Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

                                AZ EZÜSTKÖRÖM

   Az  ezüstköröm...  Ahogy  leírom  ezt  a  szót,  és  elmosolygom magamat,
hirtelen  úgy  érzem,  mintha tündérkém keze érne hozzá félénken a hajamhoz,
amely,  ó,  milyen  nagyon  "uras"  most  már:  fehéren  és  puhán  tapad  a
halántékomhoz. Hallom a hangját is, ahogy mondja szelíd kérleléssel:

   - Kis  Gergő,  nagy  korodban  se szabad rossz fiúnak lenned - ugye,  nem
csúfolod ki a te együgyű, öreg nénikédet?

   - Ó,  drága tündérkém, te hát nem tudod, hogy mikor a te nevedet  leírom,
mindig  aranytintába  szeretném  mártani a tollat? És hogy a te nevelt fiad,
aki  vándorútjában  elérte  már  a  napnyugati király birodalmát, még ma sem
alszik  el  soha  anélkül,  hogy kisdiák módjára az öledbe ne hajtsa a fejét
minden  este  álomba  haló  gondolatában,  és félig lehunyott szemmel meg ne
kérdezze tőled:

   - Tündérkém, jó voltam ma?

   Tündérkém: már én csak így mondom halálos holtomig az öreg kisruhavarrót,
ahogy    kiskoromban    hívtam   szülémmel   együtt.   Egyformán   szerettem
mindkettőjüket,  és  szülém  tán  még  nálam is jobban szerette a tündérkét.
Mindig könnybe lábadt a szeme, ha róla beszélt, és sokszor mondogatta:

   - Isten  angyala  ő,  akinek  lelke éjszaka mindig fölrepül fehér  galamb
képében az égbe, és aranybúzát eszik a jó Isten tenyeréből.

   Ezt  olyan  biztosra  mondta szülém, mint ahogy arról szokott beszélni az
ember,  amit  színről  színre  látott.  Úgy kellett lenni, hogy szülém lelke
sokat találkozhatott a Malvinka lelkével az Isten asztalánál.

   Hanem  azért akármilyen hamar beleszoktam is az új fészekbe, volt valami,
amivel  a  negyedik  esztendőben  sem  tudtam megbarátkozni. Pedig akkor már
nagyon  okos  fiatal úr voltam, tudtam, hogy a tündérek nem úgy röpködnek az
ember  körül,  mint  a  verebek,  és kezdtem tisztába jönni azzal is, hogy a
kincsek nem hevernek úton-útfélen, mint a békasó.

   Hanem azért a Malvinka vaskörmétől mindig féltem egy kicsit. Valahányszor
felém  ásított  papírral  kibélelt  fekete  szájával az ócska gyűszű, mintha
mindig azt mondta volna:

   - Ham, ham, gyerek, bekaplak, én vagyok a százesztendős gyűszű!

   Csakugyan rossz szándékban lehetett néha a vén gyűszű, mert meg-megesett,
hogy utánam gurult, ha eloldalogtam a varróasztalkától.

   - Kapd  föl  hamar,  diákom - biztatott Malvinka -, a te kis derekad  még
könnyebben hajlik, mint az enyém.

   Úgy  nyúltam  érte,  mint  valami papírdarabért, de úgy emeltem föl, mint
valami ólomdarabot.

   - Buzogány  ez,  nem  gyűszű  -  koppantottam  oda az asztalhoz.  Akkorát
puffant, mint valami órakörte.

   - Hát  még az én öreg kezemnek milyen nehéz - sóhajtotta Malvinka,  felém
terjesztve  vézna kis kezét, mint valami madárlábat. - Néha alig bírom már a
tűt emelni miatta.

   - Zrr  -  gurult  végig a gyűszű haragos zörgéssel az asztalon, s  mintha
csak megszégyenlette volna magát, megint leugrott a földre.

   - Megállj, vénség - rúgott rajta egyet a tündérke a papucskája orrával -,
majd nem sokáig kínozol már!

   Mosolygás sütötte végig az arcát, mint őszi napsugár a virágtalan tarlót.
Kis  cserépmedve  tátotta száját a sublóton a tükör alatt, azt csörgette meg
jókedvűen:

   - Hallod, Gergőke, hogy csörögnek benne a hatosok? Ha úgy jóllakik a  kis
medve,  hogy  már  nem  fér  bele  több  ezüstpénz,  akkor  a  te  kis nénéd
ezüstgyűszűt   vesz   magának.   Fényeset,  könnyűt,  finomat.  Úgy  bizony,
ezüstgyűszűvel  varrom  én  meg  egyszer  a  szemfödelemet.  Ezüstgyűszűvel,
selyemcérnával.  Ne mondhassák az angyalok, hogy mindenkinek szépet varrt ez
a Malvinka néni, csak magának nem tudott szépet varrni.

