A KÖVEK MEGSZÓLALNAK
Arra tértem magamhoz, hogy valami szemkápráztató világosság vesz körül.
Kicsi koromban a malomházban sokat mulattattam magam azzal, hogy lehunytam a
szememet, és megdörzsöltem a szemhéjamat. Olyankor mindenféle csodálatos
színeket és fényeket láttam a lehunyott szememmel. Most nyitott szemmel
láttam azokat a fénylő színeket. Mintha csak a szivárvány pántlikájába
lettem volna takaródzva.
Ellenzőt csináltam a két tenyeremből a szemem elé, úgy néztem körül.
Egyszerre rájöttem, hogy én most a Xaxa-barlangban lehetek, ahol Aladdin a
csodalámpát találta. Fölöttem icike-picike darab látszott az égből, mintha
valami mély kútból néznék kifelé, s azon úgy lebegett a hold, mint egy kis
ezüstostya. Körülöttem csupa kőszikla, ameddig csak elláttam, és az mind
csillogott-villogott, izzott, világított. Mindnyájának a belsejéből ömlött
kifelé a fény, egyikből piros, mint a hajnal, a másikból kék, mint a nyári
ég, a harmadikból tüzes sárga, a negyedikből szelíd fűzöld: a szívük
világított a szikláknak.
"Nem lehet ez igaz mégse - gondoltam magamban -, álom lesz ez
bizonyosan."
Az ám, csakhogy nem az ágyamban fekszem, hanem a földön - néztem végig
magamon -, s a föld apró kövecskékkel van borítva, amik úgy villognak, mint
a szentjánosbogár. A ködmön is rajtam van, az égbelátó is a nyakamban. Az
oldalam meg olyan igazánbul sajog, hogy jobban se kell. Körülöttem egész kis
tócsába futott a víz, ahogy a ruhámról leolvadt a hó, a csizmámon még
fehérlik belőle egy kicsi. Hát mégse álom ez.
Fölnéztem a kis kerek lyukra a fejem fölött. Bizonyosan ott zuhantam le
ide a bányába. Mégpedig éppen arra a helyre, ahol a kincsek teremnek. No, az
öreg Küsmödi mégse egészen olyan bolond ember, amilyennek a világ gondolja.
Tudja ő azt jól, mért nem akarja itthagyni az óbányát.
Föltápászkodtam, s megindultam a felé a szikla felé, amelyiknek olyan
színe volt, mint a piros tintának, mikor keresztülsüt rajta a nap. De nagyon
nehezemre esett minden lépés. A lábam mintha ólomból lett volna, a fejem meg
úgy szédelgett, mint száraz mákfej a szélben. De azért elvánszorogtam egy-
két lépést a piros tüzű szikla felé, mikor egyszer csak megszólal valaki
mögöttem:
- Dicsőség Istennek a magasságban!
Mintha valahonnan a föld alól búgott volna valami óriásnak a hangja. S
annak egyszerre száz visszhangja támadt, betöltötte a kiáltás az egész
sziklacsarnokot:
- Dicsőség Istennek a magasságban!
Egyszerre megdermedtem, mint a kapubálvány, de nem ijedtem meg egy
csöppet sem. Megmondta azt nekem Péter apó, hogy karácsony éjszakáján
megszólalnak a kövek. Hát csak szólaljanak. Énnekem nem kell félnem, hiszen
nem járok én semmi rosszban. Meg is mondom a beszélő szikláknak, hogy ők se
féljenek éntőlem. S amilyen fönnhangon tőlem telt, elkiáltottam magamat:
- Békesség a földön a jóakaratú embereknek!
Voltam én már éjféli misén eleget, tudtam, hogy az Isten dicsőségére ott
is az ember békessége a válasz.
Hanem arra nem gondoltam, hogy mikor a sziklák megszólalnak, akkor az
embereknek hallgatni kell. Ahogy az első hangot kiejtettem, olyan hirtelen
kialudt körülöttem minden fény, mint mikor elfújják a lámpát.
Vaksötétben tapogatóztam vissza odáig, ahol a kerek lyukon lesütött a
hold. A hold most is ott volt, de hiába nézegettem föl hozzá. Sugárlétránál
egyebet nem tudott leküldeni, azon meg csak az angyalok tudnak járni.
Mit lehet itt most már tenni? Bizony nem lehet mást, mint leülni egy
kődarabra, a két térdemre tenni a két karomat, arra ráhajtani a fejemet és
szülémre és tündérkémre gondolva sírni, sírdogálni olyan keservesen, hogy a
kő is meginduljon bele.
