A KIS BICE-BÓCA
Úgy emlékszem arra a napra, mikor a kis bice-bóca először kocogott be az
iskolánkba, mintha tegnap lett volna. Még csak ősz vége volt, de már porka
havak szállingóztak a levegőben, és Habók Fügedi már téli órákat dudált a
toronyból. Ez a Habók Fügedi toronyőr volt, s az iskolánk ablakából éppen
oda lehetett látni az ajtajára. Nyáron láttuk is minden negyedórában, ahogy
egy rettenetes nagy tülökkel kiállt a toronyerkély négy sarkára, és tudtára
dudálta a világnak, hogy megint eltelt egy fertályóra. Télen azonban más
törvénye volt a furfangos Habók Fügedinek. Ilyenkor csak reggel nyolckor
végezte a hivatalát, de akkor egyfolytában eldudálta az egész napra valót.
Igen becsületes tisztviselő volt az öreg, egy kürtszóval meg nem károsította
volna a várost. Kilencvenhatszor fújt bele a tülökbe egymás után, s ehhez
kellett körülbelül egy óra. Mivel pedig a szép tülökszótól egy álló óráig
nem lehetett szót érteni az iskolában, Habók Fügedit igen sokra becsülte
minden deákgyerek.
Azért nem volt szép, hogy a nagy Cintula éppen a kis bice-bóca napján
árulkodott ellene. Fölágaskodott az utolsó padban, és billegette a két
ujját.
- No, mi baj, Cintula? - nézett föl a tanító úr az írásból.
- Tanító úr, kérem, a toronyőr máma csak kilencvenötöt dudált.
A tanító úr nem jött ki a sodrából, mert hozzá volt már szokva a Cintula
vásottságához. Csak a léniát vette a kezébe, és azzal odaballagott az utolsó
padhoz.
- Hát csak kilencvenötöt?
- Igenis, annyit.
- Hát aztán hogy tudod te azt?
- Tanító úr, kérem szépen, megolvastam.
- Úgy? Hát ráértél? Mutasd az írásodat, kész-e már a dolgozatod.
Nem volt kész, de Cintulát nem olyan fából faragták, hogy ilyen
kicsiségek zavarba hozták volna.
- Tanító úr, kérem szépen, még van egy kis híja - húzta a válla közé a
fejét.
- Te Cintula, belefogtál te abba a föladatba?
- Tanító úr, kérem szépen, bele - mondta Cintula, s fölemelte mind a két
mancsát. Könyökig tintás volt mind a tíz ujja.
- Na, látom, hogy dolgoztál. Hát most már olvasd föl szépen, amit írtál.
Cintula fölemelte a füzetet, és nagy hangon nekikezdett:
- Írjatok öt kötőszót. Első...
Itt aztán egyszerre megszakadt a szava, mintha ollóval vágták volna el.
- Éppen most akartam leírni az elsőt.
- Hát hadd hallom. Melyik lesz az első kötőszó?
- Hát... hát... izé... zsákmadzag - vágta ki Cintula elszántan.
Akkor a lénia fölemelkedett a tanító úr kezében, de mire lecsapott volna,
csikordult az ajtó, és mindnyájan odanéztünk. A tanító úr is odanézett -
Cintula megszabadult. A kis bice-bóca mindjárt jót tett, mikor először
lépett az iskolánkba.
Velem egyidős fiúcska lehetett, lenhajú, búzavirágszemű.
Ezt ugyan csak később vettem észre, akkor csak azt láttam, hogy mind a
két hóna alatt mankó van a gyereknek. Nem is annyira ment, mint inkább úgy
odaugrált a tanító úr elé, mint a veréb. De szinte jól állt neki, olyan
csinosan, vidáman ugrált.
- Mit akarsz, fiacskám? - kérdezte tőle a tanító úr barátságosan.
- Iskolába szeretnék járni - mondta bátran.
- Kicsit megkéstél, gyermekem.
- Most kerültem a városba, négy héttel ezelőtt.
Nekitámaszkodott a falnak, és írásokat szedett elő a zsebéből. Sok zsebe
volt - csak most vettem észre, milyen rongyos a ruhája. Akárhová nyúlt,
mindenütt zsebre talált.
- Itt vannak a bizonyítványaim. Három osztályt már elvégeztem.
A tanító úr belenézett az írásokba, aztán megcirógatta a gyerek fejét.
- Hát az édesapád mért nem jött fel veled?
A bice-bóca féloldalt szegte a fejét.
