SZŐLŐNYITÁS IDEJÉN
Idebent a városban enyhe idő járogat már. A nagy kőházak közt megszorul a
napsugár s megszalasztja az öreg Télapót, aki szedi-veszi már a sátorfáját.
Hát csak szaladj öreg, bizonyosan nem itatunk utánad egereket. Vidd el
békességben a fehér szakálladat, mert különben csúffá teszi a pajzán tavasz.
Hanem kint a tanyák közt még éppenséggel nincs valami víg világ. Ott még
most adja ki igazán a mérgét a tél. Mikor haragos szélparipáján végigrobog a
havas mezőkön, az akácfák mélyen meghajtják előtte kopasz fejüket. Még a
tanyaházak nádtetői is majd szárnyra kapnak ijedtükben. Hanem Andráska,
ahogy az ereszet alul szétnéz a világban, csak neveti a cudar időt. Könnyű
is annak, akinek akkora báránybőrsapka tornyosodik a fején, hogy szegény
helyen beillene kukoricamérő vékának.
Bezzeg a szegény sármányok, ahogy az istálló előtt kaparászgatnak, majd
fölvetik az udvart keserves szavukkal:
- Szücs, szücs, szücs!
Andráskának az édesapja a napocskát keresné az égen, de nem találja. Úgy
elszundikált biz az a felhőpaplan alatt, hogy nyilván ki se nyitja ma a
szemét. Úgy sincs még kinek sütni - gondolja magában.
- Édesapám - szólal meg Andráska -, mért kiabálják a sármánymadarak
egyre, hogy: szücs, szücs, szücs!
- Látod, fiam, hogy nagyon elnyűtte a tél az aranyos bundájukat. A tavasz
lenne annak a szűcse, de nem nagyon igyekszik elő a hívogató szóra.
Néha a szarka is bevetődik a tanyára, de nincs még neki csöröghetnékje.
Máskor a pecsenyében is válogat, most meg félnap is elkószál egy-két szem
kukoricáért, amit a tyúkok elől elcsenhet. Ilyen szegényesen él így tél vége
felé ez a tollas róka.
- Csak így, csak így, csak, csak, csak! - panaszolja ő maga is.
Hallgatni is szomorú azt, mikor ilyen kolduska módra jajgatnak az Isten
madarai. Hanem azért akad már köztük olyan is, amelyiknek öröm a beszédje.
- Hallja, édesapám - szalad be Andráska az édesapjához -, ugyancsak
mondja ám már!
- Kicsoda, te?
- Hát a pacsirta, a mi madarunk.
- Ugyan, mit mond a pacsirta?
- Azt mondja hogy: ka-lács, ka-lács!
- Jaj, fiam, kenyérhaj is kalács gyanánt esik az éhesnek. Nem
pacsirtaszótól éled a tavasz.
Andráska búnak eresztette a fejét és kedvetlenül kukucskált ki a nagy
sapka alól.
- Ugyan, melyik madár hozza hát meg a tavaszt?
- A cinege, Andráska, a cinege. Ő mondja meg a szántó-vető embernek, hogy
mikor van vége a heverd-el időnek.
Éppen a sövény ágai közt bujkált két füstösfejű cinege, de biz ezek nem
vigasztalták meg Andráskát. Az egyik hasztalan vallatta a száraz leveleket,
semmit se talált alattuk.
- Nincs erre, nincs erre, nincs erre - jajgatott keservesen. A párja
talált valami dermedt legyecskét, de csak akkorát, hogy egymagának is kicsi
volt kóstolónak is.
- Kicsit ér, kicsit ér! - sopánkodott nekikeseredve.
Bezzeg megörült Andráska, mikor egy-két nap múlva azzal ugrasztotta ki az
édesapja az ágyból:
- Öltözz hamar, legény. Most hallgasd meg, mit mondanak a cinegék.
