Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

                        MIBEN LAKIK A MAGYAR TÜNDÉR?

   Szó  ki  nem  mondhatja,  milyen  büszkén  ballagtam haza az alsó utcákon
keresztül.

   Ahogy kiértem a városból a harmatos mezők közé, ott állt a keresztúton az
öreg  csősz, nagy tasla kalapban, kampós botjával vállán, mint valami furcsa
madárijesztő. Nagyon megrökönyödve tátogott felém:

   - Minden  jó  lélek  dicséri az Urat, te vagy-e az szűcsék Gergője,  vagy
csak a lelked?

   - Én hát, Gyurka bácsi, mit figurázik kend velem?

   Erre hálálkodva emelte meg a kalapját:

   - No,  akkor  két  lúd,  egy  liba,  nincs semmi hiba! Én bizony  már nem
gondoltam,  hogy megkerülsz. Az apádéknak nem mondtam ugyan, de a Mitvisznek
mondtam, hogy no, ezt a gyereket is elkapta a markoláb.

   A Mitvisz a Gyurka bácsi pulikutyája volt, hanem hogy a markoláb mi volt,
arra  világéletemben  soha  rá nem tudtam jönni. Pedig gyerekkoromban minden
lépten-nyomon  hallottam a nevét. Ha apám a kerekítőkést nem találta, vagy a
macska  elveszett a háztól, vagy a csengettyűkörtéből reggelre egy se maradt
a  fán, vagy hirtelen elolvadt a hó: azt mind a markoláb vitte el. Sőt mikor
egyszer  napfogyatkozás  volt,  Gyurka bácsi azt is azzal magyarázta, hogy a
markoláb vitte el a napot.

   Hát hogy engem nem vitt el, azzal nagyon ki volt békülve, hanem különben,
azt  mondja,  most  már akár haza se menjek. Mert ha soha meg nem kentek még
fahájjal,  most bizonyosan megkenegetnek azért, amiért úgy rájuk ijesztettem
az  elveszésemmel  apámékra.  Szegény  szülém se holt, se eleven, apámnak is
egész elállt a szava.

   Nekem  bizony  eddig  eszembe se jutott, hogy hát otthon mit gondolhatnak
rólam  azóta.  Csak  most  pityeredtem  el,  mikor az akácok koronája fölött
kibukkant az öreg malomház. Úgy vettem észre, mintha a sapkája félrecsúszott
volna   az   éjszaka.   Egyetlen   ablakszeme  haragosan  izzott  a  hajnali
pirosságban, tártnyitott ajtaja úgy várt, mint egy nagy fekete száj:

   - Gyere csak, te csavargó kisgyerek, hadd kaplak be!

   A Mitvisz kutya szaladt előre, Messzi Gyurka kocogott utána, én kullogtam
leghátul.  Öreg  barátom  borzasztó cifra beköszöntőt kezdett, de szülém nem
várta ennek végét, csak fölkapott, és magához szorított:

   - Te kedves, te drága kis báránykám, te, hát hogy tévedtél el?

   Az édesanyám karjában egyszerre megnyugodtam; hullott ugyan a könnyem, de
tudtam, hogy most már nem kell félnem a mogyorófahájtól.

   Nem  is  bántott  az  apám egy ujjal se, csak annyit mondott, hogy ha még
egyszer elkóborlok a háztól, akkor odapányváznak az asztal lábához.

   - Hát  aztán hol, merre csellengtél, te anyaszomorító? - tette  a kezét a
fejemre. - Melyik gólyafészekben töltötted az éjszakát?

   Nem  felelhettem  mindjárt,  mert  szülém  úgy  tömte  belém  a  lekváros
barátfülét, hogy egy hang ki nem szabadulhatott a számon.

   - Várjon  már,  no  - türtőztette apámat -, csak nem kívánja, hogy  szeme
láttára haljon éhen szegény istenadta gyereke.

   Hanem  hát nem sült még a világon akkora barátfüle, amelyik el ne fogyott
volna. Utoljára csak el kellett mondanom a gyémántcserép történetét.

   El  is  mondtam szegről-végre, szülém összetett kézzel hallgatta, mint az
imádságot, s mikor bevégeztem, annyit mondott félénken:

   - Szépet álmodtál, gyermekem.

   Az  egyik  szemével  rám  nézett, a másikkal apámra. Nemhiába volt ő maga
egész  életében közelebb az éghez, mint a földhöz, szívében úgy érezte, hogy
nem  egészen  volt az álom, amit láttam. De nem merte kimondani, míg meg nem
hallotta, hogy apám mint vélekedik.

   Az apám pedig úgy vélekedett, hogy sok mindenfélét összeálmodik az ember,
s rendesen azzal bajoskodik álmában, ami mesterséget űz éber korában.

   - Én  - azt mondja - mindig akkora subát varrok álmomban, hogy a  világon
minden   szegény   embernek   elég,   aki   didereg.   Őszre   már   te   se
gyémántcserepekkel álmodsz, hanem irkával meg kalamárissal.

   Az édesanyám ölében már egészen megjött a bátorságom, mint kiskutyának az
eresz alatt. Kimondtam a szívemen valót, hogy én bizony nem leszek diák.

   - Hát mi leszel, lelkem gyermekem?

   - Kincskereső leszek, édesapám, mint a bagdadi varga fia.

   - No,  az  is  szép  mesterség  - bólintott rá édesapám. - Hát aztán  hol
akarod keresni a kincset?

   - A Küsmödi barlangjában.

   - No, jó. Aztán hogy akarsz hozzáfogni?

   Már ebben én magam se voltam egészen biztos. Kicsit megzavarodva mondtam,
hogy úgy, mint a bagdadi varga fia.

