CSONTOS SZIGFRID
Ahogy megörült szegény szülém a hazatérésemnek, úgy elszomorodott azon,
hogy inasnak akarok beállni.
- Nem neked való az, gyerekem - mondta gondba borult arccal. - Nem tudsz
te úgy ordítani, mint az inasok szoktak. Nem győzöd a gyönge tüdőddel.
Ő szegényke, aki a malomházi remeteségben töltötte az egész életét,
leginkább csak annyit tudott az inasokról, hogy azok mindig borzasztó
kurjongatással járnak az utcán. Bizonyosan azt gondolta, hogy ez
kötelességük nekik, és annál hamarabb lesz belőlük mester, mentől jobban
ordítanak. Az igazat megvallva, magam se voltam egészen tisztában vele, van-
e az inasoknak más komoly foglalkozásuk is azon kívül, hogy a kutyákat
meghajigálják az utcán.
Utoljára aztán belenyugodott szülém ebbe a szándékomba is, mint ahogy
belenyugodott volna abba is - ó, de milyen boldog örömmel! -, ha azt
kívántam volna, hogy engem egész életében a karján hordozzon. Csak azt az
egyet kötötte ki, hogy ha már inas leszek, Kese kalaposnál próbáljak
szerencsét.
- Azt hiszem - tűnődött el -, hogy annál nem kell olyan sokat ordítani,
mert az nagyon szótlan ember, aztán meg őnála nemcsak a kalaposmesterséget
tanulhatod ki, hanem a tanítómesterséget is.
Ünnepelő kendőt kötött szülém, mert őnála senki se tudta jobban, mi az
illendőség, és maga vezetett el a mesterhez, aki nagyon szívesen fogadott
bennünket. Azt hitte, iskolába akarok hozzá járni, és nagyon barátságosan
veregette meg a fejemet:
- Szeretem a nagy fejű gyereket, mert nagy fej: nagy ész; a kis fejbe
nagyon kicsi szorul. Egy verő malacért olyan tudós embert nevelek az
öcsikéből, hogy esztendő ilyenkorra csupa nagybetűkkel írja tele még a
nyújtódeszkát is.
Szülém sietett elkérkedni vele, hogy de bizony tele tudok már én irkálni
akár egy kaput is, nemcsak egy nyújtódeszkát. S hogy nem is deáknak akarnék
én beállni, hanem kalaposinasnak.
A majszternak erre egyszerre elsavanyodott az ábrázata. Végig-
végigméregetett a szemével, aztán kelletlenül legyintett:
- Inasnak nem való. Nagyon nagy hozzá a feje. Nem szeretem a nagy fejű
gyereket, mert a nagy fejben nagyon szétszalad az ész. A kis fej jobban
összefogja.
- No, itt nem sok szerencsével jártunk, szegénykém - mondta szülém
sajnálkozva, mikor kijöttünk. De én láttam a szemén, hogy csak ravaszkodik,
mert a szíve örömmel van tele, hogy mégiscsak otthon maradok az ő fiának.
Hát azért se maradok. Nem hagyom szögön lógni a ködmönt, hanem munkában
szaggatom el.
Egy nyitott ajtajú kovácsműhely mellett mentünk el, éppen kovácsolták az
üllőn a szikrázó vasat a bőrkötős segédek, két kormos képű inasgyerek is ott
sürgött-forgott, mint két fiókördög, a piros fényben: gyönyörű volt ezt
látni. Nem is hagytam békében szülémet, míg be nem szólt félénken, hogy
kellene-e még egy inas.
Egy torzonborz, vörös szakállú óriás lépett elő a tűzhely mellől, az volt
a mester. Ahogy a kezét a vállamra nyugosztotta, majd összeestem alatta. De
csupa jóság volt a mosolygása, ahogy megszólított:
- Gyöngécske a fickó.
- Nagyon erőtlenke - kapott mohón a szón édes szülém.
- Kenyérbél a karja - mondta a kovács.
- Az, az - integetett szülém -, a lába meg torzsa.
- Nem győzné szusszal.
- Elfújná a fújtató.
- Nem, egész határozottan nem kovácsinasnak való - fejezte be a szemlét a
mester. - Nagyon kicsik a fülei. Nincs rajtuk semmi fogás. Hanem javallok én
magának valamit, jó asszony. Úgy hallom, Csorbóka szomszéd éppen inast
keres. Itt van az üzlete általellenben. Úgy nézem, ez éppen neki való
sihederke lenne. Nem nehéz mesterség az övé, nem erő kell hozzá, csak ész.
Ezt egy kis lenézéssel mondta az óriás, de volt is hozzá joga, mert
akkora pörölyt forgatott a fél kezében, hogy azt a mesebeli hét bölcs mester
meg se bírta volna mozdítani.
Alássan megköszöntük a jóakaratát, és beköszöntünk Csorbóka úrhoz. A
városban Csorbóka úr volt az egyetlen könyvkereskedő. Akkora boltja volt,
mint egy kalitka, két asztal betöltötte az egészet. Az egyik asztal be volt
terítve mindenféle históriás könyvekkel: az volt a könyvesbolt. A másik
asztalon szép rendben sorakoztak a mézesbábok, a tükrös szívek, a kivont
kardú mézeskalács huszárok, a mandulás pogácsák: az volt a mézeskalácsos
bolt.
- Itt a kellemes, emitt a hasznos - járt-kelt a pápaszemes, tömzsi kis
ember a két asztal közt -, a könyvkereskedőség kedves tudomány, a
mézeskalácsosság hasznos tudomány.
