ELSŐ FEJEZET
`amelyben egy kisdiák elveszíti a kalapját, s emiatt késő
télig hajadonfővel jár szegényke esőben, hóban, míg csak a
közömbös világ is észre nem veszi a rendellenes állapotot`
A kollégium nagy, komor, négyszögű épület. Voltaképpen csak az első része
komor, a Nagytemplom felőli ősi épület, a hátulsó három szakasz, amely úgy
van építve, hogy az egész egy négyszögű udvart zár be, inkább sivár. De a
kisdiáknak elöl-hátul, mindenfelől rendkívül imponál s még bent a coetusban
is állandóan valami templomi félelmet érez, amint behallatszik, hogy
kopognak a kemény kis cipősarkak a sivatag folyosókon, s hogy zúg be a
százezernyi veréb csiripelése az udvaron álló ménkő magas jegenyeakácok
lombja közül.
A kisdiák e percben a szoba közepén álló nagy asztal legutolsó, legbelső
fiókját kihúzva, abban kotorász. Ennek a fióknak az első oldala zöldre van
festve, mint maga az asztal. De az asztal felső lapja már erősen meg van
kopva, a fiók azonban még mindig friss zöld, s ez igen tetszik a kisdiáknak,
csak azt sajnálja, hogy a fiók régi birtokosai a kulccsal már ezt is össze-
vissza karmolászták.
A fiókba szép rendetlenséggel volt belegyömöszölve egy rakás iskolai
könyv és füzet. A kisdiák a Békési latin nyelvtanért nyúlt bele, mert mennie
kell a füvészkertbe latint tanulni, éspedig a gerundiumok s gerundivumok
titkos fejezetét, azonban sietve odapillant a másik, kicsit nagyobb diákra,
aki osztálytársa s Böszörményinek híják, s szintén ott van a coetusban, a
szobafőnök legszigorúbb tilalma dacára végigheverve az ágyán. Böszörményi,
úgy látszik, a mennyezeten piszmogó pókot figyeli, s jobb lábát egyenletesen
lógatja le az ágyról, szóval a kisdiák lopva néhány percet mer szentelni
kincsei zsugori szemléletének. Volt ott a fiókban tudniillik egy Csokonai
Vitéz Mihályról szóló könyv, amelyet harminc krajcárért vett az
antikváriusnál, akinek a kirakatában töltötte az egész múlt évet ez a könyv,
s ő akkor még nem lévén bentlakos, ahányszor iskolába jött, mindig
odapillantott a kirakatba, hogy megvan-e még ez a könyv. Ez ugyan kissé
túlzás, hogy az egész múlt évben, mert csak úgy májusban fedezte fel, vagyis
az év végén már, de hisz ez nem csoda, mert még eleinte olyan kis ügyetlen
fiú volt ő, hogy még gyerekszámba is alig ment. De az első gimnázium végén
már meglehetősen megemberesedett, s akkor már észrevette az antikvárium
kirakatát, s benne a Csokonait.
De csak a nyáron jutott odahaza a vakációban odáig, hogy arra gondolt,
hogy meg kellett volna venni.
No, erre a gondolatra aztán el volt rontva a nyara, mindennap eszébe
jutott a könyv, hogy vajon ott van-e még a kirakatban, vagy már megvette
valaki. Még az úton is eszébe jutott, mikor jött Debrecen felé a vonaton, s
kinézett az alföldi sík mezőkre, hogy vajon, istenem, megvan-e még a
Csokonai?
Még be sem iratkozott, csak éppen hogy elhelyezkedett a kollégium második
emeletén a 19. számú coetusban, ahol a legutolsó ágyat kapta, azt, amelyik
külön áll az ajtó mellett, mert hét ágy lévén a szobában, három-három
egymással szemben volt a főfalon, a hetedik pedig keresztben az ajtó kisebb
falán; szóval azt az ágyat, amelyet minden diák megvetett, ő azonban ennek
az ágynak különösen s rendkívül örült, mert úgy tűnt föl neki, hogy ez az
ágy olyan, mint egy önálló vár, nagyon szerette, hogy nincs a többiek közé
bedugva, hanem neki magának egészen külön fészke van. Szóval az első délután
már leszaladt Harmathy boltja elé, benézett a kirakatba, hát uramfia, ott
volt a Csokonai. Szép rózsaszínű fedele egy kicsit megfakult a délutáni
naptól, és sok por telepedett rá, de a fő, hogy megvolt, s ott volt.
Szerette volna megvenni, de nem merte, még nem érezte magát elég erősnek
hozzá, hogy a szüleitől kapott pénzt ilyen fölösleges valamibe ölje bele.
Hanem minduntalan leszaladt egy pillanatra a kirakat elé, s megnézte,
megvan-e még.
Egy reggel borzasztó rémülete volt. A segédet a kirakat előtt látta,
éppen akkor nyitotta ki kulccsal a nagy üvegablakot, s ő messziről s remegve
leste, hogy nem a Csokonait akarja-e kivenni.
Nem vett ki semmit, hanem elkezdte az összes könyveket összeszedni, magas
oszlopba rakta, s behordta őket a kirakatból.
Nem várhatta végig, mit csinál, mert máris csengettek az első órához,
ment hát az iskolába, de a tízpercben lélekszakadva rohant ki a kapun az
antikváriushoz. Akkor már teljesen üres volt a kirakat, s tollseprővel
kényelmesen sepergette a segéd a sok piszkot.
Ő csak éppen odapillantott, azzal megfordult s ugyanolyan gyorsan
vágtatott vissza a kollégium udvarára.
Egész délelőtt nem bírt figyelni, folyton azon járt az esze, hogy mi
történik azokkal a könyvekkel, amiket a segéd behurcolt. Talán jött egy
gazdag ember, meglátta a kirakatot, s azt mondta: ezt mind megveszem.
Elszorult a szíve, mintha meghalt volna egy testvére, vagy valaki, akit
nagyon szeretett, s csak néhány nap múlva mert a kirakat felé menni.