A kő nem indult meg, hanem a hold megindult. Mire megint fölnéztem,
akkorra már úgy elhaladt, hogy csak egy kicsi karéja látszott le a lyukon.
De az olyan biztatóan ragyogott, mint valami aranyszem:
- Gyere arra, Gergő, amerre én!
Erre aztán meg is indultam abban az irányban, amerre az előbb a beszélő
kövek világítottak. Persze most már se nem beszéltek, se nem világítottak,
rideg-hideg sziklák voltak, egyik-másik keményen meg is ütött, ahogy
nekimentem a sötétben. De azért csak botorkáltam előre, egész addig, míg egy
sima kőfalhoz nem értem. Olyan volt az, ahogy az ujjaimmal végigtapogattam,
mintha legyalulták volna.
Itt leültem egy kicsit pihenni és gondolataimat rendbe szedni. Mikor
Péter apó levezetett az újbányába, ott is láttam ilyen sima falú folyosót.
Itt mostan nyilván valami elhagyatott tárnába kerültem. Annak pedig végének
kell lenni valahol. Akkor én ki is szabadulhatok még a föld alól.
Megindultam a fal mentén, és addig-addig csoszogtam előre, míg egyszerre
hideg szél csapott meg valamerről. Amerről jöttem, ott mindenütt olyan meleg
volt, hogy verejtékeztem bele - ez a friss szél csak a felső világból
jöhetett!
Fölsikoltottam volna örömömben, ha mertem volna, de most már tudtam, hogy
itt nagyon csínján kell bánni a hanggal. Hát csak annyit tettem, hogy a
szívemmel rámosolyogtam szülémre és tündérkémre, aztán arra fordultam,
amerre a hideget éreztem.
Olyan szűk folyosóba jutottam, hogy kinyújtott két karom a két falat
érte. Az út fölfelé vitt, omlatag köveken keresztül, amelyek ki-kicsúsztak a
lábam alól, a szél pedig egyre erősebb lett, s ahogy kanyarodott egyet a
folyosó, már hangját is hallottam. Suhogott, zúgott, sziszegett, nyerített,
de nekem nem lehetett volna annál szebb a karácsonyi angyalok muzsikája sem.
Megint kanyarodott egyet a folyosó, s akkor már úgy vágott az arcomba a
szél, mint százágú korbács. Olyan volt az most nekem, mintha virággal
simogattak volna. Beszippantottam belőle egy teli tüdőre valót, s azzal
nagyot lódítottam magamon. Éreztem, hogy csak egy-két lépés már a szabadság.
- No, Gergő, mégiscsak eleresztett a markoláb!
Az ám, úgy bukfenceztem le megint valahová, hogy a nagy Cintula szíve
meghasadt volna az irigységtől, ha látja. Úgy látszik, mégse jó a
markolábbal figurázni, mert akkor viszi el az embert, mikor nem is látja,
mikor nem is gondolja.
Nem estem azonban mélyre, és puhára estem. Tapogatom a kezemmel: hát
havon fekszem. Hallom zúgni a szelet, de nem érzem: fejem zúg. Fölnézek:
molnárszemű csillagok ragyognak a magasban.
Dicsőség Istennek a magasságban! Kijutottam az ő szabad ege alá! Nemcsak
a csillagok sugároznak, hanem a hó is fehérlik körülöttem. Nem vagyok már
egészen vaksötétben. Ha megerőltetem a szememet, már látok is. Látom, hogy
egy nagy, kerek gödörbe jutottam. A széle jó magasan van felettem, utat nem
látok semerre, mert mindent betakar a hó. Ha nappal volna, valahol
bizonyosan ki tudnék kapaszkodni a gödörből. Ha hold sütne, talán lehetne
olyan fagyökeret találni, amin felmászhatnék a felső világba, mint a
mesebeli Törzsök Jankó a sárkányok országából. De míg én a föld alatt
tévelyegtem, a csillagok pásztora addig jól elhaladt az égen. Úgy lehet,
azóta le is csúszott már róla egészen.
Úgy nézdegéltem körös-körül, ahogy az a katicabogár nézdegélhet, amelyik
szüretkor beleesik egy üres csöbörbe. S egyszer csak észreveszem, hogy azzal
a nyílással szemben, amelyiken kiszabadultam, a gödör másik oldalán is
feketéllik egy kis kerek nyílás. Fekete száj tátong a nagy fehérségben.
Átvádoltam a gödör fenekén keresztül a nyakig érő havon, és nagy nehezen
elértem a barlang száját. Nem volt magasan, föl bírtam odáig kapaszkodni.
