SZÉPEN SZÓLÓ MUZSIKA
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egyszer egy körte-muzsika, amelyik
arról volt nevezetes, hogy csak akkor szólt, ha jó gyerek fújta.
Ezt pedig én onnan tudom, hogy az enyim volt ez a csodálatos körte-
muzsika. Ahogy most az életem hajlatáról visszanézek az elejére, egész eddig
a körte-muzsikáig látok vissza. Ami előtte volt, az elmosódik előttem, mint
hajnali kép a hosszú fasorban.
A szépen szóló muzsikát valami játékáruló tót embertől kaptam, amiért
telemerítettem a fakupáját friss vízzel a vásárkút vödréből.
Nagyot húzott a jó ember a kupából, aztán körülnézett a játékosponyván:
- Nos, kisfiú, hát most már mit adjak én neked, amiért vizet hoztál a
Jano bácsinak? No, adok neked egy körte-muzsikát.
Szép volt az a körte-muzsika, szép volt, az egyik fele pirosra volt
festve, a másik sárgára, de biz én azért mégiscsak jobban szerettem volna
valami fütyülős farkú lovat. Mondtam is a Jano bácsinak, hogy van már nekem
körte-muzsikám otthon.
- Jaj, fiúcska, csakhogy ez nem olyan körte-muzsika ám, mint a többi -
motoszkált a tót fanyelű bicskájával a körte-muzsika sípján. - Ez olyan
muzsika, hogy csak addig szól, míg jó gyerek fújja. Nézzem no: jó gyerek
vagy-e, meg tudod-e szólaltatni?
Belefújtam a muzsikába: hát olyan szépen szólt, hogy örömömben tátva
maradt a szám. Nem tudtam, ma sem tudom, mit csinálhatott a sípjával az az
ezermester tót, de egészen úgy tilliózott, mint a sárgarigó.
- Csak aztán mindig ilyen szépen szóljon! - tátogatta utánam a tót bácsi
a harcsaszáját.
De bizony szólt ez még szebben is, mert mire hazaértem, akkorra minden
fortélyát kitanultam a körte-muzsikának. Ha csak a számhoz érintettem,
halkan kacagott, mint a vadgalamb; ha rövideket fújtam bele, csattogott,
mint a fülemüle; tudtam vele süvölteni, mint a pirók, csikorgatni, mint a
csíz.
Még édesanyámnak is fölsütött a mosoly az orcáján a muzsikaszóra. Pedig
éjjele-nappala csupa szomorúság volt akkoriban, ahogy a beteg húgocskámat
virrasztgatta. De még az is felnyitotta a bágyadt szemét, szegényke, és
megvillant benne az öröm, ahogy megszólalt:
- Szép mucita! Fúadd méd, bátókám!
De még az öreg Titulász doktor is megbiztatott, amikor délután bekocogott
hozzánk. Megcirógatta a beteg sápadt kis arcát, aztán megtörölgette a
pápaszemét. Mert akkoriban majd mindig harmatos lett a pápaszeme, ha
lehajolt a húgicámhoz.
- Úgy, úgy, öcsikém - borzolta föl a hajamat a homlokomon -, csak hadd
szóljon az a világszép muzsika, ha öröme telik benne ennek a lenge
nádszálkisasszonynak.
A lenge nádszálkisasszony, szegényke, fáradtan elmosolyodott, én pedig
rikoltoztattam a muzsikámat, hogy csak úgy zengett bele a ház.
- Elég lesz már, kis muzsikásom - törülgette le anyám a verejtéket a
homlokomról, mikor már bekönyökölt az este az ablakon.
Az ám, csakhogy édesapám meg akkor tért haza a szőlőből, neki is be
kellett mutatnom a tudományomat.
Meg is csudálta illendően. Azt mondta, egész erdőre való madár van
elbújva ebben a csudadudában. Csakhogy azt is hozzátette, hogy ilyenkor már
alszik minden jóravaló madár.
Borongós volt a homloka az apámnak, lekaptam a számról a körte-muzsikát.
De ebben a percben megszólalt a beteg.
- Enim mucita, én fúok - áradt felém szájacskájából a forró lehelet,
s ahogy erőtlen kezeit fölemelte, úgy libegtek azok az alkonyat
barnaságában, mint haldokló fehér pillék.
Ijedtemben megállt a szívem verése, és magamhoz szorítottam a körte-
muzsikát. A kerek világért se adhatom én azt oda senkinek.
Ki akartam osonni az ajtón, de édesanyám megfogta a kezemet.
- Hát sajnálnád tőle, fiacskám? - kérdezte szomorúan.
