AZ EZÜSTKÖRÖM
Az ezüstköröm... Ahogy leírom ezt a szót, és elmosolygom magamat,
hirtelen úgy érzem, mintha tündérkém keze érne hozzá félénken a hajamhoz,
amely, ó, milyen nagyon "uras" most már: fehéren és puhán tapad a
halántékomhoz. Hallom a hangját is, ahogy mondja szelíd kérleléssel:
- Kis Gergő, nagy korodban se szabad rossz fiúnak lenned - ugye, nem
csúfolod ki a te együgyű, öreg nénikédet?
- Ó, drága tündérkém, te hát nem tudod, hogy mikor a te nevedet leírom,
mindig aranytintába szeretném mártani a tollat? És hogy a te nevelt fiad,
aki vándorútjában elérte már a napnyugati király birodalmát, még ma sem
alszik el soha anélkül, hogy kisdiák módjára az öledbe ne hajtsa a fejét
minden este álomba haló gondolatában, és félig lehunyott szemmel meg ne
kérdezze tőled:
- Tündérkém, jó voltam ma?
Tündérkém: már én csak így mondom halálos holtomig az öreg kisruhavarrót,
ahogy kiskoromban hívtam szülémmel együtt. Egyformán szerettem
mindkettőjüket, és szülém tán még nálam is jobban szerette a tündérkét.
Mindig könnybe lábadt a szeme, ha róla beszélt, és sokszor mondogatta:
- Isten angyala ő, akinek lelke éjszaka mindig fölrepül fehér galamb
képében az égbe, és aranybúzát eszik a jó Isten tenyeréből.
Ezt olyan biztosra mondta szülém, mint ahogy arról szokott beszélni az
ember, amit színről színre látott. Úgy kellett lenni, hogy szülém lelke
sokat találkozhatott a Malvinka lelkével az Isten asztalánál.
Hanem azért akármilyen hamar beleszoktam is az új fészekbe, volt valami,
amivel a negyedik esztendőben sem tudtam megbarátkozni. Pedig akkor már
nagyon okos fiatal úr voltam, tudtam, hogy a tündérek nem úgy röpködnek az
ember körül, mint a verebek, és kezdtem tisztába jönni azzal is, hogy a
kincsek nem hevernek úton-útfélen, mint a békasó.
Hanem azért a Malvinka vaskörmétől mindig féltem egy kicsit. Valahányszor
felém ásított papírral kibélelt fekete szájával az ócska gyűszű, mintha
mindig azt mondta volna:
- Ham, ham, gyerek, bekaplak, én vagyok a százesztendős gyűszű!
Csakugyan rossz szándékban lehetett néha a vén gyűszű, mert meg-megesett,
hogy utánam gurult, ha eloldalogtam a varróasztalkától.
- Kapd föl hamar, diákom - biztatott Malvinka -, a te kis derekad még
könnyebben hajlik, mint az enyém.
Úgy nyúltam érte, mint valami papírdarabért, de úgy emeltem föl, mint
valami ólomdarabot.
- Buzogány ez, nem gyűszű - koppantottam oda az asztalhoz. Akkorát
puffant, mint valami órakörte.
- Hát még az én öreg kezemnek milyen nehéz - sóhajtotta Malvinka, felém
terjesztve vézna kis kezét, mint valami madárlábat. - Néha alig bírom már a
tűt emelni miatta.
- Zrr - gurult végig a gyűszű haragos zörgéssel az asztalon, s mintha
csak megszégyenlette volna magát, megint leugrott a földre.
- Megállj, vénség - rúgott rajta egyet a tündérke a papucskája orrával -,
majd nem sokáig kínozol már!
Mosolygás sütötte végig az arcát, mint őszi napsugár a virágtalan tarlót.
Kis cserépmedve tátotta száját a sublóton a tükör alatt, azt csörgette meg
jókedvűen:
- Hallod, Gergőke, hogy csörögnek benne a hatosok? Ha úgy jóllakik a kis
medve, hogy már nem fér bele több ezüstpénz, akkor a te kis nénéd
ezüstgyűszűt vesz magának. Fényeset, könnyűt, finomat. Úgy bizony,
ezüstgyűszűvel varrom én meg egyszer a szemfödelemet. Ezüstgyűszűvel,
selyemcérnával. Ne mondhassák az angyalok, hogy mindenkinek szépet varrt ez
a Malvinka néni, csak magának nem tudott szépet varrni.
