ÜNNEP A MALOMHÁZBAN
Kedves, mosolygós, vidám tavasz volt már akkor, amikor megtudtam, mi
történt igazában karácsony éjszakáján az óbányában. Kis fehér szobában
feküdtem, napsugár és orgonaszag áradt be a nyitott ablakon. Szülém sápadt
arca mosolygott az ágyam egyik oldalán, tündérkém százráncú képe a másikon.
Csodálkozva tekingettem hol az egyikre, hol a másikra.
- Hát nem akarsz ránk ismerni, szívecském? - simogatta szülém a
homlokomat.
- Akarok én, de sehogy se tudom rendbe szedni a gondolataimat. Hol vagyok
én most, hogy kerültem ide? Hová lett a Küsmödi barlangja? Micsoda
orvosságszagú ágy ez, amelyikben fekszem? A fejem miért van bekötözgetve? És
nini, ott a sarokban a másik ágyon nem a kis bice-bóca fekszik? És nem
Titulász doktor hajol-e fölé, és miért csóválja olyan kedvetlenül a bozontos
fejét?
Százféle kérdeznivalóm lett volna, de csak egyet tudtam mondani.
- Ehetném - ez volt az egész.
De azt hiszem, ha a világ minden szép versét elmondtam volna, abból
közelről se lett volna annyi öröm, mint ebből az egyetlen szóból. Hogy
ragyogott föl az én drágáim arca, hogy futottak oda az öreg Titulászhoz:
- Hallotta, doktor úr? Azt mondta, ehetnék!
Hárman hatfelé szaladtak egy pohár tejért. S mikor kivettem a poharat a
szülém kezéből, és a magam két kezével vittem a számhoz, azon úgy
elcsodálkoztak, mintha én volnék a cirkuszban a buzogányhajigáló erőművész.
Nem értettem én ezt sehogy se. No, majd mindjárt megértem, gondoltam
magamban, s nagy hetykén fölpattantam az ágyban. De arra meg nagy ijedten
csapta össze a kezét szülém:
- Jaj, már megint menni akar! Hát hová akarsz menni, édes mézem?
- Hát hová akarnék? - néztem nagyot. - Az iskolába megyek, szülém.
Erre megint nagy volt az öröm, hogy csak iskolába akarok menni. Tündérkém
a kis kacajok sortüze közt, de könnybe lábadt szemmel mondja, hogy eddig
mindig az angyalokhoz akartam menni. Titulász doktor pedig megfenyegetett az
oroszlánfejű botjával:
- Hohó, hé, odébb lesz még az az idábbnál! Sokat kell még addig
erősödnöd, gyermekem. Most csak maradj szép nyugodtan az ágyban, mint a kis
bice-bóca. Majd aztán egyszerre mehettek az iskolába, és vigyázhattok
egymásra, hogy megint el ne vigyen benneteket a markoláb. Mert azt is nagyon
sokat emlegetted ám három hónap óta.
Most meg énrajtam volt az elcsodálkozás sora. Sehogy se akartam elhinni,
hogy én már három hónap óta fekszem ebben a kis fehér szobában a kis bice-
bócával együtt. Ez a kis fehér szoba pedig a kórházban van.
- Hát aztán hogy jöttünk mink ide?
- Bizony, nem a magatok lábán, fiam. Derék bányászok hoztak ide
benneteket az ölükben. Úgy ástak ki benneteket az óbánya romjai alól
karácsony másnapján.
Csak úgy tátogtam, mint horgon a potyka.
- Hát mi történt az óbányában, doktor bácsi?
- Azt teneked kell jobban tudnod, fiam, mert te ott voltál - nevetett
Titulász doktor. - Mink, hála istennek, nem voltunk ott. Mióta itt fekszel,
azóta lázadban mindig a bányáról beszélsz, de bizony nem lettünk okosabbak a
sok összevissza beszédtől. Hát most már el tudnád-e mondani szép értelmesen,
mit kerestél te azon az elhagyott helyen karácsony éjszakáján?
Mindent elmondtam, amit tudtam. Mikor odaértem, hogy hogyan szólaltak meg
a világító kövek a föld alatt, szülém és tündérkém nem győztek ámuldozni, de
a doktor csak mosolygott.
- Beteg voltál te már akkor is, Gergő fiam, mikor hazulról elindultál.
Lázadban láttad, hallottad azt a sok furcsaságot. Elhidd, hogy ha én vagyok
ott a te helyedben, az én tiszteletemre nem szólalnak meg a kősziklák.
