PÉTER APÓ
Nem telt bele egy hét se, mikor belátta a tanító urunk, hogy nem kuckóba
való diák a kis bice-bóca. Tűz volt az esze, gazdag a lelke, magakedveltető
minden tette-vette. Ráparancsolt a tanító úr, hogy mondja meg, ki mellé
szeretne ülni legjobban.
- A ködmönös fiú mellé - ez volt Pálistók Peti válasza, s én még ma is
büszke vagyok erre a válaszra.
Mikor aztán mellém került, úgy összebarátkoztunk, hogy még estig is alig
akartunk szétválakozni. Rendesen elkísértem egész a papok kertjéig, onnan is
csak azért fordultam vissza, mert alkonyattájt már mindig ott ólálkodott a
vén bűbájos, és én olyankor mindjárt fölvettem a szaladjvári nevet.
Egyszer azonban nem az öregapja várta a kis bice-bócát, hanem egy másik
öregecske, akiről már messziről láttam, hogy bányász. Bőrkötője volt, lámpás
a rézcsatos övében, a vállán meg csákány.
- Ez Péter apó - mondta a kis bice-bóca. - Egy bányában dolgoztak
nagyapóval, mikor még az is bányász volt.
Ezt is most hallottam először, hogy a bűbájos Küsmödi valaha bányász
volt. Én bizony azt hittem, hogy világéletében mindig a bűbájosság volt a
becsületes mestersége.
Szerettem volna még egyet-mást kérdezni róla, de nem mertem. Észrevettem,
hogy a kis bice-bócának mindig elakad a szava, ha nagyapjáról
kérdezősködnek. Most is hirtelen arra fordította a szót, milyen barátságos
ember ez a Péter apó.
- No, ha olyan barátságos - mondom -, akkor tán még engem is levinne
egyszer a bányába.
- Le az - mondta Peti -, ha szépen megkérjük.
Nem is nagyon kellett kérni Péter apót, egyszerre kötélnek állt, hogy az
első vakációs napon levisz a bányába, csak déli harangszóra legyek ott a
bányaház udvarán.
Csütörtök volt abban az időben a vakációs nap, déli harangszókor ott
várakoztam a bányaház kapujában. Tündérkém jól föltarisznyázott meleg
pogácsával, gondoltam, azon majd elosztozunk a kis bice-bócával.
Péter apó azonban csak magánosan jött elejbem, s nagyot nézett, mikor a
pajtásom tudakoltam.
- Hát te nem a bányát akarod látni, öcskös?
- Azt én.
- Hát akkor ne keresd a kis cimborádat. Küsmödiék nem itt laknak, hanem
az óbányában, annak pedig nem erre van az útja. Meg nem is teneked való út
az, öcskös.
Eszembe jutott, hogy valamikor azt hallottam én, griffmadarak őrzik a
Küsmödi tanyáját. No, gondoltam, jobb lesz nekem Péter apóval maradni.
Indultam volna is, mint a vak légy, de az öreg bányász vállon kapott.
- Megállj, hé, ne olyan sebesen. Kár lenne ezt a szép ködmönt elkeverni
odalent. Nézd e, kerítettem én neked ahhoz való gúnyát.
Takaros kis bányászruhát szedett elő az öreg az ajtó mögül. Még hegyes
bőrsüveget is nyomott a fejembe. Nagyon ki voltam békülve magammal, ahogy a
Szilér vizébe belenéztem, amely a bányaház udvarán csörgedezett keresztül.
Elmehettem volna a Hófehérke hét törpéje közé nyolcadiknak.
Péter apónak azonban könnybe lábadt a szeme, ahogy ott illegtem-billegtem
előtte.
- Szakasztott a fiam - mormogta szomorúan.
- Hát van fia Péter apónak?
- Volt öcskös, volt. Régen volt az. Elvette tőlem a bánya.
Végigfutott rajtam a hideg, de még a fogam is vacogott, ahogy az aknába
leereszkedtünk. Olyan volt, mintha feneketlen kútba vinne lefelé bennünket
valami nagy vödör. S Péter apó azzal törülgette le rólam a hideg verejtéket,
hogy ne féljek, majd izzadok még a melegtől is.
S bizony mindjárt lekívánkozott rólam a süveg, mihelyt leértünk.
Nehezemre esett a lélegzés, látni meg úgy láttam, mint éjszaka a becsukott
pincében. De aztán Péter apó megcsóválta a meggyújtott lámpást:
- Nézz szét nálunk!
