is nagyon sokszor gondolt rá másnap, harmadnap, s a láda
kulcsát egy pillanatra ki nem tette volna a zsebéből, akárhányszor
megrémült, ha valaki kinyitná a ládát... vajon jól becsukta-e? Egyszer az
osztályból felszaladt tízpercben, pedig ez tilos volt, megnézni. Már olyan
volt, mint az öreg levéltárnok, nem bízott magában, emlékezett jól, hogy már
otthon is nemegyszer elhagyott valamit, egyszer, mikor tejért volt a
papéknál, ottfelejtette a kalapját, s éppen ezt a szalmakalapot, amiben most
jár.
Október 18-án hó esett.
Ez a nap azért volt fontos, mert a fehérre festett, nagy ablakok rámájára
fel volt írva, hogy mikor esett először hó, s most is felkarcolták rá kés
hegyével. Egy hét múlva elolvadt ugyan, s aztán csak későn februárban lett
igazi hó, de ez fontos volt, ez a korai hóesés.
Azon a napon délután ugyanis a két cserépkorsóval lement vízért. Rendesen
a hátsó udvarra volt ugyan szokás lemenni, mert az a kút állítólag nem volt
olyan vas-ízű, s közelebb is volt néhány lépéssel a hátsó lépcsőhöz, de Misi
jobban szeretett a szép hóesésben a tágas, nagy udvaron sétálni. Valkai
tanár úr ment keresztül fekete vaskalapban, hosszú fekete kabátban az
udvaron, s meglátta a szalmakalapos kisfiút.
- Fiacskám! Gyere csak ide, gyere csak.
Misi ijedten nézett rá.
- Miért jársz te még most is szalmakalapban?
Nem tudott válaszolni, csak nézett maga elé konokul.
- Nincs posztókalapod?
Megrázta a fejét, hogy nincs.
- Nem is volt?
Intett, hogy igen.
- Hát hova lett? Ellopták?
Újra igent intett.
- Hm, hm.
Az óriási nagy ember sokáig integetett, hmgetett.
- Hogy is híjnak téged, fiacskám?
Megmondta a nevét.
- Hogy? Hangosabban!
Újra megmondta a nevét, s elvörösödött, hogy a tanár úr nem ismeri, pedig
mindig jelest adott.
- Hányadik szobában laksz?
- A 19-ben.
Arra a nagy ember intett s elballagott, ő pedig dideregve, belső láztól
gyötörve elkotródott a nehéz korsókkal, amelyek csaknem leszakították a
gyenge vállát, karját. Keze szinte ráfagyott a korsó fülére, míg felért a
második emeletre. Soká huhukkolta a körmét a gázlámpa alatt, amit most
gyújtottak meg, s csak aztán ment be a szobába.
Somorjai Páncél úr most is ott volt mint vendég, és éles kappanhangján
beszélt valamit. Ő a korsót a helyére vitte, s aztán megint az ágya mellé
húzódott a jó meleg szobában, és bágyadtan, ijedt, szomorú, beteg
fáradtsággal hallgatta a beszélgetéseket, míg csak konviktusba nem kellett
menni.
Vacsorára juhtúrós galuska volt, a többiek szidták, hogy sovány, ragad,
mint a csiriz, de ő csak azt tudta, hogy a szülei kétségbe lesznek esve a
kalap miatt.
Mikor felmentek újra a szobába, s lámpát gyújtottak, elővették a
könyveiket s tanultak.
Az asztal felső végén, az ablak felől, egymással szemben ült a két
nyolcadosztályos: Lisznyai úr meg Nagy úr. Ez a Nagy úr egy valódi nyomorék
vállú diák volt, púpos is egy kicsit, de rém okos, a legokosabb fiú volt az
egész kollégiumban, mindig olvasott, amikor a többi labdázott vagy
korcsolyázott, persze ő nem mehetett velük, hát olvasott, végigfeküdt az
ágyán s tanult, és mindent tudott is, és tudott beszélni akármiről a
világon. Ezt bámulta legjobban Misi, mert ő is szeretett olvasni, de ő
mindjárt elfelejtett mindent, és semmiről sem mert volna nyilatkozni.