Andráskának annyiból állt az egész öltözködése, hogy a fejébe nyomta a
nagy sapkát. De még azon is keresztülhallatszott a cinegék vidám szava,
ahogy az ablak deszkáján ugrándoztak:
- Nyitni kék, nyit-ni-kék, nyit-ni-kék!
Az ám, csakugyan egész más színe van égnek, földnek, mint tegnap
ilyenkor. Az ég nevető kék, a föld nedves barna, öröm lesz benne dolgozni.
Oda is van már támasztva az ajtófélfához a nyitó-kapa, rajta a csikóbőr-
tarisznya.
- No, Andráska, gyere szőlőt nyitni. Hanem a sapkára meleg lesz ám már
most, jobb lesz a kakastollas kis kalapod megszellőztetni.
Jaj, dehogy hagyná pedig itthon Andráska a nagy sapkát. Meg kell azt
odakint mutogatni a káposztapilléknek, úgyse sok látnivalójuk van még
szegénykéknek.
Puszta még idekint a világ. A télire eltemetett szőlővesszők fölül
elszedi a homokot a nyitó-kapa, vígan pattannak föl a venyigék, rengetik,
hintázzák magukat a napsugaras levegőben s rügy-szemükkel kíváncsian
tekintenek szét: ébredeznek-e már a jó pajtások, fák, füvek, virágok, dalos
madarak?
Nincs még itt senki, csak a meleg napsugár.
De Andráska apja már ingujjban dolgozik, úgyis alig győzi a verejtéket
törülgetni, hanem Andráska csak a nagy sapkában sütkérezik a pászta végin.
Ki nem szabadítaná belőle a fejét egy lyukas petákért.
- Mi van itt, mi van itt? - csipogja egyszerre valami vékony hang a nyitó
ember háta mögött. Két kis barázdabillegető szegődött be hozzá napszámra.
Ott illegnek-billegnek a sarkában, hosszú farkukat táncoltatva.
- Mi van itt, mi van itt?
Parányi kendermag-bogarat vetett föl a kapa a homokból. Együtt telelt ki
a szőlővesszőkkel s most ő is napvilágra jött levegőzni. Pórul is járt, mert
mindjárt rákoppantott az egyik barázdabillegető.
- Enyém, enyém, enyém! - kiáltotta diadalmasan. Hanem a másik se engedte
a jussát.
- Azért se, azért se, azért se! - s akkorát csípett amannak a szárnya
hegyén, hogy az egyszerre kiejtette a szájából a kendermag-bogarat s
elkezdett segítségért Iármázni:
- Rendőr, rendőr!
A madarak közt a sárgarigó a rendőr, mert neki van a legrikoltóbb
fütyülője, de hol jár még ilyenkor a sárgarigó! Valahol túl a tengeren a
szerecsen gyerekeknek ígérgeti milliószámra a diót.
Andráska azonban lábujjhegyre ágaskodik a pászta végén. Hej, ha valahogy
meg lehetne kaparintani ezt a virgonc két madarat! Hátha a sapkájával
leüthetné őket a lábukról? Kihúzta a fejét a sapkából, közéjük hajította a
madaraknak, s huss, mind a két barázdabillegető elrepült. Sebaj, azért adott
nekik az isten szárnyat, de ki látott már olyan sapkát, amelyik négy lábon
szalad!
No, Andráska látott. Mert a nagy sapka nem oda esett, ahol a madarak
civakodtak, hanem a mellette levő útba, ahol egy jámbor nyúl szép
békességben meglapulva a fiatal cseresznyefa hajtásait számolgatta. Éppen a
fejére esett a jámbornak a sapka s ijedtiben úgy eliramodott sapkástól, hogy
Andráskának csak úgy karikázott bele a szeme.
Jó az isten, akinek fejet adott, ád hozzá sapkát is, ne búsulj, Andráska.
Nagyobb baj az annál, hogy szegény tapsifüles a nagy sapkában sehogy se
találja meg az utat hazafelé. Pedig ha megtalálná, fogadom, hogy mindjárt
megtennék Nyúlországban királynak a nyulak. Koronát már szerzett hozzá
magának.