Gondoltam magamban, itt legalább kihúzom az éjszakát szárazon, nem kell
hóban vackolnom.
Nem is igen mentem beljebb, megülepedtem mindjárt a barlang szájában.
Halálos fáradtan nekivetettem a hátam a sziklafalnak, s nyomban lefogódott a
szemem. Nem éreztem én se éhséget, se félelmet, se hideget, se semmit a
világon, csak azt, hogy milyen jó lesz itt aludni. Eszembe se jutott, hogy
itt nemcsak elaludni lehet, de megfagyni is.
S talán úgy elaludtam volna, hogy fel sem ébredek többet, ha félálomban
megint hangot nem hallok. De hangot hallottam, amely azt mondta:
- No, ne sírj, báránykám!
- Ohó - pattant föl a szemem -, a kövek megint beszélnek! De most már
kihallgatom ám őket elejétől végig, s nem kotyogok bele a beszédjükbe.
- Jó meleg ágyat csinálok én neked mindjárt! - mondja jóságosan az előbb
hallott hang. De az egész más hang volt, mint a beszélő szikláké amoda át.
Ez egészen emberi hangnak tetszett.
Teljesen kiment szememből az álom, ahelyett a kíváncsiság vett rajtam
erőt. Leguggoltam, s lassan, óvatosan előrecsúsztam a barlangban.
Nem kellett messzire mennem, mikor újra hallom a hangot jobb kéz felől, s
hirtelen fénysugár szökken a szemembe. Visszahőköltem egy szikladudorodás
mögé, s lelapultam a földre. Most már tisztában voltam vele, hogy micsoda
hang volt, amit hallottam, micsoda fénysugár, amit láttam.
A bányacsősz hangja, a bányacsősz lámpája!
Hej, de áldottam magamban Péter apót, hogy jó előre úgy kitanított
mindenre! Milyen jó volt azt most tudni, hogy mivel lehet kedvében járni a
nagy hatalmú bányacsősznek. Előhúztam a ködmönzsebből a nagy karaj kenyeret,
és áthajítottam a sziklán. Ilyent bizonyosan nem evett, mióta a szakálla
kinőtt. Csak már legalább megtalálná!
Úgy látszik, megtalálta, mert kisvártatva megint hallottam a hangját. Azt
mondta szép értelmesen:
- Bizony, bányacsősz, egy kis szalonnát is adhattál volna mellé!
Úgy eltátottam a számat, hogy majd kiesett rajta a fejem. Hiszen ez nem a
bányacsősz hangja, hanem a bűbájos Küsmödié. Ez a vén szeleburdi azt hiszi,
hogy én vagyok a bányacsősz.
De hiszen akkor én egészen jó helyen járok! Oda értem, ahová indultam:
itt vagyok a Küsmödi tanyáján! No, Gergő, most legyél már eszeden!
Nincs az a papmacskahernyó, amelyik nesztelenebbül csússzon, mint ahogy
én előcsúsztam a szikla mögül. Csak egy-két lépést kellett tennem, s már
akkor ajtóstul bent voltam a házban.
Persze olyan ház volt az, hogy semmiféle ajtaja nem volt. Kis kerek
barlangocska, amit a szája fölé hajló sziklaperem védett meg a széltől,
hótól, úgy-ahogy. A lenyugvó hold, amelynek a sugarát lámpafénynek
gondoltam, az elébb éppen belesütött úgy, hogy tisztán láthattam mindent.
Láttam pedig, hogy egy száraz mohaágyon fekszik a földön a kis bice-bóca.
Könyvei csomóban a feje alatt, ez a vánkosa. Az öreg bűbájos rossz ködmöne a
lábára vetve: ez a takarója: Előtte pedig ott térdel az öregember ingujjban,
a két kezét pedig a háta mögé dugja, úgy fogja benne a kenyeret. Az én
kenyeremet, amit a bányacsősznek szántam.
Ebben a percben azonban eszembe se jutott semmiféle bányacsősz. Még azt
is elfelejtettem, hogy éjszakának idején az óbánya gödreiben bukdácsolok.
Csak azt láttam, hogy a kis pajtásom arca sápadt, mint a halotté, szeméből
hull a könny, s hogy a vén ember rejtegeti előle a kenyeret. Bizonyosan maga
akarja megenni az egészet. Mint ahogy kisgyerek koromban énelőlem elette a
vacsorát.