- Hiszen úgyse tudja fújni - nyújtottam oda kelletlenül a muzsikát -, nem
értenek ehhez a lányok.
Csakugyan nem tudta. A csöpp szájához vitte, de mindjárt visszabágyadt a
kezecskéje.
- No, mondtam, ugye? - kaptam diadalmasan a muzsika után, de szegénykém
odább rántotta a kezét.
- Nem adom, enim mucita! - nézett rám haragosan, s bedugta a játékot a
vánkoskája alá.
Én pedig kisompolyogtam a szobából, és elkeseredve ültem ki az udvarra a
ribizlibokrok alá. Már akkor esti imádságukat végezték a fülemülék, de én
úgy éreztem, engem csúfolnak.
- Tudsz-e te így, híres körte-muzsikás? - mintha csak ezt csattogták
volna.
Elfakadtam sírva, bementem a házba, s azon ruhástul végigdőltem a
vackomon. Ott aztán álomba is ríttam magamat.
Nem értek rá velem törődni azon az éjszakán, amelyiknek olyan szomorú
lett a hajnala.
Mert hajnalodott már, mire fölébredtem, és a zsebemhez kaptam.
- A körte-muzsikám! - motyogtam ijedten. Mert azzal álmodtam, és úgy
rémlett, mintha a zsebembe tettem volna.
Ahogy kijózanodtam az álomból, áttapogatóztam a tisztaszobába, ahol a
húgocskámnak a nagyágyban vetették meg a betegágyat.
Anyámat az asztalra borulva nyomta el a fáradtság, húgocskám lázas arca,
mint a rózsa, piroslott az éjjeli mécs gyönge fényében. Odalopództam az
ágyhoz, és benyúltam a vánkos alá.
- Megvagy! - dobbant nagyot a szívem, ahogy megéreztem a kezemmel a
körte-muzsikát.
Boldogan suhantam vele kifelé. Mikor az ajtóba értem, nagyot lobbant a
mécses. Megrettentem, s ahogy visszafordultam, mintha rám szegezte volna
szegény kis testvérkém a nagy fekete szemét.
Olyan fényesnek láttam és olyan szomorúnak, hogy ijedtemben kiejtettem a
kezemből a játékot. Nagyot koppant a küszöbön, fölriadt rá az édesanyám:
- Te jársz itt, fiam?
Én már akkorra fölmarkoltam a körte-muzsikát, és szó nélkül kotródtam
vissza a vackomba. El is aludtam mindjárt, de előbb bedugtam a kincset a
vánkosomba, a lágy pihe közé. Ott ugyan meg nem találja a húgicám,
akármilyen okos kislány!
Ó, bár megtalálta volna, de nem is kereste soha többet!
Mire fölébredtem a nagy csöndességre, akkorra koporsóba is tették a lenge
nádszálkisasszonyt. Bordács keresztanyám imádkozgatott mellette, mert apámék
a temetés után jártak.
Keresztanyám nagyon bele volt feledkezve az imádságos könyvbe, s nem
vette észre, mikor én az asztalra fektetett koporsócska mellé suhantam.
Kicsit magas volt nekem a ravatal, lábujjhegyre pipiskedve akartam a
testvérkém kezébe lopni a körte-muzsikát, azon pihésen, tollasan, ahogy a
vánkosból kihúztam, de vézna ujjacskái már nem tudták megszorítani.
- Vidd el, Marika, neked adom - súgtam neki.
Virágszagú szél libbent be a nyitott ablakon, kicsit meglebegtette, meg
is zizegtette a szemfödélkét.
- Nem kell, bátyókám, én még ennél is szebb muzsikát hallgatok ezután -
ezt ragyogta vissza testvérkém arca, és nekem hirtelen fájni kezdett a
szívem.
Akkor éreztem életemben először fájdalmat úgy, hogy senki se bántott.
Szomorúan csúsztattam a zsebembe a körte-muzsikát, és három napig nem is
volt kedvem elővenni. Hanem akkor egyszerre gondoltam egyet, amitől kedvre
derültem.
- Muzsikálok a sírja fölött, hátha szebbet álmodik tőle - szaladtam ki a
temetőbe.
Az isten kertje csak egy futamodásnyira volt a házunktól, hamar odaértem,
és átöleltem a fejfát, amelyen már hervadozott a körömkevirág koszorú.
- Ide hallgass, testvérkém!
Azzal belefújtam a körte-muzsikámba, és eljajdítottam magam. Akárhogy
erőlködtem, a körte-muzsika nem szólalt meg.
Hiszen az csak addig szólt, míg jó gyerek fújta! Szívszakadva értettem
meg, hogy már nem vagyok jó gyerek.