GÁ-BOR-KA, GÁ-BOR-KA...
Ahogy most az esztendők ködén keresztül visszanézek a kisdiák koromra,
egész tisztán látom magamat abban a percben, mikor először léptem át az
iskola küszöbét.
Biz én aligha el nem szaladok, ha Malvinka nem fogja oly erősen a
kezemet. Nagyon féltem, hogy a tanító úrnak is annyi baja lesz majd a
fejemmel, mint Kese kalaposnak volt. Éjszakára be is kötöttem jó szorosan
egy zsebkendővel, hogy hátha majd attól is összébb mén, de nemigen lett
foganatja a mesterkedésnek. Szerencsére a tanító úrnak nem a fejem szúrt
szemet, hanem a ködmönöm. Az volt az első szava:
- Ejnye, te nagy ködmön, honnan hozod ezt a kisfiút?
Éreztem, hogy a sok gyerek most mind az én ködmönömet nézi, s ez annyira
megzavart, hogy egy szót se tudtam szólni. Csak néztem a nagy fekete táblát,
amely úgy lépett előre a két lábával, mintha ő is egész közelről meg akarná
csodálni a ködmönt.
No de azért van tündérkéje az embernek kisiskolás korában, hogy kisegítse
a bajból. Nem tudtam ugyan, hogy Malvinka mit beszél olyan sokáig a tanító
úrral - a kis kacagások sűrűn beleturbékoltak a hangjába -, de a vége az
lett, hogy a tanító úrnak is mosolygott még a szava is, mikor hozzám
fordult:
- No, ennek a szép ködmönnek a szép csizma mellett szorítunk helyet. Mit
szólsz hozzá, kis Cötkény?
A második pad szélén fölállt egy fiúcska, akinek jóformán csak a kis
egérképe látszott ki a padból, és megszólalt vékony cérnaszálhangon:
- De nem cseléjem ám el vele a csidmámat!
Úgy csengett a szoba a nagy nevetéstől, hogy az ablaküvegen mászkáló
bágyadt legyek is mind fölrezzentek bele. Fülig vörösödve néztem le a
lábamra - bizony az ujjaim kikukucskáltak a rongyos bocskorkámból.
Mikor meg aztán beültem a padba a kis Cötkény mellé, végképp megfogta a
szívem fehérségét az irigység füstje. Sárga szattyán volt a bőre a
csizmának, ezüstpityke a rámáján - az én egyszeri sarkantyús csizmámat ehhez
képest semminek se hívták.
Az igazi nevezetessége pedig az volt a csizmának, hogy csikorgó volt a
talpában. Mégpedig olyan okos csikorgó, hogy mindig a gazdája nevét
csikorogta:
- Gá-bor-ka, Gá-bor-ka!
Egész hazáig hallottam ezt a szívszaggató csikorgást, mert útközben
kiderült, hogy a kis Cötkényék háza a Malvinka háza mellett van. Meg az is
kitudódott, hogy a kis Cötkénynek Cötkény varga az apja, aki az én
tündérkémmel is jó barátságban van, mert ő szokta a papucskáit foltozni.
Mert csak olyan foltozóvarga volt az a Cötkény, annak se valami kapós.
Mindössze az öreg Báró cigány volt vele megelégedve, az nem győzött eleget
hálálkodni neki, ha foltot vetett a rongyos bocskorára:
- Aranyozzsa meg azs Úristen ast a drágalátos kezsit, akivel ilyen szép
nagy foltokat tud vetegetni, hogy nem látsik tőlük a bocskor.
Nem tudott az ez istenadta Cötkény rendes lábbelit varrni senkinek a
kerek világon, csak a tulajdon kisfiának. Hanem az aztán olyan remekbe
készült ám, hogy az angyalok is eljárkálhattak benne.
Ahogy hűvösödni kezdett az idő, a tündérke átvezetett a kis csizmák híres
mesteréhez, aki alig látszott ki a háromlábú széken a sok rossz csizma
közül. Malvinka elmondta neki a kívánságomat, mire ő rábiccentett a fejével:
- No, az nem nagy dolog!
