NÉHA A BŐ KÖDMÖN IS SZORÍT
A nagy kalappal való történet egy kicsit gondolkodóba ejtett. Nini, hátha
a ködmöntündér is csak ilyen figurázás. Hátha egyszer arról is kiderül, hogy
egy morzsa tündér se lakik a juhbőrben.
Esteli vetkőzéskor sokszor el-elnézegettem a ködmönt, hogy hátha vallana
valamit, de nem volt azon még egy feslés se. Még csak meg se kopott, olyan
friss volt minden virágja, mint az utolsó öltés órájában. Pedig hordtam
télen-nyáron, akárhogy ellenkezett velem a tündérke, hogy ez nem uras. Ebben
az egyben nem engedtem neki. Azt mondtam mindig, megfogadtam az édesapámnak,
hogy addig hurcolom a ködmönt, míg benne tart, a fogadásomat pedig meg nem
szeghetem.
- Makacs vagy, kis Gergő, mint az állott szövet - csóválta meg a fejét
bosszúsan a tündérke, és aztán hirtelen hozzátette, hogy tán szolgabíró
koromban is ködmönben akarok járni.
Azt hitte, hogy ez borzasztó ravasz kérdés, de én még ravaszabb feleletet
adtam rá. Azt, hogy miért ne járnék, a birka is csak azt a ködmönt hordja
birka korában is, amit bárány korában viselt. Minden vitatkozásunk ezen
végződött, és ilyenkor a tündérke nem tudott mást tenni, mint hogy kivett
egy kockacukrot a békateknős pikszisből, s azt elfelezte köztem meg az öreg
kanári közt. Szemmel láthatólag nagyon okos fiúnak tartott az ilyen
feleletekért.
Attól igazán nem kellett tartanom, hogy ki találom nőni a ködmönt. Áldja
meg az isten a drága kezet, amely szabta, úgy volt az szabva, hogy kétszer
is belefértem volna. Hanem azért tudja az isten, hogy történt, egyszer-
kétszer mégis nagyon szűknek éreztem az én bő ködmönömet.
Egyszer például, ahogy a város szélén a homokbányák körül métáztunk a
pajtásaimmal, látom, hogy az egyik bánya felől kikanyarodik az országútra
egy asszony. A feje be van kötve nagykendővel, a hátán zsákot cipel. Az
bizonyosan tapasztófölddel lehet tele, mert nagyon meggörnyed alatta.
Rátátom a szemem az asszonyra, s ahogy a szél meglibbenti a kötőjét, arra
gondolok, hogy nini, de olyan kötője van ennek a néninek, mint szülémnek.
- Vigyázz, Gergő! - kiált rám az adogató, a Veszkény prókátor fia, és
fölhajítja a labdát.
Fölütöm olyan magasra, hogy tán vissza se esik többet, a fiúk
hátrameresztett nyakkal néznek utána, de az én szemem megint csak a nénikén
van. No, egészen szülémet formázza így messziről. Az ám ni, mintha mondta
volna is szülém a múlt vasárnap, hogy tapasztani kellene már a malomházat,
mert mind kimozgósodtak a téglái.
- Vigyázz, Gergő! - kiált megint Veszkény Gyuszi, és akkorát suhintok a
labdára, hogy a szőlők aljáig szaladnak utána nagy kurjongatva a többiek.
Én meg nézek az asszony felé, alig bír döcögni szegény. Le akarja tenni a
zsákot, de inkább magától esik az le a válláról. Ráül, törüli az arcát a
kötőjével, és felém fordul egy kicsit. Megdobban a szívem: szülém az
csakugyan! Valaki mintha megtaszítana: szaladj hamar, segíts neki! Mennék is
én, de már szállingóznak vissza a fiúk. Sok az úri gyerek köztük - mit
szólnak azok hozzá, ha megtudják, hogy az én szülém az a zsákos néni?
Visszaérnek a fiúk, azt javaslom nekik, forduljunk nap ellen, mert ha
szemembe tűz a nap, nem látom a labdát. Pedig nem a naptól akartam én
elfordulni, hanem szülémtől. Én csakugyan hátat fordítottam az országútnak,
hanem a többiek meg most kerültek vele szembe. A Tarán kapitány Laci fia
mindjárt el is kiáltotta magát:
- Fogadjunk, Gergő, hogy azt a nénit én ennyiről is hátba tudnám
hajítani!
- Elhiszem - nyitnám feleletre a számat, de abban a percben mintha
megszorítaná valaki a nyakamat. Odakapok ijedten, körülvesznek a fiúk:
- Mi az, Gergő, tán lódarázs szállt a nyakadba?