S mikor ilyeneket mondott a tündérke, a szobácska mindig úgy elborult,
mintha kifutottak volna belőle a napsugarak. A kanári a szárnya alá dugta az
orrát, a kakukkos óra elfelejtett kakukkolni, s a Pajtás macska kelletlenül
sompolygott be a kályha mögé. Csak a cserépmedvécske vigyorgott jókedvűen,
ahogy a minden lépésre megreccsenő padló megrezzentette a sublótot:
- Soká lesz még az, gazdasszonykám, mikor én ezüsttel jóllakom!
- Soká bizony - sóhajtott Malvinka, s előkeresgetve a földről a
vaskörmöt, fölhúzta az ujjára, mint valami ólomsapkát, s varrta, tűzte,
szegte vég nélkül a sok-sok kis ruhát.
S az öreg asszony meg az öreg gyűszű egyre öregebb lett, a kanári már
kezdte elfelejteni az éneket, az óra a kakukkolást, a macska az ásítást, és
egyszer a kis cserépmedve se tudott többet csörögni. Hanem vigyorogni jobban
tudott, mint valaha.
- Nem tudok szólni, mert tele vagyok ezüsttel - ezt jelentette a
vigyorgása, és a tündérke értette ezt nagyon jól.
- Most utoljára veszem hasznodat, te vénség - szorította rá az ujjára a
vasgyűszűt, és mint valami buzogánnyal, rákoppintott vele a kis medve
fejére.
- Csrrr - sóhajtott utolsót a kis medve, és öntötte ki a cserepei közül
az ezüsthatosokat és húszasokat. Biz azok megkoptatták egymást, meg is
zöldültek a penésztől, de azért Malvinka mégis gyöngéden söprögette be őket
a kötőjébe.
- Mentül rozsdásabbak vagytok, annál fényesebb ezüstgyűszűt kapok
értetek.
De még milyen fényeset kapott! A legfényesebbet, amit a Mitetszik
ékszeres boltjában találni lehetett. Sütött, mint a holdvilág és könnyű
volt, mint a pehely. Vitte is nyomban az úri házakhoz, csodálják meg, mije
van neki!
Azon az estén nem is győztem Malvinkát hazavárni. Előszedtem a
faliszekrényből a déli maradékot, megeszegettük a Pajtással, aztán Pajtás is
a vackába bújt, én is a magaméba. Félálomban voltam már, mikor hallottam,
hogy a tündérke a pitvarban letappogja a lábáról a havat. Csöndesen jött a
szobába, s hogy föl ne ébresszen, nem gyújtott lámpát. Különben is csak
félhomály volt, mert a tetőkről bevilágított a hó. Láttam a tündérkét, ahogy
leveti a kukuláját, odaül az ablakhoz, szép fehér vásznat terít a térdére,
beleölti a tűt, s aztán úgy marad a keze a levegőbe emelve: nem győz
gyönyörködni a drága szép gyűszűben. S addig-addig nézi, míg egyszer csak
elkezd dúdolgatni egy régi-régi nótát, amit talán a bölcsője fölött dalolt
még egy rég elporlott ajak, s amit rajta kívül talán senki nem is tudott a
világon:
`Zengenek az erdők
és a havasok,
mindenfelől riadoznak
a szép szarvasok.`
És az együgyű ének egyre hangosabb lett, és egyre tágult vele a
skatulyányi szobácska is, és mire elaludtam, már mintha rengő nyírfaerdőkben
feküdtem volna, amelyek fölött holdvilág helyett az ezüstgyűszű úszkált az
égen.
