Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

                               AZ ŐSÖK KINCSE

   Egy  hét  múlva  kutya  bajom  se  volt  már,  legfeljebb az adott gondot
szülémnek,  hogy  az  étvágyammal nem lehetett bírni. Mindig azon vallattam,
hogy mi lesz az ebéd, mi lesz a vacsora.

   Erre a kérdésre minálunk rendesen ez szokott lenni a felelet:

   - Háromféle: kenyér, haja, béle.

   Most  azonban  a meggyógyulásom örömére nagy lakodalmat csapott a szülém.
Annyi  volt  ott  a  drága  étel,  hogy majd lehúzta a malomkő asztalt. Volt
kertészpecsenye  - ezen a néven a sült tököt tiszteltük. Volt bundás gombóc,
ami alatt hajába főtt krumplit kell érteni, és volt vadribizli, az is nagyon
jó étel annak, aki szereti.

   Éhes  voltam,  mint  a  farkas,  azt  se  tudtam,  a sok finom étel közül
melyiket pártoljam, amikor édesanyám gyöngéden megsimogatott:

   - Megállj csak, lelkem gyermekem, mit hozok ám én teneked mindjárt!

   Hát  egy  kirántott  galambfiókát hozott a jó lélek a kék virágos tálban,
ami  csak  sátoros  ünnepkor  szokott  az asztalunkra kerülni. Apám mindjárt
odatette a tányéromra a mellehúsát, mikor egyszerre csak begurul az ajtónkon
a   bűbájos  Küsmödi,  se  szó,  se  beszéd,  elkapja  előlem  a  tányért  a
mellehúsával, veszi az ölébe, leül vele a ládára, csak akkor szólal meg:

   - No,  engem  is  a legjobbkor vezérelt ide az isten! Galambfiók  húsával
akarják  etetni a beteg gyereket? Hát nem tudják, hogy egyszerre elváltozott
volna  galambbá,  és  hét  esztendeig  kellett  volna neki repkedni hetedhét
ország ellen!

   - Megint  tisztul  már  a  kend  esze,  Küsmödi bácsi - nevette el  magát
édesapám,  de  szülém  ijedten  húzott  az  ölébe,  és  még  a  kötőjével is
betakargatott, hogy valahogy meg ne verjen szemmel a bűbájos ember.

   Kis  gömbölyű öreg volt ez a bűbájos Küsmödi, hosszú fehér szakálla leért
a  derekáig,  télen-nyáron  ködmönben  járt  és báránybőr sapkában, ami alól
azonban  a  fülei mindig kimaradtak. Szép nagy szélfogó fülei voltak, mint a
túri  kancsónak,  tömpe  kis  orra és olyan szemöldökei, mintha tévedésből a
homlokán  nőtt volna ki a bajusza. Aki ránézett, annak mindjárt az jutott az
eszébe,  hogy ilyenek lehetnek azok a törpék, akik sötét barlangok fenekén a
kincseket őrzik.

   Lehet,  hogy Küsmödinek is ez volt a foglalkozása, efelől senki se tudott
biztosat.  Emberemlékezet  óta  az  óbánya egy gödrében lakott, ahová őrajta
kívül  soha  senki  emberfia  be nem tette a lábát. Az a híre volt, hogy ott
griffmadarak  vigyáznak  rá,  s  akire  azok  rásüvöltenek, az ijedtében úgy
eltátja  a  száját,  hogy  kiesik rajta a feje. Néha fél-fél esztendőkig nem
lehetett  látni,  s  ilyenkor  azt  mondták,  oda  van boszorkánymesterséget
tanulni.  Azt  beszélték,  ért a madarak nyelvén, tudja, fűben-fában micsoda
gyógyító  erő  lakik,  parancsol  a  szeleknek, el tudja fütyülni a háztól a
patkányokat,  s  akihez  hozzávágja  a  sapkáját, annak a száján még a mákos
rétes  is  megkeseredik.  Nem  is  mert  véteni  Küsmödi  bácsinak  senki  a
szegénysoron, tyúkkal, kaláccsal fogadták mindenütt, ahová bekopogtatott.

   No,  én  mégis  úgy  néztem  most  a  hatalmas  emberre, mint a vasvilla.
Különösen  mikor  behajította  a  porciómat a ködmönnyak mögé. Magamagát nem
féltette a vén szégyentelen, hogy most már ő is galambbá változik.