De olyan furfangosan mosolygott, míg a lábamat mérte, hogy én mindjárt
arra gondoltam: nem lesz ennek jó vége.
Nem is lett. Egy hét múlva készen hozták haza a csizmát, kis pajtásom,
Gáborka meg az apja. Fölrántom: puha, mint a patyolat, mégis feszül, mintha
öntve volna.
- Neked is van most már szép csizmád - simított rajta végig Gáborka nagy
szakértelemmel. - Az én apám csinájta.
Lépek egyet az új csizmában: csikorog-e? De csikorog ám! Hallga csak, mit
csikorog? Tudja-e a nevemet?
- Gá-bor-ka, Gá-bor-ka - mondja a csizma, ahogy lépkedek benne.
Elpityeredtem, mint a megrepedt teknő, s alig tudtam elmondani a nagy
zokogástól, hogy hol szorít a csizma. Szegény Gáborka is ríva fakadt velem
együtt, a tündérke nevetett, az öreg Cötkény pedig vállát vonogatta
zavarodottan:
- Már ez így van, kérem alássan, már én erről nem tehetek, kérem szépen.
Engedelmet kérek, de én csak olyan csizmát tudok készíteni, amelyik a fiam
nevét csikorogja.
S ahogy a sápadt, egérképű kisgyerekre nézett, úgy sütött a szeretet a
szeméből, hogy az én szívem is megmelegedett tőle. Letörülgettem a
könnyeimet, és fölvidámodva nézegettem a lábamon a csizmát. Igaz, hogy az én
nevemet nem tudja, de azért mégiscsak gyönyörű csizma ez. Fénylett a szára,
mint a tükör: a Pajtás odakullogott eléje, és ahogy meglátta benne magát,
haragosan tüsszentett. Azt hitte, valami idegen macska tolakodott a házba.
Attól fogva aztán együtt csikorgattuk a csizmát Gáborkával nagy kényesen
az utcán, az iskola homokos udvarán, az öreg templom márványtégláin. A
különbség csak az volt kettőnk közt, hogy én keményebbet léptem, és gyorsan
kocogtam, Gáborka pedig erőtlen, vézna lábaival lassan tipegett mellettem.
Sokszor meg-megállt, míg kiköhögi magát, és nagyon büszke volt rá, hogy
milyen különösen tud ő köhögni.
- A', hallgasd csak, Gejgő, milyen tambuja van a mejjemben!
Egyszer aztán végképp elmaradt mellőlem Gáborka. Elment tamburázni az égi
mezőkre, amiknek kék bársonyán nem szoktak csizmában futkározni az
angyalkák. Azt hiszem, a Gáborka mennyei szobájában aranyszögön lóghattak a
csikorgós csizmák, és a kis Cötkény csak olyankor rántotta fel őket, mikor
szép tiszta, holdas éjszakákon leröppent az öreg foltozóvargát meglátogatni
a zörgős szalmanyoszolyán.
Így kellett lenni, mert az öreg Cötkény azt újságolta egyszer a Báró
cigánynak, aki téli időben be-bekukkantott a műhelybe egy kis maradék
pörkölt káposztára:
- Rosszacska már a csizmája annak a szegény gyereknek.
Az öreg Báróval éppen ott volt a kis Bárók közül is valamelyik, nagyban
melegítette szegény a padkán a szűröcskéjét.
- Bizs ennek rossacska - nézett rá Báró apó a gyerek kékre dermedt
lábaira. - Mert egyéb csizmája még nem volt neki annál, amit azs istenke
sabott neki. Mert tudja, mester, nem akarom ilyen fiatalon elkényestetni.
Cötkény vargának szomorú mosolygás derengette be a képét:
- Csakhogy én nem a rajkót gondoltam ám. Az én Gáborkámat láttam az
éjszaka álmomban. Meg is ígértem neki, hogy új csizmával várom, mire megint
hazajön. Ne szégyellje magát szegényke az angyalpajtásai közt.
Se a nagy Báró, se a kis Báró nem sokat értett ebből a beszédből.
