MALVINKA
Nem mondhatnám, hogy könyvkereskedői pályám ilyen váratlan befejezése
nagyon elszomorított volna. Hiszen a ködmön a fő, gondoltam magamban, azért
lakik benne tündér, hogy gondot viseljen rám.
No de itt aztán egyszerre a torkomba szaladt ám a szívem. Hiszen énnékem
édesapám azt mondta, hogy míg a ködmönben tart, addig igazat kell mondanom,
mert másképp úgy megnyúlik a fülem, hogy legyezhetem vele magamat.
Ejnye, ejnye, hogy én erről megfeledkeztem. Mi lesz most már abból, hogy
Csontos Szigfridet úgy letagadtam? Tapogattam a fülemet, hol az egyiket, hol
a másikat: hát egész világosan éreztem, hogy a jobb fülem máris hosszabb,
mint a bal.
Szép füves árok húzódott az utca hosszában, az tele volt szép békanyálas
pocsolyavízzel. Föléje hajolok, elmarkolászom a tetejéről a békanyálat,
nézek a víz tükrébe: hát most meg már a bal fülem hosszabb a jobbnál.
Ezen aztán elkeseredtem, s tán még most is csordogálna a könnyem az árok
vizébe, ha egy madárka rá nem száll a karomra.
Odatekintek, hát nem madárka az, hanem kezecske. De olyan könnyű
kezecske, hogy annál a pintyőke nem lehet könnyebb. A kezecskéhez egy
töpörödött kis néni tartozik, akinek furcsa kukulafőkötő van a fején, nagy
kerek okuláré a szemén, madzagon lógó skatulya a bal kezében.
- Mit csinálsz te, fiúcska, ilyen későn este az árokparton? - kérdezte
tőlem. Még a vékony hangocskája is olyan volt, mint a madárcsipogás.
- Siratom a füleimet - mondtam keserves szipogással.
- A füleidet, fiúcska? - csóválta meg a néni a fejét, hogy csak úgy
csörögtek bele a pápaszem drótjai. - Azokat bizony ne sirasd, mert
megvannak. Mégpedig friss jó egészségben vannak. Szép nagy füleid vannak, te
kisfiú.
- Hisz é-é-éppen azért sí-í-í-rok - eredt meg újra fájdalmam patakja.
A kis néni aztán leült mellém az árokpartra, és elmondatta velem, ki
vagyok, mi vagyok. Halk kis kacagásokat hallatott közben, aztán gyöngéden
megcsípte mind a két fülemet:
- No, ez egyszer még elengedem a büntetést, de ezután mindig igazat
mondj, kis Gergő, mert füled bánja füllentésed. Most pedig elmegyünk
mihozzánk, mert ilyen későn nem engedhetlek egyedül bolyongani a városban.
Nagyon megnyugodva tettem a kezem a kezébe, mert éreztem, hogy ez az öreg
néni nem lehet más, mint a ködmöntündér. Az ideje ugyan nem lett volna még
itt, de bizonyosan azért jött elő, hogy segítsen rajtam. Hát a kincseket
ugyan előadja-e mindjárt?
A skatulyát az én karomra húzta, aztán ballagtunk egymás mellett apró
lépésekkel az üres utcákon. Néha meg-megráztam a skatulyát, csörög-e benne a
kincs. Nem csörgött, csak zizegett.
Keskeny pallón mentünk át egy folyóka felett, a tündér azt mondta, jól
megfogjam a kezét, hogy le ne csússzak. Jól átfogtam a markommal a vézna,
finom ujjacskát, s éreztem, hogy a középső ujján keményebb a köröm, mint a
többin.
"Aranykörme van, mint Szép Meluzinának" - mondtam magamban, mint
mindenféle mesékben tudományos kisfiúhoz illik.
Igen takaros kis házban lakott az aranykörmű tündér; elmondhatom, hogy
azóta se láttam olyan kis házat. Nem is ház volt az, csak házacska, és nem
ajtó volt rajta, csak ajtócska és ablakocska és abban muskátlibokrocska
icipici cserepecskében.
Mindjárt megkeressük a gyufácskát, és meggyújtjuk a lámpácskát - tipegett
ide-oda a tündér, és én kezdtem nem érteni a dolgot. Minek őneki a gyufácska
és lámpácska, mikor sokkal könnyebben is csinálhat világosságot? Csak
megkocogtatja a körmével a gerendát, s abból egyszerre kipattan egy
aranylámpa, és...
És az aranylámpa csakugyan ott sugárzott már az asztalocskán, és
elöntötte fénnyel a két székecskét és az ágyacskát és sublótocskát és a
falon a kakukkos órácskát és a kanárimadár kalitocskáját. De én ezt mind
csak később láttam, az első tekintetem a tündér ujjára esett - és ó, nem
aranyszínű volt rajta a köröm, hanem fekete.
"Vaskörme van!" - szomorodtam el.
Mindegy, a vaskörmű kezecske oly gyorsan kinyitott egy faliszekrénykét,
és olyan fürgén szedett onnan elő fehér cipócskát, lúdmájacskát,
tányérkákat, hogy azt a világon semmilyen aranykörmű kéz nem csinálhatta
volna ügyesebben. S ebben a percben igazán nem jutott eszembe, hogy az én
meséimben a tündérek soha nem ettek libamájat - úgy gyúrtam befelé, amit
elém raktak, mint akármelyik mesetudatlan, csodaködmöntelen, éhes gyerek.
