A SARKANTYÚS CSIZMA
De mondhatott nekem az édesapám, amit akart, én már az ősök kincsével
álmodtam azon az éjszakán. Odaült a lidérc a vánkosom sarkára, és sugdosott
mindenféle szépeket.
- Azt a kincset neked kell megkeresni, Gergő! Hej, szegény világ, vetett
ágy, akkor lesz ám csak jó világ a malomházban! A kincs felén árpacukrot
veszünk, azt szopogatjuk egész nap. A másik felén meg csináltatunk egy
létrát a Bojóka áccsal, azt nekitámasztjuk a Tejútnak, és azon le s föl
sétálgatunk az égbe. Hol a Marika jön le mihozzánk, hol mink megyünk fel
őhozzájuk. Olyankor én mindig ünneplő ruhában leszek, és olyan új kalapom
lesz, amelyiknek a pántlikájára gőzös lesz varrva. Mikor én azzal köszönök
az angyaloknak, azok mind azt kérdezik Marikától: "Ugyan ki fia-csikaja ez a
szép kalapú kisfiú?" Arra Marika azt mondja: "Az bizony az én bátyókám, a
Gergő báró, a malomvári szűcsnek a fia..."
Malomvár... ez az elnevezés nagyon megtetszett nekem. A környéken ugyan
csak malomháznak hívták a házunkat, mely az öregapám idejében még szélmalom
volt - de hiszen ha jól megnézi az ember, a gömbölyű vastag falával, a
keskeny ablakaival, a félrecsapott süvegével csakugyan egész várformája van
ennek. Hogy egy kicsit meg van roggyanva, az nem baj. A megtépázott tető meg
a falak bomladozása pedig még jól is áll neki. Annak a lyuknak a párkányán,
amelyikben valamikor a szelestengely hordozta a vitorlákat, valami madár
hullasztotta magból ecetfa nőtt, az volt a süvegen a bokréta. Volt a mi
környékünkön várrom éppen elég, ott volt a Macskavár, a Saskő, a Támadivár -
no, azokhoz képest bátran nézhettem a malomházat malomvárnak. Nem sokkal
voltak azok omladozóbbak őnála.
Persze a malomvár annyival különb volt, hogy ebben mi laktunk. Amazokban
pedig bagolyfiókák visítottak, de emennek a padlásán én voltam a gazda.
Legjobban szerettem kiülni a szelelőlyukba, az ecetfa tövébe, és lógatni a
mezítelen lábamat az öreg falon. Aranyszemű gyíkok laktak a fal
repedéseiben, azok mindig előbújtak, ha sziszegtem nekik, s napégette
lábamon csakolyan bátran futkostak, mint a meleg, barna falon.
Soha, míg a kincsről nem hallottam, nekem eszembe nem jutott, hogy az
ember nyáron is csizmába bújtathatja a lábát. A halom, amelyiken a malomház
állott, közelebb volt a temetőhöz, mint a városhoz, ott bizony leginkább
csak magamformájú mezítlábas fiatalurak élték világukat.
Hanem amióta Küsmödi megbárósított, azóta eszembe-eszembe vágódott, hogy
a Túri bíró fiának milyen szép sarkantyús csizmácskája van. Hát énnekem
miért ne lehetne olyan? Az ő apja bíró, az enyim meg báró!
Aztán az is eszembe jutott, hogy futná is csizmára az én keresetemből.
Mert azért, ha kicsi voltam is, foglalatoskodtam már én akkor is többféle
mesterséggel. Kenyérsütögető asszony kenyereskosarát kihordtam a piacra: egy
garas. Kese kalaposék malackájának porcfüvet szedegettem: másik garas. Sánta
bognárékhoz kereket gurítottam: harmadik garas. Holló asztaloséknál a
forgácsot összesöpörgettem: negyedik garas.
- Három lyukas tarisznyába nem férne, amennyi pénzt keres ez a gyerek -
dicsért meg érte sokszor édesszülém.
- Úgy is kell - biztatott édesapám.
- Abból veszünk neki jövőre olyan ábécéskönyvet, hogy maguktól a fejébe
mennek belőle a betűk.
Erre a biztatásra mondtam aztán ki egyszer a szívemen valót:
- Inkább sarkantyús csizmát vegyen nekem, édesapám.
- Tán fázik a lábad, gyerekem? - nézett rám édesapám csodálkozva.
Elszégyelltem magam, mert olyan meleg nyár volt, hogy még a békasó is
izzadt az országúton.
- A bíró fia is sarkantyús csizmában jár - vallottam ki nekivörösödve.
Azt nem mertem kimondani, hogy akkor a báróénak is az dukál!
- Jaj, fiam, az teheti, mert az úrnak született. Látod, a kis csirke is
szeretne olyan magasra röpülni, mint a fecskefiók, de nincs neki hozzá való
szárnya.
Édesapám elment dolgára, de bizony nekem nem esett jól többet a dolog.
Szégyelltem a mezítlábasságom, de hát nem dughattam el a lábam sehová. Pedig
értettem, hogy még a kakas is engem csúfol a sövény tetején:
- Kikerikik, kikeri, mezítlábas, gyere ki!
Mikor a sánta favágónak segítettem a fűrészt húzni - ez is kedves
mesterségem volt -, hallottam, hogy a fűrész egyre azt csikorogja:
- Kis-csiz-ma, kis-csiz-ma!
El is eresztettem a fűrész végét azon nyomban. Elég nekem a magam baja,
ha ő nem csúfolódik is. Hiába kiabált utánam a favágó:
- Hé, öccse, hát a napszámot is itt hagyod?