Legfeljebb arra gondoltak, hogy a nagy szomorúság megzavarhatta egy kicsit
az eszét az öreg mesternek. Hanem azért egypár nap múlva az öreg Báró megint
csak betért melegedni. Éppen én is ott lábatlankodtam a műhelyben, mert a
Gáborka elmúlása után is tartottam a barátságot a szomszéddal, még tán
jobban, mint azelőtt.
Ő a fia helyett simogatott engem, én az apám kezét éreztem az övében.
A mester nagyon nekiörült a cigánynak:
- Ejnye, de jókor jössz, Báró! Nézd e, kész a Gáborka csizmája. Mindjárt
kiakaszthatjuk a szögre az ereszet alá. Hiszed-e, hogy reggelre már a lábán
lesz a gyereknek?
- Hisem, uram, hisem - bizonykodott sunyi képpel Báró, s alig várta, hogy
beesteledjen. Akkor aztán szedte-vette sebesen a sátorfáját, azt mondta, nem
akar útjában lenni az angyalkának. Nekem is nagyon a lelkemre kötötte, hogy
tisztuljak haza, s még az ablakon se nézzek ki ezen az estén, mert elkap a
markoláb.
Hát én nem is néztem volna ki kerek e világért, és reggelre csakugyan a
lábán volt a csizma a gyereknek.
Persze én nem tudtam erről semmit, szentül hittem, hogy csakugyan az én
egérképű pajtáskám vitte föl a csizmát a csillagablakos városba. Hiszen
délben már tanácskozott a két öreg, hogy bizony az angyalkáknak is elkelne
valami jó meleg csizmácska ebben a gonosz téli időben.
- Hm, de honnan tudjam én azt hirtelenében, hogy hányan vannak azok az
angyalkák? - simogatta a mester a nagy kopasz homlokát.
- Hisen nem kell mindnyájának - hunyorított Báró, mintha ő volna a
legjáratosabb a mennyországban. - Csak azoknak, akik a gyerekekkel
játcsogatnak. Elég less öt pár csizmácska. Majd meglássa, mester uram, mind
elhordódik azs a sögrül. Akire szükség nem less, azs ott marad.
Gáborka akkoriban sűrűn járogathatott haza, mert rövidesen eltűnt a
szegről öt pár kis csizma, és Cötkény varga soha olyan megbékélt szívvel nem
járogatott a templomba, mint akkoriban. Ajtónyitáskor már ott volt, s csak
akkor készülődött kifelé, mikor Gáspár apó már a gyertyákat oltogatta. Addig
mindig a Gáborkájával beszélgetett, akinek arcocskája a tömjénfüstben
libegett előtte.
- Nini, Cötkény öcsém - mondja neki egyszer Gáspár apó -, jöjjön csak ki
egy kicsit a Cigány-tóra, mutatok valami szépet.
A Cigány-tó a város szélén volt, oda ballagtunk ki mind a hárman szépet
látni. Hát az csakugyan szép volt, ahogy az öt kis Báró purdé ott csúszkált
a jégen, meg ugrándozott a ropogós havon vadonatúj szattyánbőr csizmában.
- Tudja-e kelmed, Cötkény uram, micsoda csizmák ezek? - nevetett
csúfondárosan a harangozó.
Cötkény szelíden elmosolyodott.
- Hát már hogyne tudnám? Csak ismerem a magam munkáját.
- Nem a Gáborka hordta ám el a csizmákat, hanem az a semmiházi Báró
cigány - dörmögött bosszúsan Gáspár apó -, maga beszéli a rosszcsont az
egész városban.
- Tudom én azt, jó ember - békítette Cötkény a nagyhangú harangozót. - De
a kis cigánygyerekek lábán is csak a Gáborka csizmái azok. Hallgassa csak
kelmed!
A kis csizmák a téli csendben vígan csikorogtak a havon:
- Gá-bor-ka, Gá-bor-ka...
Akkor kezdett bennem először derengeni valami világosság, hogy miféle
tündérek laknak az emberi szívben. S mikor hazaértem, többé már nem
uraságból csókoltam meg az én tündérkém töpörödött kis kezét, mely
gondviselés gyanánt takarta be az én gazdátlan kis életemet.