A kisdiákok öten voltak, mind az öten második gimnazisták, mégpedig kettő
A) osztálybeli, három pedig B) osztálybeli. Az A) osztályba jártak Andrási
meg Böszörményi, ők, a többiek a B)-be.
Andrási Lázár erős, piros fiú volt, ez sose tanult, mégis első volt az
osztályban, olyan emlékezete volt, mint az almárium: amit egyszer
beletettek, az benne is maradt. Mindent tudott, amit egyszer hallott, s
egyáltalán nem ismerte a tanulás gondjait, akármilyen hosszú verset egyszer-
kétszer elolvasott, elmondta végig, ha vasárnap hazajöttek a templomból, a
prédikációt szóról szóra elmondta, ebből később pap lett Szatmár megyében
egy pici faluban, s még hatvan éves korában is el tudott mondani hatszáz
sort Ovídiusból, s ha megakadt az Iliászban, dörmögött, hogy romlik a
memóriája.
A kis Nyilas nem volt ilyen legény, könyvnélkülit egyáltalában nem is
bírt bevágni, nem volt képes ráerőltetni a fejét, hogy a szavak egymásutáni
sorrendjére figyeljen, egyszer később Patakon, tíz sor volt feladva
Vergiliusból, s öt órán egymás után szólították ki: mind az ötször belőtt
belőle. Tanulni se szeretett, kivált, hogy ilyen gondja volt, alig várta,
hogy lefekhessen. Kilenckor csengettek az udvaron, akkor mindenkinek le
kellett feküdni, s eloltani minden lámpát.
Nagyon fáradt volt, azonnal elaludt, de éjféltájban egyszerre csak
felébredt: eszébe jutott a kalap, s hogy azt mondta, hogy `ellopták`.
Most vizsgálat lesz, minden ládát végig fognak kutatni, s a bicska!
Előkerül! akkor aztán vége.
A hideg úgy lelte, hogy vacogott a foga.
Csak legalább év elején el ne árulta volna, hogy néki titkos fiókja van,
de Sándor Mihálynak is ilyenféle kocsiládája van, mint neki, az is az
apjától kapta, mert az apja tanító éppen az ő vidékükön, s hencegett, hogy
az ő ládája különb. Akkor ő megmutatta, hogy neki van ám titkos fiókja is, s
akkor mindenki sorra kipróbálta a titkos fiók zárját, sőt még a 21-ből is
ketten átjöttek megnézni. Akkor nagyon büszke volt rá, hogy neki ilyen híres
ládája van, de most előre látta, hogy fogják, csak úgy próbálgatásképpen,
nyitogatni, s kipottyan a Böszörményi bicskája!
Hajnal felé elszunnyadt, mikor már jól kigondolta, hogy mit kell
csinálni; reggel, hogy éppen dárdás, lemegy reggeliért a szobafőnöknek, mert
az mindig hozat háromért paprikás szalonnát, s akkor a zsebében kiviszi a
kést az utcára, s be fogja dobni a csatornába az utcai rácson, ahol a
dinnyehéjat szokta leeregetni az ősszel.
Mikor felkeltek, olyan fáradt volt, s oly sápadt, hogy észrevették.
- Mi baja magának? - mondta Nagyúr - kis Nyilas?
- Semmi.
- Mintha kimeszelték volna - szólt a szobafőnök úr -, mennyen az
orvoshoz.
- Akar elmenni? - kérdezte később - akkor csak menjen, nem engedem, hogy
itt még valami betegség legyen.
Ő meredt szemmel nézett maga elé.
- Hozzak reggelit, szobafőnök úr? - kérdezte.
- Ördögöt, reggelit, mennyen az orvoshoz, öltözzön fel jól, és menjen el
kilenc órakor. Majd reggeliért lemegy Csicsó.
Látta, hogy a terve el van rontva, most csak az a kérdés, hogy mindjárt
nyolc órakor jönnek-e vizsgálatot tartani. Nem merte a ládát magában hagyni,
inkább vállalkozott rá, hogy elmegy az orvoshoz.
Mikor a többiek nyolckor elmentek az iskolába, ő otthon maradt, s most
aztán hamar kivette a kést a ládafiából, s a zsebébe tette. Aztán felvette a
kis télikabátját, kendőt tett a nyakába, s elment az orvoshoz.