Álmélkodva látta, hogy tele van könyvekkel a kirakat, éspedig olyanokkal,
amelyeket ő még sohasem látott. Később, éjjel, álmatlankodva kisütötte, hogy
azok a könyvek nyakán maradtak a kis öreg Harmathynak, aki fűszerkereskedő
és antikvárius volt (mióta megvette a Városi Nyomda ócska szemeteit), s
azóta olyan mérgesen is szokott a boltja ajtajában ácsorogni, csak akkor
lett nyájas, ha valaki bement hozzá vásárolni, s most újakat rakott ki, hogy
hátha ezek inkább megtetszenének a jövő-menőknek. De rossz helyen volt a
bolt, arra nem szokott senki sem menni, csak cselédlányok kannával a
karjukon, meg egyik tanár, aki arrafelé ment haza.
Hanem azért október közepére odáig érett lelkében az elszánt vágy, hogy
lángvörös arccal egyszer mégis bemerészkedett a boltba, s a rábámuló
segédnek azt mondta, hogy "kérem szépen, a kirakatban láttam egy könyvet,
Csokonait, ha még megvolna, tessék szíves lenni megnézni."
A segéd megkereste s meg is találta. Harminc krajcárt kért érte, s ő ezen
nagyon elbámult, mert el volt készülve a legrosszabbra, egy egész forintra
is. Annál több pénze tudniillik nem volt.
Úgy futott el a könyvvel, mint a kiskutya, ha jó falatot vetnek neki. A
csontot ott rágja az asztal alatt, de ha valami igen jót kap, akkor elfut,
mert attól fél, hogy észreveszik a tévedést, s visszakéri a gazda...
Hát ez a könyv nem az volt, aminek ő gondolta, nem a Csokonai versei
voltak benne, hanem valami fecsegés az életéről.
Az első oldalon, ahogy olvasni kezdte, mindjárt olyat olvasott, amiből
egy szót sem értett: "A physiologia által ma már igazsággá emelt ama
sejtésnek, miszerint a léleknek minéműségei s ereje épp úgy által mennek a
származással együtt a gyermekekbe, mint a testéi, a szellemi öröklésnek
érdekes példája Csokonai Vitéz Mihály."
Ezt sokszor kezdte, próbálta olvasni, de nem értette.
Így volt aztán az egész könyvvel, úgyhogy lassacskán nem is tartotta
sürgősnek az elolvasását, de azért nagyon boldog volt, hogy megvette, s hogy
megvan, sokszor megnézte a címlapját, amelyre fent a felső jobb sarkán
ráírta erélyesen a nevét, hogy: "Nyilas Mihály 1892." Lent a lap alsó felén
kék festékkel volt oda nyomva egy cifra bélyeg, hogy "Spitz Ödön jogász."
Ezt könyörtelenül tintával keresztülhúzta.
Rendkívüli és kimondhatatlan gyönyöröket élvezett, hogy neki van egy
saját vásárlású, igazi, vastag könyve, amire ráírta a nevét.
Most már egyéb is volt a fiókban. Egyik osztálytársától megvett egy
füzetet öt krajcárért a Történelmi Arcképcsarnokból, aki biztosan otthonról
lopta el, s úgy árulta tízpercben az osztályban, s megígérte, hogy többet is
fog szerezni. Azt a fiút különben Kelemen Imrének hívták, s nagyon gyenge
tanuló volt, az öt krajcáron rögtön vett két almát és egy zsemlyét, s azt
megette az ő szeme láttára, így hamar végzett az öt pénzzel; ellenben ő
nagyszerű örömöket érzett, hogy koronás királyok és üstökös hősök laknak a
fiókjában, a boldog hideglelés is utolérte, ha csak a sarkát megpillantotta
a füzetnek, s különben elhatározta, hogy le fogja valamennyit rajzolni, s e
célra már vett is öt darab rajzlapot.
De a legújabb s legfőbb kincse ezen valamennyin túltett.
Ott, ahol tavaly lakott, a Nagymester utcai tanító bácsinál, a kamrában
talált egy pergament kötésű könyvet, amelyet a gyerekek labdának használtak.
Ezt a könyvet, abban a pillanatban, ahogy meglátta, rögtön elhatározta, hogy
el fogja sajátítani. Nem is a könyvet, mert ahogy belenézett, látta, hogy
valami latin, s a latinból elég volt neki az, amit az iskolában nem tudott,
hanem a fedele! A fedelét kívánta meg rettenetesen. Második, harmadik
vasárnap is elment a bácsiékhoz, s egy óvatlan pillanatban győzött a
szenvedély, kiszakította nem kis munkával a könyvet a fedeléből, a könyvet
otthagyta a kamrában, de a fedelét bedugta a kabátja alá.
Jóformán búcsúzás nélkül menekült a kollégiumba. Ott sem mutatta meg
senkinek a világért sem, de se aludni, se tanulni nem tudott, míg csak ötven
ív papírt nem vett, s elment a Darabos utcába a könyvkötőhöz, aki ott lakik
a Csokonai szülőháza mellett, s teleköttette a pompás fedelet fehér
papírral.
Hogy becézte aztán ezt a sárgás, finom bőrkönyvecskét! A könyökével
tisztítgatta, mert sok volt még rajta a plezúr s a föld, labdakorából...
Ebbe a könyvbe mindent bele akart írni. Még nem is tudta, hogy mit kellene,
de tele volt izgalommal s izgatottsággal, csak a gondolatára is, hogy ezt ő
mind teleírja. A gyomra mindig idegesen remegett, a belei, valami belső
láztól, ha erre a könyvre nézett, ebbe ő valami olyan szépeket akart írni,
amilyent még senki soha... ő nem tudja, hogy mit, de nagyon szépet...
Mindjárt az elejére beírta a nevét, úgy csinálta meg ezt az első oldalt,
ahogy a könyvek címlapja szokott lenni. Címül ezt az egyszerű szót
választotta: `Jegyzetek.` Ebbe senki sem köthet bele. Középre megint a
nevét, szépen, nagy s erélyesen megrángatott betűkkel: `Nyilas Mihály`. Alul
odaírta hogy: `Debrecen`, s ez alá az évszámot: `1892`.
De aztán napok teltek, s nem írt bele semmit.
Félt is írni, mert hátha valaki belenéz s elolvassa, megkritizálja...
esetleg följelenti érte... esetleg ellopja... esetleg kineveti... Máris nem
volt megelégedve még ő maga sem... nem szépen sikerült a címlap... Ahhoz
képest szép, hogy ő csak második gimnazista, de ő valami olyan szépet
szeretett volna, amilyen szépet csak álmodni lehet... Azt látta, hogy a
betűi nem lettek szebbek, mint amilyet az iskolai füzetekbe ír: pedig ő azt
gondolta, hogy ebbe a könyvbe százszor szebbet fog tudni írni... Azt hitte,
hogy ebbe a könyvbe olyan betűket ír, hogy aki meglátja, felkiált: ejnye!...