Elfutott a düh, és fölkaptam egy nehéz kődarabot, azzal a jó szándékkal,
hogy hozzálódítom az öreghez. És bizonyosan meg is teszem, ha abban a
percben meg nem szólal.
- No, báránykám, ugye, mindig azt mondtad, mikor én a bányacsőszről
beszéltem neked, hogy mesebeszéd az? Hát nézd e, mit adott nekünk a
bányacsősz. Hát hiszel-e már benne?
Odatartotta a két tenyerén a kenyérkarajt a kis bice-bóca elé. A gyerek
mohón kapott utána:
- Kenyér! Istenem, kenyér! Igazi kenyér, nagyapóka?
- De igazi ám! - bólogatott a Küsmödi nagy feje. - Igazi kalácscipó.
Mikor a bányacsősz a kezembe adta, még meleg is volt. Azt mondta, aki
ebből eszik, az olyan erős lesz, mint a kőszikla. Kóstold csak, báránykám!
A kis bice-bóca beleharapott a kenyérbe, de aztán csak kiejtette a
kezéből. Olyan gyönge volt, hogy már azt se bírta tartani.
- No, várj, majd én tördösöm - mondta az öregember, s olyan szelíd, olyan
lágy, olyan szomorú volt a hangja, hogy tán soha életemben nem hallottam
olyant. Megszégyenülten ejtettem ki a kődarabot a kezemből.
A kis bice-bóca pedig úgy nyeldeste a falatokat rágás nélkül, mint az
éhes fecskefiók. Egyszerre azonban eltolta magától az etető kezet.
- Hát te, nagyapóka? A többi már legyen a tied. Hiszen te se ettél...
hány nap óta is? Egy, kettő, három, négy nap óta. A többit te edd meg,
nagyapóka!
- Én-e? - nevetett Küsmödi olyan jókedvűen, hogy még engem is majd
megcsalt. - Hiszen engem el se eresztett a bányacsősz addig, míg egy fél
cipót be nem vágtam. Úgy jóllaktam én, báránykám, mint a duda.
- Akkor jól van, nagyapóka - nyugodott meg a gyerek -, akkor én még nem
laktam jól, ha te már nem vagy éhes. Ez nem olyan kenyérke ám, mint amilyent
te szoktál sütni zuzmóból meg makklisztből.
- Hát csak egyed, báránykám, egyed - biztatta boldogan az öregember. -
Majd meglátod, ezután mindig ilyen kalácskenyeret eszünk, csak odajuthassak
a kincshez. Tudod, hogy már a nyomában vagyok?
- Mindig ezt mondod, nagyapóka - duzzogott a gyerek. - Minden fényes
kőről azt hiszed, hogy kincs, s a tudós emberek mindig kinevetnek vele.
Tudod, nagyapóka, mit csinálnék én, ha neked volnék?
- Mit csinálnál, bárányka?
- Átmennék a másik bányába, Péter apóhoz, és élnék úgy, mint a többi
ember.
A bűbájos zavartan motyogott:
- Nem lehet, bárányka. Látod, engem mindig kinevetnek az emberek, vagy
elszaladnak előlem.
- Az azért van, nagyapóka, mert mindig olyan haragosan jársz-kelsz az
emberek közt.
Kicsit elhallgatott, aztán újra kezdte:
- De jó volna egyszer meleg szobában aludni, nagyapó! Ha bányamérnök
leszek, akkor nekem olyan szobám lesz, hogy két kemence lesz benne, s az
egyiknek a kuckójában én alszom, a másikéban te. Nézd, milyen hideg a kezem!
- Szegény kis báránykám - mondta gügyögve az öreg bűbájos, s fölébe
hajolva a vézna kis kéznek, elkezdte azt leheletével melengetni.
Bizony sose hittem volna, hogy valamikor még kedvem támadjon az öreg
Küsmödinek megcsókolni a kezét. Most pedig alig bírtam erőt venni magamon,
hogy meg ne tegyem.
- Milyen jó vagy te, nagyapóka! - mondta hálálkodva a kis bice-bóca. - Te
vagy a világon a legjobb ember, tudod-e te azt?
Nagyapókának nem volt ideje válaszolni, mert a hold hirtelen lebukott az
ég peremén, s a kis bice-bócának egyszerre sírásba csuklott a szava:
- Nagyapóka, ma megint nem gyújtod meg a mécsest?
- Tudod, báránykám, nincsen már olajunk - mondta halkan az öregember.
- Istenem, de hát sötétben hogy találnak majd ide az angyalok mihozzánk?
