AZ UTOLSÓ ÖLTÉS
Bűbájos Küsmödi minden kincséért el nem mozdultam volna édesapám mellől
addig, míg a ködmön készült. Persze nem a ködmönre voltam kíváncsi, hanem a
tündérre. Sohase láttam még tündért, noha sokat hallottam róla, és sehogy se
tudtam elképzelni, hogy költözik az majd bele a ködmönbe.
Nem adtam volna egy fészekalja verébtojásért, ha Messzi Gyurkát
kivallathatom a dolog felől, de hát a csodaködmönről nem volt szabad
beszélnem. Így csak azt tudakoltam meg tőle nagy óvatosan, hogy látott-e már
tündért igazában.
A nagy tudományú ember nagyon megsértődött erre a kérdésre.
- Hát hogyne láttam volna! - mondta mérgesen. - Egyszer láttam egész
közelről, de akkor se az volt. Mert a tündér olyan szerzet, hogy mikor már
színről színre látja az ember, akkor már nem tündér, hanem köd a vízen, vagy
szentjánosbogár a fűben, vagy citeraszó a jegenyefa hegyiben.
Ettől hát nemigen lettem okosabb. Szülémet is kérdeztem egyszer, mikor a
padlást tisztogattuk, és szülém az ölébe vonva lekuporodott a nagy
gerendára, és elkezdett halkan beszélni:
- Tudod, fiacskám, én akkor láttam legtöbbet a tündéreket, mikor te még
egészen kicsike voltál, és a sütőteknőben ringattalak, és százszor is
eldanoltam neked egyfolytában a "Júlia szép leány" nótáját. Olyankor még az
egérlyukból is tündérkék táncoltak elő, és a pókfonalakon is azok hintáztak,
lengedeztek-rengedeztek mindenfelé, és mind bekukkintott a kendőcske alá,
amit az arcocskádra terítettem, hogy a legyek ne bántsanak. Azóta persze nem
láttam annyi tündért, de azért még most is sokszor megképzenek előttem.
Tudod, mikor az ember a kolduskákat megszánja, akkor is mindig fölcsillan
előtte valami fényesség, azt bizonyosan a tündérek csinálják. Azt se
felejtem el sose, hogy mikor egyszer aratáskor egy éhes-szomjas,
anyjavesztett fürjfiókot megitattam a számból, hogy ringott az egész
búzamező a tündérek lába alatt.
Ez már értelmesebb beszéd volt, mint kukoricapásztor barátomé, s
elhatároztam, hogy megpróbálok én is tündért látni, mielőtt ködmöntulajdonos
válnék belőlem.
Először az öreg Báró cigánnyal tettem próbát, aki koldusabb volt
akármilyen kolduskánál, s mindennap ott csoszogott el házunk előtt.
Körülnéztem az udvaron, találtam egy rozsdás patkódarabot, s azzal kiálltam
az árok szélére Báró cigányt lesni.
Nemsokára jött is az öreg a mezők felől, egy sovány malackát vezetett
kötélen.
- Báró bácsi, Báró bácsi! - kurjantottam neki barátságosan.
Báró bácsi szemmel láthatólag megrezzent, s körülnézett, mintha
ürgelyukat keresne, amibe belesüllyedjen. De ahogy rám ismert,
megbátorodott, s lekapva a karimátlan kalapját, odabillegett elém.
- Jaj, esem a sádat, Gergőkém, de rám ijestettél, ast hittem, azs Ábel
pandúr tátog rám, annak van ilyen sép csirkevisításos hangja, mint teneked.
Pedig olyan ártatlan vagyok a malacskában, mint a ma sületett bárány. Tudod,
nem látok mán jól ezzsel azs öreg sememmel, ostán beleakadt a lábam ebbe a
kötélbe, fölvesem, húzsom magam után, hát csak most vesem ésre, hogy ezs a
malacska van a végén. No de mán most mindegy, nem kergethetem vissa világgá
a kis ártatlant. Nem igazs, ifjú Árgyélus királyfi?
- Báró bácsi - vágtam a beszédjébe -, én megszántam magát.
- Megsántál? Igazsán megsántál? - nyújtotta felém a tenyerét. - Hát astán
mivel sántad meg a becsületes Báró bácsit, aranyos Gergőkém?