- Szorít a ködmön - mondom, és kieresztem a gombot a nyakán.
Nem ért az semmit, most meg már úgy éreztem, mintha a vállamat
szorongatná valami erős marok. Lopva hátranézek: fölállt már szülém,
nyalábolgatja a zsákot. Fölemelem az ütőfát, de ki is ejtem a kezemből
mindjárt. Még el is jajdítom magam, mert most meg már a csuklómban érzek
olyan szúrást, mintha csakugyan a darázs csípte volna meg.
- Vesd le a ködmönt! - kiált rám a nagy Cintula. - Az a bajod bizonyosan.
Hogy lehet nyáron ködmönben járni?
- Vesd le, vesd le! - biztatnak a többiek is, s megfogom a ködmön szélét,
hogy majd kibújok belőle, mert csakugyan nagyon akadozik már a lélegzetem.
Az ám, csakhogy a ködmön nem ereszt. Mentől jobban kapálódzom, annál
jobban fog. Tapad hozzám, mintha összenőtt volna velem.
- No, majd segítünk - mondják a fiúk, s belém kapaszkodnak hárman-négyen.
Őróluk csurog a verejték, énrólam meg szakad.
Ahogy megfordulok birkózás közben, látom, hogy szülémnek hátán van már a
zsák, meg is indult vele, de úgy tántorog, hogy mindjárt elesik. Erre aztán
elsikítottam magam:
- Édesszülém! - és szétlökdösve a fiúkat, árkon-bokron keresztül rohantam
ki az országútra. A többiek persze utánam.
Mire utolértek, akkorra már én ott térdeltem szülém előtt, és könnybe
lábadt szemmel könyörögtem neki, hogy én vihessem haza a földet.
- Hová gondolsz, kis bolondom? - mondta nevetve, de az ő szeme is
telefutott könnyel. - Hiszen meg se bírnád mozdítani. Aztán meg mind
elkeverné a drága szép kisködmönt.
S megsimogatta a ködmönt, amely nem szorított már egy csöppet se.
Gyöngéden, puhán libegett rajtam, s mintha a belevarrt színes virágok mind
megelevenedtek volna. Szerettem volna, ha a fiúk is észreveszik ezt a
változást, de azoknak csak a zsákon volt az eszük-lelkük. Mind vinni akarta,
és boldog volt, aki legalább hozzá érhetett. Utoljára a nagy Cintula kapta a
hátára az egyik végét, Veszkény Gyuszi és Tarán Laci osztoztak a másikon, a
többiek meg két oldalról kapaszkodtak bele. Nekem nem jutott belőle semmi,
szülémmel fogództam össze, aki nem győzött hálálkodni, hogy neki milyen jó
kisfia van.
Az ám! A jó kisfiúnak égett az arca szégyenletében, mint a tűz. S csak
azért nem vallottam be szülémnek, hogy én vagyok a világon a
leghaszontalanabb kisfiú, mert nem akartam megrontani az örömét. Szegény,
nem tudott hová lenni a boldogságtól, ahogy a sok gyerek telezsibongta az
öreg malomházat, amely ennyi vidám lármát száz esztendő alatt se hallott.
Tarán Laci mindjárt hozzá is akart fogni a tapasztáshoz is, s ha ránk nem
estellik, tán még most is ott gyúrjuk a sarat.
Szép holdvilágos éjszakával végződött ez a nap. Malvinka nyitva hagyta az
ablakunkat, s a behulló holdfényben alig tudtam elaludni. Csukogattam,
nyitogattam a szememet, s egyszer, ahogy kinyitom, látom, hogy a szék
karjára akasztott ködmön kinyújtja felém a két ujját.
A tündér - gondoltam félálomban, és nem ijedtem meg egy csöppet sem.
A két ködmönujj pedig egyre közelebb jött hozzám, s mire az arcomig ért,
akkorra már kéz is volt benne, reszelős, kemény, mégis puhán fogó kéz.
Végigcirókálta az arcomat, éreztem, hogy az egyik ujján nagy gyűszű van.
- Apám - mondtam repdeső szívvel, és boldogan süllyesztettem bele a
fejemet a két tenyérbe, úgy aludtam egész éjszaka.
Reggel, ahogy elzavartam a szememből az álompillangókat, a ködmön ott
volt a helyén, karjai üresen lógtak le, mint akármilyen más ködmönnek a
karjai. De az alján szinte lángoltak a peremérvirágok, mintha selymük most
szaladt volna ki a tűből.
És én megéreztem, hogy egy láthatatlan szempár vigyázza minden lépésemet,
és csak akkor mosolyog rám, ha úgy viselem magam, hogy a ködmönnek ne legyen
oka szorítani.