Persze az igazi gyűszűünnep csak reggel kezdődött. Meg kellett csodálni a
drága jószágot nekem, a kanárinak, a Pajtásnak, a vízhordó asszonynak, a
sánta levélhordónak. Külön meg kellett hallgatni mindnyájunknak, hogy ez a
gyűszű magától varr, hogy ebben magától emelkedik az embernek a keze, mint a
madárnak a szárnya, hogy ez a gyűszű olyan gyűszű, amilyen még nem volt a
világon senkinek, és e nélkül egy öltést se lehetne többet tenni.
Így ment ez délig, amikor beállított hozzánk Messzi Gyurka, egy
sajtocskát küldött be tőle szülém. Míg azt hámozgatta kifelé a csősz a
tarisznyából, a tündérke egyre hadonászott előtte az ezüstkörmös ujjával.
- Ugyan, vegyél már észre, te öreg csősz! - csillogott-villogott a
gyűszű.
Gyurka bácsi szeme azonban nem szokta észrevenni az efféle világi
cifraságokat. Most különben sem volt öreg barátom beszédes kedvében. Szedte-
vette a cókmókját, és istennek ajánlott bennünket. A küszöbön azonban
elfüttyentette magát, de mindjárt meg is csóválta a fejét.
- Engedelmet kérek, csak úgy szokásból tettem. Evvel szoktam szólítani a
társamat. Ugyan most már hiába szólítom.
Az ám, az öreg puli csakugyan nem gurult elő a füttyszóra.
- Nini - kérdeztem csodálkozva -, hát a Mitvisz?
- Nem visz az már semmit se - legyintett Gyurka bácsi. Inkább őtet vitték
el.
- Kicsoda vitte el?
- Hát a markoláb.
No, gondoltam, valahára megtudom, miféle szerzet az a markoláb. Kérdem az
öreget, mondja is haragosan:
- Hát ahogy beérünk a városba a társammal, elejbünk áll egy fülig-száj
siheder. Csupa gider-gödör a képe, mintha nekiszaladt volna a nádtetőnek.
Ohó, azt mondja, kié ez a kutya? Nem kutya az, hé, mondom neki, hanem puli.
Eb vagy kutya; egyre megy az, azt mondja ő. De nem úgy van az, mondom, mert
az eb, az kutya, de a puli többet számít, mint némelyik minden lében kanál
ember. No, azt mondja, ha olyan nagy valaki a puli, hát akkor megfizette-e
az adóját? Hát, mondok, mért fizette volna, mikor nem tartozik vele? De
igenis tartozik, azt mondja, mert a városban ez a törvény. Azzal se szó, se
beszéd tovább, fölnyalábolja a pulit, belehajítja a zöld kocsiba, s csak
futtából kurjongat vissza, hogy pénz beszél, kutya ugat, holnap ilyenkorig
kiválthatom a Mitviszt a rabságból.
Nem bírta magát türtőztetni az öreg, kibuggyant a szeméből a könny.
Szokatlan vendég volt az öreg arcon a fényes vízcsöpp, ide-oda gördült, az
összevissza barázdák közt keresgetvén az utat.
Tündérkém szemei is szaporán pislogtak a kerek üvegablakok alatt. Az
ember pedig leült a küszöbre, úgy törülgette a könnyeit a szűre ujjával:
- Társam, társam, kivel beszélgessek én mármost e világi pusztaságban?
Aztán fölkászolódott, egy kicsit talán meg is restellte magát, mert
dacosan billentette meg a kalapját, fölemelte a botját, és nagyon
megfenyegetett vele valakit:
Hej, város, város, te is várhatsz, még én egyszer beléd teszem a lábamat!
Néztünk egy darabig az öreg után, aztán megszólalt a tündérke:
- Kis Gergő, mit gondolsz, mennyit érhet egy olyan izé? Egy olyan ugató
szőrgombóc? Puli, ugye, annak hívják az ilyen szörnyeteget?
Tündérkém már csak a Pajtás iránt való barátságból is haragot tartott a
kutyák ellen. Azt mondta, nem uras teremtések. A pulit meg végképp nem
szerette.
No, én annál jobban szerettem a Mitviszt. Sokat ürgéztünk együtt, és én
hű maradtam a régi barátomhoz, akármennyire fölvitte az isten a dolgomat.
Őszinte lelkesedéssel azt feleltem, hogy a Mitvisz éppen száz forintot ér.