- Ezzel e - nyújtottam felé a patkódarabot, s kerekre nyitottam a szemem,
hogy mind beleférjen a tündérek ragyogása.
De csak a karimátlan kalap csattant nagyot a hátamon, s a Báró bácsi
haragos szeme villanását láttam.
- Hogy a varnyú mondja csecsebogyónak a semedet, hát ast hised, hogy
minden koldusgyerek csúfot üzshet egy Báró csigányból?
De ezt már csak fél füllel hallottam, mert igen igyekeztem belül kerülni
a kisajtón és nem várni be a tündérek sereglését.
"No, majd a fürjfiókkal több szerencsém lesz" - gondoltam magamban, s
váltig kerestem a megitatni való fürjfiókot a búzamezőkön. Mindössze egyet
láttam, az is csak ürgefiók volt, s esze ágában sem volt neki megállni.
Ahogy egy kicsit eltikkadva hazaértem, egyszerre csak rám kiabál a
kamraajtóból a szülém öreg pulykája:
- Rudrud-rud-rud-rudrud-rud!
"Nini - ötlött eszembe -, hiszen nemcsak a fürjfiókot itathatja meg a
szájából az ember, hanem a pulykát is."
Azzal szaladok a kúthoz, televeszem a számat a vödörből vízzel, nyalábra
kapom a pulykát, húzom felém a bibircsókos kopasz fejét, a pulyka meg húzza
vissza mérgesen, és kiabál veszettül:
- Rudrud-rud-rud-rudrud-rud!
Lehet, hogy ez olyasmit jelenthetett pulykául: "Eressz el, te bolondos
gyerek, nem vagyok én szomjas, s ha már mindenáron jót akarsz tenni, inkább
egy marék cserebogárral csemegéztess meg" - de nekem ugyan mondhatott
szegény pulyka, amit akart, csak egyre nyújtogattam felé a számat.
A vége persze az lett, hogy az öreg pulykamadár nekidühödött, nagyot
koppantott a vastag csőrével a homlokomra, s ahogy eljajdítottam magam,
föltaszított, rám ugrott, s úgy meggázolt, hogy még ma is sajog, ha
rágondolok. Még szerencse, hogy édesapám az ablakon keresztül meglátta a
viadalt, és segítségemre sietett.
- No - mondta nevetve -, most már látom, hogy tebelőled huszárnak kell
lenni, ha katonasorba kerülsz.
- Mért huszárnak? - törülgettem a könnyemet.
- Mert lovon könnyebben elszaladhatsz az ellenség elől.
Elsírtam-ríttam aztán, hogy jó szándékom volt nekem a pulykával, azért
akartam megitatni, hogy lássam a tündéreket.
- Ó, te bohóka - csóválta meg apám a fejét -, hiszen a tündérek a
szívében laknak az embernek, s onnan röpködnek ki, ha kedvük tartja.
Ettől fogva aztán mindig ott ültem a műhelyszéken az édesapám lábánál, és
egyre lestem, hogy mikor röpködnek már a tündérek.
- Majd az utolsó öltésnél - biztatott az édesapám.
De az utolsó öltés még nagyon messze levőnek látszott. Még szerteszéjjel
hevertek a göndör selyemszőrű báránybőröcskék, melyekből a kincskereső
gúnyának készülni kellett. Minden villanását láttam a görbe szűcskésnek,
mely egybe szabdalta őket, s íróasztalom fiókjában ma is megvan még azon
fényesen a nagy szűcstű, mely hetekig bujdokolt köztük, hol elveszve, hol
felcsillanva, mint egyjátékos napsugár. Magam törtem és áztattam a bársonyos
diófagombát, mellyel aranybarnára festettük a fehér bőröket, míg szülém a
színes irhák legszebbjeit válogatta össze. A varázsfüvek, amiket én
szedegettem össze erdőn-mezőn, finom selyemszállal kivarrva mind rákerültek
a ködmönkére, a legszebbre, amely Márton szűcs műhelyében valaha készült.
Volt rajta kökörcsin és varádicskóró, pipacs és búzavirág, és az alját sárga
peremérvirág szegte be, a mi szegényes kertünk egyetlen ékessége, az apám
legkedvesebb virága. Sokat nézegetett rá kedvtelve az ablakból:
- Látod, fiam, ez a szegény ember virága. Igazi tűrömvirág. Egyformán
eltűr esőt, napot, hideget, meleget, mindig mosolyog, soha nem kényeskedik.
