AZ ŐSÖK KINCSE
Egy hét múlva kutya bajom se volt már, legfeljebb az adott gondot
szülémnek, hogy az étvágyammal nem lehetett bírni. Mindig azon vallattam,
hogy mi lesz az ebéd, mi lesz a vacsora.
Erre a kérdésre minálunk rendesen ez szokott lenni a felelet:
- Háromféle: kenyér, haja, béle.
Most azonban a meggyógyulásom örömére nagy lakodalmat csapott a szülém.
Annyi volt ott a drága étel, hogy majd lehúzta a malomkő asztalt. Volt
kertészpecsenye - ezen a néven a sült tököt tiszteltük. Volt bundás gombóc,
ami alatt hajába főtt krumplit kell érteni, és volt vadribizli, az is nagyon
jó étel annak, aki szereti.
Éhes voltam, mint a farkas, azt se tudtam, a sok finom étel közül
melyiket pártoljam, amikor édesanyám gyöngéden megsimogatott:
- Megállj csak, lelkem gyermekem, mit hozok ám én teneked mindjárt!
Hát egy kirántott galambfiókát hozott a jó lélek a kék virágos tálban,
ami csak sátoros ünnepkor szokott az asztalunkra kerülni. Apám mindjárt
odatette a tányéromra a mellehúsát, mikor egyszerre csak begurul az ajtónkon
a bűbájos Küsmödi, se szó, se beszéd, elkapja előlem a tányért a
mellehúsával, veszi az ölébe, leül vele a ládára, csak akkor szólal meg:
- No, engem is a legjobbkor vezérelt ide az isten! Galambfiók húsával
akarják etetni a beteg gyereket? Hát nem tudják, hogy egyszerre elváltozott
volna galambbá, és hét esztendeig kellett volna neki repkedni hetedhét
ország ellen!
- Megint tisztul már a kend esze, Küsmödi bácsi - nevette el magát
édesapám, de szülém ijedten húzott az ölébe, és még a kötőjével is
betakargatott, hogy valahogy meg ne verjen szemmel a bűbájos ember.
Kis gömbölyű öreg volt ez a bűbájos Küsmödi, hosszú fehér szakálla leért
a derekáig, télen-nyáron ködmönben járt és báránybőr sapkában, ami alól
azonban a fülei mindig kimaradtak. Szép nagy szélfogó fülei voltak, mint a
túri kancsónak, tömpe kis orra és olyan szemöldökei, mintha tévedésből a
homlokán nőtt volna ki a bajusza. Aki ránézett, annak mindjárt az jutott az
eszébe, hogy ilyenek lehetnek azok a törpék, akik sötét barlangok fenekén a
kincseket őrzik.
Lehet, hogy Küsmödinek is ez volt a foglalkozása, efelől senki se tudott
biztosat. Emberemlékezet óta az óbánya egy gödrében lakott, ahová őrajta
kívül soha senki emberfia be nem tette a lábát. Az a híre volt, hogy ott
griffmadarak vigyáznak rá, s akire azok rásüvöltenek, az ijedtében úgy
eltátja a száját, hogy kiesik rajta a feje. Néha fél-fél esztendőkig nem
lehetett látni, s ilyenkor azt mondták, oda van boszorkánymesterséget
tanulni. Azt beszélték, ért a madarak nyelvén, tudja, fűben-fában micsoda
gyógyító erő lakik, parancsol a szeleknek, el tudja fütyülni a háztól a
patkányokat, s akihez hozzávágja a sapkáját, annak a száján még a mákos
rétes is megkeseredik. Nem is mert véteni Küsmödi bácsinak senki a
szegénysoron, tyúkkal, kaláccsal fogadták mindenütt, ahová bekopogtatott.
No, én mégis úgy néztem most a hatalmas emberre, mint a vasvilla.
Különösen mikor behajította a porciómat a ködmönnyak mögé. Magamagát nem
féltette a vén szégyentelen, hogy most már ő is galambbá változik.