Nem lett szép, csúnya lett, inkább csúnyább, mint az iskolai írása, mert
ott muszáj gondosan írni, de itt merészen akart írni, s csak olyan gyerekes
firka sikerült... Kínt okozott neki ez a címlap, nagy csalódást okozott, a
saját erejéből, a képességeiből kellett kiábrándulnia... s mégis a kín
mindig örömmel vegyült, valami nagy, nagy feladatot látott ebben a könyvben,
amit meg kell, amit meg fog oldani... egy megostromlandó vár volt ez, ami a
legfőbb dicsőséget szerzi meg, ha sikerül...
A Böszörményi megmozdult, erre ő lángvörös lett s odanézett.
Nem, nem figyelt ide, erre megnyugodott.
Mindjárt utána az jutott eszébe, ugyan miért maradt itt ez a Böszörményi?
a többiek lent vannak a kollégium hátsó udvarán labdázni, vagy kimentek a
Nagyerdőre, a homokdombra. Ijedten gondolt rá, hogy vajon nem az ő
festékjére spekulál-e megint?... Tegnap vett ötért egy nagyon finom kármint
Pongrácnál, talán már észrevette, s most el fogja kérni kölcsön, aztán
kimázolja az egészet, mint a múltkor, s nem adja meg soha.
Gyorsan el akart iszkolni a latin könyvvel a füvészkertbe, de ahogy a
fiókot becsapta, Böszörményi megszólalt:
- Te!
Ijedten nézett a pajtására, annak semmi jót nem ígért az arca, már
biztos, hogy festéket akar.
- Mongyad csak, van festéked? - kérdezte Böszörményi.
Annyira várta ezt a szót, hogy már nem is volt meglepetés.
- Milyen? - szepegte ijedten.
- Szépia.
- Szépia nincs.
Egy kis szünet támadt, s ő már kezdett fellélegezni, hogy ennek csak
szépia kell, s más nem.
- Hát kárminod van?
- Kármin?
- Igen.
- Van - mondta csendesen, s pislogott hozzá. Már vége a kárminnak, mert
az nagyon olvad.
- Igazán? Van? Hisz az naccerű! - kiabálta Böszörményi.
Mindjárt fel is ugrott az ágyáról, s megállott az asztal előtt.
A kicsike Nyilas Mihály, aki olyan kicsi volt az osztályban, hogy mikor a
tornában felállottak, hátulról a harmadik volt nagyság szerint, minden
további felesleges cigánykodást megelőzendő, belenyúlt a fiókja hátuljába, s
elkezdte szó nélkül kikotorni a festéket, mert azt úgy eldugta, hogy azt
rajta kívül senki meg nem találta volna, egész külön a többitől, úgyhogy
egész karral kellett belenyúlni a fiókba, egész hátra, a bal sarokba.
Kivette a kármint, s letette az asztalra.
- Naccerű - mondta újra Böszörményi, ránézett a kárminra, jól megnézte,
hunyorítva nézte, akkor kinyújtotta kezét, körömmel felcsípte, a tenyerébe
vette, feldobta a levegőbe magasan, s másik kézzel elkapta, s még egyszer
azt mondta:
- Naccerű!
A kis Nyilas Mihály csak nézett a repülő kármin után, ő sohasem merte azt
feldobni, mert félt volna, hogy esetleg leesik, eltörik, esetleg nagyon
megszorítaná, s az ujjához ragadna, esetleg... sok mindentől félt volna, de
legjobban attól iszonyodott, hogy egy festéket labdának használjanak...
- Hol vetted? - kérdezte rém komolyan Böszörményi.
- Pongrácnál.
- Háromért?
Ez a legnagyobb sértés volt, mert háromért is lehet venni kármint, de az
egész lapos és száraz, s a vak is messziről megismeri, hogy az csak olyan
háromért van, de ez olyan finom, zsíros tapintású volt, víz se kell rá,
máris olvad, odaragad az ember ujjához, igen pompás kis kövér festék.
Böszörményi a legnagyobb szamár az osztályban, nagyon tud verekedni, úgyhogy
nem érdemes vele... Még a festéket se ismeri.
- Ötér - mondta hát egyszerűen.
Böszörményi kinyitotta a szemét, s szinte beledugta a festéket, úgy
nézte.
- Jó! Jó festék - mondta, s kicsit el is pirult. - Majd veszek én is.
Most várok hazulról pízt.
Evvel letette a festéket arra a helyre, ahonnan felvette. A kicsi már
örült, hogy addig visszatartja a festési szenvedélyét, míg hazulról píz jön.
De Böszörményit izgatta a dolog.
- Baráték, ha én eccer pízt kapok hazulról - mondta fennhéjázva -, akkor
én veszek hat darab festéket. Nem is hatot, tízet. Ötven krajcár árát. Isten
bizony!
A kicsi egy kicsit elszégyellte magát, hogy ő csak egyet vett, s hogy ő
nem dicsekedhetik avval, hogy majd kap otthonrul pénzt. Pedig ennek a
Böszörményinek se igen gazdagok a szülei, azt már hallotta, mégis egyszer ő
maga is látta. mikor öt koronát hozott neki a postás; hogy másodszor mennyit
kapott, azt nem tudja, nagyon szerette volna megkérdezni, de restellte, mert
még azt hinnék, hogy kíváncsi rá.
Néztek hát egymásra szótalan. Akkor Böszörményi felvette a festéket újra
az asztalról. Nemcsak úgy egyszerűen vette föl, hogy odanyúlt volna s
felveszi, hanem előbb fölibe hajolt, s bal szemmel nézte, akkor a bal szemét
behunyta, s a jobb szemmel nézte. Úgy nézte, mintha valami piszkot látna
benne, szemetet vagy kavicsot vagy szőrszálat, vagy mintha a festék vegyi
összetétele nem tetszenék neki. Akkor óvatosan a markába vette, s
meggörbített térdekkel az ablakig ment vele, olyanformán, mintha a festék
egy kis madár volna, amire nagyon vigyázni kell, hogy ki ne repüljön.
A kicsi utána pillantott, csakugyan ő is olyanforma rémülettel a nyitott
ablak felé, mintha ettől kellene félni éppen, de Böszörményi csak nézte a
festéket, s az nem repült el.