   Nem  ám,  inkább  odatelepedett  az asztalhoz, és maga elé húzta az egész
galambot.

   - Isten  neki  - azt mondja -, inkább elteszem az útból az egészet,  mint
hogy ezt a kedves fiúcskát szerencsétlenné tegyék vele.

   - Isten  áldásával - kínálta félénken édesanyám a bűbájost, csakhogy  meg
ne  nehezteljen  ránk valahogy. Még a friss cipót is eléje tette, amit akkor
szedett ki a kemencéből.

   Az  apám  meg  csak  nevette  az  öreget,  aki  még  a  csontját  is mind
elropogtatta  a galambnak, aztán utána küldte a cipócskát is. Mikor ezzel is
készen volt, akkor odakacsintott rám:

   - No, Gergő báró, tátsd el a szád, hadd nézzem, benne van-e még a gyík  a
torkodban!

   Odafogott  a  két  térde  közé,  akár  az  igazi  doktor szokta tenni, és
reszelős,  öreg  kezével végigsimogatta a torkomat. Verset is mondott hozzá,
mégpedig ezt:

                            `Nyúlháj,
                            daruháj,
                            majd meggyógyul,
                            ha nem fáj.
                            Varjúháj, ebfül -
                            elmaradsz már ettül.`

   - No - azt mondja -, kakasszólásra olyan egészséges lesz Gergő báró, mint
a makk! Még a halott is megélemedik, akire én ráolvasok!

   Nagyon  szerettem  volna  megkérdezni  a  bűbájost,  hogy  mért hív engem
bárónak,   de   biz   én   inkább   ríva  fakadtam,  mert  most  meg  már  a
kertészpecsenyével kezdett barátkozni az öreg.

   A bűbájos sülthal-szeme vigasztalóan pislogott rám a szemöldökök bozontja
alól.

   - Értem a kisembert. A kisember azért van megijedve, mert azt hiszi, hogy
Küsmödi  bácsi  nem  éri  be  az  ilyen szegényemberes koszttal. Ne féltse a
kisember  Küsmödi  bácsit.  Jó ember a Küsmödi bácsi, kár, hogy csak egy van
belőle.  Ehetnék  én tengeri hereberét is, de azért a hajába főtt krumplival
is beérem.

   No,  beérte,  azt  meg  kell  neki  adni. Meg nem állt, míg csak krumplit
látott a bográcsban. Nekünk nem jutott belőle más, csak a gőze. Bele kellett
győződnünk, hogy a mai vacsoránkat elbűbájoskodta a hatalmas Küsmödi.

   Az édesapám már föl is állt az ablak mellé a műhelyszékre, meggyújtotta a
mécsest,  és  foltozószűcs  létére  elkezdte  a térdére terített rissz-rossz
subácskát doktorolni.

   A bűbájos elfintorította rá a tömpe orrát:

   - Még ez is suba?

   Az apám világéletében szűkszavú ember volt, kurtán felelgetett:

   - Az ám.

   - Száz macska sem fogna benne egy egeret.

   - Nem ám.

   - Mégis meg kell ezt agyusztálni, ugye, Márton?

   - Meg ám.

   - Tudnék ennél jobb mesterséget is - sóhajtott Küsmödi, és közelebb húzta
magához a ribizlis szakajtót.

   - No? - varrogatott tovább apám.

   - Tudod-e te azt, Márton, hogy te nagy nemzetségből való ember vagy?

   - Hogyne  tudnám.  Hosszú szélmolnárnak hívták az apámat, isten nyugtassa
szegényt. Biz annak nem kellett létra a dinnyeszedéshez.

   - Nem  arról  beszélek  én,  Márton  -  gyömöszölte  befelé  a bűbájos  a
ribizlit. - Hanem őseidnek hallottad-e hírét valaha?

   - Hát  hogyne  hallottam  volna!  Mind  becsületes  ember  volt  a   maga
szegénységében.  Az  apám  szélmolnár  volt  ebben  a  házban,  ez még akkor
szélmalom  volt.  Az  öregapám juhász volt, a kampósbotja még most is megvan
valahol a padláson.

   - Hát annak az apja? - csillant meg a szeme a bűbájosnak.