Nem ám, inkább odatelepedett az asztalhoz, és maga elé húzta az egész
galambot.
- Isten neki - azt mondja -, inkább elteszem az útból az egészet, mint
hogy ezt a kedves fiúcskát szerencsétlenné tegyék vele.
- Isten áldásával - kínálta félénken édesanyám a bűbájost, csakhogy meg
ne nehezteljen ránk valahogy. Még a friss cipót is eléje tette, amit akkor
szedett ki a kemencéből.
Az apám meg csak nevette az öreget, aki még a csontját is mind
elropogtatta a galambnak, aztán utána küldte a cipócskát is. Mikor ezzel is
készen volt, akkor odakacsintott rám:
- No, Gergő báró, tátsd el a szád, hadd nézzem, benne van-e még a gyík a
torkodban!
Odafogott a két térde közé, akár az igazi doktor szokta tenni, és
reszelős, öreg kezével végigsimogatta a torkomat. Verset is mondott hozzá,
mégpedig ezt:
`Nyúlháj,
daruháj,
majd meggyógyul,
ha nem fáj.
Varjúháj, ebfül -
elmaradsz már ettül.`
- No - azt mondja -, kakasszólásra olyan egészséges lesz Gergő báró, mint
a makk! Még a halott is megélemedik, akire én ráolvasok!
Nagyon szerettem volna megkérdezni a bűbájost, hogy mért hív engem
bárónak, de biz én inkább ríva fakadtam, mert most meg már a
kertészpecsenyével kezdett barátkozni az öreg.
A bűbájos sülthal-szeme vigasztalóan pislogott rám a szemöldökök bozontja
alól.
- Értem a kisembert. A kisember azért van megijedve, mert azt hiszi, hogy
Küsmödi bácsi nem éri be az ilyen szegényemberes koszttal. Ne féltse a
kisember Küsmödi bácsit. Jó ember a Küsmödi bácsi, kár, hogy csak egy van
belőle. Ehetnék én tengeri hereberét is, de azért a hajába főtt krumplival
is beérem.
No, beérte, azt meg kell neki adni. Meg nem állt, míg csak krumplit
látott a bográcsban. Nekünk nem jutott belőle más, csak a gőze. Bele kellett
győződnünk, hogy a mai vacsoránkat elbűbájoskodta a hatalmas Küsmödi.
Az édesapám már föl is állt az ablak mellé a műhelyszékre, meggyújtotta a
mécsest, és foltozószűcs létére elkezdte a térdére terített rissz-rossz
subácskát doktorolni.
A bűbájos elfintorította rá a tömpe orrát:
- Még ez is suba?
Az apám világéletében szűkszavú ember volt, kurtán felelgetett:
- Az ám.
- Száz macska sem fogna benne egy egeret.
- Nem ám.
- Mégis meg kell ezt agyusztálni, ugye, Márton?
- Meg ám.
- Tudnék ennél jobb mesterséget is - sóhajtott Küsmödi, és közelebb húzta
magához a ribizlis szakajtót.
- No? - varrogatott tovább apám.
- Tudod-e te azt, Márton, hogy te nagy nemzetségből való ember vagy?
- Hogyne tudnám. Hosszú szélmolnárnak hívták az apámat, isten nyugtassa
szegényt. Biz annak nem kellett létra a dinnyeszedéshez.
- Nem arról beszélek én, Márton - gyömöszölte befelé a bűbájos a
ribizlit. - Hanem őseidnek hallottad-e hírét valaha?
- Hát hogyne hallottam volna! Mind becsületes ember volt a maga
szegénységében. Az apám szélmolnár volt ebben a házban, ez még akkor
szélmalom volt. Az öregapám juhász volt, a kampósbotja még most is megvan
valahol a padláson.
- Hát annak az apja? - csillant meg a szeme a bűbájosnak.