Az ablakon besütött a délutáni nap, s bejött a prepák hegedűcincogása. A
tanítóképezdészek ott laktak az alattuk levő emeleten, s mindennap olyan
rettenetesen nyikorogtak a hegedűikkel, hogy a kisdiák egész életére
megútálta a hegedűszót. Most pláne nagyon sértette a fülét a nyivákolás,
hogy még a festékje is kockán volt. Még mindig nem tudta biztosan, elveszi-e
hát Böszörményi vagy nem, attól különösen rettegett, hogy az ablak nyitva
volt.
- Nem rossz festék - fordult vissza Böszörményi az ablaktól. Jöttében
feldobta újra a plafonig jobb kézzel, s megint a ballal kapta el.
A kicsi szerette volna azt mondani, hogy ne dobáld, de nem szólt, mert
nem szeretett verekedni, pláne nála erősebbel. Különben is Böszörményi
sértetlenül tette le az asztalra a festéket.
- Hol vannak ezek a betyárok? - kérdezte Böszörményi.
A kicsi elkezdett reménykedni:
- Lementek labdázni a hátulsó udvarra - mondta szolgálatkészen, hogy
talán eltereli a figyelmét a festésről.
- Labdázni?
- Igen.
- Mit?
- Longamétát.
- Longamétát? - szólt Böszörményi szórakozottan, mérlegelve a dolgot.
- Azt.
- Hm. Longamétát?... az jó... mer ahho sok kell...
- Sokan lesznek - ajánlkozott a kicsi -, mondta Sándor Mihály.
Böszörményi azt felelte:
- Te mér nem mentél?
A kicsi elpirult, őt nem szokták híni, mert nemigen ügyes a
labdakapásban, hogy súlyosabb kifejezést ne használjunk.
- Én megyek a füvészkertbe tanulni.
- Úgy! - szólt Böszörményi, aki úgy látszik, már csak éppen ennyit akart
tudni - én meg festeni fogok.
A kicsi elhallgatott, tudomásul vette, nem szólt rá semmit. Megvolt ugyan
a véleménye Böszörményi festéséről, aki inkább ezt választja, mint a
longamétát... Mert nem kell ám azt gondolni, hogy ez a Böszörményi valami
Munkácsy volt, mert ennek a festése voltaképpen egyszerű festékpocsékolásból
állott. Borzasztóan tetszett neki, hogy egy rakás tuscsészét telekeverjen
különböző színű festékkel, már ez maga kielégítette, valami vandál
gyönyörűséget adott ennek a kisfiúnak, hogy a szilárd kis gomb alakú
festékeket vízzé hígítsa. Már a rajzolás nem is volt olyan fontos, mert nem
festett, hanem rajzolt az ecset hegyével, mint a ceruzával. Virágot, ahogy
az elemisták szokták, cserépben, meg zsidóorrot, jó nagy kampós orrokat, de
ez mind hamar összefolyt, akkor egy-kettőre telepaccolta a fehér papírt, ez
igen, ez hasonlított az előbbi művelethez: fehér lapokat elrondítani. A
rontás démona motoszkált az idegeiben, s természetesen csak akkor volt
elemében, ha sem a festék, sem a papír nem a sajátja volt.
A kicsi kétségbeesetten le is mondott a festékjéről, hóna alá szorította
a latin nyelvtanát, s fejébe készült nyomni a kis kalapját.
Még ez a kalap megállította egy pillanatra, mielőtt feltette volna a
fejére, reménytelenül nézte meg. Ez a kalap nagy seb volt a lelkén, nem
szerette, mert hátul sörte volt hozzácsirizelve dísznek, olyan fehér
disznósörte, a vége fekete minden szálnak, szétterítve, mint egy kis
legyező. Ez nem neki való kalap volt, ez egy olyan verekedőshöz való lett
volna, aki hátracsapja a fejebúbján, s akárkinek a szemébe néz, azzal a
kihívó, hetyke pillantással, hogy: no, testvér, kell egy pofon?... De ő
olyan szélesebb karimájú barna kalapot szeretett volna, felhajló szélű
komoly kis kalapot, amit jól lehúzhat a szemére, s mehet magának alatta,
gondolkodva, ahogy éppen jólesik. Ma különösen égette az arcát ez a
szemtelen kalap. A színe sem tetszett neki, zöld volt, s a szalag helyett
vékony zsinór volt rajta, két szál, s a vége porcelánkörmöcskékbe
belecsinálva. Már ezeket a körmöket ugyan ügyesen letépte róla, megpróbálta
a sörtét is lefeszegetni, hátha anélkül formásabb lenne, de ahogy alánézett,
rémülten látta, hogy ha leveszi, nagy enyvfolt marad a kalap oldalán, attól
megijedt, hogy akkor még sokkal csúfabb lesz. Most pedig azt nézte meg, mint
mindig, ahányszor föltette, hogy vajon a sörte nagyon lekonyul-e amiatt,
hogy úgy lefeszegette...
Végre mégiscsak a fejébe nyomta a kis kalapot, akkor Böszörményi
utánaszólt:
- Nyilas!
Ő visszafordult.
- Hát itthagyod?
Bámészan nézett rá.
- Hisz akkor szüret! - kiáltott fel Böszörményi, s felcsípte a festéket.
A kisdiák csámborogva ment ki az ajtón, s egy új motoszka került a
lelkébe: nem kellett volna otthagyni!
A tornác nagy, tágas, nyílt folyosó volt, vörös téglával volt kirakva a
talp alatt, olyan bíborvörös téglával, amilyen sehol másutt nincsen, csak
Debrecenben, náluk otthon egészen sárga téglák, betegesen sápadt téglák
vannak, ő mindig gyönyörködve, szinte csodálkozva nézett a folyosó tégláira,
mitől ilyen vörösek, olyan sok a vérük? Nem is mert rajtuk nagyon tapodni,
nagyon ragadtak a talpra, s még tíz lépés múlva is festett a cipőtalpa, ha
már le is ment róla.
Lenézett az udvarra, mert ezt sohasem mulasztotta el, hogy egy pillantást
ne vessen a magasból a szédítő mélységbe.
