A GYÉMÁNTCSERÉP
Mire kiértünk a télből, én már annyira előhaladtam a tudományokban, hogy
úgy olvastam a kalendáriumot, mint a vízfolyás. Persze addig olvastam, hogy
utoljára valami újat kívántam. Piacról, boltból ha újságpapírban hoztunk
valamit, arra én mindjárt rávetettem magam. Ha az ablakon keresztül
megláttam, hogy nyomtatott papirost visz a szél az utcán, az után én addig
szaladtam, míg meg nem fogtam.
Szülém nagyon örült a dolognak, és most már egész biztosra vette, hogy
pap lesz belőlem. Az édesapámnak azonban nem nagyon tetszett ez a nagy
mohóság.
- Nem való az, fiam, hogy te minden tücsköt-bogarat összeolvasol. Őszre,
ha isten éltet, beadlak a városi nagy iskolába, ott majd megtanítanak rá, mi
való neked, mi nem. Addig pedig majd szétnézünk egyszer a padláson,
valamelyik sarokban vannak ottan mindenféle szép tudományos könyvek, azokat
olvasgassad.
Szaladtam én a padlásra mindjárt, s olyan nyaláb könyvvel másztam le,
hogy csak úgy nyögtem bele. Kergetett is vissza velük édesapám.
- Csak egyesével, fiamuram. A levest se keverjük össze az uborkasalátával
meg a mákos csíkkal, hanem külön-külön esszük, nem ronthatjuk el a
gyomrunkat.
Elszomorodva hurcoltam vissza a könyveket, csak a legvastagabbat hagytam
odalent. Az legalább a magyarok történelme volt. Míg abból tartott, addig
mindig hadakoztam meszelőnyélből faragott kardommal, s a konyhapárkányon
szülém minden virágos tányérját halálra sújtottam mint gömbölyű képű török
basát.
Aztán jöttek a többi okos könyvek, de azok nekem nagyon is okosak voltak,
számtan, mértan meg más efféle. Szülém mesélte, hogy valamikor egy vándorló
deák felejtette őket nálunk, aki a malomházban hált meg egyszer. Persze egy
szót sem értettem belőlük, de azért fönnhangon olvastam őket az udvar
közepén. A galambok a búgból odaszálltak a palánkra, és halk turbékolással
nevetgéltek rajtam. Öreg kakasunk azonban méltóságos léptekkel odaállt elém,
kissé balra konyította a fejét, és fél szemét lefogva hunyorított rám a
másikkal.
- Mi lelt téged, te kisfiú? - vágott a lábam szárához, miután hiába
várta, hogy abbahagyjam a silabizálást.
Odatartottam eléje a könyvet, csípett rajta egyet-kettőt, aztán hirtelen
hátat fordított, hogy csak úgy lobogott fekete tolla fölött vérvörös taraja
és roppant hosszú szakálla. Aztán világgá kürtölte a szemétdombról, hogy
milyen ostoba teremtés a kisgyerek, aki könyvből tanulja a kukorékolást.
Így viaskodtam az okos könyvekkel mindaddig, míg szülém egy reggel,
amikor a piacról hazajött, oda nem intett magához.
- Nézd, mit hoztam neked, cselédem - húzott elő a kötője alól egy szép
tarkabarka könyvet. - Csak apádnak most nem kell mutatni, lelkem, mert ez
nem nagyon tanulságos. könyv, tudod, csak szép kitalálások vannak benne.
Sietve az ingderékba bújtattam a könyvet, és csak a sövény tövében mertem
kinyitni.
- E-ze-re-gyéj - olvastam az aranyos tábláján a címét, nemcsak a számmal,
hanem az ujjammal is, és azóta se örültem úgy könyvnek, mint ennek. Csak
nagyon szerettem volna eldicsekedni vele valakinek. Az ám, de kinek?
Eszembe jutott az öreg fekete kakas, kerestem is, de sehol se lehetett
megtalálni. Szaladok szülémhez, újságolom neki, de egyszerre csak befogja a
számat a kezével.
- Hallgass, te! Eladtam a kakast, ennek az árán vettem neked ezt a szép
könyvet. Egy kukkot se kell róla szólni. Majd nekem is olvasol belőle valami
szépet.
Bújtam aztán a könyvvel föl a padlásra, ott szerettem legjobban
olvasgatni, a rendes helyemen, az ecetfa alatt, lábamat lelógatva a semmibe.
Fejem fölött az ég kék mezeje, kerek felhőboglyákkal, alattam a halottak
csöndes városa, távolabb a napsugárral elöntött házak, a folyó
aranypántlikájával átkötött erdők csokra, mögöttem a padlás félhomálya, tele
megrezzenő árnyékokkal és titkos neszekkel.