- nyűgösködött a gyerek. - Nem jó volna, nagyapóka, ha én kiállnék most az
ajtóba, és ott lesném őket?
- Nem, nem, báránykám - mondta ijedten az öregember. - Akkor azt mondanák
az angyalok: "Ejnye, micsoda dolog az, hogy ez a kisfiú még ilyenkor kint
kóborol!"
- De énnekem beszélnem kell ma éjszaka az angyalkákkal. Kérni akarok
valamit tőlük.
- Mit akarsz kérni, bárányka?
- Hát... hát... olyan szép virágos kisködmönt, amilyen az iskolában van
egy fiúnak. Gergőnek hívják. Álmomban én is mindig olyan ködmönben járok.
Azt hiszem, az angyalok is olyanban járnak. Te láttad már az angyalokat,
nagyapóka?
- Nem... nem nagyon járnak azok az ilyen vad vidékre.
- De ugye, mégiscsak eljönnek néha ide is? Minden jó emberhez le szoktak
szállni. Tavaly karácsonykor minálunk is voltak, de én nem láttam őket, mert
aludtam. Anyukámmal beszéltek, és új mankót hagytak ott nekem. Tenálad is
voltak tavaly karácsonykor?
- Nem, báránykám, nem voltak. Itt nagyon régen jártak utoljára az
angyalok. Akkor, mikor még anyukád olyan kicsi volt, mint te most. Azután
elszoktak innen. Kövek közt, látod, kővé változott nagyapókád szíve is, s
elijedtek tőle az angyalok. Add ide a kezedet, báránykám.
Úgy kellett lenni, hogy a bűbájos ember az unokája tenyerébe temette az
arcát, mert kisvártatva a gyerek ijedt szavát hallottam:
- Nagyapó, te sírsz? Érzem a könnyeket az ujjamon. Hát ki bántott,
szegény nagyapókám?
- Nem sírok, báránykám - mondta reszkető hangon az öregember. - Csak
kienged a szívem. Most már majd nem kerülnek el az angyalok. Úgy érzem,
mintha már jönnének is.
- Csak sötét ne volna! - sóhajtott a kis bice-bóca.
Hallottam, ahogy az öreg hirtelen felugrott, megvidámodva csendült föl a
hangja:
- Lám, lám, hogy előbb eszembe nem jutott! Hiszen van nekem egy mécsem az
öregtárnában is, ahol a múltkor kerestem a kincset! Hozom mindjárt, nem kell
az már ott úgyse, nem keresünk több kincset, báránykám! Várj csak,
egykettőre itt leszek vele! Lesz itt olyan világosság, hogy mind idetódulnak
az angyalok.
- Siess, nagyapóka - felelte a kis bice-bóca -, én majd imádkozom addig.
Az öreg lépései végigkocogtak a barlangon. Befelé jó mélyen vihetett az,
mert sokáig hallottam egyre halkulni a lépések zaját. Egyszer mintha valami
furcsa fütyülést hallottam volna, ami a bányarigót juttatta eszembe. De csak
egy pillanatra, mert rögtön mintha ajtó csapódott volna, s aztán nem
hallottam semmit, csak a kis bice-bóca suttogását. Bizonyosan az angyalokat
hívta szegényke.
No, hát ne hívja őket hiába! - futott át valami édes melegség a szívemen.
- Hadd legyen a kis bice-bócának olyan örömnapja, amilyen még nem volt.
Odaállítottam az ágyához az égbelátót, amit még mindig a nyakamban
szorongattam, s arra ráterítettem az én kincskereső kisködmönömet. Minek az
már nekem? Én addig hurcoltam a ködmönt, míg megtanultam, hogy a kincset a
szívében hordozza az ember. De micsoda öröm lesz, ha az öreg bűbájos
visszatér a világossággal, és az első tekintetük az égbelátóra esik meg a
ködmönre! Hogy örülnek majd neki, hogy sötétben is idetaláltak az angyalok!
Mit szólsz ehhez, ködmöntündér?
Úgy csináltam mindent, mint ahogy elgondoltam. Odasompolyogtam
lábujjhegyen a vacok mellé, leállítottam az égbelátót, és kibújtam a
ködmönből. És abban a percben, ahogy levált rólam, újra megszólaltak a kövek
körülöttem. Mintha ég, föld összeszakadt volna, akkorát dördült, s tűzfelhő
csapott ki a barlang mélyéből. Csakugyan idetódult a mennyország minden
angyala?
Lecsukódott a szemem, és ködmönöstül, égbelátóstul rázuhantam a kis bice-
bócára. Se láttam, se hallottam többet.