Az udvar közepén ott állott lent a kút, magányosan, törpe fák alatt. Ezen
a délutánon iskolai szünet volt, s alig lézengett egy-két diák itt-ott. A
kút sárgaréz kereke idáig csillogott, s a hosszú sárgaréz cső is, amely a
másik oldalon kinyúlik a kútból. Az a hosszú cső mindig izgatta a
fantáziáját, olyan volt ez, mint egy hanyatt fekvő anyabárány; vagy egy
tucat csöcs van rajta, s ha a vizet húzzák, s valaki a cső nyílt végét
befogja tenyérrel, akkor ezeken a likakon magasra szökik a víz. A kisdiákok
ráborulnak, s ezeken át szopják a vasas ízű kutat.
Le kellett volna tagadni a festéket. Senki sem tudott róla, hogy vett új
festéket, s még ha tudták volna is, olyan jól eldugta, hogy senki se találta
volna meg, s még ha megtalálta volna is, nem szabad úgyse belenyúlni a más
fiókjába, de ha belenyúl s elfesti, akkor a szobafőnök biztosan megvéteti
vele... De így, hogy ő odaadta, most már mindegy...
Balra fordult el a vén kollégiumon, s a sötét falépcsőkön ugráncsolt
lefelé, úgy ugrált éppen, mint a veréb egyik ágról a másikra. Közben évődött
magában, s nagyon nyugtalan volt. Az első emeleten a prepák énekterme előtt
megállott, s a kulcslyuk felé bámult, nagyon szeretett volna benézni.
Énekóra volt, s pár pillanatig megleste a furcsa éneket, ami bentről
kiszűrődött. Kínosan skáláztak odabent, de ő nem tudta, mi az, csak
leskelődött egy kicsit, mint az őzike, ha idegen neszt hall, kinyújtott
nyakkal, aztán odábbugrált.
Mikor leért a földszintre, usgyé, úgy kiszaladt a szabadba, mint ha a
madár a kalitkából szabadul.
Még csak egy hónapja lakik a kollégiumban, mert tavaly egy családnál volt
kosztkvártélyba adva, de az idén megkapta az ingyenes tápintézetet, a
tandíjmentesség már tavaly is megvolt, s bejött a nagy, sötét épületbe
lakni, mintha a szabadból befogták volna.
Különben ő rendkívül büszke volt erre a kollégiumra. Az öccsét már
Patakra vitték, s őt is az a veszedelem fenyegette, hogy jövőre odaviszik a
szülei, mert az közelebb van hozzájuk. De ő már tele volt itatva a debreceni
kevélységgel, s meg volt győződve, hogy ilyen kollégium nincsen több a
világon. Fölpillantott a rengeteg magas épületre, amelynek az oszlopfői
felett furcsa duzzadt fejek voltak kőből kifaragva. Ezek a fejek is benne
éltek a lelkében, borotvált arcuk duzzadtságával, szakálluk görög
kondorodásával. Alattuk a vak hajlásban ott volt a kofa gyékénysátra.
Odapillantott a hasított hátú apró veknyikre, a pici, négyes szarvú
császárzsemlyékre, a fakó almákra, de nem is gondolt semmit, sohasem szokott
ő itt vásárolni, még negyvenöt krajcárt szorongatott a kis kattanós zárú
bugyellárisában, s fogalma sem volt róla, hogy fizeti ki egy hét múlva
Csigainénak a hatvan krajcárt. Ha ez eszébe jutott, csaknem meghalt a
félelemtől.
A kert mellett bodászva ment el, minden vaspálcáját megérintette egy
ujjal, s bepillantott a Nagytemplom óriás épülettömegére. A könyvet nem
kellett volna beköttetnie, amiatt nincsen most pénze. De akkor azt gondolta
magában, hogy ha azt a könyvet meg nem csináltatja, akkor nem érdemes tovább
élni, nem lehet tanulni, nem érdemes semmit. Olyan kimondhatatlan láz vett
erőt rajta, hogy nem bírt magán uralkodni. Azt semmiség megtenni, hogy az
ember egy hónapig mindennap elmenjen a két kofa előtt, s soha egyetlen szem
almát vagy szilvát vagy egy falat dinnyét ne egyen, se zsemlyét vagy kiflit
vagy törökmézet; de hogy a maga Csittvári Krónikáját meg ne csináltassa...
az lehetetlen... Bezzeg most már, hogy közeledik Csigainé a vasalt ruhával,
most nem tudja, mit tegyen...
Bement a füvészkertbe, az ott van mindjárt a kollégium mellett. Nem szép
ez a füvészkert, sosem szerette. Ritkán is jön ide, mert zavarja, hogy
minden növény mellé táblácska van szúrva. Szeretné ugyan tudni ezeknek a
növényeknek a nevét, de mind latin név, s egy év alatt egyet sem tanult meg
belőlük.
Próbált latint tanulni, de folyton Csigainé volt az eszében, a kis,
csöndes, szelíd mosónő, aki olyan nesztelen és szótlan mosollyal jön a
fehérre mosott ruhákkal, s nem bírt a rendhagyó igékkel semmire menni.
Hosszú, fekete teológusok járkáltak hosszú léptekkel, azok is tanultak,
ilyen kis diák, pláne másodikos, nem volt egy sem a kertben. Azok labdáztak
a hátsó udvarban; ő nagyon szerencsétlennek érezte magát, hogy neki itt kell
lenni egyedül. Csupa bánattal volt tele, nem bírt figyelni a latinra.
Böszörményi nem tanul, hanem az ő festékjét pusztítja... ezt a sebet, a
tövist sem lehet feledni; Gimesi is hűtelen, az egyetlen jó társa, aki a
Péterfia utcában lakik, egészen kint az erdő felé, egy olyan furcsa
lakásban, amilyen nincs több a világon. A nagyanyjával lakik egy kapubolt
felett, egy olyan pici szobában, hogy csoda. Csak ők tudnak ott lakni, mert
másnak alacsony volna, de Gimesi még kisfiú, még valamicskével őnála is
kisebb s vékonyabb, de nagyon vakmerő, a fejével szokott verekedni, csak úgy
fejjel, mint a faltörőkos, nekimegy akárkinek, s hasba döfi a fiúkat, még a
legnagyobbak is elfutnak előle. Ez a Gimesi a nevét úgy írja Ghimessy, de
csak úgy mondják Gimesi, ez úgy benne van a lelkében, egy pillanatig sem tud
anélkül lenni, hogy ha nem gondol is rá tisztán, de ne érezze őt, a
szeretetet. Bele-belenézett a könyvbe, s mereven magolta a következő
sorokat:
A többi alakok rendesen alakulnak az egyes időalakokból, így a) a
`Praes. tőalaktól:` Ind. impf, `ferèbam` stb. pass. `ferèbar` stb.
fut. I. `feram, ferès` stb. pass. `ferar, feraris` stb. Coni. praes.