   S  mikor  ilyeneket  mondott a tündérke, a szobácska mindig úgy elborult,
mintha kifutottak volna belőle a napsugarak. A kanári a szárnya alá dugta az
orrát,  a kakukkos óra elfelejtett kakukkolni, s a Pajtás macska kelletlenül
sompolygott  be  a kályha mögé. Csak a cserépmedvécske vigyorgott jókedvűen,
ahogy a minden lépésre megreccsenő padló megrezzentette a sublótot:

   - Soká lesz még az, gazdasszonykám, mikor én ezüsttel jóllakom!

   - Soká  bizony  -  sóhajtott  Malvinka,  s  előkeresgetve  a   földről  a
vaskörmöt,  fölhúzta  az  ujjára,  mint  valami ólomsapkát, s varrta, tűzte,
szegte vég nélkül a sok-sok kis ruhát.

   S  az  öreg  asszony  meg az öreg gyűszű egyre öregebb lett, a kanári már
kezdte  elfelejteni az éneket, az óra a kakukkolást, a macska az ásítást, és
egyszer a kis cserépmedve se tudott többet csörögni. Hanem vigyorogni jobban
tudott, mint valaha.

   - Nem  tudok  szólni,  mert  tele  vagyok  ezüsttel  -  ezt  jelentette a
vigyorgása, és a tündérke értette ezt nagyon jól.

   - Most  utoljára veszem hasznodat, te vénség - szorította rá az ujjára  a
vasgyűszűt,  és  mint  valami  buzogánnyal,  rákoppintott  vele  a kis medve
fejére.

   - Csrrr  - sóhajtott utolsót a kis medve, és öntötte ki a cserepei  közül
az  ezüsthatosokat  és  húszasokat.  Biz  azok  megkoptatták egymást, meg is
zöldültek  a penésztől, de azért Malvinka mégis gyöngéden söprögette be őket
a kötőjébe.

   - Mentül  rozsdásabbak  vagytok,  annál  fényesebb   ezüstgyűszűt   kapok
értetek.

   De  még  milyen  fényeset  kapott!  A  legfényesebbet,  amit  a Mitetszik
ékszeres  boltjában  találni  lehetett.  Sütött,  mint a holdvilág és könnyű
volt,  mint  a pehely. Vitte is nyomban az úri házakhoz, csodálják meg, mije
van neki!

   Azon   az   estén  nem  is  győztem  Malvinkát  hazavárni.  Előszedtem  a
faliszekrényből a déli maradékot, megeszegettük a Pajtással, aztán Pajtás is
a  vackába  bújt,  én is a magaméba. Félálomban voltam már, mikor hallottam,
hogy  a  tündérke a pitvarban letappogja a lábáról a havat. Csöndesen jött a
szobába,  s  hogy  föl  ne  ébresszen, nem gyújtott lámpát. Különben is csak
félhomály volt, mert a tetőkről bevilágított a hó. Láttam a tündérkét, ahogy
leveti  a  kukuláját, odaül az ablakhoz, szép fehér vásznat terít a térdére,
beleölti  a  tűt,  s  aztán  úgy  marad  a  keze a levegőbe emelve: nem győz
gyönyörködni  a  drága  szép gyűszűben. S addig-addig nézi, míg egyszer csak
elkezd  dúdolgatni  egy régi-régi nótát, amit talán a bölcsője fölött dalolt
még  egy  rég elporlott ajak, s amit rajta kívül talán senki nem is tudott a
világon:

                            `Zengenek az erdők
                            és a havasok,
                            mindenfelől riadoznak
                            a szép szarvasok.`

   És  az  együgyű  ének  egyre  hangosabb  lett,  és  egyre  tágult  vele a
skatulyányi szobácska is, és mire elaludtam, már mintha rengő nyírfaerdőkben
feküdtem  volna,  amelyek fölött holdvilág helyett az ezüstgyűszű úszkált az
égen.