Összenéztünk szülémmel: mi ketten tudjuk azt, hogy nemcsak az emberek
élnek a világon. De minek ellenkeztem volna olyan okos öregemberrel, mint
Titulász doktor? Tovább mondtam a történetemet, és mikor a végére értem, a
doktor elgondolkozva bólogatott:
- Most már hát értem az egészet. Mikor a te szegény bűbájos embered
meggyújtotta a mécsest, meggyulladt a bányalég, és szétvetette az egész
bányát. Takaros kis robbanás volt, belerázkódott az egész város. Az volt a
szerencse, hogy karácsony éjszakáján történt, mikor senki jótét lélek még
csak a tájékán se járt a bányának. Ti ketten úgy menekedtetek meg, hogy a
robbanás kidobott benneteket a hóba, és betemetett törmelékkel. Egy kicsit
megütöttétek ugyan magatokat, egy kis repedés is esett a kobakodon, de
sebaj, ebcsont beforr. Az ám, az ebről jut eszembe: hogy is hívják azt a
derék ebállatot?
- Mitvisz - mondta szülém olyan gyöngéden, mintha a legkezesebb
tyúkocskáját simogatná.
- No, hát a Mitvisz kutyát aranyba kellene foglalni. Tudod-e, hogy az
vezetett nyomra bennünket? Az egész város ott nyüzsgött a bánya körül, de ki
gondolt volna arra, hogy ott keressen benneteket a kövek alatt? Csak a
Mitvisz érezte meg, hogy lenni kell ott valaminek. Addig szűkölt, csaholt,
vonyított a romok tetején, hogy mégiscsak meg kellett néznünk, mi van ott.
Hát ti hárman voltatok.
- Hárman? - néztem körül. - Hát ő hol van?
- Ehol van e - nevetett a doktor, és előhúzta az ajtó mögül az égbelátót.
- Csodálatos, hogy még csak egy srófja se görbült meg.
Az égbelátó üvegszeme vidáman és barátságosan csillogott, de nem tudtam
neki örülni. Azt gondoltam, Küsmödi volt az a harmadik.
- Nem, fiam, nem ő volt - borongott el a doktor arca. - Ő volt a halott
bánya hazajáró lelke, és szegény öreg kóbor lélek most elmúlt a bányával
együtt, amit nem tudott elhagyni. Majd ha újra megnyitják a bányát,
keresztet faragnak az emlékezetére a bányászok.
A másik ágy felől fájdalmas zokogás hallatszott. A kis bicebóca
mozdulatlanul hallgatta végig az egész beszélgetésünket, de tovább nem bírta
magát türtőztetni. Titulász doktor odalépett hozzá, és jóságosan simogatta
meg halovány arcát:
- Csak sírj, fiacskám, sírj, én örülök annak. Most már legalább nem
féltem az életedet.
... Jó pár hét beletelt még, amikor a doktor föleresztett bennünket az
ágyból. Ki még akkor se mehettünk, de vendég már jöhetett hozzánk.
Jöttek is úgy, mintha búcsút járnának.
Legelőbb Péter apó keresett föl bennünket három bányásztársával. Két rend
vadonatúj bányászruhát hoztak a jó emberek, kis bányászinasoknak valót, s
arra kértek, hogy ezután az legyen az ünneplő ruhánk.
- Ezt a szerencsés megmenekülés örömére kapjátok - magyarázta Péter apó
-, de mink még másképp is gondoskodni akarunk rólatok. A jó Isten, aki a
rosszat is jóra tudja fordítani, a bányász-szerencsétlenséget is szerencsére
fordította. Mert a robbanás betemette ugyan az újbánya egy részét, de az
óbánya fölszaggatott sziklái alatt meg olyan szénrétegekhez nyitott utat,
amikről eddig nem is tudtunk. Becsületes munkánknak kétszeres hasznát látjuk
ezentúl. Hálából a bányászcéh gyerekeinek fogad benneteket, s iskoláztat,
neveltet addig, míg megemberedtek. Ennyivel tartozunk az öreg Küsmödi
emlékének is, Isten nyugosztalja szegényt.
Nagy éljenzés támadt erre az ablak alatt meg a szomszéd szobában, s ahogy
megnyíltak az ajtók, betódult az egész iskola. Pajtásaink boldogan
szorongatták a kezünket, a nagy Cintula pedig ez egyszer igazán megcsinálta
a kar-tótágast a "bánya fiai"-nak tiszteletére.