`feram, feras` stb. pass. `ferar, feraris` stb. Gerundium G.
`ferendi` stb. Gerundivum: `ferendus, a um`, b) `Perf. tőalaktól:`
Ind. perf. `tuli, tulisti` stb. plqpf. `tuleram` stb. fut. II.
`tulero` stb. Coni. perf. `tulerim` stb. plqpf. `tulissem` stb. Inf.
perf. `tulisse`, c) a `Sup. tőalaktól:` Pass. Ind. perf. praes,
`latus, a um sum` stb., plqpf. `latus, a um eram` stb...
Szerette volna megtanulni, de nem lehetett. Tele volt a szíve, a feje,
valami nagy fájdalommal. A szüleire gondolt, s a szemébe könny jött, mert
tőlük nem kérhet pénzt, mert nekik nincs, mert ha eszébe jut, hogy ő itt a
konviktusban húst eszik és jó falatokat, otthon pedig hitvány krumplilevest
esznek, nagyon szégyelli magát, s most míg a latin coniugátiót hajtogatja
gépiesen, folyton ég az arca a szégyentől, hogy azt a könyvet beköttette.
Otthon az édesanyja biztosan jól tudja, hogy neki elsején ki kell fizetni
Csigainénak hatvan krajcárt, de meg van nyugodva, hogy még kell lenni őnála
egy forintnak, vagy többnek is, mert nem tud arról, hogy a Csokonait
harmincért vette, és a Történelmi Arcképcsarnokért öt krajcárt adott, s a
könyv papírja benne van tizenöt krajcárban, a kötés pedig húszban, festék és
rajzpapír tizenhárom, ez nyolcvanhárom krajcár; ha ezt nem vette volna,
akkor megvolna, akkor Csigainénak kifizethetné a hatvanat, s még maradna az
a negyvenöt, ami megvan a ládában, s még maradt volna almára is huszonhárom
krajcár, vagy akármire.
Csak a Csokonait ne vette volna... Vagy a köttetést... De a Csokonai-
könyv olyan vastag könyv, s neki még soha nem volt igazi könyve, csak amit
tavaly kapott az elsőben, vizsgán, az Ezeregyéj jutalomkönyv, de azt otthon
hagyta, ezért is nagyon sokat retteg, hogy az öccsei nem szakítják-e el, s
nem piszkítják-e be, mert otthon nem lehet úgy vigyázni semmire, mert a
második öccse, Béla, egész könnyen ki tudja húzni a komót fiókját, s onnan
kiveszi a könyvet, az megígéri, hogy csak szépen játszik vele, de biztos,
hogy mire hazamegy a vakációban, már egészen piszkos lesz, a szép képeket ki
fogják szakítani, mert a negyedik öccse, az még egészen pici, az nem tud
olvasni semmit, csak eltépni. Vagy tán meg se lesz, mert a szomszédban lakik
Kocsis Jóska, az mindent lop, az lopta el nagybátyjának a szerszámját is,
mikor a nyáron otthon volt a nagybátyja, akinek egy susztersághoz való olyan
ügyes kis szerszámját ellopta az a Kocsis Jóska, s amikor megismerték nála,
annak az apja, az öreg Kocsis szomszéd azt mondta, hogy "nem azé a madár,
aki elereszti, hanem aki megfogja".
Ott ült a fűben, mindjárt az út mellett. A lába a kavicson volt, de a
füves szegély kicsit magasabb volt, s arra ült le, mert elfáradt a sok
járkálásban.
De már odaadná azt a bekötött könyvet, pedig istenem, az mindennél
becsesebb, mert a Csokonai, ha elolvassa, akkor már nem kell annyira tovább
az embernek, meg nehéz is olvasni, néhol nagyon szép, mikor azt írja a
könyv, hogy Csokonai mindig álmos volt, s a tanára megengedte neki, hogy
reggel ne menjen a reggeli órára... Igaz, a könyv írója ezért megsérti a
tanárt, aki ezt megengedte Csokonainak, de Misi nem érez együtt ebben a
dologban evvel az íróval. Egy ilyen tanárt ő is nagyon szeretne, nem azért,
hogy reggeli első órára ne kelljen menni, mert most nem kell hat órakor
senkinek iskolában lenni, csak nyolckor, hálistennek, de azért most is sok
minden van, amit egy jó tanár elengedhetne az embernek, például a rendhagyó
igéket, vagy legalább a supinum tőalakot; éppen azt kellene most tanulnia,
de nem képes figyelni rá, s az órán sem értette... Igaz, hogy az órán is
folyton Csigainén járt az esze, hogy miből fizeti ki a hatvan krajcárt, de
nem is értett egy szót sem a tanár úr magyarázatából, valamit nem hallott
biztosan, lehet, hogy akkor nem hallotta, mikor a könyvre gondolt, hogy abba
bele fogja írni `A szív`et, mert elhatározta, hogy mindennek le fogja írni a
tartalmát, amit csak olvas, és most legszebb volt `A szív`, s már végig is
gondolta magában, hogy mi volt annak a tartalma, `a kis dobos`... Nem, nem
az tetszett neki legjobban, hanem az, mikor az a kis fiú (a nevére sem
emlékszik), de Turinban élt Olaszországban, egy szegény embernek egy kis
fia, aki éjjel, mikor az apja lefeküdt, felkelt, és helyette tovább írta a
címszalagokat, s az apa reggel így szólt: "Fiam, lásd, apád még nem olyan
gyenge legény, mint gondolnád. Az éjjel is százötven darabbal írtam többet,
mint rendesen." A fiú ezt hallva, nagyon megörült, és magát még jobban
biztatta a munkára, hogy apjának örömet szerezhessen, ezután minden éjjel
felkelt és dolgozott. Az apa semmit sem vett észre, csak egyszer így szólt:
"Csodálatos, hogy egy idő óta mennyi petróleum fogy el." A fiú már meg
akarta vallani tettét, de ekkor apja elhallgatott, és ő nem szólt semmit.