A Csokonai-szobor felőli lépcsőn ment lefelé, tűnődve ugráncsolt a
falépcsőkön, de milyen jó volna, ha a kést nem kellene elveszteni, hanem el
tudná dugni valahová, hogy ott megtalálja, majd ha nyáron hazafelé megy, de
hová kellene eldugni? Most egyelőre ott szorongatta a zsebében, a markában,
s így ment lesütött fővel az orvos lakásáig.
Az orvos egy nagyon öreg úr volt, méltóságos úrnak kellett szólítani, s
kezet csókolni neki, olyan rózsaszínű bőre volt, mint a csőrögefánk s olyan
fehér szőre, mint a hófehér cica, csak kétféle orvosságot szokott rendelni,
vagy mandulatejet, vagy hashajtót. Csicsó Imre a fülébe súgta, mikor
iskolába ment lefelé, hogy: ha mandulatejet ad, azt én megiszom helyetted!
Ez jó, ez az ajánlkozás, mert ő meg ki nem állhatta. nagyon émelygős
volt.
Maga sem tudta, hogy került be az alacsony szobába, a méltóságos úr egy
igen parányi házban lakott a püspöki Ződház mellett, de nagyon szép bútorai
s igen sok könyve volt, s furcsa orvosi szerszámok voltak a szobájában.
Misi bizony annyira izgatott volt, hogy alig látta a szemében levő
könnyektől, az öreg orvos megfogta a pulzusát, megnézte a nyelvét, s
receptet írt neki egy szó nélkül. Megveregette az arcát, s elküldte a
patikába.
A patika ott volt szemben, a Pongrác-bolt mellett, furcsa, erős szagok
voltak ott s nagy kövér gilisztacukrok, amilyeneket az ő nagyanyja szokott
hozatni Tarcalról, mikor elővette a gilisztacsikorgás. Ő nagyon szerette ezt
a búgócsiga forma cukrot, de sokba került volna, hát csak nézte, fehér és
piros cukrok voltak. Volt ott igen apró, kásaforma cukor is, ezt is igen
szerette, belül keserű volt, ezt ő sokszor kapott gépész nagybátyjától, mert
az sose vett a gyerekeknek más cukrot, azt mondta, hogy ez egészséges. A
patikában úgy ült, mint egy kis halálraítélt, nagyon meg volt hatva attól a
rendkívül erős illattól, a templomi csendtől, a halál kapujában érezte itt
magát, a lóvasúti kocsi megérkezett a patika előtt, a lovakat kifogták,
hátrafogták, s a kocsi elment, de ő még mindig nem tudta, mit csináljon a
bicskával!
Mikor megkapta az orvosságot, pénz nélkül, a kollégium számlájára, akkor
hazafelé indult, olyan lassan, ahogy csak lehetett, s mégsem tudott semmit
kitalálni. Három olyan rácsos csatornanyílást is talált az utcán, de nem
bírta belevetni a kést, majd valahol a kollégiumban eldugja. Mikor felfelé
ment a csendes lépcsőn, gondolta, a lépcső fagerendái közé bedugja, de aztán
hogy veszi ki?
Egyszer csak meglátta az első emeleten a nagy tölgyfa szemétládát, hamar
fogta a kést, s egy hirtelen ötlettel beeresztette mögé a falhoz. Csak mikor
lecsúszott, s odalent koppant, akkor gondolt arra, hogy istenem, innen ki se
lehet venni többet, most már hetven esztendeig mindig ide lesz kötve a
gondolatja, hogy itt van neki egy titka, ni...
Bement a coetusba, szeretett volna lemenni az osztályba, mert már nem
volt olyan rosszul, de nem ment, mert ma éppen vallásóra volt... Hát ott
maradt a szobában, elővette a kanalát és bevett egy kanállal a hashajtóból,
de rossz volt, istenem. Aztán egyet gondolt. Minden csengetéskor kiöntött
egy-egy kanállal, s kilöttyintette az ablakon. Közben a Történelmi
Arcképcsarnokot olvasta.
Délben egyenként jöttek fel a diákok, legelőször az A) osztálybeliek,
aztán az ő osztálytársai. Kíváncsian vették körül.
- Mit rendelt?