Ha tudtam volna, hogy ezer forint is van a világon, akkor annyit mondtam
volna.
Tündérkémnek azonban így is leesett az álla:
- Szá-áz fori-int! - csapta össze a kezét ijedten: - Azt hiszem, kis
Gergő, ezt mégis valami igen okos embertől kellene megtudakolni.
Az igen okos ember Cötkény varga volt, aki azt felelte, hogy ő ugyan a
világ minden ebállatjáért se adna egy rézgarast, mert Gáborka nagyon félt a
kutyáktól, hanem azért azt hiszi, hogy három pengőforinton ki lehetne
váltani a Mitviszt.
Hazavittem a hiteles hírt, elmondtam tündérkémnek, nem felelt rá semmit,
csak az ölébe ejtette a varrást, és nézegette az ujján az ezüstkörmöt.
- Azt hiszem, kis Gergő - szólalt meg aztán hirtelen -, engem becsapott a
Mitetszik ezzel a gyűszűvel. Szorít, is nehéz is, nyilván nem igazi ezüst.
- Nem hiszem én azt, tündérkém - csóváltam meg nagy okosan a fejemet. -
Hiszen igazi ezüsthúszasokat adott érte.
Kisvártatva ismét szemügyre veszi tündérkém a gyűszűt:
- Ehol ni, már se olyan fényes, mint tegnap volt. A széle már kezd
sárgulni. De én nem hagyom ám magam bolonddá tenni. Ohó, gyűszűcske, gyerünk
csak vissza a Mitetszik úrhoz! Kikaparom a szemét, ha a pénzemet vissza nem
adja.
Abban a nyomban föltette a kukuláját, és útnak indult. Az ajtóból azonban
visszaszólt:
- Te meg, kis Gergő, adj hírt addig annak a jó embernek, hogy nézne be
hozzánk estefelé. Hátha akkorára megkerül az az izé is, az a szőrmók.
El lehet képzelni, hogy gyorsan jártam, de tündérkém még gyorsabb volt.
Mire hazaértünk Messzi Gyurkával, akkorára a Mitvisz már pántlikát is kapott
a nyakába, azon fityegett a fényes rézmedália, amiből láthatta ország-világ,
hogy a Mitvisznek most már jussa van megharapni az adóvégrehajtót.
- Bembelem-bembelem-bele-bele-bele - buff! - ez volt a pulinak a
köszöntője, mikor a gazdáját meglátta. Nem volt valami értelmes mondás, de
igen jóleshetett az öreg csősznek, mert nagyon elfogódva veregette meg az
állat fejét. Mondani azonban csak annyit mondott neki:
- Ejnye, hejnye, a macska cifrázza ki a füled gombját!
Már hogy aztán a Pajtás szófogadásból tette-e vagy maga jószántából, azt
nem tudom, de annyi bizonyos, hogy azonnal megpróbálta a kályhanyakról
lenyúlva megbaltázni a puli füle gombját. Amire aztán megint a Mitvisz
vicsorította ki a fogát, és hálából nyilván minden tudományát kimutatta
volna, ha a csősz oldalba nem figyelmezteti egy kicsit a botjával. Erre
aztán a `társ` engedelmesen kigurult az ajtón. Gyurka bácsi pedig rántott
egyet a szűrön, és ezzel búcsúzott a tündérkémtől:
- Hát ezt is csak köszönöm!
Kicsit restelltem is magam öreg barátom miatt, mert úgy éreztem, hogy nem
egészen urasan viselte magát, és el voltam rá készülve, hogy tündérkém is el
fogja pittyeszteni a száját.
Tündérkém azonban barátságosan bólintott, aztán leült az asztalkájához, a
kis fonott szakajtóból előkereste az eldobott öreg gyűszűt, fölhúzta,
nekifogott a szegésnek, s egy-két öltés után ragyogó arccal fölkiáltott:
- Uramfia, kis Gergő, ez a vén gyűszű olyan könnyű, mint a pehely, öröm
vele dolgozni. Tudod, úgy bele van már szokva az ujjam, úgy megnyugszik
benne, mint a kisgyerek a pólyában.