Hónap végén az apa örömmel ment haza, sőt vásárfiát is hozott, így
szólította meg fiát: "Látod fiam, én mennyit küzdök, mennyit dolgozok, hogy
téged és testvéreidet felnevelhesselek. Csak te tanulj szorgalmasan, hiszen
tudod, mennyi szükségünk van a segítségre..." A fiú könnyezett, és még
jobban felbiztatta magát a munkára. De ennek az éjszakázásnak megvolt a
káros következménye, ugyanis a fiú sohasem tudta magát jól kialudni, ezért
álmos volt, egész nap ásítozott, rosszkedvű volt, sőt egy este életében
először, elaludt a tanulás mellett, az apa felköltötte. Ezután ez igen
sokszor ismétlődött, sőt később mindennapivá lett. Az apa gyanúsan nézte
fiát, nem tudta elgondolni, hogy mi baja lehet, sokszor megintette, és
haragjával fenyegette. A fiú sokszor, de sokszor feltette magában, hogy azon
az éjjelen nem kél fel, de a megszokott órában úgy érezte, hogy bűnt tesz,
ha fel nem kél...
Nem tudta tovább elviselni e gondolatban végig elmondott mesét, a szemébe
könny gyűlt, s egyszerre heves zokogásban fakadt ki.
Bezzeg ő rossz, haszontalan, könnyelmű fiú. Aki ahelyett, hogy
segítségére volna a szüleinek (pedig jól tudja, hogy az ő apja százszor
nehezebben keresi a kenyerét, mert nehéz fejszét kell forgatnia reggeltől
estig, s óriási fákat faragnia, hogy a családjának a mindennapi kenyeret
megkeresse, nemcsak lúdtollal, amely a meleg szobában vagy a hűvösön perceg
a papíron), mégis gonosz hiúságának s vágyainak a kedvéért elpazarolta azt a
pénzt, ami rá volt bízva. Harmincöt krajcárt adni egy üres könyvért, amiben
csak tiszta papír van, mikor öt krajcár ára papírra ugyanannyit lehetett
volna írni... S nem is kellett volna egyszerre még öt krajcár árát sem
venni, csak egy krajcárért három ívet, azt sem győzte volna teleírni egész
diligencia alatt...
Nagy fájdalom szorította a szívét, de félt, hogy meglátják, s
kíváncsiskodni fognak, mért sír, esetleg megróják, esetleg kinevetik,
esetleg feljelentik, s még meg is büntetik, ha kisül, azért felállott, s
elment a füvészkert hátuljába, és ott a nagy bokrok alatt elbújva akart
tovább sírni. De már a mozgástól elvesztette a síró kedvét, csak szomorú
volt, s elhatározta magában, hogy legalább nagy szorgalommal teszi jóvá,
amit vétkezett, s abba a könyvbe le fogja fordítani az összes mesét, ami a
nyelvtan hátuljában van... Egy másik szakaszt is fog nyitni a könyvben,
abban eredeti fogalmazványokat fog írni, ezt a szegény kis másoló történetét
is, és minden könyvnek, amit olvas, ebben a részben fogja eredeti
fogalmazványban a tartalmát elmondani. Aztán egy harmadik szakaszt is nyit a
könyvben, s abban vegyes különféle jegyzeteket fog írni. Így legelőször a
tanrendet, mert azt nem képes megtartani, sohasem tudja, hogy holnap milyen
órák lesznek... Azután ebben fel fogja írni azt, hogy mennyi pénze van, s
mit vásárolt...
Ennél a pontnál hirtelen meghökkent, mert ha felírja, hogy mennyi pénzzel
jött el hazulról, s azóta mit költött: fel kell írni a Csokonait és az
Arcképcsarnokot, s a könyvet is, akkor akárki meglátja majd, milyen
könnyelmű és haszontalan volt... Ezért erről lemondott, csak annyiban
egyezett ki magával, hogy majd a jövőben: ha valahonnan, mondjuk pénzt
kapna, majd arról fog elszámolni... Ha például otthonról küldene az
édesapja, egy forintot például, azzal már sokkal jobban fog gazdálkodni, s
azt csak olyanra fogja költeni, amit szabad lesz fölírni a könyvbe, mert
tisztességes kiadás lesz: például mosóné, iskolai füzet, ceruza, festék, de
csak annyi, ami éppen az iskolában valósággal szükséges, még azt is fel
fogja írni, hogy mikor vett egy ceruzát, s az meddig tartott...
De most alattomosan az eszébe ötlött a festék, a kárminpiros, amit azóta
Böszörményi talán már mindenestől el is használt.
Erre borzasztó ideges lett, s minden meggondolás nélkül elkezdett
hazafelé szaladni. A könyvet becsukta ott, ahol az ujját benne tartotta,
mert egész délután készenlétben volt, hogy bármely pillanatban tanulhassa a
leckét.
Szinte futva ment vissza ugyanazon az úton, ahol jött, most is a
Csokonai-szobor felőli kapun akart bemenni, de siettében elfelejtette, hogy
az már ilyenkor, késő délután, be van csukva. Szinte beleütődött a nagy
vaskapuba, meg kellett fordulnia vissza, s a másik kapun menni be. Körül
kellett kerülnie az egész épületet, pedig nem szeretett ilyen hosszú úton
menni, mert minél hosszabb az út, annál jobban ki van téve az ember annak,
hogy valakivel találkozik, ismerőssel, vagy osztálytárssal, aki megbámulja,
esetleg szól hozzá valamit, vagy a tanárral, aki végignézi, esetleg azt
mondja: "Mit futkározol itt hiába!" Vagy nagydiákkal, aki utána kiált: "Hé,
dárdás, gyere csak, szaladj, hozzál két cigárót, itt egy hatos, de el ne
veszítsd!" Ez pedig a legrettenetesebb, mert a nagydiák rendesen szokott az
ilyen kisdiáknak a szolgálataiért valamit adni, vagy egy krajcárt cukorra,
vagy valamit... vagy pláne egy barackot: ő elájul a rettegéstől, hogy ezek
közül valamelyiket megkapja. Ha mégis úgy kerül, hogy el kell mennie
valakinek, akkor amint átadja, s a pénzt visszaszámolja, már szalad is, de
olyan ész nélkül, hogy a nagydiáknak ideje se legyen még annyit se mondani,
hogy jól van.