- Azzal már nem szolgálhatok - nevette el magát édesapám. De az valami
ország koldusa lehetett. Van valahol a padláson egy rossz tarisznya, ott
hányódott már az én gyermekkoromban is, sohase tudtam, hogy került oda,
legalább most már azt is tudom. Az lehetett az én ősömnek a kápsáló
tarisznyája.
Küsmödi feljebb tolta a homlokán a süveget, és nagyot csapott az
asztalra. Persze könnyen csapkodhatott, mert már akkor az utolsó szem
ribizliig mindent letakarított róla.
- Márton, a te ősöd az ország bárója volt!
- No, az se baj - húzott cérnát a nagy szűcstűbe az apám. - Én ugyan csak
egy bárót ismerek, az öreg Báró cigányt, azt is leginkább csak arról, hogy
mindig megdézsmálja a piros szagos szőlőnket. De legalább az se esik most
már idegennek, ha atyafiságban vagyunk.
Küsmödi vörös lett a méregtől, mint a főtt rák.
- Havas borongatta, jeges teringette, mit figurázol te énvelem, te
istenadta foltozószűcs! Hát tudod-e te azt, hogy én téged akkora úrrá
tehetlek, amekkorát álmodban se láttál? Vékával mérheted az ezüstöt,
lapáttal az aranyat. Bíborból varrhatod a ruhát, bársonyból a ködmönt. Még a
házőrző kutyád is marcifánkot ehet. Hát ehhez mit szólsz, Márton szűcs?
Édesapám kisimogatta az új foltot a subán, és azt szólta:
- Nincs is kutyám, Küsmödi bácsi.
A javasember igyekezett magán erőt venni. Két marokkal is összefogta a
mellén a zsíros ködmönt, hogy ki ne ugorjék belőle mérgében.
- Értsd meg az okos szót, Mártonkám. Én tudom, hogy hol lehet megtalálni
az őseid kincsét, de egymagam nem bírok hozzájutni, hanem ha felezel velem,
rávezetlek. Itt a kezem, nem borjúláb.
- No, nem - csóválta meg apám a fejét. - Inkább olyan, mintha a
griffmadarai lábát hozta volna el kelmed a keze helyett.
Hosszú körmű, görbe ujjaival csakugyan olyan volt a bűbájos ember keze,
mint valami ragadozó madár lába. S az apám tréfájára befelé fordult rajta
minden ujj. Ökölbe szorított kézzel hadonászott a kis törpe.
- Megbánod még ezt, te bolond szűcs, megfizetsz még ezért, te sült tökön
élő subanyomorító! Hát nem terajtad akartam én segíteni, hát rá vagyok én
szorulva akárki pénzes kincsére? Hiszen van nekem olyan bűvös katlanom, hogy
ha én ebben varádicskóró tüzével hajnali harmatot forralok, abban minden
tégladarab arannyá változik.
Ezzel sarkon fordult az ördöngős ember, és ment kifelé nagy dohogva, de a
küszöbről visszaszólította az apám:
- Megálljon csak kend! Én bizony ingyen el nem vehetem ezt a nagy
jóakaratát. Valamit adok kelmednek, aminek nagy hasznát veheti.
Bűbájos Küsmödi barázdás orcája egyszerre mosolygó rónává simult: Egészen
addig, míg a vállára nem terített apám egy üres vászonzacskót, amibe a
subafestéshez való taplógombát szokta tartogatni.
- No, ez legyen a kendé, Küsmödi bácsi. Azért adom, hogy legyen mibe
rakni azt a sok aranyat, amit tégladarabokból csinál.
Azt hittem, a csúffá tett bűbájos egyszerre lángot ereszt dühében orrán-
száján. Reszketve bújtam a szülém ölébe, aki maga is didergett, és befogtam
a szememet.
A nagy ajtócsattanásra nyitottam ki. A bűbájos ember már kint döcögött az
ablak alatt. Az apám nevetve nézett utána.
- Azt hiszem, ennek a füllentős Küsmödinek sulyokhajigálók lehettek az
ősei. Nagy bolond az öreg, de még nagyobbak, akik hisznek neki.