Mind nagy öröm volt ez nekem, de a legnagyobb mégis az volt, mikor szülém
megsúgta, hogy a jövő vasárnap már otthon ebédelhetünk a malomházban. Akkora
lakomát csapunk, amekkorát még nem látott az öreg épület, s ha hiszem, ha
nem, még a ludacskát is levágja a tiszteletünkre.
Ezzel a ludacskával még sohasem találkoztam az életben, de hírből nagyon
jól ismertük egymást, mióta lábadozó voltam. Mert szülém nekem mindig a
ludacskáról, a ludacskának meg énrólam beszélt. Én tudtam róla, hogy ő a
világon a legfehérebb ludacska, ő pedig tudta énrólam, hogy a világon semmit
sem szeretek jobban, mint a lúdhúst. És ezért igen becsültem a ludacskát, ő
azonban nyilván nemigen becsült engem.
Pedig már alig vártam, hogy találkozhassam vele, s át is adta neki szülém
az üzenetemet.
- Úgy bizony, ludacska, téged nagy tisztesség ér - veregette meg a
törlészkedő fejét. - Az egyetlen gyermekemnek sütlek meg ebédre, a kis bice-
bócának is jut belőled meg a tündérkének is meg a Cötkény bácsinak is meg a
Titulász doktor úrnak is, de még Messzi Gyurkát se felejtjük ki. Hát úgy
igyekezz meghízni, ludacska, hogy szégyenben ne maradjak veled.
- Giá-gá, giá-gá! - annyit felelt a ludacska erre nagy engedelmesen.
Belenyugodott abba, hogy őbelőle pecsenye lesz vasárnapra. Igaz, hogy akkor
is az lett volna belőle, ha bele nem nyugszik, de azért mégis szép volt tőle
ez az engedelmesség.
Még a tepsiben is olyan vidáman sistergett, hogy öröm volt hallgatni.
Olyanok mondják, akik hallgatták, olyanok pedig voltak sokan. Nagy ritkaság
ám a szegénysoron a tepsiben muzsikáló lúd. Báró cigánynak mind az öt
rajkója odaszaladt arra a hírre, hogy nagy ebéd készül a malomházban az
özvegy szűcsnénél.
- Érzsem a drága jó sagát - szippantott nagyokat a pitvarajtóban Nácika,
a legöregebb rajkó. - Ast mondta a sülém, nekem is ilyet süt, ha én is olyan
jó deák lesek, mint azs Annus néni fia.
Az én lelkem szülém csak kiszaladt erre a szóra a piruló liba mellől az
ajtóba, s megsimogatta a rajkó kócos üstökét:
- Hát aztán csakugyan olyan leszel, Nácika?
- Olyan seretnék lenni - kapta Nácika a válla közé a fejét.
- Segítsen meg szándékodban a jó Isten - törülgette meg édesanyám a
könnybe lábadt szemét a fehér kötőjével, azzal befordult a konyhára, s ki se
jött addig, míg az egyik combját le nem kanyarította a ludacskának.
- Nesze, Nácikám - nyomta a kezébe a gyereknek, aki csudálkozásában
akkorára tátotta a száját, hogy befért volna rajta az egész ludacska.
Szülém pedig a hálálkodás elől hirtelen visszaosont a konyhába, s
földarabolta a ludat, ahogy illik. Ahogy ott dolgozgat, egyszerre csak
megüti a fülét a nagy csöndesség az eresz alatt.
- Nini, de elillantak a vendégek - kukkantott ki az ajtón.
Ott voltak azok egy szálig. Tátott szájjal, tágra nyílt szemmel nézték a
szerencsés Nácikát, ahogy a lúdcombbal birkózott.
- Jaj, csak soká edd, hogy soká nézhessük - sóhajtott a legapróbbacska, a
csöpp Marcsóka a bácsikája fülébe.
Szülémnek elfacsarodott a szíve. Se szólt, se beszélt, csak fölkapta a
nagy tál pecsenyét, és sorra hordozta a kis éhesek közt:
- Vegyetek hamar, kis rongyélusok, míg el nem hűl!
Nem is maradt több a tálban a mellehúsánál, s szegény szülém csak akkor
kapott észbe. No, ő szépen elprédálta a nagy ebédet! Mi lesz most már ebből?
De ahogy az örömtől nekipirosodott kis arcokat meglátta, megvigasztalódva
tette vissza a tűzhelyre a tálat.
- Elég lesz az én fiacskámnak ez az egy darab is. Nem volt az nagyétkű
soha életében.