- Hashajtót.
- Brr, azt csak idd meg.
- Bevetted?
- Már három kanállal hiányzik.
Jött a szobafőnök.
Nagyon mogorva volt.
- Nyilas, kérem! Hol a maga kalapja?
Már látta, hogy jól nézünk ki! Hallgatott.
- Micsoda dolog az, hogy maga még most is szalmakalapba jár?
De ekkor menni kellett ebédre, s nem volt több szó a kalapról.
Jól megebédelt, s mikor felmentek, akkor azt mondja a szobafőnök:
- Maga ebédelni volt?
- Igen.
- Ha hashajtót kapott, akkor minek ebédel? Nem mondta a doktor?
- Nem.
- Akkor nem is az a baja, hanem a kalap. Az rontotta el a maga hasát.
A fiúk nevettek.
- Hát hova lett a kalapja?
- Nem tudom.
- Nem tudom! Az öregapám se hallott ilyet, hogy valaki nem tudja, hova
lett a kalapja... Valkai szólított meg az udvaron, hogy hol van a Nyilas
kalapja... Mit tudom én, mit szólongat engem... Nem vagyok én dajkája
senkinek, ha én tudok vigyázni a kalapomra, tudjon más is.
Ez a szó egészen felemberesítette a kisdiákot. Úgy érezte, hogy a
szobafőnök egészen magához valónak tekinti őt, s ez rangbelit csinált
belőle. Most már nem szégyellte megmondani.
- A kalapomat valaki ellopta!
Általános csönd lett.
- Én loptam el? - kiáltott Böszörményi, magából kikelve. - Én? Disznóság!
ezt nem engedem mondani! Én nem loptam el senkinek a kalapját! Kikérem
magamnak!
- Én nem mondtam...
- Így meggyanúsítani, nézzék meg a ládámat, meg kell vizsgálni minden
ládát! - ordította, ahogy a torkán kifért.
A szobafőnök megsokallta.
- Ne ordítson itt, senki sem mondta, hogy maga lopta el! Nézze meg az
ember!
- Tessék bebizonyítani, szobafőnök úr - rikácsolt Böszörményi - tessék a
szemembe köpni, ha nálam megtalálják!
Nagy vizsgálat lett, s a kisdiák dicsérte az eszét, hogy a kést
elsinkófálta, nem bánta már, ha soha többet nem látja is, csakhogy nem volt
a ládájában, tüntetően kinyitotta a titkos fiókját is, hogy megmutassa, hogy
nincs nála a saját kalapja. Mindenkinek minden holmiját felkutatták, de a
kalapot nem találták.
Éppen szombat volt, tehát nem volt délután tanítás, egész délután a
kalappal telt el az idő, s ő az ágyán sírdogált.
Alkonyatkor odajött hozzá Nagy úr, csak ketten voltak a coetusban.
- Nézze csak, kis Nyilas, valamit akarok magának mondani.
Azt hitte, le akarja küldeni, s szokott szolgálatkészségével leugrott az
ágyról, és odasietett Nagy úr után az ablakhoz. Nagy úr leült, s megfogta a
kisdiák gombját.
- Nézze csak, én három éve mindennap felolvasok egy vak öregúrnak,
újságot olvasok neki délután öttől hatig, s fizet érte tíz krajcárt egy
órára.
Nyilas várakozva nézett rá.
- Nekem az idén már nagyon sok a tanulnivalóm, nem volna kedve
elvállalni?
A kisdiák lángvörös lett, s nem tudott szólani, csak intett, hogy igen.
- Csak egy dolog a fontos, mindig pont ötkor kell kezdeni, s pont hatkor
abbahagyni: az öregúr nagyon pontos ember. Egy hónapban három forint!...
- Köszönöm szépen, Nagy úr... - s tele lett a szeme könnyel.
- Akkor én ma már megmondom neki, hogy holnaptól kezdve maga fog hozzá
járni. Már elsején kap egy forintot.
- Igen.
Azt hitte, hogy kiszakad a szíve, úgy szétfeszíti a szűk kis kabátot.
Olyan nagy ember lett egyszerre belőle, olyan nagyon nagy, kenyérkereső
ember, hogy el kellett bújnia arra a jó helyre, hogy kisírja magát.