   - Sose  hallottam  hírét  ennek  a  vargának,  se fiának.  Melyik utcában
laknak, fiam?

   Mit  volt  mit  tennem,  el  kellett mondanom a csodalámpás Aladdin egész
történetét.  Az  apám  nagy  kedvvel hallgatta, és mikor a végire értem, azt
mondta:

   - Ez  már  döfi. Erre már én se mondhatok mást, mint hogy jól teszed,  ha
kincskereső  akarsz  lenni.  Jó foglalkozás az, csak érteni kell hozzá. Csak
azt nem tudom, hol veszel hozzá csodalámpát.

   Megvallottam,  hogy  ezzel  az  eggyel  én se vagyok egészen tisztában. A
házunkban  csak  mécses  volt,  azt  dörzsöltem  is  én  úgy, hogy lejött az
ujjamról a bőr, de akkora szellem se ugrott belőle elő, mint egy gyűszű.

   - Meghiszem azt! - nevette el magát apám, kedvtelve nézegetvén  a kezében
levő  subagallért. - Más sora van ennek, gyerek. Milyen nemzet is volt az az
Aladdin?

   - Az török gyerek volt, apám.

   - No  látod.  Hát  akkor  török  volt a kincses szellem is, azért  lakott
lámpában. A magyar gyereknek a tündérje ködmönben lakik.

   Szemem-szám  elállt  csudálkozásomban,  hogy  én  ezt eddig föl nem értem
ésszel!

   - Persze, nem minden ködmönben lakik tündér, csak a csodaködmönben. Az is
csak  azon  segít,  aki  tud  vele  bánni.  Persze  sok  fortélya van, de én
mindnyájára megtaníthatlak, ha akarod.

   Olyant kukorékoltam örömömben, mintha én volnék a fekete kakas.

   - Megállj,  hékám!  -  fenyegetett meg apám a gyűszűs ujjával. - Erről  a
világon  senkinek  sem  szabad  tudni.  Még szülédnek se szólj róla. Mihelyt
valaki  megtudja, hogy a ködmönöd kincses ködmön, rögtön elveszti az erejét.
Érted-e?

   - Értem, édesapám.

   - No,  ez  az egyik. A másik az, hogy míg te vagy a ködmönnek a  gazdája,
addig  mindig  igazat  kell  mondani.  Ezt  különösen javallom, mert ha csak
egyszer  olyant  mondasz  is,  ami  nem  igaz,  a ködmöntündér tüstént olyan
hosszúra  ráncigálja  a  füledet, hogy legyezheted vele magadat. Hát mered-e
vállalni a ködmönt?

   - Merem, édesapám.

   - No,  ha  te  vállalod,  én  meg  megcsinálom.  Fogadom  is,  hogy  mire
elszaggatod, akkorra több lesz a kincsed, mint Küsmödinek.

   - Mire elszaggatom? - kérdeztem elszontyolodva.

   - No, igen - nézett rám apám komolyan. - Hát csak nem gondolod, hogy majd
a tündér olyan bolond lesz, hogy a szép új ködmönt otthagyja? Tudod, hogy az
Aladdin lámpása is ócska lámpás volt. Addig kell hurcolnod a ködmönt, míg el
nem rongyosodik, akkor aztán szépen kibújik belőle a tündér, és elejbéd áll:
"Mit parancsolsz, édes gazdám?"

   - No  -  gondoltam magamban -, csak rajtam legyen az a csodaködmön,  majd
teszek én róla, hogy ne sokáig maradjon friss jó egészségben.

   Édesapám azonban úgy olvasott a szememben, mint én a kalendáriumban, mert
így folytatta:

   - Persze,  a  ködmönnel  úgy  kell bánnod, mint a hímes tojással, hogy  a
tündért meg ne haragítsd. Mert sose tudhatod, merre van benne a tündér, s ha
valami  szögben  kihasítanád  a  ködmönt,  lehet,  hogy  a tündérben is kárt
tennél.  Mármost  mondd  meg  te magad: mire mennél egy félszemű vagy csonka
fülű tündérrel?

   Be  kellett látnom, hogy ebből csakugyan nagy nevetség lenne. Megígértem,
hogy  úgy  őrzöm  a  ködmönt,  mint terítőn a búzát. Most már csak az az egy
kívánságom volt, hogy minél előbb készen legyen a csodaködmön.

   - Hát mire elmégy deáknak, akkorra meglesz - bólintott rá édesapám.

   Erre   azonban  megint  megriadtam.  -  Hát  mégiscsak  deák  legyek,  ne
kincskereső?

   - Hiszen  mindegy  az,  gyerekem,  akármi  leszel,  ha a ködmön a  tied -
magyarázta  apám.  - Az előbb-utóbb úgyis hozzájuttat a kincsekhez, és addig
is  megsegít minden bajodban. És azt hiszem, sokkal hamarább elszaggatod, ha
iskolába jársz benne, mintha itthon lógatod a gerendaszögön.

   Ez  ellen igazán nem vethettem semmit se. Kezet adtam apámnak, hogy isten
neki,  deák  leszek  a  ködmönért.  Ő  meg arra adott kezet, hogy másnap már
szabja is a ködmönt.

   Mire  megvolt  az egyezség, akkorra szülém is előkerült, aki odakint járt
valahol   az  erdők  alatt  a  pásztoroknál.  Piros  pántlikára  kötött  kis
rézcsengővel csilingelt felém.

   - Gyere,  báránykám,  hadd  kössem  a nyakacskádba. Hadd halljam  mindig,
merre  futkározol  a  ház  körül.  Jaj,  dehogy  bírnám  ki,  ha még egyszer
eltévelyegnél!
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.