A CINEGÉK KIRÁLYA
Most már tudom, hogy a kishúgom torokgyíkban halt meg. Akkor még az
orvosok se nagyon ismerték ezt a bajt, gyógyítani se tudták. Azzal se igen
törődtek, hogy egyik gyerekről könnyen ráragad a másikra. Arra meg nyilván
senki se gondolt, hogy én a körte-muzsikával a halált hordhatom a zsebemben.
Gyerekkönny hamar kicsordul, hamar fölszárad. Egy-két nap múlva a nagy
szomorúság után már egész vígan éltem világomat. A kukoricaföldünkön
találtam egy szép nagy tököt. Arról eszembe jutott, hogy jó lenne cinegét
fogni.
A cinegefogás nekem mindig kedves téli mulatságom volt. Persze nekem nem
az orrom fogta a cinegét, mint a mostani gyerekeknek. Tökből csináltam a
cinegefogót, kitettem a kerítés tetejére vagy a kút kávájára, s estefelé már
rendesen benne jajveszékelt a szegény kis fogoly:
- Nyitni kék, nyitni kék, nyitni kék!
Ilyenkor én mindig a két tenyerem közé csuktam a fekete sapkás kis
madarat, s lestem vele Messzi Gyurkát, az öreg csőszt:
- Nézze, Gyurka bácsi, milyen cinegém van nekem!
- Milyen ugyan? - neszelt ki Gyurka bácsi a nagy báránybőr sapkából,
aztán kelletlenül legyintett a kezével. - No, ezért ugyan kár volt azt a
szép nagy tököt elprédálni, hiszen ez csak olyan paraszt cinege.
- Hát van másforma cinege is?
- Meghiszem azt, hékám. A cinegék királya, az a valami. Azt kellene
megfogni, gyerekem. Az viszi a szerencsét a házhoz.
No, erre én mindig elszomorodtam, és kiröpítettem a markomból a paraszt
cinegét.
- Küncsücsü, küncsücsü, küncsücsü! - kiabálta vissza hálásan a madárka a
sövény ágai közül, de én bizony meg nem vigasztalódtam arra, hogy ő most már
kint csücsül. Eszem-lelkem csak a cinegekirályon volt már nekem akkor.
- Hát aztán milyen királyuk van a cinegéknek? - faggattam Gyurka bácsit.
- Van annak koronája is?
- Van ám, szolgám! Kék koronája, rózsaszín palástja, fehér mellénye,
piros csizmája van a cinegekirálynak. De legkönnyebben megismerszik arról,
hogy hosszú fekete bársony a szakálla. A kerek világon egy madárnak sincs
olyan.
Attól fogva aztán mindig lestem a cinegekirályt, de sohase került elő.
Hallani se hallott róla senki, csak Messzi Gyurka, az pedig mindig fabulás
ember volt. Az édesapám meg is pirongatta érte, hogy mit ámít ilyen
mesékkel.
- Nem mese az, Márton szomszéd - erősítgette az öreg. - Láttam én egyszer
még a fészkén is a nádasban. Még a szavát is hallottam. Azt mondta, hogy:
csitt, csitt!
- Álmodta kend azt, bátya - nevetett az édesapám, s magam se igen hittem
többet a cinegék királyában.
Hanem ekkortájt megint hírt hallottam róla. Messzi Gyurka újságolta, hogy
mikor hajnalban kerülte a szőlőt, látta a cinegekirályt a bogáncskórók
tetejében.
- Most nyáron? - vetettem ellen. - Hiszen télen van a cinegék járása,
mert olyankor nincs nekik mit enni az erdőben.
- Drótoztasd össze a fejedet, öcsém, hogy szét ne vesse az a nagy ész! -
fortyant föl az öreg. - Nem úgy van ám az a cinegekirálynál, mint a
szegényfajta cinegénél; az akkor jön-megy, amikor ő akar. Vizsgázza a
népeit, ahogy neki tetszik.
Hát ez jutott eszembe most, ahogy ezt a szép nagy tököt megláttam.
Megcsináltam a fogót, és kitettem az ól tetejére, szerencsét próbálni.
Egy kis óra múlva látom ám, hogy valami hosszú farkú madárkára csapódik
rá a kelepce ajtaja.
- Jaj, tán a cinegekirály! - dobbant nagyot a szívem, s nyargaltam oda az
ólhoz ész nélkül.