Elszorult a szívem, és nem bírtam megszólalni, ahogy körülnéztem. Mint ha
fekete márványtemplomnak a kellős közepén álltunk volna, amit Isten keze
faragott. Mindenfelé folyosók nyíltak belőle, s azoknak a végiben pislogott
a lámpa, mint oltáron a mécses.
- Erre menjünk - vezetett Péter apó kézen fogva a legszélesebb folyosóba.
Egy darabig ijedten tekingettem vissza. Olyan volt, mintha valaki jönne
utánunk. Pedig csak a magunk lépése zaját verték vissza a boltozatok.
Egyszer aztán a magunk lépése se hallatszott. Bokáig jártunk a szénporban.
- Nini, itt vasút is jár? - kérdeztem susogva, ahogy az egyik
mellékfolyosóból sínek kanyarodtak a mienkbe.
- Mégpedig lóvonat - dörgött a Péter apó hangja, s hirtelen odalapított a
karjával a falhoz -, húzódjunk félre, hogy el ne üssön.
Kócos kis lovacska döcögött el mellettünk, dübörgő szenesszekeret
hurcolva magával. Észre se vett bennünket, pedig a lámpásunk éppen a szemébe
tűzött.
- A bányalovak mind megvakulnak - magyarázta Péter apó. Ez a lovacska már
tíz esztendeje nem járt a felső világban.
A folyosóba, amelyből a lovacska kikanyarodott, éppen csak
bepillantottunk. Egyik fala mentén hosszú sor bányász fejtette csákánnyal a
szenet. Neki voltak vetkezve derékig, a verejték, amely végigpatakzott
rajtuk, a falra akasztott lámpák vörös világánál szinte vérnek látszott.
- Szebbet mutatok én neked ennél - húzott el onnan Péter apó. -
Elvezetlek a bányakertbe. Az lesz csak a szép!
Szép is volt az nagyon. Nagy-nagy szoba, amelyiknek a falait ültette tele
az Isten keze virágokkal. De micsoda virágok termettek ebben a föld alatti
kertben! Fehér, sárga, ibolyaszín szirmaik szivárványszikrát szórtak a
lámpafényben.
- Szabad belőlük szakítani, Péter apó? - nyújtottam ki feléjük
lelkendezve a kezemet.
- Szabad, öcskös - nevetett a bányász -, de a bányavirágot csak
csákánnyal lehet leszakítani.
- Az ám, hiszen ezek kőből vannak - kaptam vissza a kezemet a hideg
kristályokról.
A bányakertből megint fekete éjszakába kerültünk. Mázsás szikladarabok
hevertek szerteszéjjel, mintha valami játékos óriás hajigálózott volna
velük.
- Oda nézz! - villantotta közéjük a lámpát Péter apó.
Nagyjából keresztformára kifaragott szikla meredt elém. Kis játék csákány
volt a tövébe fektetve.
- Itt temette el a bánya a fiamat - mondta mogorván Péter apó. - Nagy
robbanás volt az.
Egyszerre úgy láttam, mintha nem is kereszt állna ottan, hanem
kiterjesztett karú fiúcska. Szinte kedvem lett volna megölelni.
Péter apó galléron fogott.
- Hallod-e, hogy fütyül a bányarigó?
Furcsa fütyülés hallatszott messziről, s néha mintha darázsdongás
keveredett volna közé. Egész nekielevenedtem tőle, s igen meresztgettem a
nyakamat, hátha meglátnám fejem fölött a fekete semmiben a bánya madarát.
Hátha még meg is lehetne fogni! Belétennénk otthon a kanári kalitkájába!
Lámpák sűrű rácsfonása izzani kezdett, mint a megtüzesedett drót, s a
fütyülés egyre ijesztőbb lett.
- Szaladjunk, fiam - kapott az ölébe Péter apó. - A bányarigó kiszabadult
valahol, s már megütötte a lámpákat a szárnyával.
A hátunk mögött, a folyosó végiben tompán döngött a fal. Mintha valaki a
túlsó oldalról döngette volna hatalmas csákányütésekkel.
Péter apó megállt egy pillanatra, aztán megcsóválta a fejét:
- Az öreg Küsmödire megint rájött a bolondóra odaát az óbányában. Megint
kincseket keres szegény. Alighanem ő szabadította ki a bányarigót.
Mire az aknához értünk, már ott nyüzsgött valamennyi bányász. Ahol a
bányarigó fütyörész, ott halál ólálkodik. Ha meggyullad a mérges levegő,
szétrobbantja a bányát.
Szerencsésen napvilágra értünk. A bányaház kapujában macskabagoly
nyivákolt a vadkörtefán. Úgy éreztem, szebb madárszót nem hallottam, szebb
fát nem láttam soha életemben.