   Persze az igazi gyűszűünnep csak reggel kezdődött. Meg kellett csodálni a
drága  jószágot  nekem,  a  kanárinak, a Pajtásnak, a vízhordó asszonynak, a
sánta  levélhordónak.  Külön meg kellett hallgatni mindnyájunknak, hogy ez a
gyűszű magától varr, hogy ebben magától emelkedik az embernek a keze, mint a
madárnak  a  szárnya,  hogy ez a gyűszű olyan gyűszű, amilyen még nem volt a
világon senkinek, és e nélkül egy öltést se lehetne többet tenni.

   Így   ment  ez  délig,  amikor  beállított  hozzánk  Messzi  Gyurka,  egy
sajtocskát  küldött  be  tőle  szülém.  Míg  azt hámozgatta kifelé a csősz a
tarisznyából, a tündérke egyre hadonászott előtte az ezüstkörmös ujjával.

   - Ugyan,  vegyél  már  észre,  te  öreg  csősz! - csillogott-villogott  a
gyűszű.

   Gyurka  bácsi  szeme  azonban  nem  szokta  észrevenni  az  efféle világi
cifraságokat. Most különben sem volt öreg barátom beszédes kedvében. Szedte-
vette  a  cókmókját,  és  istennek  ajánlott  bennünket.  A küszöbön azonban
elfüttyentette magát, de mindjárt meg is csóválta a fejét.

   - Engedelmet kérek, csak úgy szokásból tettem. Evvel szoktam szólítani  a
társamat. Ugyan most már hiába szólítom.

   Az ám, az öreg puli csakugyan nem gurult elő a füttyszóra.

   - Nini - kérdeztem csodálkozva -, hát a Mitvisz?

   - Nem visz az már semmit se - legyintett Gyurka bácsi. Inkább őtet vitték
el.

   - Kicsoda vitte el?

   - Hát a markoláb.

   No, gondoltam, valahára megtudom, miféle szerzet az a markoláb. Kérdem az
öreget, mondja is haragosan:

   - Hát  ahogy  beérünk a városba a társammal, elejbünk áll egy  fülig-száj
siheder.  Csupa  gider-gödör  a képe, mintha nekiszaladt volna a nádtetőnek.
Ohó,  azt mondja, kié ez a kutya? Nem kutya az, hé, mondom neki, hanem puli.
Eb  vagy kutya; egyre megy az, azt mondja ő. De nem úgy van az, mondom, mert
az  eb,  az kutya, de a puli többet számít, mint némelyik minden lében kanál
ember.  No,  azt mondja, ha olyan nagy valaki a puli, hát akkor megfizette-e
az  adóját?  Hát,  mondok,  mért  fizette volna, mikor nem tartozik vele? De
igenis  tartozik, azt mondja, mert a városban ez a törvény. Azzal se szó, se
beszéd  tovább,  fölnyalábolja  a  pulit, belehajítja a zöld kocsiba, s csak
futtából  kurjongat  vissza, hogy pénz beszél, kutya ugat, holnap ilyenkorig
kiválthatom a Mitviszt a rabságból.

   Nem  bírta  magát  türtőztetni  az  öreg,  kibuggyant a szeméből a könny.
Szokatlan  vendég  volt az öreg arcon a fényes vízcsöpp, ide-oda gördült, az
összevissza barázdák közt keresgetvén az utat.

   Tündérkém  szemei  is  szaporán  pislogtak  a kerek üvegablakok alatt. Az
ember pedig leült a küszöbre, úgy törülgette a könnyeit a szűre ujjával:

   - Társam, társam, kivel beszélgessek én mármost e világi pusztaságban?

   Aztán  fölkászolódott,  egy  kicsit  talán  meg  is restellte magát, mert
dacosan   billentette   meg  a  kalapját,  fölemelte  a  botját,  és  nagyon
megfenyegetett vele valakit:

   Hej, város, város, te is várhatsz, még én egyszer beléd teszem a lábamat!

   Néztünk egy darabig az öreg után, aztán megszólalt a tündérke:

   - Kis  Gergő, mit gondolsz, mennyit érhet egy olyan izé? Egy olyan  ugató
szőrgombóc? Puli, ugye, annak hívják az ilyen szörnyeteget?

   Tündérkém  már  csak a Pajtás iránt való barátságból is haragot tartott a
kutyák  ellen.  Azt  mondta,  nem  uras  teremtések. A pulit meg végképp nem
szerette.

   No,  én  annál jobban szerettem a Mitviszt. Sokat ürgéztünk együtt, és én
hű  maradtam  a  régi barátomhoz, akármennyire fölvitte az isten a dolgomat.
Őszinte  lelkesedéssel  azt feleltem, hogy a Mitvisz éppen száz forintot ér.
Ha  tudtam  volna,  hogy  ezer forint is van a világon, akkor annyit mondtam
volna.