Könnybe lábadt szemmel mentem ki a piacra, hogy a kenyeres néni
talicskáját hazatoljam. Hát alig indulok el a talicskával, elkezd nyikorogni
a kereke:
- Nincs-né-ki, nincs-né-ki!
Kenyeret, kosarat, talicskát, nénit otthagytam az út közepén. Szaladtam
haza, bújtam a sarokba, ott is a fal felé fordultam, hogy se lássak, se
halljak semmit ebből a csúfolódó világból. Egyszerre csak elketyegi magát az
óra a fejem fölött:
- Sar-kan-tyú, sar-kan-tyú!
De már erre igazán sírva fakadtam, s még este is el-elpityeregtem magam
az ágyban. De legalább aztán reggel sarkantyúpengésre ébredtem.
- Itt a csizma, fiam!
Édesapám állt az ágyam mellett. Kezében a sarkantyús csizma, de milyen
csizma! A bíró fiáé csupa telekesbocskor emellett! Orra csukaorrú, sarka
magas sarkú, hát még a sarkantyúja! Csillogott-villogott a napsugárban, hogy
káprázott bele a szemem.
- Arany ez, ugye, édesapám?
- Ezüsttel futtatott, aranytól szalajtott - tréfálódzott apám, hanem
aztán komolyra fordította a szót: - Itt a csizma, megvan a kívánságod. Az én
kívánságom pedig az, hogy ezután mindig csizmában járj, mint a bíró fia.
Magam se akartam egyebet, mint mindig csizmában járni. Mikor fölhúztam,
éreztem, hogy most már igazi báró vagyok. Pengett a sarkantyú, ragyogott a
csizma, hogy hanyatt esett rajta a napsugár. Bezzeg nem csúfolódott most a
kakas, inkább ő szégyellte magát, mert térdig dugta a lábát a szemétbe.
- Ide nézzen, János bácsi - petykélkedtem ki a favágóhoz, s megfogtam a
fűrészt, hogy majd munkába kezdünk. Az öreg azonban mérgesen rám mordult:
- Odébb, úrfi! Fogadtam már más napszámost.
Sebaj - gondoltam magamban, s kibillegtem nagy kevélyen a kenyérpiacra.
Itt már mutogatni se kellett a csizmát, magától is mindjárt észrevette a
kenyeres nénike:
- Tyű, de nagy úr az úr, adjon egy garast! Mert én ugyan nem adok többet
neked, hiszen csak nem tolsz talicskát sarkantyús csizmában?
Ez már jócskán leharapott a kevély kedvemből. Hát még az
asztalosműhelyben hogy elszontyolodtam! Forgácssöpörgetés közben úgy belepte
a por a csizmát, hogy rossz volt ránézni is.
Hanem azért mégis akkor jártam legrosszabbul, mikor a kútra mentem vízért
a Mitetszik boltoséknak. A sarkantyúm taréja beleakadt a kút kávájába, s úgy
vágódtam el, hogy tán még most is sajog bele a nyakszirtem. A cserépkorsó
úgy szétugrott, hogy még cserepe se maradt. Nem is mertem azóta se a házuk
tájára menni a Mitetszik boltoséknak.
- Van-csiz-ma, van-csiz-ma! - ketyegte otthon az óra, de nem volt most
már semmi örömöm a gyönyörű csizmában. Örültem este, mikor lerúghattam, s
elszomorodtam reggel, mikor megint föl kellett húzni.
Kenyér után nem járhattam sarkantyús csizmában, hát kimentem a gyepszélre
métázni. Persze nem volt az az ügyetlen gyerek, aki engem hátba ne talált
volna, mert sarkantyús csizmában nem lehet szaladni. Indultam a patakra
nefelejcset szedni, de vissza kellett fordulnom, hiszen mind elázott volna a
drága sarkantyús csizma. Fecskefarkú pille incselkedett velem az
orgonabokron: de hát sarkantyús csizmában nem lehet pillét fogni.
Folyt az orrom vére, mire hazaértem, hát még arra hogy megeredt, amivel
otthon fogadott édesapám!
- No, fiam mit szól a szép csizma? Gyere, mutassuk meg a kukoricaföldön
is a seregélyeknek! Majd meglátod, milyen jó mulatság kukoricát kapálni
sarkantyús csizmában!
Nem macskaugrásnyira volt hozzánk a kukoricaföld. Égette a lábam a
csizma, s mire kiértünk, forgott velem a világ. Hej, ha én még egyszer
mezítláb járhatnék, dehogy lennék én többet báró!
- Nem győzöm nézni ezt a szép csizmát - mosolygott apám a bajusza alatt,
s a markomba nyomta a kapanyelet. - Nézzük no, hát a dolog hogy mondja
benne.
Kis játékkapa volt az én kapám, a Nekopogi kovács kenyeres pajtása volt
az apámnak, attól kaptam ajándékba - máskor játék volt vele a munka is. Most
azonban egyszerre elnehezedett a kezemben, mint az óriások vasbuzogánya. Nem
esett kezemre a vele való bánás sehogy se.
Szorított a csizma, szédelgett a fejem, s hogy, hogy se, egyszerre úgy
kihasítottam a kapával a cifra csizmát, hogy megrepedt volna bele a szíve a
csinálójának, ha látja.
- Jaj! - kiáltottam el magam, nem tudom bizonyosan, hogy örömömben-e vagy
ijedtemben.
Édesapám pedig rám nézett, s csak ennyit mondott, de ezt se haragosan:
- Látod, így jár a csirke, mikor fecskét akar játszani. Ne kívánkozz te
sarkantyús csizmára, mezítláb is megnőhetsz akkorára, mint a bíró fia.