A többi vendégre nem is gondolt az áldott lélek. Pedig ugyan szép számmal
felgyülekeztünk. Titulász doktor mi kettőnkkel, Messzi Gyurka kutyástul,
Malvinka macskástul.
- Így uras - mondta rátartian -, hogy ebből az ünnepből ő se maradjon ki.
Szülém mindnyájukhoz szíves volt, de nevetve-sírva mégiscsak az én
nyakamba borult az ajtóban:
- Ó, csakhogy hazajöttél még egyszer, lelkem gyerekem!
- Hát a ludacska, szülém? - kérdeztem tőle incselkedve, mert mindjárt
megsejtettem az igazságot, ahogy a sok csámcsogó kis száj közt végigmentünk
a ház előtt.
- A ludacska, fiam? - babrált a kötőjén zavarodottan édesanyám. - A te
részed megmaradt belőle, éppen a legjava.
- Mi-a-ó, mi-a jó? - futott elébünk a küszöbön az öreg Pajtás macska.
Ő már akkor tudta, mi a jó, mert a foga közt tartotta az én részemet. Már
tudniillik a melle csontját, mert a húst már leette róla, s most már csak a
csonttal futott a Mitvisz kutya elől, aki azt csaholta, hogy igen szeretné a
nevét Mellecsontotviszre változtatni.
Mindnyájan nevettünk a ludacska történetén, csak szegény szülémnek
görbült sírásra a kedve szégyenletében és zavarában. Mire tessékelje ő most
már befelé ezt a sok nagy vendéget? Titulász doktor aztán megvigasztalta:
- Sebaj, jó asszony, hadd próbáljak most már én is valami
boszorkányságot. Úgyis sok olyasféle történt már ebben a házban, hátha nekem
is sikerül. Csak egyet füttyentek, s mindjárt itt lesz a terülj asztalka.
Nézzétek meg csak, gyerekek, hátha már ott is van a kocsimon.
Persze hogy ott volt, hiszen szemünk láttára tették fel a nagyvendéglő
szakácsai a doktor kocsijára a mindenféle drága jó ételekkel tele-tetés
kosarat. Volt abban lúd is, tyúk is, édes tészta is, sós is. Csaptunk is
olyan lakomát, hogy a király portáján se lehetett volna különbet.
Még az asztalnál ültünk, mikor hallottuk, hogy a Mitvisz igen nagy
lelkesedéssel fogad valakit odakint.
Ilyen mérgesen csak a Báró cigányt szokta ugatni - vélte Messzi Gyurka. S
jól vélte, mert a cigány szavát is hallottuk, ahogy évődött a pulival:
- Mit kötözsködzs velem, te samár kutya, mikor én most jóban járok? Nem
visek, hanem hozstam.
Csakugyan hozott valamit a Báró cigány. Egy darabot a kincskereső
kisködmön háta közepéből. Éppen azt, amelyikre a malomház volt kivarrva.
Kint találta a kövek közt, szétfoszlott, elégett az egész ködmön, csak ennyi
maradt belőle.
- Mindjárt ráösmertem, ahogy kikapirgáltam a botommal - mesélte a cigány.
- Nini, mondok, ezs meg azs én kiskomám gúnyájából való. Volt nagy öröm,
mikor hazsaértem vele. Ast akarta az assony, hogy akassuk föl képnek a
falra, olyan sép ezs. No, meg is ráncsigáltam érte a kontyát. Hát mi vagyok
én? - mondok. És micsoda ezs, tán malacs vagy bárány vagy csirke? Nem, ezs
csak egy rongyos ködmöndarab, hát mán hogy venném én el est azs én
kiskomámtól, aki énhozsám mindig olyan jó volt? Elvisem neki, mondok, hogy
örüljön segény feje, én úgyse tudok vele mit csinálni.
Titulász doktor egy ezüstpénzt dobott a cigánynak, én pedig addig néztem
a selyemmel kivarrott malomházat, míg hullani kezdett rá a könnyem, és
kivirágoztatta rajta a körömkevirágot. Kilopództam a többiek közül, és
átosontam a temetőbe, és úgy csókoltam meg egy körömkés sírnak a
keresztfáját, mintha az a kéz volna, amelynek a kisködmön volt utolsó
munkája. És mintha két áldó kar lett volna a fejfa két karja, és mintha
hangot hallottam volna a vadvirágszagú szélben, a tücskök hegedűszava közt:
- A szeretet az élet.