Az volt az csakugyan. Kék a feje, fehér a melle, rózsaszín a háta, fekete
bársony a szakálla. Szakasztott olyan, amilyennek Gyurka bácsi mondta. Még a
szava is az: - Csitt, csitt!
Ijedten nézett rám az aranyszínű szemecskéjével, ahogy a markomba vettem.
De nem haragosan csittegett, csak félénken. Úgy, hogy egyszerre
megfájósodott a szívem, mert a testvérkém utolsó tekintetének az emléke
nyilallott bele. Egyszerre szétnyitottam a markomat:
- Eredj haza, cinegék királya, a népeidhez!
A madárka kirebbent a kezemből, de nem surrant el mindjárt. Háromszor-
négyszer körülrepkedett, mintha mondani akarna valamit:
- Csin-csin-csin - csengett a hangja, mint a karácsonyi angyal kis
ezüstcsengője.
Engem hirtelen végigborzongatott a hideg, s ahogy befutottam a szobába
édesszülémhez, egyszerre eszembe jutott, amit Messzi Gyurka mondott:
- No, nem tudom, nem szalajtottam-e el a szerencsemadárral a
szerencsémet.
El biz azt, másnap már én is ott feküdtem a tisztaszoba nagyágyában, este
elővett a láz, s Titulász doktor bácsi énfelettem is törülgette már a
pápaszemét:
- Torokgyík biz ez, lelkem, mint a másiké volt!
Ettől fogva aztán napokig nem tudtam magamról semmit. Csak arra
emlékszem, hogy amint egyszer fölnyitottam a szememet, nagy fekete madár
gubbaszkodott az ágyam végiben. Olyanforma volt, mint a holló, s ahogy a
szemét rám szegezte, dideregni kezdtem.
- Kergessék el, kergessék el! - sikoltottam el magamat.
Nagy riadalom támadt arra a szobában. Az édesapám, az édesanyám, a
Titulász doktor, mind a madarat hajszolta.
Nem ért az semmit. A madár felröppent, keringett körülöttem, s mikor
leszállt, közelebb volt hozzám, mint azelőtt. Utoljára már a fejemnél ült a
csúf fekete madár. Csak hallottam, ahogy az alsó, felső csőrét egymáshoz
reszelte, de látni nem láttam, mert a szememet nem mertem kinyitni.
S ekkor egyszerre valami halk csittegést hallottam a szobában.
- Csitt, csitt, csitt, csitt!
De erre már bátorságra kaptam, és kinyitottam a szememet:
- Hiszen ez a cinegekirály!
Az volt az csakugyan, de alig lehetett ráismerni. A szeme égett, mint a
tűz, a szakálla lobogott, mint a zászló, égnek meredt minden tolla, s kis
csőre csattogott, mint valami kard.
- Csitt, csitt, csitt, csitt! - vágott a fejéhez haragosan a nagy fekete
madárnak.
- Segítsetek neki! - néztem könyörögve apámékra, de meg se moccant senki.
Ült mindenki mereven, és kisírt szemmel nézett maga elé.
De nem is kellett segítség az én cinegekirályomnak. Sürgött-forgott,
cikázott, mint a villám, a nagy, otromba madár körül, amely hiába kapkodott
utána. Utoljára nagyot koppantott a fejére, arra fölrebbent a nagy lomha
madár, károgott egy keserveset, és kilebbent az ablakon.
- Csin-csen, csincsen - csilingelt utána diadalmasan a cinegekirály
ezüstcsengettyűje. Én pedig felültem az ágyban és elnevettem magamat:
- Jaj, de jó, hogy elment!
Szüleim sírva-nevetve borultak rám, és boldogan kérdezték:
- Ki ment el, lelkem gyermekem? Hiszen nem volt itt senki.
- Dehogynem volt! Hát az a nagy fekete madár? Elkergette az a kis
cinegekirály, ni! - mutattam rá a madaramra, aki a fogas szélére szállt
pihenni.
- Nini, észre se vettük! - tekintett oda édesapám. - Bizonyosan az előbb
repült be, mikor szellőztettünk. Nagyon helyes kis madár, szakállas
cinegének hívják.
Nem szóltam semmit, de tudtam, hogy az a cinegekirály, és az kergette el
mellőlem a halál fekete hollóját.