Egyszer éppen az Aladdin történetét olvasgattam, a bagdadi varga fiáét a
csodalámpával. Le is volt rajzolva, ahogy tömögeti a kincseket egy
tarsolyba. Erről jutott eszembe, hogy meg kellene keresni a mi
kincsestarsolyunkat is, hátha felejtettek benne az ősök egy marék gyöngyöt.
A tarsolyt csakugyan meg is találtam egy szelemenfa végére akasztva.
Kihurcoltam a napvilágra, és belemarkoltam.
Hát tele volt régi, molyos korpával, amit az isten tudja, mikor
felejtettek benne. Bizonyos pedig, hogy nem erre csinálták ezt a tarsolyt.
Piros bőrből volt, zöld szironnyal beszegve, mindenféle cifraságokkal
telihímezve, amik azonban lefoszlottak, ahogy hozzájuk értem.
Partifecskék csiripeltek körülöttem, ahogy ott mozgolódtam a nyílásban,
kiöntöttem nekik a korpát, hadd szedegessék ki belőle a hernyócskákat.
Hát ahogy hull kifelé a korpa, egyszer csak csendül, koppan valami a
téglán. Utánakapok, fölemelem - úgy tündöklik, hogy majd kiveri a szememet.
- Nini, gyémánt! - sikoltottam el magamat, s beletörülgettem a kincsemet
az ingecském ujjába.
Közelről nem ragyogott úgy, de ha napnak tartottam, gyönyörűen szórta a
szikrát. Azért mégis azt hiszem, más ember nem tartotta volna kincsnek. Ma
már én is azt mondanám az ilyesmire, hogy valami vastag pohárfenéknek a
darabja. De ahogy akkor a szemem rávetettem, mindjárt tudtam, hogy gyémánt.
Még abban is bizonyos voltam, hogy csakugyan ősök felejtették a tarsolyban.
Ilyenből lehet a vén Küsmödinek zsákszámra.
Ész nélkül futottam le a padlásról a malomház elé, s a gilicetövisbokrok
mögé bújva, a szememhez emeltem a gyémántcserepet.
- Hiszen ez Tündérország, ami ezen keresztül látszik - hebegtem elámulva.
A kutyatejvirágokat szivárványszínű fáknak mutatta. A sívó homok
csillogott-villogott, mint a porrá tört igazgyöngy. Kékek voltak a
hangyácskák, amik rajta mászkáltak, és a legyek úgy villantak el előttem,
mintha röpülő rubintcsöppek lettek volna.
Azt hiszem, nem volt még olyan boldog gyerek a világon, mint én voltam
akkoriban. Annyiszor jártam Tündérországban, amennyiszer akartam, nem
kellett féltenem senkitől a kincsem. Üvegdarabnak nézte mindenki.
Egyszer rám is szólt édesapám, ahogy az ünneplő kabátkámban észrevette a
kincset:
- Hát te, Gergő, mit hurcolod mindenfelé azt a rossz üvegcserepet? Már
látom, nem nyughatsz addig, míg meg nem vágod vele magadat.
Én csak lesütöttem a szememet, és nevettem magamban. Dehogy mondtam volna
ki, mekkora kincs ez a rossz üvegdarab, amit én senkinek a világon oda nem
adnék.
Pedig utoljára mégiscsak odaadtam biz én. Mégpedig a jó Istennek adtam
oda egy napsugaras, orgonaszagú, szép májusi vasárnapon.
Úgy volt az, hogy délebéd után bementem egy kicsit nézelődni a városba,
és bevetődtem a templomba, éppen vecsernye idején. Nagyon szerettem nézni a
nagy szakállú kőszenteket, akik kőkönyveket, kőkardokat és görbe kőbotokat
tartottak a kezükben, és mind az oltár felé fordították arcukat. Bizonyosan
onnan várták a parancsot, hogy mikor lehet nekik már megmozdulni és merev
tagjaikat kinyújtóztatni egy kicsit.
Én is oda néztem, ahová a szobrok, a gyertyafüstös régi oltárképre. A jó
Isten ült ott a felhők felett hosszú kék palástban, aranykorona volt a
fején, rózsakoszorús angyalkák röpködtek körülötte, és nézett, nézett maga
elé szomorúan. Pedig abban a mi kis templomunkban minden olyan vidám volt. A
nyitott ablakon bebújtak a virágos orgonagallyak, vadméhek döngicséltek a
tömjénfüstben. Nevetett a napfény az anyókák fehér haján és a gyermekszemek
tiszta tükrében; csak az Istenke nézett maga elé nagyon szomorúan.