   Tündérkémnek azonban így is leesett az álla:

   - Szá-áz  fori-int!  -  csapta  össze a kezét ijedten: - Azt hiszem,  kis
Gergő, ezt mégis valami igen okos embertől kellene megtudakolni.

   Az  igen  okos  ember Cötkény varga volt, aki azt felelte, hogy ő ugyan a
világ  minden ebállatjáért se adna egy rézgarast, mert Gáborka nagyon félt a
kutyáktól,  hanem  azért  azt  hiszi,  hogy  három  pengőforinton ki lehetne
váltani a Mitviszt.

   Hazavittem  a hiteles hírt, elmondtam tündérkémnek, nem felelt rá semmit,
csak az ölébe ejtette a varrást, és nézegette az ujján az ezüstkörmöt.

   - Azt hiszem, kis Gergő - szólalt meg aztán hirtelen -, engem becsapott a
Mitetszik ezzel a gyűszűvel. Szorít, is nehéz is, nyilván nem igazi ezüst.

   - Nem  hiszem én azt, tündérkém - csóváltam meg nagy okosan a  fejemet. -
Hiszen igazi ezüsthúszasokat adott érte.

   Kisvártatva ismét szemügyre veszi tündérkém a gyűszűt:

   - Ehol  ni,  már  se  olyan  fényes,  mint tegnap volt. A széle már  kezd
sárgulni. De én nem hagyom ám magam bolonddá tenni. Ohó, gyűszűcske, gyerünk
csak  vissza a Mitetszik úrhoz! Kikaparom a szemét, ha a pénzemet vissza nem
adja.

   Abban a nyomban föltette a kukuláját, és útnak indult. Az ajtóból azonban
visszaszólt:

   - Te  meg,  kis Gergő, adj hírt addig annak a jó embernek, hogy nézne  be
hozzánk estefelé. Hátha akkorára megkerül az az izé is, az a szőrmók.

   El  lehet  képzelni, hogy gyorsan jártam, de tündérkém még gyorsabb volt.
Mire hazaértünk Messzi Gyurkával, akkorára a Mitvisz már pántlikát is kapott
a nyakába, azon fityegett a fényes rézmedália, amiből láthatta ország-világ,
hogy a Mitvisznek most már jussa van megharapni az adóvégrehajtót.

   - Bembelem-bembelem-bele-bele-bele  -  buff!  -  ez  volt  a  pulinak   a
köszöntője,  mikor  a gazdáját meglátta. Nem volt valami értelmes mondás, de
igen  jóleshetett  az  öreg csősznek, mert nagyon elfogódva veregette meg az
állat fejét. Mondani azonban csak annyit mondott neki:

   - Ejnye, hejnye, a macska cifrázza ki a füled gombját!

   Már  hogy aztán a Pajtás szófogadásból tette-e vagy maga jószántából, azt
nem  tudom,  de  annyi  bizonyos,  hogy  azonnal megpróbálta a kályhanyakról
lenyúlva  megbaltázni  a  puli  füle  gombját.  Amire aztán megint a Mitvisz
vicsorította  ki  a  fogát,  és  hálából nyilván minden tudományát kimutatta
volna,  ha  a  csősz  oldalba  nem figyelmezteti egy kicsit a botjával. Erre
aztán  a  `társ`  engedelmesen kigurult az ajtón. Gyurka bácsi pedig rántott
egyet a szűrön, és ezzel búcsúzott a tündérkémtől:

   - Hát ezt is csak köszönöm!

   Kicsit restelltem is magam öreg barátom miatt, mert úgy éreztem, hogy nem
egészen urasan viselte magát, és el voltam rá készülve, hogy tündérkém is el
fogja pittyeszteni a száját.

   Tündérkém azonban barátságosan bólintott, aztán leült az asztalkájához, a
kis  fonott  szakajtóból  előkereste  az  eldobott  öreg  gyűszűt, fölhúzta,
nekifogott a szegésnek, s egy-két öltés után ragyogó arccal fölkiáltott:

   - Uramfia,  kis Gergő, ez a vén gyűszű olyan könnyű, mint a pehely,  öröm
vele  dolgozni.  Tudod,  úgy  bele  van már szokva az ujjam, úgy megnyugszik
benne, mint a kisgyerek a pólyában.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.