   - Azzal  már  nem szolgálhatok - nevette el magát édesapám.  De az valami
ország  koldusa  lehetett.  Van  valahol a padláson egy rossz tarisznya, ott
hányódott  már  az  én  gyermekkoromban  is, sohase tudtam, hogy került oda,
legalább  most  már  azt  is  tudom.  Az  lehetett  az  én ősömnek a kápsáló
tarisznyája.

   Küsmödi  feljebb  tolta  a  homlokán  a  süveget,  és  nagyot  csapott az
asztalra.  Persze  könnyen  csapkodhatott,  mert  már  akkor  az utolsó szem
ribizliig mindent letakarított róla.

   - Márton, a te ősöd az ország bárója volt!

   - No, az se baj - húzott cérnát a nagy szűcstűbe az apám. - Én ugyan csak
egy  bárót  ismerek, az öreg Báró cigányt, azt is leginkább csak arról, hogy
mindig  megdézsmálja  a  piros szagos szőlőnket. De legalább az se esik most
már idegennek, ha atyafiságban vagyunk.

   Küsmödi vörös lett a méregtől, mint a főtt rák.

   - Havas  borongatta,  jeges  teringette,  mit  figurázol  te énvelem,  te
istenadta  foltozószűcs!  Hát  tudod-e  te  azt,  hogy  én téged akkora úrrá
tehetlek,  amekkorát  álmodban  se  láttál?  Vékával  mérheted  az  ezüstöt,
lapáttal az aranyat. Bíborból varrhatod a ruhát, bársonyból a ködmönt. Még a
házőrző kutyád is marcifánkot ehet. Hát ehhez mit szólsz, Márton szűcs?

   Édesapám kisimogatta az új foltot a subán, és azt szólta:

   - Nincs is kutyám, Küsmödi bácsi.

   A  javasember  igyekezett  magán erőt venni. Két marokkal is összefogta a
mellén a zsíros ködmönt, hogy ki ne ugorjék belőle mérgében.

   - Értsd meg az okos szót, Mártonkám. Én tudom, hogy hol lehet  megtalálni
az  őseid kincsét, de egymagam nem bírok hozzájutni, hanem ha felezel velem,
rávezetlek. Itt a kezem, nem borjúláb.

   - No,  nem  -  csóválta  meg  apám  a  fejét.  -  Inkább olyan, mintha  a
griffmadarai lábát hozta volna el kelmed a keze helyett.

   Hosszú  körmű,  görbe ujjaival csakugyan olyan volt a bűbájos ember keze,
mint  valami  ragadozó  madár lába. S az apám tréfájára befelé fordult rajta
minden ujj. Ökölbe szorított kézzel hadonászott a kis törpe.

   - Megbánod még ezt, te bolond szűcs, megfizetsz még ezért, te sült  tökön
élő  subanyomorító!  Hát  nem terajtad akartam én segíteni, hát rá vagyok én
szorulva akárki pénzes kincsére? Hiszen van nekem olyan bűvös katlanom, hogy
ha  én  ebben  varádicskóró  tüzével hajnali harmatot forralok, abban minden
tégladarab arannyá változik.

   Ezzel sarkon fordult az ördöngős ember, és ment kifelé nagy dohogva, de a
küszöbről visszaszólította az apám:

   - Megálljon  csak  kend!  Én  bizony  ingyen  el  nem vehetem ezt a  nagy
jóakaratát. Valamit adok kelmednek, aminek nagy hasznát veheti.

   Bűbájos Küsmödi barázdás orcája egyszerre mosolygó rónává simult: Egészen
addig,  míg  a  vállára  nem  terített  apám egy üres vászonzacskót, amibe a
subafestéshez való taplógombát szokta tartogatni.

   - No,  ez  legyen  a  kendé, Küsmödi bácsi. Azért adom, hogy legyen  mibe
rakni azt a sok aranyat, amit tégladarabokból csinál.

   Azt  hittem, a csúffá tett bűbájos egyszerre lángot ereszt dühében orrán-
száján.  Reszketve bújtam a szülém ölébe, aki maga is didergett, és befogtam
a szememet.

   A nagy ajtócsattanásra nyitottam ki. A bűbájos ember már kint döcögött az
ablak alatt. Az apám nevetve nézett utána.

   - Azt  hiszem,  ennek a füllentős Küsmödinek sulyokhajigálók lehettek  az
ősei. Nagy bolond az öreg, de még nagyobbak, akik hisznek neki.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.