- Nincsen nekem se apám, se anyám. Elhaltak idegen városban. A nagyapám
vett magához, ő idevalósi.
- Hogy hívják a nagyapádat?
- Küsmödi Kelemen.
- A Gergő Küsmödije, az öreg Maksus unokája - zsibongott végig az
osztályon.
A tanító úr csöndet parancsolt, és azt kérdezte a gyerektől, hát az ő
neve micsoda.
- Pálistók Peti.
De már erre a furcsa névre megint csak elcihegtük magunkat. A tanító úr
is elmosolyodott.
- Éppen három embernek való neved van. Hol csinálok én most már neked
helyet, mikor úgyis alig férünk?
Egyszerre szétterpeszkedtünk a padokban, hogy még kevesebb legyen a hely.
- Ide nem ül! Ide nem fér!
Pálistók Peti most zavarodott meg először.
Lesütötte a szemét, és összevissza gyurkálta a konya kalapját.
- Tudod mit, fiam? - szánta meg a tanító úr. - Kvártélyozd be magadat a
kuckóba. Úgyis ott van ilyenkor a jó világ.
Nagy boglyakemencéje volt az iskolának, annak akkora kuckója, hogy
bálozni lehetett volna benne. Az új deák odanézett, és szemmel láthatólag
nekiörült.
- Ez nagyon jó lesz - mosolyodott el, és indult a kvártély felé nagy
mankókopogással. Ott aztán meglapult, mint hernyó a levél alatt, és meg se
mukkant az óra végéig. Akkor odakopogott a tanító úr elé, és engedelmet kért
tőle arra, hogy őneki ne kelljen hazamenni délre. Nagy-messzire laknak, túl
a városon, oda-vissza meg se lehetne tenni az utat délutánig még rendes lábú
embernek se.
- Én pedig csak olyan bice-bóca vagyok - tette hozzá egy kicsit bánatos
mosolygással.
- Maradni maradhatsz, fiam - mondta aggóskodva a tanító úr -, de hát
enned is kellene ám valamit.
- Van mit ennem - sietett a bice-bóca a megnyugtatással.
Belenyúlt a ruhája egyik feslésébe, és kimarkolt belőle néhány szem
kökényt. Egy szem elgurult, Cintula azt mindjárt fölkapta és beleharapott.
El is fintorította a száját, úgy, hogy a füléig ért.
- Tanító úr, kérem, ez nem jó - jelentette olyan komolyan, mintha csak
parancsba kapta volna, hogy mondjon véleményt a kökényről.
- Jó az - mosolyodott el a bice-bóca -, csak sok legyen belőle. A rigók
is szeretik.
Tudtam azt én is, hogy a kökényt is meg lehet enni, ha megcsípi a dér.
Valamikor még a malomházban egyszer egész kalappal kaptam Messzi Gyurkától.
Egy-két szemet megkóstoltam belőle, de a színe jobban tetszett, mint az íze.
"No, én nem szeretnék kökényt ebédelni" - gondoltam magamban délben,
mikor a tejbetáskalevesbe belemerítettem a kanalamat. S arra gondoltam akkor
is, mikor a tündérke elejbém tolta a lekváros buktát. Kivettem egyet a
tálból, és belecsúsztattam a ködmönzsebbe, azzal hónom alá csaptam a
könyveimet, és húzódtam kifelé az ajtón nagy léhvel-pléhvel. Azt mondtam,
énnekem most nagyon sietnem kell az iskolába.
Siettem is, hogy el ne hűljön a bukta, mire odaérek.
Persze az iskola körül most nem volt egy lélek se. Csöndesen nyitottam be
az ajtót - hát a bice-bóca ott térdel a nagy tábla előtt - térdepelni
könnyebb volt neki, mint állni -, és rajzol az aljára mindenféle furcsa
talicskákat meg kis kocsikat. Úgy bele volt mélyedve a munkába, hogy észre
se vett. Csak arra rezzent fel, mikor beültem a padba, és az megcsikordult
alattam.
Hirtelen elmázolta a tenyerével a rajzokat, és visszasántikált a helyére,
a kuckóba. Utána mentem, leültem a padkára, és odatettem kettőnk közé a
buktát.
Nézte, nézte, de nem nyúlt hozzá, se nem szólt semmit. Közelebb toltam,
de már akkor nem nézett oda. A képeket bámulta a falon.