De most az egyszer szerencsésen evezett végig a sok Scylla és Charybdis
között, amik fenyegethették. Csak a levéltár előtt kellett a falhoz
lapulnia. Az öreg levéltáros professzor jött ki a vasajtón, s a kulccsal
kétszer ráfordította a zárat.
A zár hangosan csikorgott, az öreg professzor eltávozott az ajtótól, de
amint a folyosó sarkáig ért, gyorsan megfordult, visszament, megrázta az
ajtót erősen, kipróbálta, hogy nem hagyta-e nyitva. Mikor látta, hogy semmi
rázásra és döngetésre nem nyílik ki, akkor megnyugodott, s szórakozott
lépéseivel továbbment, s nemsokára eltűnt a lépcsőn.
Ezt már jól ismerte Misi, tudta, minden diák mesélte, hogy az öreg az
első emeletről is visszafordul, s újra megnézi, hogy jól zárta-e be az
ajtót, akkor lemegy, s mikor a kapun ki akar lépni az udvarról, akkor megint
megijed, s visszafordul, és újra felmászik a második emeletre, hogy
megbizonyosodjék felőle, vajon nem hagyta-e nyitva. Hallotta ezt sokszor az
öreg tanárról, de még maga szemével nem látta. Most aztán elfeledkezett
festékről, mindenről, s kimondhatatlan rettegéssel ott maradt a sötét
folyosón, hogy kitapasztalja, igaz-e?
A lépcső tetejéről utána nézett az öreg tanárnak, s a vér megállott a
testében, mikor meglátta, hogy az az első emeleti fordulónál, ahol le kell
már menni a földszint felé, pontosan az első lépcsőről, ahogy lelépett,
hopp, egy ideges kézmozdulattal visszafordult, s egyenesen felfelé indult,
vissza a második emeletre.
Misi úgy meg volt rémülve, szinte fává lett, a lábát alig bírta
megmozdítani, mintha most kísértet támadt volna fel valósággal a szeme
előtt. De amint megmozdulni érezte a testét, uccu, el is szaladt, mint a
nyúl. Mire a professzor feljött a lépcsőn, akkorra ő már régen kint volt a
sötét folyosóból; isten őrizzen, hogy rajtakapta volna az öreg tanár, hogy
utána leskelődik, esetleg azt hitte volna, hogy ő is csúfságból leste meg,
mint a többi kisdiák, esetleg megismerte volna, s beadta volna az
igazgatónak, aki úgy tud ordítani, mint az oroszlán, isten őrizzen, hogy
valaki a szemébe kerüljön, az ő termük szemben van azzal, amelyikben az
igazgató, más néven "a vín baka" tanít, s áthallatszik két bezárt ajtón át,
hogyha üvölt, olyankor a kisdiákok elkezdenek nevetni, s a tanár is nevet, s
kopogtatja az asztalt: "ide figyeljetek!"
De nem bírt mégsem a szobába menni. Ott leskelődött a sötétedő folyosón,
s óvatosan és megfigyelhetetlen módon leste az öreg professzort, aki
valósággal feljött a földszintről másodszor is, s a kapu alól harmadszor is,
megnézni a levéltár nagy vasajtaját, csakugyan bezárta-e.
Csak mikor már végképp nem lehetett arra számítani, hogy még egyszer
vissza fog jönni, akkor ment be a coetusba.
Már mindenki otthon volt, s előkészítették a brúgót a vacsorához.
A szobafőnök cigarettázott, kihajolt az ablakon, s kifelé fújta a füstöt,
a kis törpe Nagy úr az asztal mellett ült, és cigarettát töltött nagy
szorgalommal. Ezek ketten nyolcadgimnazisták voltak. A többi öt gyerek, vele
együtt, második osztályos.
Amint belépett a coetusba, egyszerre nagy kacagás tört ki.
Ijedten nézett rájuk.
Böszörményi már nem festett, hanem a brúgót, a barna diákkenyeret
majszolta, s még jobban röhögött, mint a többi.
- Mi van a fejeden? - kiáltottak neki.
Ő rákvörös lett, s a fejéhez kapott, már eszébe jutott, hogy a hajába
olajfaleveleket tűzdelt, egészen öntudatlanul, mikor a phaedrusi mesék
lefordításáról gondolkodott, a fehér olajfa hosszú illatos leveleit úgy
tűzögette a hajába, mint a latin költők fején szokott rajzolva lenni.
De nemcsak ezért vörösödött el, hanem mert eszébe jutott, hogy
ottfelejtette a kalapját a kertben.
Letette a könyvet az asztalra, s visszaszaladt egy szó nélkül.
De akármilyen sebesen szaladt, mire odaért, a füvészkert nagy vasrácsos
ajtaja már zárva volt, reszketve fogta az ajtó földig érő vaspálcáit, s
kétségbeesett szorongással nézett be a kertbe. Szeméből sűrűn ömlött a
könny, s ott állott sokáig. Feje fölött csüngött a fekete vas csengőhúzó,
csak meg kellett volna rántani, s akkor kijött volna valaki, kinyitja a
kaput, s ő bemehet megkeresni a kalapját, de nem merte megfogni a csengőt,
még a kezét sem merte kinyújtani felé, s mikor meglátta, hogy valami
kertészlegény az úton a kapu felé közeledik, rémülten visszahúzódott, hogy
meg ne lássa, s meg ne találja kérdezni, hogy mit akar.
Soká állt a kollégium sarkánál, elbújt az emlékkertben az orgonabokrok
megett, s addig sírdogált, míg csak meg nem hallotta a konviktusi csengőt.
Akkor a hátulsó lépcsőn felszaladt a coetusba, a fiúk már mindnyájan
lementek a vacsorára, hamar kinyitotta az ajtót az ajtófélre felakasztott
kulccsal, gyorsan előkereste szalmakalapját, azt a rosszat, amit már nem
akart többet viselni, mert a múltkor, mikor a Nagyerdőn voltak, megázott, s
kajla lett. A szemébe húzta és észnélkül szaladt le a lépcsőn, hogy még az
étterembe bejusson.
Mire odaért, éppen felállottak, s imádkozni kezdett az esküdtfelügyelő,
de az ajtó a nyárias meleg miatt nem volt bezárva, s neki sikerült
becsúsznia. Kár is lett volna a vacsoráért, mert jó étel volt, olyan, amit ő
nagyon szeretett: köleskása tejben, sok cukorral.