A HÓANGYAL
Ezt a történetet egy öreg szobrásztól hallottam, aki galambősz hajával,
hosszú fehér szakállával maga is olyan, mint valami szép fehér
márványszobor. Úgy adom, ahogy vettem: se hozzá nem teszek, se el nem veszek
belőle.
*
Én bizony gyerekkoromban soha sem gondoltam arra, hogy szobrász leszek.
Tán azt se tudtam, mi az a szobrász.
- Varjúnak varjú a fia! - ez volt a szavajárása az édesapámnak. S mivel ő
takácsmester volt, én is az akartam lenni. Mindig ott sündörögtem a
szövőszék körül s kattogó muzsikáját óraszámra el tudtam hallgatni. Addig,
míg el nem aludtam rajta. Ó, olyan édeseket sohase álmodtam többet, mint ott
a szövőszék árnyékában!
Négy-öt éves lehettem, mikor utoljára szundikáltam a szövőszék mellett. A
nagy csendességre ébredtem föl. Apám szép csöndesen ült a padon, egyik
kezével fogta a vetélőt, a másikban a serkentő-madzagot és nézett előre
mereven, hogy még csak nem is pillantott.
- Édesapám! - szóltam oda hozzá.
A keze hideg volt, mint a jég és ahogy megrántottam, nagy koppanással
esett ki belőle a vetélő. Csudáltam, hogy nem hajol le érte és kiszóltam a
konyhába édesanyámnak:
- Szülém, apám nyilván meghalt!
Ezt minden ijedelem nélkül mondtam, mert nemigen tudtam, mi az a halál.
Azt hittem, az az egész, hogy az ember nyitott szemmel alszik. Csak az anyám
jajveszékelésén fakadtam sírva s csak akkor szorult össze a szívem, mikor az
apámat temették. Haragudtam, hogy olyan sok földet hánynak a koporsójára, de
azzal nyugtattam meg magamat, hogy másnap majd fölkaparom én azt onnan a kis
kapámmal.
Másnap azonban eljött értem a keresztapám, aki esztergályos volt és
elvezetett őhozzájuk. Ott voltam egy hétig s megtanultam csigát
esztergályozni. Elhatároztam, hogy esztergályos leszek s rá se gondoltam
többet a temetőre.
Amikor megint hazavittek, nem ismertem rá a házunkra. Nem volt az udvarán
kert és nem volt a szobában szövőszék. Mosóláb volt a sarokban, azon teknő,
a szoba tele volt gőzzel, a falakon csurgott a pára s elfúlt a lélegzetem,
ahogy megszólaltam:
- Vissza akarok menni a szép házunkba!
Szülém letette a ruhát, amit öblögetett, a szívére szorított és elmondta,
hogy most már nincs szép házunk, kertünk, nincs semmink se. Szegények
vagyunk és egymáson kívül nincs senkink.
- Akkor ki akarok menni az apámhoz! - toporzékoltam elkeseredetten.
Soha se felejtem el, micsoda ijedelemmel szorított magához az anyám.
- Lelkem, kicsikém, ne hagyjuk el egymást!
Észrevettem, milyen kisírtak szegénynek a szemei és hirtelen
megsajnáltam. Többet nem igen emlegettem az apámat s a temetőbe se jutottam
ki.
- Nem való a gyerek a temető kertjébe - mondta szelíden szülén, ha ki
akartam vele menni.
Nagy nyomorúságban éldegéltünk vagy két esztendeig. Most már tudom, hogy
nyomorúság volt az életünk, de akkor nem tudtam. Örültem annak, hogy az
édesanyám mosóasszony, mert így legalább mindig meleg volt nálunk és mindig
szivárványt lehetett látni a gyertya körül a sűrű vízpárától. Föl is tettem
magamban, hogy én meg mosóember leszek, ha megnövök.
De ebbe a mesterségbe aztán bele is kellett ám tanulnom, ha akartam, ha
nem. Az édes szülém mindig köhécselt s néha úgy erőt vett rajta a köhögés,
hogy le kellett neki feküdni a lócára. Olyankor ügyetlen kis kezemmel én
csavartam helyette a vizes ruhát.
De bizony én nagyon ügyetlenke voltam és egyre szűkösebb lett nálunk a
kenyér és szegény szülém is úgy veszett, fogyott, mint a megszegett kenyér.
Most már nem a lócára feküdt, ha elővette a köhögés, hanem a
szalmanyoszolyára és én nem győztem melengetni, takargatni ölelő két
karommal. Már ekkor nagyobbacska voltam, már tudtam rettegni a haláltól és
éjszakára mindig odatoltam az ajtóhoz a mosószéket, hogy ki ne bírja nyitni.
Nem ért semmit, a halál be tudott jönni máshol is. Tán a törött ablakon,
tán a megrepedt falakon, de valahol csak belopózott. Szülém odahúzott
magához, utoljára megfésülte a kócos hajamat, megcsókolta a homlokomat és
azt mondta:
- Fiacskám, én most kimegyek apához, de ne félj, soha nem hagylak el
téged. Most pedig szaladj el keresztapádért.
Mire visszaértünk, szülém lelke már a csillagok közül integetett le rám:
- Ne félj, soha nem hagylak el téged!
Tudtam, hogy úgy lesz, ahogy szülém mondja s ez a hit meg is békített egy
kicsit. A jó emberek, akik magukhoz vettek, nem győztek rajta csodálkozni,
hogy milyen nyugodt vagyok.
De a harmadik nap elhagyott a nyugodalmam. Nem éreztem a szülémet magam
körül, tehát én mentem ki hozzá a temetőbe.
Haragos, zimankós téli nap volt, majd megvett a hideg, ahogy a havas
mezőkön bolyongtam s csurgott a könnyen, mire rátaláltam szülém sírjára. Egy
sírba tették apámmal s ahogy ráborultam a havas halomra, mintha ő is
erősítette volna szülém szavát:
- Ne félj, soha nem hagylak el téged!
Talán csak cinegék bujkáltak a száraz vadrózsabokron, talán csak a szél
ütögette össze az ecetfák zúzmarás ágait: én mégis hallgatózva néztem körül.
És kimondhatatlanul elszomorodtam, mikor észrevettem, hogy körös-körül
minden síron van sírkő, csak az én szüleimén nincs.
Megakadt a szemem a földesúrék kriptáján. Márványangyal állt annak az
ajtajában, ajkára tett ujjal, mintha azt akarná mondani:
- Csitt, idebent alszanak!
- Nini - gondoltam magamban -, ilyent én is tudnék csinálni.
S már akkor hempergettem, gyúrtam, formáltam is a havat a sírhalom fölött
s nem éreztem többet semmi hideget. Inkább égett az egész testem, mint a
parázs, mire készen lett a térdelő hóangyal.
Abban a percben hangot hallottam a hátam mögött:
- Ez a fiúcska kész szobrász!
A tanító bácsi fogta a karomat, aki koszorút hozott valamelyik
halottjának. Fogta a karomat és el se eresztette többet. Ő taníttatott ki
szobrásznak. Az első igazi szobrom a szülém szobra volt, aki beváltotta,
amit ígért. Nem hagyott el a halálban sem.