Utoljára rákerült a ködmönre az öreg malomház is a félrecsapott
süvegével.
- Ez azért van, hogy akármerre jársz-kelsz a világban, mindig a
szülőházadban melegedj - nézett rám apám a sugárzó barna szemével, amelyből
úgy áradt a meleg, mint a napvilágból.
Hanem a ködmöntündér csak nem mutatkozott, akárhogy lestem. Pedig a
hajnali csöndben sokat kikukucskáltam a homlokomra húzott paplan alól, de
csak őket kettejüket láttam, amint a gyönge mécsfénynél szótlanul öltögettek
a ködmönön. A lefoszlott selyemszőrök úszkáltak körülöttük a levegőben, a
mécsfény beszivárványozta őket - láthattam volna gondoktól barázdált, mégis
szelíd mosolyú fejük körül a glóriát.
De én csak azt láttam akkor, hogy lassan készül a ködmön, amelynek el
kell szakadni, hogy engem kincses nagy úrrá tegyen. Türelmetlenül kérdeztem,
mi híja van még.
- Még csak a gombot kell megcsinálni - csitított apám.
A gomb is a magunk termése volt. Az udvarunk eperfájának ágából
faragta apám, és bevonta zöld szegővel.
- Ez lesz az utolsó öltés - mondta mosolyogva -, hívd be csak anyádat, ő
hadd adja rád először.
Anyám a kertben gyomlálgatott, lelkendezve hívtam be. Nem akartam
elszalajtani a tündért, aki ott lebeghetett már valahol a műhelypad körül.
- Mindjárt, gyerekem - szólt vissza szülém -, csak ez az egy-két szál
csikófarok van még, ezt már nem hagyom itt. Inkább gyere te is, lelkecském,
majd hamarabb kiszaggatjuk.
Nem telt bele egy fohászkodásnyi idő, amikor összefogódzkodva, nevetgélve
beléptünk a szobába.
- No, megvan-e már az utolsó öltés? - csacsogtam már a küszöbön.
Az utolsó öltés már megvolt, de Márton szűcs azt már nem mondta meg. Szép
nyugodtan ült a padon, a feje egy kicsit jobb vállára billent, az ajkára egy
kicsi selyemszál tapadt, ahogy a fogával tépte el a cérnát az utolsó öltés
után.
Sikoltva térdepeltünk elé, és csókoltuk lecsüngő kezeit, melyekkel
gyöngéden tartotta a térdeire leterített, teljesen kész ködmönt. Jobb keze
még mozdult egyet, a szeme mintha rebbent volna még, s térdeiről a ködmön
lecsúszott a vállamra.
Az öreg Titulász doktor, akiért engem szalajtott el édesanyám, most is
levette a szemüvegét, úgy hajolt le apámra. Aztán megsimogatta a fejemet, és
azt mondta: szívszélhűdés!
Akkor hallottam először ezt a szót, nem értettem, mit tesz, de mégis
megnyugodtam tőle.
"A tündérek a szívben laknak, azt mondta apám. Most az ő szívéből
kiköltözött a tündér, és beleköltözött a ködmönbe" - ezt gondoltam magamban,
és azt hittem, hogy ez nem is lehetett volna másképp.
`APÁM
Kis temetőnkben tudok egy zúgot:
az öreg remekes szűcs nyugszik ott.
Híres, amit varrt, ködmön és suba,
neve sokáig él a faluba.
Magam is sokat emlegetem,
számon mosollyal, könnyel lelkemen,
s deres fejemmel sok-sok hajnalon
ölében alszom a műhelypadon.
Sírhatnékom van, ha eszembe jut
a borongós nap, melyen elaludt,
s amikor halkan sírdogál a szél,
mindig azt gondolom, hogy ő beszél.
Az öreg műhelyt sírja vissza tán,
fáj a sötétség néki s a magány;
a hideg ellen hallat tán panaszt -
mi fáj a holtnak, isten tudja azt.
Ám megjött a tél tegnap délelőtt,
beszitálta hóval a temetőt,
s az öreg szűcs már nem panaszkodik,
az öreg szűcs már szépet álmodik.
A hó fehér, selymes, sűrű, puha,
úgy takarja be, mint meleg suba,
s a téli zöld, mely hegyig belevész,
az rajta zöld irhábul a szegés.`