Csak arra kaptam fel a fejemet a tányérból, mikor a tündér megszólalt:
- Hát te, pajtás? Nem vagy éhes?
- De még egy kicsit éhes vagyok - sunyítottam a tálra. Biz ott már sokkal
kisebb darab májacska piroslott, mint amekkorát én betessékeltem.
A tündér kis kacajocskája újra felcsendült.
- Nem téged értettelek, kisfiú. Ezt a pajtást értettem - mutatott a
kályha felé a vaskörmével.
A kályha előtt egy nagy fekete macska huzakodott és ásítozott. Az ő neve
volt Pajtás. Nagyon furcsa volt ez a feketeség a csupa fehér szobában, s
nekem megint kezdett nem tetszeni a dolog.
"Vaskörme van, fekete macskája van."
Lomha, puha léptekkel a Pajtás odaoldalgott az asztalhoz, fölért majd a
lapjáig. Fejét odafektette a tündér ölébe, az pedig kétfelé szegte a maradék
májat.
- Ne, Pajtás, ne, kisfiú.
Ő maga nem evett semmit, s ezen egy kicsit felderültem. No, mégis tündér
lehet.
Hát különös tündér volt. Ránézek megint a kezére, ahogy szép fehér ágyat
vet a liliputi kanapéra - hát már nincs rajta a vasköröm. Uramfia, ennek
lejár a körme! Éjszakára bizonyosan leveti. Ilyent még a mesékben se
hallottam.
Nagyon elbámészkodhattam, mert a tündér gyöngéden megfricskázta az
orromat.
- Mi az, kis vendég? Mire tátottad úgy el a szemedet?
- A... a... a körme - mondtam zavarodottan.
- A körmöm? - nézett a tündér a kezére. - Hát mi különös van a körmömön?
Gondolom, ez is csak olyan, mint más emberé.
Egy kicsit eltűnődött, aztán megint a furcsa kedves kis nevetés
következett.
- Ahá, tudom már, mire gondoltál! Nem köröm volt az, te bohóka, hanem a
gyűszűm. No, szép kis szűcsgyerek vagy, ha még a gyűszűt se ismered meg!
De most már nemcsak ő nevetett, az öreg kanári is elnevette magát
álmában, az öreg óra is tizenhármat kakukkolt jókedvében tizenkettő helyett,
s még a mogorva öreg Pajtás macska is úgy húzta föl a szája szélét, mintha
nevethetnékje volna.
Nagyon megszégyelltem magam, s mikor a tündér azt kérdezte, mit gondolok,
kicsoda ő, alig tudtam felelni:
- Mel... mel...
- Nem mel... mel..., hanem mai... mai... - csúfolt a kis nevetés.
- Meluzina - vágtam ki végre nagy bátran.
A csöppség most már úgy nevetett, hogy hátravetette magát a csöpp
karosszékben, amelyről nem ért le a lába a földre.
- Nem ismerem, akit emlegetsz, kisfiú. Az is varrónő? Talán kisruha-
varrónő?
Annyi aggodalom csicsergett a hangjában, hogy siettem a megnyugtatással.
- Nem az az. Szép Meluzina egy tündérnek a neve.
A pápaszemes öreg tündéren megint erőt vett a halk kacagás.
- Persze, elfelejtettem, hogy te egy bolondos kisfiú vagy, akinek mindig
a tündéreken jár az esze. Én nem ismerem a tündéreket, fiúcska. A Meluzina
tündért sem ismerem. Én nem a Meluzina vagyok, én a Malvinka vagyok, a
kisruha-varrónő. Te nem hallottad még a hírét a Malvinkának? Persze, nem is
hallhattad, mert én csak úri házaknak dolgozom, úgy bizony.
Kevélyen intett a fejével, és kevélyen csörögtek a pápaszemdrótok.
- Ide nézz, kisfiú!
Kinyitott a falban egy gombocskára nyíló ajtót, és intett, hogy
kukucskáljak be a fülkébe. Teli volt icike-picike szoknyácskákkal, amik
kötelekre aggatva piroslottak, kéklettek, zöldelltek, sárgállottak, mint
nagy virágfejek. Megint motoszkálni kezdett bennem a tündérek gondolata.
Olyanformán képzeltem, hogy ha már az öreg néni maga nem tündér is, legalább
tündéreknek dolgozik. Olyanoknak, akik üres madárfészkekben laknak bokrok
sűrűjében, fák koronájában. Mert az lehetetlen, hogy gyerekek lehessenek
olyan picik, akik ekkora ruhában járnak.
Furcsa álmaim voltak azon az éjszakán a ködmönkém alatt, amivel
betakargatott a tündérek varrójának gyöngéd keze. Láttam, ahogy szárnya nől
Malvinkának, és beröppen egy nagy fehér liliomkehelybe. Ott volt a Pajtás
macska is, és addig nézett bánatosan a gazdasszonykája után, míg egyszerre
csak szakálla nőtt, s már akkor nem is a Pajtás macska volt, hanem az öreg
Küsmödi, a bűbájos ember.