Egészen a kezéhez toltam a buktát. Erre rám nézett, én meg megszólaltam:
- Ezt teneked hoztam. Bukta.
- Tudom - mosolyodott el, és mindjárt bele is harapott. - Szeretem.
- Ti is szoktatok buktát sütni?
- Itten nem szoktunk. Otthon anyáméknál szoktunk. Édesatyám a lekvárosát
mindig kiharapta nekem, mert azt nem szerette.
Eszembe jutott, hogy a bice-bócának nincsen se apja, se anyja.
Megkérdeztem tőle, mi volt az apja.
- Bányász volt, de már régen meghalt. Még akkor, mikor fölrobbant a
bánya. Az nagyon nagy robbanás volt, egész a vasútig elhallatszott.
Megmondtam, hogy az én apám meg szűcs volt, és szerettem volna én is
valami nevezeteset mondani róla. De csak annyit mondhattam, hogy a
ködmönömet ő varrta.
- Szép ködmön - húzta végig rajta az ujját -, még szebb, mint a
bányászoké. Én bányamérnök leszek. A mi bányánkban is volt egy bányamérnök,
de az csak egy héten egyszer ment le a bányába.
Észre se vettük a nagy barátkozásban, hogy azalatt Veszkény Gyuszi is
besompolygott az ajtón, és odaállt elébünk.
- Hoztam neked valamit - nyújtott át valami fehér papirosba csavargatott
holmit a bice-bócának. Mindjárt megmondta azt is, hogy az dobostorta. Jó,
hogy megmondta, mert annak még hírét se hallottuk soha, se én, se a bice-
bóca.
De még azt ki se bontogatta, mire már Tarán Laci is ott volt egy
naranccsal. Egy másik fiú fügét hozott, a harmadik almát, a negyedik mákos
kalácsot, kisvártatva úgy be volt terítve mindenféle finom pószpásszal az
egész padka, akár egy cukrászbolt kirakata. A kis bice-bóca pedig zavartan
kapkodott hol egyikhez, hol a másikhoz:
- Ez az enyém? Ez is az enyém? Mind az enyém? De hát mit csináljak én
ezzel a sok mindenfélével?
Utolsónak a nagy Cintula érkezett meg, s mikor meglátta a kuckó körül a
nagy sokadalmat, úgy füttyögött, mint nyári éjszaka a tehervonat.
- Baj, baj - állott közénk mentegetőzve -, de hát minálunk csak suhintott
leves volt az ebéd, és nem hozhattam semmit. Hanem tudod mit, kis bice-bóca?
Kar-tótágast állok a tiszteletedre!
Meg is próbálta, de úgy vágódott hanyatt, hogy csak úgy nyekkent. Persze
annál nagyobb nevetés lett belőle. S én még arra is mernék fogadni a
legszebb tollszáramra, hogy a nagy Cintula csak azért nem tudta megcsinálni
a kar-tótágast, mert nem akarta. Valaki megsúgta neki, hogy a kis bice-
bócának nem lehet nagyobb fájdalom a világon, mint ha valaki a nyomorékságát
juttatja neki eszébe a maga nagy testi erejével.
Mire a tanító úr megérkezett, és a kuckó-diák éléstárába ő is
becsúsztatott egy csirkecombot, akkorra csöndesen ültünk a helyünkön, és
buzgón dongottuk magunk elé a leckénket. Még a nagy Cintula is beledugta az
orrát az olvasókönyvébe - igaz, hogy egy beteg őszi légy is mászkált a
könyvön, melyet a tótágas-tudós jó szíve a tintatartóból szabadított ki, és
éppen az olvasmányra tett rá száradni.
Azt hiszem, soha olyan jók nem voltunk az iskolában, mint azon a
délutánon. Korán alkonyodott, s ahogy bepiroslottak az ablakon a napáldozati
felhők, mintha az angyalok dobáltak volna odafentről piros rózsákat az egész
osztályra.
Négy óra után egész falkában kísértük végig a kis bice-bócát az utcákon.
De ahogy a város széléhez közeledtünk, megzavarodottan fordult hozzánk:
- Tovább ne gyertek velem mostan. Nagyapó vár amott a Szent János-
szobornál... Minden gyerekre haragszik, aki énnálam futósabb. Aki... nem
bice-bóca.
A bűbájos Küsmödi toprongyos alakja feltűnt az utca végiben. Egyszerre
szétrebbentünk, mint a kővel meghajított varjak. Nem féltünk már tőle, csak
nem akartuk, hogy haragudjon.