Nem tudtam, hogy mi bánata lehet a jó Istennek ilyen szép vasárnap
délután, de nagyon-nagyon megsajnáltam, és hirtelen rászántam magam, hogy
nekiadom a gyémántot.
- Attól a sok szépségtől, amit azon keresztül látni, mindjárt
megvidámodsz, Istenkém - néztem biztatva a képre, ahogy odasompolyogtam az
oltár elé.
Kis ezüsttányérka volt az oltár sarkán, jó emberek abba rakták, amit
Isten dicsőségére, szegények gyámolítására szántak.
Én is abba tettem a gyémántomat a kopott krajcárkák, a fényes
ezüsthúszasok fölé.
Ám Gáspár apó, a mindig mord öreg harangozó, aki alacsony szalmaszéken az
oltár mögött szundikált, föltekintett a csörrenésre, és bosszúsan dörmögte
el magát:
- Mit akarsz, te fiú, azzal az üvegcseréppel? Nem tudod, hogy az Isten
házában nincs helye a játéknak?
Utánam hajította a kincsemet, és az nekem jobban fájt, mint ha fülemet
húzta volna meg. Szepegve bújtam el egy magas padban, amelyikből a fejem se
látszott ki, és addig keseregtem, míg utoljára magam maradtam a templomban.
Már leborult az este, elhallgatott a vadméhek zsongása, csak a Gáspár apó
lassú horkolása hallatszott az oltár mögül. Az Istenke képe a lobogó
gyertyafénynél még szomorúbbnak tetszett, mint a napvilágnál.
- Mégiscsak a tiéd lesz! - mutattam feléje a gyémántot, és lábujjhegyen
odaóvakodtam az oltár elé. Szép lassan tettem le a kincset, az öreg Gáspár
nem ébredt fel, és én elégedetten surrantam ki a templomból.
De ahogy a küszöbhöz értem, visszarettentem. Két nagyfejű békácska éppen
oda telepedett mindenféle bogárnépséggel vacsorázgatni, és nem mertem tőlük
kimenni.
"Megvárom, míg elmennek" - gondoltam magamban, és behúzódtam a legutolsó
padba.
Ott bóbiskoltam egy darabig, mikor egyszer csak szárnysuhogást hallok az
oltár felől. Odatekintek: hát az angyalkák repültek le az oltárképről. Az
egyik éppen az ezüsttányérkát tette az Úristen ölébe.
- Lásd, Uram, mégiscsak jószívűek az emberek - muzsikált a szava, ahogy
kifordította a tányérkát.
Az angyal aztán visszatette a tányért az oltárra, a jó Isten pedig
fölszedte a pénzeket, és egyenként visszadobta őket. Csak azt csodálom, hogy
egyik se csengett, mikor leesett.
"Ez bizonyosan azért van, hogy az a haragos Gáspár apó föl ne ébredjen,
és rá ne kiabáljon az angyalkákra" - gondoltam magamban.
És szórta, szórta az Istenke a pénzeket, és egyre csak szomorúan nézett
maga elé, csak akkor kezdett el mosolyogni, mikor az én gyémántom a kezébe
került:
- Tudtam én ezt! - csattantottam tapsra két tenyeremet, de csak
csendesen, mint mikor a liliomok szirma összeütődik a szélben.
- Ezt elteszem - mondta mosolyogva az Úr, és elrejtette az ajándékomat a
kék palástja alá.
És attól a mosolytól egyszerre szivárványszíne lett az éjszakának,
egészen olyan, mint amilyent az én gyémántom szokott mutatni. És
elmosolyodott az egész templom, mosolyogtak a kőszobrok is, és megcsóválták
a mindig merev fejüket, és láttam, hogy még Gáspár harangozó is mosolyog
álmában. És mosolyogtak az angyalkák is, mikor megszólaltak:
- Hiszen csak hitvány üvegdarab az, Urunk!
- De gyémántszív adta! - csengett az Isten szava, és egyszerre olyan
világos lett az egész templom az Úr kebelén nyugvó üvegdarabtól, hogy be
kellett hunyni a szememet.
Mikor fölnyitottam, bepiroslott a hajnal az ablakon, imádkoztak odakint a
fülemülék, és Gáspár apó ráncigálta a zekém ujját.
- Ejnye, de itt aludtunk a templomban, te üveges kisgyerek - mondta olyan
szelíden, amilyen szelíden ez a mogorva vénember sohase szokott a
gyerekekhez beszélni.
Kidörzsöltem a szememből az álmot, és ijedten pillantottam oda az
oltárra. De mindjárt megnyugodtam, mert a pénzek ott voltak a tányéron, de a
gyémántom nem volt ott.