Szegény szülém nagyon meg volt illetődve ennyi tudomány láttára, és alig
merte megkérdezni Csorbóka urat, hogy mit néz ki belőlem. Alkalmas leszek-e
valamelyik tudományra?
Csorbóka úr megforgatott előre-hátra, hátba ütögetett, megköhögtetett, és
kétszer-háromszor körülfuttatott az asztalok körül.
- Úgy nézem, elég gyönge kis legény, se a kalapácsot, se a gyalut el nem
bírná - mondta elégedetten -, az Isten is könyvkereskedőnek teremtette. De
ha jól igyekszik, beletanulhat a mézeskalácsosságba is.
Csorbóka úr csakugyan nem fösvénykedett a tudományával. Ahogy szülém
elment - igaz, hogy még egy óra múlva is tekingetett vissza a sarokról a
bolt felé -, mindjárt belefogott a mesterségbe. Elmondta, hogy melyik a
krajcáros, melyik a kétkrajcáros, melyik a háromkrajcáros mézeskalács. Ennél
drágább nyalánkságot abban az időben nem árultak.
- Hát a könyvek, főnök úr? - húzódtam közelebb a könyves asztalhoz.
- Az elsősorbelieknek egy hatos az ára; a második sor két hatos; a
harmadik három hatos. Aki még ennél is drágább könyvet keres, az túlságosan
okos ember, azt nem szolgáljuk ki. Érted-e, kisfiam?
No, ezt nem volt nehéz megérteni. Csorbóka úr büszkén nézett körül, hogy
ilyen hamar belevezetett a kettős tudományba, és annyira a kegyelmébe
fogadott, hogy a második héten már egészen rám bízta a boltot. Ő meg kiment
a füzesbe varjút lőni. Elülte szegény a lábát a sok semmittevésben, nem
nagyon kellett ugrálnia a mi boltunkban, mert a macska se nyomogatta
kilincsünket.
- Te is részelsz a varjúpaprikásból - szólt vissza a boltajtóból. - Ahány
könyvet eladsz, annyi varjúcomb lesz a tied.
De hiszen ígérhetett volna nekem griffmadárcombot is, annak se örültem
volna úgy, mint a sok szép históriás könyvvel való egyedülmaradásnak. Ott
volt a "Ludas Matyi" meg a "Csalóka Péter" meg a "Fehérlófia" meg a "Koplaló
Mátyás". Azt se tudtam, melyikhez kapjak. Utoljára az egyikre ráültem, a
másikra rákönyököltem, a harmadikra rátenyereltem. A legvastagabbat kezdtem
olvasni. Annak a címe volt: "Csontos Szigfrid".
Hát alig keveredek barátságba a sárkányöldöső nagy vitézzel, egyszerre
csak nyílik az ajtó, és bedobog rajta egy magamfajta fiúcska.
- Megvan-e itt a Csontos Szigfrid? - azt mondja.
Úgy megijedtem, hogy egyszerre a torkomba szökött a szívem.
- Nincsen az - csúsztattam le a könyvet az ölembe.
A fiúcska körülnézett, és megakadt a szeme azon a rettenetes oroszlánon,
amely a "Florenc és Lion" tábláján ágaskodott.
- Ez is jó lesz - nyújtotta ki utána a kezét.
A rettenetes oroszlán nem nézhetett csúnyábban, mint ahogy én néztem.
"Ohó - gondoltam magamban -, hát azért lettem én könyvkereskedőinas, hogy
minden könyvet elhurcolásszanak előlem!"
- Hallod-e, te fiú - támadt hirtelen egy jó gondolatom -, többet ér ám a
mézeskalács, mint a meséskönyv. Inkább a másik asztalon választhatnál
magadnak valamit.
A kis cimbora nagyon értelmetlenül nézett rám, utoljára is nekem kellett
rajta segítenem, a markába nyomtam a legnagyobb mézeskalács huszárt, és
kitessékeltem vele az ajtón.
De nyilván mégis volt a kis cimborának magához való esze. Mert alighogy
fölhúzta Csontos Szigfrid a láthatatlanná tevő süveget, már megint ott
lábatlankodott egy fiúcska.
- Csontos Szigfridet szeretném megvenni - mondta furfangos mosollyal.
Erre már nem sok szót vesztegettem, hanem mindjárt kifizettem egy marék
mézeskalács mogyoróval.
Nem ért az semmit, úgy jött a sok gyerek, mint a raj, s az mind Csontos
Szigfridet akarta megvenni. Utoljára már nem is kérdezősködtek, csak mentek
egyenesen a mézeskalácsos asztalhoz.
Beesteledett, mire oda értem, ahol Csontos Szigfrid is csak úgy elmegy
Földvárra deszkát árulni, mint a csonttalan Szigfridek, s akkorra egy morzsa
mézeskalács nem maradt a másik asztalon. Hanem ahány gyerek volt a városban,
az mind ott nyüzsgött a boltunk előtt, mire a főnök úr visszatért a
varjúvadászatról. Sietett szegény feje, mert már az utca végén hallotta a
nagy újságot, hogy a Csorbóka boltjában ingyen mézeskalácsot kap, aki
Csontos Szigfridet akar venni.
Ahogy betoppant, úgy félrehúzta a száját, mintha a tulajdon fülét akarná
megharapni. De aztán inkább csak az én fülemen töltötte a mérgét, és nem
éppen barátságosan adta ki az úti cédulámat.
- Föl is út, le is út, hanem ide többet be ne tedd a lábad!